RECEPTDÍJ...

Beteg a magyar egészségügy, de végre felvillant a fény az alagút végén.
Rátermett gyógyászok állnak készenlétben, hogy életet leheljenek a lassan már oszladozó betegbe, ha ők sem tudják feltámasztani, akkor ugyan ki?
Tanácskozik a Magyar Kórházszövetség kongresszusa...

Ha valaki felteszi a kérdést a rendezvény előtt, hogy szerintem miről fog szólni a kongresszus a pozíciókért folytatott tülekedésen túl, nem csalódott volna a prognózisomban: a markok nyújtogatása és koncepció felállításának terve a tennivalókról, - ez volt a várható menetrend és nem is csalódtunk.

Talán csak - az állítólag a leendő kormány által is megalkotni kívánt - koncepció végrehajtására szánt tíz évet tudtam volna nehezen elképzelni, ez tán még az én fantáziám is meghaladta volna.

Persze miért ne éppen ezen a területen készülnének tervek az örökkévalóság távlatában?

Emígyen hát a leendő kormány megkapta a receptet a magyarság egészségének felvirágoztatására.

A gyógyszernek két összetevője van.
Az első a pénz.

Erre az évre bagatell 235 milliárd plusz forrásra tartanak igényt csak a kórházak, mivel számításaik szerint már most 65 milliárd hiányzik a finanszírozásukból.

Tekintsük ezt az összeget receptdíjnak.

A gyógyszer másik fele a ráolvasás.

A 213. hosszútávú koncepció elmúlt években végrehajtott győzedelmes kivéreztetése után - emígyen koncepció híján - adjuk hozzá az első összetevőhöz Petri-csészében a 214. hosszú távú koncepciót, majd tablettába préselve nyomjuk le az adófizető polgár torkán:
Ha fulladozna tőle, akkor hivatkozzunk arra: első az egészség, mely tudvalevőleg nem árúcikk, még ha a gatyánk is rámegy!
Igen sajnálatos állapotok ezek.
Összeül másfélszáz komoly egészségügyi szakember és kiizzadja a nagy semmit - már megint.
Merthogy évtizedek óta ezt teszik, még a szakmberek személye sem nagyon változik, legfeljebb az idő végzi el a piszkos munkát, de az újonnan bekerülők is igen hamar asszimilálódnak.
Olyanok ők, mint a Kádár-kori vicc verebei, - ha közéjük dobnak egy követ felreppennek, majd kis idő múltán visszatelepednek ugyanannak a fának egy másik ágára és - már bocsánat - de szarnak az alattuk járók fejére.
Miniszterviselt embertől, aki gyakorló kórházigazgató is egyúttal azért többet várna az ember, de aztán belegondol a dolgokba és belátja: ez nem az a környezet, ahol a klán érdekeit figyelmen kívül lehetne hagyni.
Aki szembemegy velük, az betonfalnak megy - elég ennek belátásához szegény Molnár Lajos megviselt ábrázatát megtekintenünk...
Márpedig itt az érdeket változatlanságnak hívják, és ez az elv remekül egybevág a most politikai hatalomra kerülő klikk érdekeivel, akik tudják, hogy akkor lehet olcsón hozzájutni az aranytojást tojó tyúkhoz, mikor az éppen döglődik.
Remek, bejáratott módszerek állnak rendelkezésre az állami források magánvagyonná konvertálására, lásd csak a képalkotó eljárások piacát vagy a laboratóriumokat.
Ki az a hülye, akinek a lelkiismeretét bántja az állami infrastrukturán és állami költségen folytatott magánrendelés, melyik az az ostoba kórházigazgató, amelyik bevallja saját kórházáról, hogy alkalmatlan a feladatára vagy szükségtelen kapacitást képez az egészségügyben, horribile dictu egy halálgyár?
Talán nem is lehet ezt elvárni.
De azt azért el lehetne várni, hogy az egészségügy krémje - hadd ne poénkodjak most a krém színén - a rendszerváltás után húsz évvel belássa, hogy a Kádár-rendszer egészségügyi megoldása a kapitalizmus körülményei között nem túl életképes, - egymásközt a vége felé már a Kádár-rendszerben sem volt az, - változtatni kellene.
Nem tíz éves távlatban, hanem most, azonnal.
Nem egy sebész is van a kórházigazgatók között, ők pontosan tudják, hogy a beteg életbentartása érdekében sokszor vágni kell, esetenként szerveket, testrészeket is el kell távolítani - ezek bizony fájdalmas, de szükséges és sok esetben életmentő beavatkozások.
Vajon miért nem veszik észre azokat a nyilvánvaló tüneteket az általuk üzemeltetett szervezeteken, melyek egy a téma iránt érdeklődő laikus szemét is kiverik?
Nem veszik észre, hogy maguk alatt vágják a fát, nem akarják elhinni, hogy még a mai szabályozási környezetben is lehetne gazdaságosan és az orvosok számára jövedelmezően üzemeltetni az intézményeket - már persze ha belátnák, hogy ennek ára a felesleges kapacitások leépítése, a biztosítók által finanszírozott szolgáltatások körének pontos meghatározása, a beteg érdekeltté tétele saját gyógyulásában, az extra szolgáltatások megfizettetése, - de ezt ők sokkal jobban ki tudnák találni mint én.
Az egyik környékbeli faluban az öregasszonyok elmentek a doktorhoz, aki ötezer forintért beutalta őket egy rehabilitációs szanatóriumba, ott áztatták magukat szakmányban, ha tetszett nekik, ott is adtak ötezret és meghosszabbították nekik a kúrát.
Nem egy közülük meg is tudta volna fizetni ezt, de a magyar imádja a potyát.
A többi magyar meg fizeti a költségét adók formájában, de ez ellen nincs kifogása, csak a vizitdíj nem tetszett...
Elnézést kérek így a vége felé a kórházigazgatóktól, - nem csak ők a haladás kerékkötői, - bátran hozzájuk számíthatjuk a főorvosi kartól a rezidensekig bezárólag mindazokat az orvosokat, akik nem más és jobb egészségügyet akarnak, hanem csak ezen a mutyirendszeren belül akarnak magasabb pozícióba kerülni, hogy nekik is legyen főorvosi szobájuk és ők operálhassanak ha kell, ha nem.
És hozzájuk tartoznak a politikusok is, akik a nagymama karácsonyi kórházbafektetése érdekében ádáz harcot folytatnak a helyi ispotály fenntartása érdekében.
És - sajnos - ide számíthatjuk a betegeket is, akiket az egészségügy úgy szocializált, hogy szolgáltatást igénybevevő biztosítottak helyett a sámánnak kiszolgáltatott páriaként dugdossák borítékocskáikat életük ura zsebébe.
Nem ők tehetnek róla...
:O)))