A NEGATÍV LENIN

Ma is volt mind elandalodni a fülkeforradalom szépségeibe beleszeretett állampolgárnak, hiszen a rendszer újabb gyönyörűségekkel ajándékozta meg.

Az első boldogító hír arról szólt, hogy negyvenezerről tízezerre csökkentik jövő szeptembertől az államilag finanszírozott helyek számát a felsőoktatásban, ami a vezér logikája szerint egyértelműen azt jelenti, hogy a magyar állam mélységesen elkötelezett a jövő generációi mellett.

Ha még minden felvett jelentkezőt stoplissal fenéken is rúghatna, valószínűleg el is alélna mein Vezér a gyönyörűségtől, hiszen ezzel rávezethetné őket, hogy az élet úgysem az iskoláról, a szaktudásról, a műveltségről vagy az emberségről szól, hanem az erőszakosságról, a nyers erőről meg a fociról.

Úgyhogy felesleges is túlerőltetni magukat, próbáljanak belenyugodni, hogy ez a dinasztiák országa lesz, lesznek munkanélküli-dinasztiák, lesznek zsellér-dinasztiák, segédmunkás-dinasztiák, alkalmi munkás dinasztiák meg oligarcha-dinasztiák – meg lesz a pontos helye határozva a társadalomban mindenkinek, mikor először felsír, oszt jónapot.

De szép is ez, hiszen akárcsak elméletileg is milyen slampos az, hogy egy kőbányászati segédmunkás fia jogot végezzen például - fertelmes még belegondolni is!

Suszter, maradj a kaptafánál, de ültessed magad mellé a gyermeked is, mert a suszterszékről csak lefele vezethet az út, felfele soha, - viszont gyermeked megbecsült tagja lehet a társadalomnak, hiszen ismerünk olyan cipészt is, akit a Felséges Úr magas állami kitüntetésben részesített, mint II. Erzsébet a szabóját.

Azt gondolom, hogy az én generációm szerencsés korban született, mert módja volt átlépni osztálykorlátokat, társadalmilag felemelkedni, kihasználni azt, hogy a rendszer szélesre tárta a társadalmi mobilitás kapuját.

Át is tülekedtünk rajta néhány millióan, habár ezt a tényt mára rengetegen elfelejtették – nem is szólva gyermekeikről – ma már a mosónő unokája úgy emlékszik, hogy nagyszüleinek jólmenő textiltisztító vállalkozása volt és elfeledkezik arról, hogy a szegény nagymama gyalog cipelte a mosott-vasalt ruhát Pestről Budára, merthogy a villamosjegyre nem futotta.

Persze ettől még a tény azért tény marad, mint ahogy az is, hogy a társadalmi felemelkedéshez egyetlen út vezet: a tanulás.

Ha az a rendszer mást nem is adott volna a szegényembernek (depersze adott, futotta akár libacombra is, - a csirkefarhátat akkoriban a Bumbikutya ette,-  meg könyvre, színházra, operára is annak, aki azt szerette…) akkor is hálás lehet neki Magyarország.

Mert – mint később kiderült - ugyan sok gyenge emberi minőséget is termelt, de emellett a magyar nép átlagos műveltségi szintjét annyira felemelte, hogy ma rengeteget kell azon dolgozniuk új urainknak, hogy a népet megint le tudják nyomni a kiszolgáltatott és engedelmes, gondolkodástól magát megtartóztató birkanyáj szintjére.

Meg kell állapítani, hogy részsikereik azért már vannak.

Az ázsiai kistigrisek azért vitték valamire, mert felismerték azt, hogy az oktatásba fektetett minden cent hosszú távon profitot hoz, de hát vagyunk mi egy ázsiai nép?

Legfeljebb félázsiai, az ostobább feléből.

Pedig még India is a szellemi tőkével próbálja kiráncigatni az országot az évezredes nyomorból, és a befektetések jól kamatoznak – szoftverfejlesztésben például ma már nagyhatalom az ország.

Ugyan nem mondom azt, hogy nem kell semmit változtatni az oktatás finanszírozásán, de azt azért állítom, hogy Orbán víziója az önfenntartó oktatásról káros az országra.

Már csak az van hátra, hogy a diákhitelt svájci frankban legyen kötelező felvenni…

Persze azért marad kitörési pont, az egyik a Horthy-rendszer modellje, melyben a katolikus egyház taníttatta az arra érdemeseket, ezért mindössze hason kellett csúszni a klérus előtt a szegényember gyerekének.

Meg a szüleinek is, akiknek akkor azért még nem kellett írásos ígéretet tenni, hogy lépést tartanak gyermekük hitéleti fejlődésével, mint manapság, elég volt az, ha a plébános úr látta a szülők ájtatos képét hetente a misén, - ha még néha egy-egy tyúk is akadt a paplak számára, amit úgysem evett volna meg senki, az is növelte a hitet.

A másik kitörési pont a sport, ennek érdekében pedig igen sokat tesz a mi Szeretett Kormányosunk.

Például sportcsarnokokat épít, stadionokat, melyekben folyik a sportolói elit képzése, mert a legfőbb érték nálunk az érem, meg a kupa.

No, nem a Mihály, ő ugyanis ért a közgazdasághoz, hanem a különféle edények, melyeket a sportolók kapnak, mikor hazánk dicsőségét öregbítik.

Ebben segítenek a lyukas seggű gatyában felépített és felépítendő új sportlétesítmények, melyek közül talán csak a Fradi új stadionja épül fizetségképpen, szurkolói 2006 őszén, a puccskísérlet során tanúsított hősies harcaik ellentételezéseképpen, a többivel meg egyrészt Kósalalit veszi meg a Vezér kilóra, a többit meg köretként teszi a tányérra az alcsúti stadion mellé, ezzel takargatva a lólábat

Nem vagyok én ellensége a sportnak, de az erre fordított százmilliárdokat lehetne okosabban is elkölteni, például a legszegényebb falvakban a gyerekek sportoltatással egybekötött nevelésére.

Persze a cél nem ez, hanem nyolc helyett kilenc olimpiai aranyérem, hogy nyalná meg a Vezér…

Egy-két pingpongasztalra iskolánként bizonyára futná abból a negyvennyolc milliárdból, amit sportfejlesztésekre költött idén a kormány, még talán néhány melegítőre is, meg esetleg egy fűtött öltözőre, ahol a kis cigány vagy nemcigány gyerek az edzés után zuhanyozhatna.

Horribile dictu kaphatna akár egy zsíroskenyeret is, és lehet, hogy rászokna a tisztálkodásra is, a fegyelemre és figyelemre, a csoportban végzett munkára, már ha az edzője nem rasszista állat, hanem ember és pedagógus is egyben.

Talán nem ördögtől való egy ilyen párosítás…

Lehetne területi iskolai bajnokságokat rendezni, konditermeket berendezni, olcsó sakk-készletekkel és valamiféle kis tiszteletdíjjal honorált matematika-tanárokkal létrehozni az iskolai sakk-szakosztályokat, szabadtéri kosárlabda-pályákat építeni, évfolyam-bajnokságokat szervezni, beépíteni a gyerekek mindennapi életébe a sportot.

De nem úgy, hogy reggel hétkor valami kedvetlen pedagógus körbe-körbe futtatja a lurkókat az iskola körül és ezt testnevelésnek hívja, majd államilag annak is könyvelik el.

A sportnak akkor van értelme, ha örömmel párosul, mert embereket kellene nevelni, nem fakírokat.

A negyvennyolc milliárdból talán jutna még valamennyi hajléktalan-melegedőkre is, mert a dolgok mai állása szerint nem a legüdvözítőbb megoldás, ha a hajléktalan fut az életéért az őt benzinnel és öngyújtóval röhögve üldöző kopaszok elől, mely eljárás kétségtelenül megoldja – egykoszból - a sport és a melegedés problémáját is.

"Nekünk most az egyik legfontosabb feladatunk, hogy visszacsábítsuk a fiatalokat a sportpályákra.” – mondá a Vezér.

Ezt szeretem benne, ezt a lényeglátást.

De igaza van, mert jó fizikai állapotba kell hoznia magát a nemzetnek, hogy ha az Egységes Nemzeti Szavazókör a Kékestetőn lesz, oda is fel tudjunk mászni, világgá zavarni ezt a majmot.

:O)))