2021. március 21., vasárnap

TANÁCSTALAN KÖZTÁRSASÁG

 



Hát, nem bánik valami bőkezűen a média a Tanácsköztársaság emlékével, pedig ez a rövid periódus is a magyar történelem része, mint ahogy a leverését követő bosszú is, melyhez képest az 1956-ot követő megtorlás bátran babazsúrnak minősíthető.
Az átkos negyven év sem kényeztette a korszak szereplőit, igaz, nem is ócsárolta őket, jóllehet voltak ott még a legsilányabbaknak is jó percei és a legjobbak is produkáltak történelmi vétkeket - Rákosi Mátyás és Lukács György remek illusztráció ehhez a gondolathoz.
De maga a Tanácsköztársaság haladó jelenség volt egy szerencsétlen korban, győzelmének lehetősége eleve irreális volt, mintha egy féllábú hajótörött kezdett volna úszóversenybe a viharos tengerben egy rakás cápával.


A Tanácsköztársaság a kétkezi munkást és a földnélküli parasztot akarta felemelni, sajnos úgy, hogy ehhez a forrásokat a gazdagok vagyonának újraosztásával szándékozott megteremteni. 
Számtalan intézkedést hoztak, melyek a társadalmi igazságosság megteremtését szolgálták volna, nyaraltatták a szegény családok gyermekeit, megnyitották a Margitszigetet a lakosság számára, nagypolgári lakásokba költöztettek szegény családokat - szóval elkövettek egy sor olyan dolgot, mellyel leginkább csak belső ellenségeik számát szaporították.
Külső ellenségeiket nem kellett szaporítani, hiszen abból volt elég.
Az Antant eleve ellenszenvvel figyelte Szovjet-Oroszország potenciális szövetségesét, és a maga részéről mindent megtett megfojtása érdekében, a  királyi Magyarországból kiszakadó utód-államok elsősorban vele szemben határozták meg saját magukat, a belső helyzet pedig még rosszabb volt.
A polgárság rettegett, javait féltette - nem minden alap nélkül, a földbirtokosok rettegtek attól, hogy földjeik magántulajdona megszűnik, és nekik is volt alapjuk a félelemre.
Ilyen helyzetben jutottak hatalomra a szociáldemokraták, akik a sokkal radikálisabb kommunistákkal kötöttek szövetséget az ország kormányzására.


Minden ellenkező híresztelés dacára a kormányban - a Forradalmi Kormányzótanácsban a szociáldemokraták voltak többségben, de a hatalmi körülmények következtében mégis a kommunisták kezében volt az irányítás.
Tudja ma valaki, ki volt Garbai Sándor?
Pedig ő volt a Forradalmi Kormányzótanács elnöke, a Tanácsköztársaság miniszterelnöke, a pártegyesülés előtt szociáldemokrata politikus.
Ma mégis mindenki Kun Bélát hiszi a Tanácsköztársaság vezetőjének, jóllehet, ő csak külügyi népbiztos - külügyminiszter - volt.
De kétségkívül ő volt a Tanácsköztársaság "erős embere", a tetejében még zsidó is volt, ami már akkor is megbocsáthatatlan bűne volt a nép egyszerű gyermekének.
Az ország területi egységét ilyen körülmények között kellett megvédenie az államnak, melyet ha nem tesz meg, akkor Debrecen ma román város, Szeged esetleg szerb, és Esztergom, Vác és Mi
skolc is csatlakozhatott volna a szlovák városok sorához.
A frissen szervezett Vörös Hadsereg, a felfegyverzett munkások felvették a harcot, vezetőik között valódi hazafiakat is találhattunk a kor legtehetségesebb katonatisztjei közül, mint például Stromfeld Aurél, Werth Henrik - ugye, milyen érdekes párosítás?
Közben azért akadt ludovikás felkelés, monitor-lázadás a Székely Hadosztály vezetésének árulása - utóbbit ma vadul tagadják, hiszen, ha valaki kiejti a száján a székely szót, akkor népünk egy részének taknya-nyála összefolyik a meghatottságtól, de ettől a tények még tények.


Szóval egy tárgyilagos megemlékezést azért megért volna ez a kor, melyben katonáink estek el a haza védelmében, mely igazságosabb társadalomért küzdött - megengedem, időnként az utópiák világába menekülve, esetenként rossz eszközökkel, de jó célért.
Talán egyszer eljön még egy világ, melyben a tárgyilagos értékelés nem lesz hazafiatlanság.
De lehet, addigra majd megnyitják még a Balatont is a munkásgyerekek előtt...


:O)))

2 megjegyzés:

Bubu64 írta...

A Balaton megnyitása? Ne álmodozz erről egy ideg kedves Pupu, ahhoz egy újabb Tanácsköztársaság kell.

1970 írta...

Kedves Bubu64!

Jó a meglátásod!