KÓSA LALI GYÓGYSZERE

Ha a huszárgyerek mondja, nem is érdemelne szót, hiszen annyi hülyeséget beszélt már – köztük igen kártékony és költséges hülyeségeket is – hogy ez sem lógna ki a sorból.

Az csak a baj, hogy Debrecen bánatos tekintetű polgármestere egyben a Fidesz alelnöke is. 

De a legnagyobb baj, hogy a Fidesz kormánypárt lehet Magyarországon.

Nem azért baj, mert a turul tojta őket, az sem nagy baj, ha a turul eme tojása úgy küllemét, mint állagát tekintve eltér a tojás évmilliók alatt kialakult etalonjától, az is csak a mi bajunk lenne, hogy ez a tojás görbe és büdös, és minden liba, de még a kígyó vagy a teknőbéka is szánakozva nézi.

A baj ezzel a turul által világra erőlködött bandával az, hogy képtelenek saját tevékenységük eredményével szembenézni, és ha valaki mégis tesz egy-két megjegyzést arról a gazdaságpolitikáról, mellyel néhány földrész vidám hétköznapjait biztosítják immáron évek óta, akkor megsértődnek.

Márpedig ha a Fidesz vezetése durcás lesz, akkor annyi a világnak, megkapja mindenki a magáét, mint anno Konkoly-Thege a koleszban!

Kósa Lajos az országjelentés 2014-re vonatkozó becsléseit ahhoz hasonlította, mint amikor egy diák még el sem hangzott feleletét rosszul értékelik.

Ennek kapcsán - a NOL szerint - a politikus Brüsszelre utalva úgy fogalmazott az M1 Ma reggel című műsorában, hogy "elgurult a gyógyszer."

Talán az téveszthette meg, hogy a saját gyógyszerével már régebben így járt, és most azt hiszi, hogy mindenki olyan ügyetlen, mint ő, pedighát…

Jobban állt az Európai Uniónak, amikor az uborkák görbületével foglalkoztak, mondta még viccelődve, ápolva ezzel is a jó kapcsolatokat az Unió bürokratáival.

A Fidesz alelnöke az országjelentés 2014-re vonatkozó becsléseit ahhoz hasonlította, mint amikor egy diák még el sem hangzott feleletét értékelik rosszul.

De hát - egymás közt – mit csináljon a tanár, amikor a diák kimegy a táblához, krétát ragad és felírja: 5+5=22

Legfeljebb elnézően mosolyoghatna, de azt hiszem, ez nem a legalkalmasabb pillanat a dicsérő szavakra – ilyenkor jön az ’édes fiam ülj le, de előtte hozd ki az ellenőrződet!’

Nyilatkozott a témáról Rácz Margit, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének kutatási igazgatója is.

Azt mondta, hogy a válság kitörése óta eltelt időszakban bebizonyosodott, hogy Magyarországnál sokkal rosszabb helyzetű országok is vannak az eurózónán belül, ha az államháztartási egyenleget és az államadósságot vizsgáljuk. 

Ezzel legfeljebb Kósa Lajosnak mondott újat, mert azt egy közepesen újságolvasó ember is tudja, hogy az államháztartási egyenlegünk akkor, mikor megkezdődött hazánk unortodox periódusa, kiváló volt, Európa példaként állította az Unió elé azt, ahogy és amilyen szigorú következetességgel ezt elérték a Gyurcsány-Bajnai kormányok, és azt is tudhatta mindenki, hogy az eladósodottságunk mértéke éppen megegyezik az uniós átlaggal, tehát kell, hogy legyenek nálunk eladósodottabb országok is.

Szerinte a probléma az, hogy olyan elemek vannak a költségvetés bevételi és kiadási oldalán, amelyek az Európai Unió szerint nem fenntarthatóak.

A kormány olyan adókkal számol, amelyekről megígérte, hogy kivezeti, ezeket pedig valamilyen módon pótolni kell majd – tette hozzá a szakértő.
Hát igen, csakhogy felmerül a kérdés: miből?

Hát dühből, hangzik az adekvát válasz, merthogy lassan Matolcsy nem talál már olyan zsebet, melybe beleturkálva elszedhető pénzt találna.

Azokhoz a pénzekhez pedig, melyet azok halmoztak fel, akik a mai idők valódi haszonélvezői, nem fér hozzá, mert rácsapnak a kezére.

Azért arra kíváncsi lennék, hogy ez a derék gazdasági miniszter csak a fizetéséért röhögteti ki magát a világgal, vagy szakít egyebet is, mert a főnökéről legalább tudjuk, hogy nem feledkezett el a Család érdekeiről sem.

Ha elkerüli valahogy a teljes vagyonelkobzást, akkor még az ükunokái is arany bilibe modellezik majd az orbáni gazdaságpolitikát.

Ami a legüdítőbb ebben a történetben, az a durca.

Hol a Vezér, hol valamelyik bánatostekintetű vazallusa ölti fel a megsértett ártatlanság pózát, úgy nézve a világra, mint szűzlány erőszaktevőjére, majd elkezd hátrafelé mutogatni, hogy bezzeg azokat, azokat nem bántotta senki!

Az csak a baj, hogy vannak, akik még nem teljesen agymosottak, és vannak emlékeik arról, hogy az első Gyurcsány-kormány mit kapott az Uniótól, mikor az általa benyújtott első konvergencia-programot nem találták megfelelőnek.

Emlékszik arra is, hogy a második Gyurcsány-kormány azzal kellett kezdje a tevékenységét, hogy egy, az Unió számára is elfogadható programot tegyen le, melyet aztán vaskövetkezetességgel be is tartott.

Ha Gyurcsány, majd utána Bajnai kormánya úgy intézte volna a gazdaság ügyeit, mint ahogy Orbán intézi, akkor a pénzügyi világválság már régen elsöpörte volna az országot, mert az akkor mögénk álló IMF döntését éppen a megbízható, következetes és kiszámítható gazdaságpolitika alapozta meg.

Orbán betiltotta a szerencsejátékokat, pedig talán jobb lett volna azt a szerencsejátékot betiltani, melyet ő játszik, merthogy igencsak úgy néz ki, hogy az egész országot feltette a feketére azon a nagy nemzetközi pénzügyi ruletten, melyen nyerni – hosszú távon - nemigen lehet, mert ott is a bank nyer.

És azt a bankot nemigen tudja majd megadóztatni…

Aztán Kósa még tett egy-két megjegyzést az Unióra, mondván, megáll az ember esze – már ha van neki, ugye, - ezt már én mondom, majd felvette az olvasószemüvegét, négykézlábra állt és miközben a padlón araszolt, megkérdezte: kicsi, narancssárga és kerek volt – nem látta véletlenül valaki?

:O)))

OBAMA

Folytatódik az Obama-kurzus.

Amerika úgy látta, hogy a régi-új elnök alkalmas arra, hogy a következő négy éven át is ő legyen a világ legfejlettebb országának vezetője, a ma ismert legütőképesebb katonai erő főparancsnoka,olyasvalaki Amerikának, mint hajókon a kapitány: Isten után az első.

Elképesztő és minden demokrata számára reményt adó dolog ez, hiszen első megválasztását még lehetett pillanatnyi tömeghangulatnak tulajdonítani, vagy a színes szavazók rokonszenv-tüntetésének, de mostantól kezdve ezek az érvek kiesnek.

Pedig az amerikai szavazók között is ott vannak a szélsőjobboldaliak, a rasszisták, a Ku-Klux-Klan tagjai, neonácik és egyéb férgek, de úgy látszik, egy egészséges társadalomban ezeknek nincs szavuk, ott tengődnek, ahova valók – a politikai periférián.

Hogy Obama jó elnöke-e Amerikának, arról majd a történelem mond ítéletet, és bár én nem vagyok lelkes híve az amerikai külpolitikának, de az kétségtelen, hogy ezekben az amerikai politikusokban ott munkál valamiféle kötelességtudat, valamiféle belső ösztönzés a világ jobbá és erkölcsösebbé tétele iránt, ami persze nem zárja ki az amerikai gazdasági és katonai érdekek érvényesítését.

Az világosan érzékelhető, hogy azt tartják: ami jó Amerikának, az jó a világnak is, és ebben azért vannak részigazságaik, mégha az amerikai álom sem mindenkinek rózsaszín.

De ami itt a lényeg, az nem a gazdasági vagy katonai erő növekedése, ezek ugyanis a diadaljelentések dacára ezer sebből véreznek, a II. Világháború óta Amerika egyetlen győztes háborút vívott a Karib-tenger csepp gyöngyszeme, Grenada ellen, a gazdaságot pedig gyakorlatilag Kína tartja életben, Amerika eladósodottsága pedig meglehetősen magas.

Ellenben az amerikai társadalom fejlődése kétségtelen, ez kétségbevonhatatlan.

Martin Luther King 1968-as halála idején az, hogy az USA színesbőrű elnököt válasszon, a sci-fi kategóriába tartozott, elképzelhetetlen volt.

A hatvanas években volt népszerű a vicc, - visszaérkezik a földre az amerikai űrhajós és az elnök megkérdezi tőle:

What did you see?

I have seen the Lord!

How is it?

Black!

Black?

Yes, she is…

Aztán a politikusok és a véleményformáló értelmiség felismerte, hogy azok az állapotok, melyek akkor jellemezték az országot, hosszú távon halálos hatással lehetnek a társadalomra, Amerikára, és nem csak felismerték, de az általunk megszokott ügymenettől eltérve tettek is ellene.

Elkezdődött az iskolabuszoztatás, a szegregáció felszámolása – akkoriban erről is volt vicc:

Gyerekek, most nincs közöttünk fekete és fehér, gondoljátok azt, hogy mindannyian kékek vagytok!

Na, és akkor most kezdjük el a felszállást a buszra, világoskékek az első ajtón, sötétkékek a hátsón!

Nem ment ellenállás nélkül, volt, ahol be kellett vetni a Nemzeti Gárdát, de a döntés végleges és megváltoztathatatlan volt.

És ebben az alapvetően liberális országban elviselték a pozitív diszkriminációt, a feketék előnyben részesítését bizonyos pozíciók betöltésnél.

A társadalom, ha nem is könnyen, de megemésztette ezeket a dolgokat, és nem azon folytatott vitát, hogy asszimiláció vagy szegregáció, hanem cselekedett, és meg is lett a haszna.

Először a hadseregnél történt áttörés, mikor a Vezérkari Főnökök Egyesített Bízottságának élére egy négycsillagos fekete tábornok, Colin Luther Powell került, aki később az USA külügyminisztereként szolgálta országát, majd – hogy a fekete nőket se hagyjuk ki – ebbe a pozícióba került Condolezza Rice, - egyikük sem a pozitív diszkrimináció miatt.

Aztán eljött az ideje annak is, hogy Amerika elnöke egy afroamerikai legyen, akit most másodszor választottak meg, és akinek ma már senki nem a bőre színét, annál inkább a teljesítményét figyeli.

Hol vagyunk mi ehhez képest?

A kanyarban sem, pedig a mi színesbőrű-problémánk sem kisebb arányait tekintve, mint az amerikai társadalomé volt.

És bár nekik is akad még jócskán tennivalójuk, de nekünk ezen a területen szinte csak tennivalóink vannak, hiszen még azokat az eredményeket is felszámoltuk, melyeket a Kádár-rendszer elért, a társadalmi tudat átformálása meg a negatív tartományban keresgélendő, mert ma is még ott tartunk, hogy fehér libát csak a fehér ehet, a cigány meg egyen varjút vagy ürgét, jó az neki.

Itt a szerencsétlen tanárt hirtelen felindulásból meggyilkoló primitív cigányokra hat hónapon belül kimértek ezer évet, a cigányokat – köztük kisgyerekeket - iparszerűen gyilkoló társaság pedig évek óta hallgatja a bírósági szőrszálhasogatást, senkit nem érdekelnek a lehetséges felbujtók, bűnsegédek, tippadók, az arcképük sincs kint a kurucinfón, és ebbe mindenki beletörődik.

Mint ahogy beletörődik, sőt támogatja a szegregációt is.

Teljesen normálisnak tűnő emberek komplett náci eszmefuttatásokkal szórakoztatják környezetüket, szabadcsapatok vonulásznak, akik a fekete kacabajkák helyett nyugodtan fehér csuklyákban is masírozhatnának, és a társadalom azt hiszi, hogy ez így van rendjén.

Persze ezen nincs mit csodálni egy olyan országban, amelynek cigány származású miniszterelnöke van, de ezt kimondani nem lehet, erre még büszkének se lehet lenni, mert ezt szemlesütve el kell hallgatni, le kell tagadni, mint úri szalonban azt, hogy a háziasszony köztudomásúlag a szeneskocsist ajándékozta meg szerelmével.

Az meg túlkompenzálja a helyzetet és vadul hárít.

Ha a cigány szót kimondják előtte, akkor automatikusan hülyeségeket kezd beszélni, és látványosan üti-veri a szerencsétleneket, akiket úgyis ver az élet.

Nagyszerű ország az, amelyikben a választópolgárok képesek felülemelkedni évszázados előítéleteiken, felismerik saját érdekeiket és annak megfelelően cselekednek.

Vajon a mi hazánk mikor lesz ilyen nagyszerű ország?

:O)))

SZEGÉNY BODRI

Nem elég, hogy jobblétre szenderült, erre jön az Európai Bíróság és fejbevágja.

Álmélkodik is rajta szeretett miniszterelnökünk, és ennek hangot is ad: "Régen láttam olyat, hogy a döglött kutyát fejbe vágják" - jelentette ki az Európai Unió bíróságának a magyar bírák nyugdíjazásáról szóló ítéletét kommentálva.

Merthogy ő úgy gondolja, hogy azzal, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a törvényt, minden rendben is van.

Igaz, a megsemmisített törvénnyel eltávolított bírák nem kerültek vissza eredeti beosztásukba, de ez nem zavarja őt, hiszen személyesen nem érintett az ügyben, sőt, a családtagjai sem, és ha érintettek lennének is, van ott már annyi a ládafiában, hogy elnéző mosollyal vennék tudomásul a döntést is, meg annak megsemmisítését is.

Merthogy azt azért ne felejtsük, hogy volt ilyen törvény, mely aztán tovább gyűrűzött a közszférában, és alapul szolgált például becsületben megőszült egészségügyi intézményvezetők gusztustalan kirúgásához, hogy egy eredményesen átdolgozott élet után megalázottan kullogjanak el.

Értem én, könnyebb olyan emberekkel lefolytatni a szakmai vitákat, akiket mi béreltünk fel, mint olyanokkal, akiknek a kisujjában több van a szakmáról, mint az egész mai egészségügyi kormányzatnak.

De ugyanez a helyzet az oktatásban is, ahol az igazgatói pályázatokon nem a legalkalmasabb, hanem a várhatólag legszervilisebb pályázók diadalmaskodnak.

Most éppen ott tartunk, hogy sikeresen visszaléptünk Rákosi korába, akkor volt elsőrendű szempont az osztályöntudat, akkor volt lényegtelen a jelölt felkészültsége, egy volt a lényeg: legyen a mi kutyánk kölyke.

Most az Európai Bíróság kimondta: életkoron alapuló, nem igazolható megkülönböztetést jelent, és így a diszkrimináció uniós tilalmába ütközik a magyar bírák kötelező nyugdíjkorhatárának 70-ről 62 évre történő leszállítása. 

Gondolom, így van ez a többi érintett hivatásokkal is, mert ami odafelé precedens lehetett, visszafelé is annak kellene lennie.
Hiú ábránd, egyrészt mert nehezen lehet a libaaprólékot úgy összeszerelni, hogy ismét kedve támadjon szárnyalni, másrészt meg Bodri nemzőatyja maga sem látszik megérteni a döntést, hiszen nem arról beszél, hogy hogyan lehet a kialakult jogsértő helyzetet reparálni, hanem arról, hogy a magyar kormány javaslatot fog tenni a parlamentnek a bírói nyugdíjazás kérdésének újraszabályozására.   

Hogy anno el volt foglalva Anikó asszony kegyeiért folytatott lovagi tornák lebonyolításával meg a politizálásnak nevezett hőbörgéssel, az még csak rendben is lenne.

De azt azért mégiscsak jó lenne tudni, hogy hány hízott libáért vette a diplomáját, merthogy úgy tűnik, hogy ezt is unortodox módon szerezte.

Ha tanult volna, akkor talán ma is eszébe jutna, hogy ha egy törvény semmis, akkor első lépésként helyre kell állítani az eredeti állapotot, vagy ha azt már nem lehet, akkor mindenkit, akit az életkortára hivatkozva távolítottak el, méltányosan kártalanítani kell.

Azokat is, akiket más területeken kizártak pályázatokból, mert betöltötték a bűvös 62 évet, ami lehet, jövőre már hatvanöt lesz, de akkorra már a veterán ott úszkál a levesben…

Azt gondolom, hogy egy hatvanhat éves nő ne menjen rúdtáncosnak a Sanghaj bárba, egy hatvanöt éves férfi se akarja súlyemeléssel keresni a kenyerét, de azt is gondolom, hogy az élettapasztalat bizonyos pályákon nem nagy hátrány.

Mondhatnám, inkább előny.

A híres sebész, Baron professzor kérdezte a beteget, milyen műtétet kér, első vagy másodosztályút?

Mi a különbség? - kérdezte a beteg.

Hát az első osztályú műtét öreg asszisztenciával és fiatal műszerekkel folyik, a másodosztályú fordítva, felelte a professzor.

Nagy a gyanúm, hogy az országot éppen egy másodosztályú műtéttel operálják, csak nehogy a végén Matolcsy megkérdezze, hogy milyen műtét? – hát nem boncolunk?

Mindenesetre Bodri apukája hihetetlen arroganciájával meglehetősen kevés barátot szerez az országnak, talán össze is kellene már írni, hogy kiket, mely szervezeteket, politikusokat, társadalmi csoportokat sértett meg teljesen feleslegesen külföldön és belföldön – szép hosszú lista lenne.

És még csak két és fél év telt el, - hol van még a ciklus vége, hacsak népünk nagy szerencséjére nem kezdi el egy fogadáson megenni a kávéscsésze fülét, vagy az új amerikai elnöknek beiktatása napján nem üzen azonnal hadat.

Azért kissé nyugtalanító vezérünk látványos vonzódása a dögökhöz, a dakota ló után most itt van szegény Bodri – kezdek aggódni – csak nem mi következünk?

:O))))

VIZELÜNK

Orbán nem megy Laoszba, Vietnámba és Sri Lankára, mert még ezeknél is fontosabb külpolitikai teendője akadt: szaúdi és libanoni vezetőket fogad Budapesten.
A fene tudja, hogy ezt miért tartja ennyire fontosnak, de a tény ettől még tény marad – maga helyett Martonyi külügyért küldi az Asia - Europe Meeting állam- és kormányfői szintű csúcstalálkozójára mely idén ma és holnap van, Laoszban.
Martonyi büszke lehet a bizalomra, igazán kemény, külügyminiszterhez illő feladatot kapott – hét teljes perc keretében fogja áttörni a keleti közöny mosolyokból épített falát, ennek a hét percnek kell elégnek lennie arra, hogy mindenkit meggyőzzön, hogy a víz jobb ital, mint a sör, bor meg a pálinka, és hogy mi vagyunk az ivóvíz titkos gigásza a földön.
Igaz, vagy háromszáz településünkön januártól a tiszta forrás átlátszó zacskókat jelent, merthogy ezeken a településeken a népet arzénnal mérgezi a természet, de ezt nem kell minden ázsiainak tudnia, elég, ha nekünk közömbös a dolog – majd az önkormányzatok kigazdálkodják az árát, más dolguk úgyse marad.
Arról se fog beleférni semmi a hét percbe, hogy további százezrek isznak vezetékes víz híján finom, nitrátos kútvizet, merthogy nemhogy a vízdíjat, de még a szivattyú által elfogyasztott áram árát sem tudják megfizetni.
Orbánék nem először vizelnek, ahogy a Heti Válasz is írja, Magyarország tavaly ősszel, az ENSZ BT nem állandó tagsági posztjára is – egyebek mellett – ezzel kampányolt, ahogyan Áder János köztársasági elnök is kiemelten foglalkozott a kérdéssel a Rio +20 konferencián. 
Szijjártó Péter külügyi- és külgazdasági államtitkár – de szép cafrangja lett ennek a főállású hazugnak -  a napokban Vietnamban tárgyalt, és bejelentette: találkozott Ho Si Minh Város vízügyi vállalatvezetőjével, aki jelezte, cége óriási kapacitású vízmű építésébe vág bele. 
Ennek során kifejezetten szeretnének együttműködni a magyarországi Fővárosi Vízművekkel, valamint a Magyar Vízipari Klaszterrel szakmai, üzemeltetési és beruházási területen.
Gondolom, nem azt akarják tanulmányozni, hogy miként lehet a vízműveket állami tulajdonba venni, hogy lehet rátenyerelni egy piacgazdaságban a helyi vízszolgáltatókra, kerül, amibe kerül…
Mindenesetre mióta ezek kormányon vannak, egy libaúsztatóra sem futotta nekik, csak a hülyeség zúdul belőlük, mint víz a Niagarán…
Hiába azért a diplomácia összerendezi azt, ami összetartozik, egyenlő szintű tárgyalópartnerek könnyebben szót értenek egymással, így hát a következő tárgyalópartner Ho Si Minh város sintértelepének igazgatója lesz.
Martonyi viszont, amint lenyűgözte a laoszi vizeseket azonnal továbbutazik, hiszen várja őt és a kíséretében levő üzletembereket Sri Lanka fővárosa, Sri Jayawardenapura Kotte, ahol a delegációra iszonyú megpróbáltatás vár, hiszen csak az vehet részt a díszebéden, aki ki tudja mondani a főváros nevét.
Azért ezek a gyarmatosítók ravasz népek voltak, ők egyszerűen elkereszteltek egy falut Colombónak (nem tévesztendő össze a ballonkabátos, Matolcsyra hajzó nyomozóval…), így aztán nem kellett, hogy elmélyedjenek a tamil-szingaléz konfliktusok okaiban, egyformán elnyomták mindkét népcsoportot.
Most azért nem lebecsülendő a veszély, hogy a delegáció a Tamil Tigrisekkel köt majd megállapodást, hogyha véletlenül nem jönne össze a Vezér csőszállítási biznyákja a libanoni - szaúd-arábiai delegációval, akkor azért legyen egy hely, ahol el tudjuk helyezni a vízgazdálkodásilag igen fontos csöveket, melyek közül egyeseknek tusa van, más csöveknek talpa, de van olyan is, melyet háton kell cipelni és harckocsikra lehet vele lövöldözni.
Ha dicső kormányunk tárgyalásokba bocsátkozik, akkor mindig kiver a hideg veríték, soha nem lehet tudni, hogy egy középamatőr lépésünk után mikor támadnak ránk reguláris csapatok vagy kezdenek el robbantgatni mindenféle gerillák.
Amúgy is olyan hírek járják, hogy a szíriai lázadóknak mi szállítjuk az elfekvő fegyvereket, ami – ha visszagondolunk Jeszenszky külügyminiszter horvátországi üzleti tevékenységére, akkor már nem is tűnik akkora képtelenségnek, különösen, ha tudjuk, hogy a Mi Reménységünk világpolitikai tényezőnek tartja magát.
Tulajdonképpen most, hogy a jobboldal alkotóelemeire zúzta a magyar vízügyet, teljesen logikus, hogy a koldustarisznyánkban egy üveg vízzel járjuk a világot.
A tárgyalódelegációt elkísérő üzletemberek viszont rohadt jól fogják érezni magukat, az Indiai Óceánt tudom ajánlani mindenkinek, gyönyörű tájak, selymesen simogató tenger, szépséges, kecses lányok, béke, nyugalom…
Már ezért megérte vízügyi szakemberré válni…

:O)))

AZ ILLÚZIÓK HALÁLÁNAK NAPJA

November negyedike.

Ezen a napon kezdték meg a szélsőjobb vérengzésébe fordult forradalom leverésére hadműveleteiket a szovjet csapatok.

Aludtunk otthon, majd hajnalban nagy lánctalpcsörgésekre, autók százainak zúgására ébredtünk – megkezdte Budapest elfoglalását a szovjet hadsereg.

Ahol ma a Gyáli úton a Metró van, ott akkor egy homokbánya volt, ott foglalt állást a tüzérség, mi meg a pincében.

A hadműveletek kimenetele egy pillanatra sem volt kétséges, a második világháború győztes reguláris hadserege állt szemben néhányszáz, esetleg néhányezer szerencsétlennel, akik még egységes szervezettel vagy irányítással sem dicsekedhettek, emellett ideológiailag is meglehetősen vegyes képet mutattak.

A skála a börtönből szabadult bűnözőktől és sarki kurváktól Horthy és Szálasi rendszerének bosszúvágytól elborult elméjű restaurálóin keresztül a törpe kisebbséget alkotó idealista fiatalokig terjedt, akik katonailag legfeljebb bandaharcra voltak alkalmasak.

Persze egy milliós nagyváros ad alkalmat a városi gerilláskodásra, de az első nap után a csoportok vezetői és tagjaik egy része felkötötte a nyúlcipőt és farokfelcsapva rohant Nyugat felé, a szabadság édes érzése helyett vért és könnyeket hagyva maguk mögött, mögöttük, meg mint a vadludak húztak nyugat felé a gazdasági menekültek százezrei, akik egy része aztán Hegyeshalom és Nickelsdorf között átképezte magát szabadságharcosnak.

Aztán harminc éven át éltek a maguk által álmodott legendákból, a befogadó országok baksisából, esetleg abból, amihez talán valóban értettek, a disznótenyésztésből.

Mikor aztán Gorbacsov elrendelte a szovjet csapatok kivonulását, akkor eszükbe jutott saját mérhetetlen hősiességük és hatszor annyi hős jött vissza két féltéglával döngetve daliás mellkasukat, mint ahányan kimentek, olyan nagyívű személyes győzelmi történetekkel traktálva a nagyérdeműt, melyeknek, ha a fele is igaz, Zsukov hanyatt-homlok rohan haza Moszkvába.

A polihisztor Varga Mihály ma beszédet mondott a Kiscelli Múzeumnál, ahol elmondta, hogy november 4-e a szégyen, a gyász és az árulás napja.

Hát szégyenkezni éppen van miért, sajnos gyászolnivaló is akad, de ez az árulás azért kislányos túlzás.

Hogy ne legyen kétségünk az árulók kilétének tekintetében, kifejtette: Meg kell emlékeznünk a Nyugat november 4-i hűtlenségéről, gyávaságáról és árulásáról is, és nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Európa és az Egyesült Államok vezetőinek fennkölt szavai, a szabad világ nevében elhangzott kioktatásai ellenére a legnagyobb élethalál küzdelmünkben egyedül maradtunk.

Illúziók, tündérmesék, másra mutogatás – ezekben verhetetlenek vagyunk.

Most meg még aktuális is a Nyugat pocskondiázása, - így ér össze a demagógia a napi politikával.

A Nyugat az első percben világosan megmondta, hogy érvényben lévőnek tekinti a Jaltai Egyezményt, ez pedig - akármelyik közepesen felkészült történelemtanár is kifejthette volna – azt jelentette, hogy a Szovjetunió érdekszférájába nem kívánnak beormótlankodni, kockáztatva ezzel egy esetleges világháború kirobbantását, mely pusztítóbb lett volna minden eddig ismert háborúnál.

1956 októberének túldimenzionálása nemzetközi értelemben még elfogadható volt - kis nép nagy hőstettektől álmodik - november negyedike viszont egyértelműen a politikai szűklátókörűség, katonai értelemben a mérhetetlen ostobaság következménye volt.

Mai értékelésében pedig arra célozgatni, hogy kívánatos lett volna világháborút kirobbantani egy gyakorlatilag nem is funkcionáló rendszer zűrzavaros ideológiákat valló szereplőiért – több mint ostobaság, bűn a mai fiatalokkal szemben.

Mondhatnám, hogy Varga Miska maradjon a pénzügyeknél, de a fene tudja, melyik a kártékonyabb opció…

Úgy látszik, jöhet itt bármilyen rendszer, egyik sem képes szembenézni a valósággal, inkább belemenekül mindenféle ostoba illúzióba.

Józan ésszel november negyedike előre prognosztizálható volt.

Az október 30.-i vérengzés és Nagy Imre teljesen amatőr, ostoba és felelőtlen bejelentése Magyarország kilépéséről a Varsói Szerződésből november elsején még azoknak a szovjet vezetőknek a kedvét is elvette a kompromisszumoktól, akik hajlottak volna rá, az pedig, hogy elkezdték használni a rendelkezésükre álló erőt, részükről reális és szükségszerű döntés volt.

Ne felejtsük, nem kellett ide behívni senkit, a szovjet elsőlépcsős alakulatok itt állomásoztak, hiszen egy bő évtizeddel voltunk csak túl a II. Világháború befejezésén és a világ nyakig ült a hidegháborúban és a szuezi válságban, - kedvenc kettesszámú összeesküvés-elméletem szerint a magyar események nem is voltak függetlenek ettől a helyzettől…

Így aztán Hruscsovék rövid úton véget vetettek ennek a jellegzetesen magyar népszínműnek, mely természetesen csak ma olyan szép, matyómintás és árvalányhajas, mint ezt bemutatni igyekeznek azok, akik szeretnék megmondani, hogy milyen volt a múlt.

A valóság ronda, gusztustalan és kisszerű volt.

Nem volt ott akkor nemzeti egység már egy deka sem, Mindszenty fenyegette Nagy Imrét, különféle gyanús összetételű felkelőcsoportok gyilkoltak és raboltak, folyt a zabrálás, fosztogatás, Dudás és Szabó-bácsi féle zavaros alakok zsarolták a kormányt, visszaszivárogtak nyugatról a nyilasokkal elmenekült földbirtokosok, volt katonatisztek és elkezdtek volna a maguk szája íze szerint rendet csinálni.

Aztán jött a csősz és hazazavart mindenkit.

Hogy gyönyörű legyen a befejezés, végezetül a Szabad Európa még nekiküldte a fiatalokat a szovjet harckocsiknak, hogy ne legyen nyugta holtában sem annak, aki ezért felelős.

Nagy Imre meg bejelentette rádión, hogy csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van!

Mikor ez elhangzott, csapataink hálistennek a laktanyáikban maradtak, Nagy Imre meg már a jugoszláv követségen ült.

Jellemző Magyarországra, a magyar mentalitásra, hogy ma hazahozták Nagy Imre bőröndjét, melyben a jugoszláv nagykövetségen az iratait tartotta, melyeket már évekkel ezelőtt visszakaptunk.

Most megkaptuk az üres bőröndöt, mely igen ügyibevalóan szimbolizálja ’56 hagyatékát.

Az átadáson ott lógatta nyelvét Orbán Viktor is, Jánosi Katalin – Nagy Imre unokája – társaságában.

Rákosi utódja Nagy Imre utódjával együtt.

Pikáns…

:O)))

KIFLICSÜCSKÖK HERCEGNŐJE

Piszkosul idegesítő jelenség.

A legújabb viccek szerint már a szőke nők egyesülete is kötelezni kívánja, hogy festesse át a haját, mert lejáratja őket.

Jelzem, ő ebben profi – mindenkit lejárat, akivel csak kapcsolatba kerül.

Viszont igencsak életrevaló teremtés, hiszen még mindig ott téblábol a Vezér körül, holott már az alapító atyák és megbízható harcosok többsége is Brüsszelben eszi a száműzetés porcukorral meghintett mazsoláskalácsát.

Ő ott áll ma is a vártán, és ha ennek okát meg kellene magyarázni, akkor a magyarázatot vagy az irrealitás, vagy a hardpornóval spékelt krimik világában kellene keresni.

Lejáratta már önmagát is, nem is egyszer.

Még ha eltekintünk is az ominózus kifli-ügytől, gyerekes csínynek tekintve azt, akkor sem lehet elfeledni a hajdani repülőgép-tender körüli sertepertélését, melynek során akkori partnere cégének érdekében lobbizott vadul, egészen az ominózus levél megírásáig, melyben önmagát és társait szenátorként aposztrofálta egy olyan országban, melynek nincs is szenátusa.

Megúszta.

Jelentős érdemei lehetnek, korábbi tevékenysége maradandó nyomokat hagyhatott a Vezér lelkében, mert egyik jelentősebb beosztást kapta a másik után, melyek közül az egyikre alkalmatlanabb volt, mint a másikra.

Volt ő a társadalombiztosítás nagyasszonya a társadalombiztosítás önkormányzatiságának felszámolása idején, nevéhez a székházban az irodájához kapcsolódó remek fürdőszoba kialakítása fűződik – vajon mi lett a sorsa?

De ő volt az is, aki a magán-nyugdíjpénztárak kifosztását a pofánkba verte, meghonosítva a maffia régi kedves intézményét a magyar belpolitikában: a védelem fogalmát.

A kormány megvédte a nyugdíjakat – ez azt jelentette, hogy az évek során felhalmozott befizetéseket dicső vezetőink einstandolták, egy buznyák vas nem maradt a nyugdíjalapban, és hát az eredetileg beharangozottakkal ellentétben az így megszerzett pénzt még véletlenül se fordították az államadósság csökkentésére, eltőzsdézték meg a napi kiadások fedezésére használták fel.

Ez a kopott mucus gátlástalanul ismételgette ostoba hazugságait, a konklúzió pedig mindig az volt, hogy a kormány megvédte az állampolgárokat.

Sokszor az ember nem hisz a szemének, és ez ebben az esetben is így van.

Egyszerűen érthetetlen, hogy ez a szavlejárt plázacica hogyan mer és képes odaállni az emberek színe elé ezekkel a süket szövegekkel?

Mondjuk, az igaz, remekül reprezentálja Orbán bábszínházi császárságát - éppen olyan ő szóvivőnek, mint a Vezér államférfinak, de azért azt lássuk be, hogy ha azt mondjuk, hogy olyan buta, mint egy liba, akkor a liba lett súlyosan megsértve.

Most éppen a frász tör ki, mert miközben az Örömódát interpretálja hóna alá szorított tenyere segítségével, a nyugdíjasok házatáján sertepertél, felírva a dicsőségfalra azt, amire egyébként törvény kötelezi a kormányt: a nyugdíjak emelésére - meghatározott szabályok szerint.

Az emelés másfél százalék lesz, az infláció meg valószínűleg öt él fél, így aztán a bánatostekintetű nyugger csak négy százalékot veszít az idei nyugdíja reálértékéből, már aki azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek ilyen-olyan indokokkal a Vezér és bandája még nem vonta el a nyugdíjjogosultságát, mert lábak hiányában nem tudta eltáncolni a hattyúk tavából a fekete hattyút a felülvizsgáló bizottság előtt.

Aztán meg a nyugdíjasok inflációjának méretéke sem egyezik meg a társadalmi átlaggal, mert ugyan a Bentley és a gőzmozdony ára tavaly óta nem emelkedett, de a csirkefarhát ára igen, arról nem is szólva, hogy a jövő évi csirkéket már előre lekötötték a múzeumok.

Az üvegtárlóban ott áll majd a tyúk, mellette egy liba, a tárló felirata „Tyúk 2013, - ötven év óta az első, melyet import-kukoricával kellett etetni!” A liba pedig egy táblát lenget: „A piros kukoricára fogok szavazni!”

Ennek a pályatévesztett piranhának pedig a szeme se rebben, úgy mondja a magáét, hogy az ember zsebében kinyílik a nemlétező bicska.

Visszafelé mutogat, elmúltnyócévezik meg hazudozik, mondván: a Fidesz támogatja azt a politikát, amely lehetővé teszi, hogy az európai gazdasági válság ellenére megőrizzék a nyugdíjak vásárlóértékét.

Ha jól megnézzük ezt az állítást, akkor rájöhetünk, a hányatott sorsú dáma tulajdonképpen nem mondott semmit, ellenben a nyugdíjak vásárlóértéke folyamatosan csökken.

Tulajdonképpen itt már lassan mindenkit támogatni kellene, kivéve az ő politikájukat, ha meg előszedi az ember a hazai Mao narancssárga kiskönyvét, akkor kedve támad betámasztani egyet nekik is.

Kíváncsi vagyok, megússzák-e ezt a választásokig?

:O))))

DUNADUMA

A Jobbik és a LMP egymásnak estek napjaink legégetőbb problémáján, a bős-nagymarosi erőmű kérdésén.

A Jobbik szerint több érv szól a Bős – Nagymaros erőműrendszer befejezése mellett, mint ellene, ellenben az amúgy sok témában okos nyilatkozatokat tevő Jávor Benedek szerint nem kellene a Dunával kufárkodni.

Így igaz, nem is nagyon értem, hogy miért teszi?.

Jávor Benedek egyébként okos ember, mégis képes hosszú sorokon keresztül hülyeségeket fejtegetni.

Azt írja például:  tudományos és társadalmi konszenzus alakult ki Magyarországon arról, hogy az ország számára nem lenne előnyös, ha vízlépcsők épülnének a Duna hazai szakaszán.

Ez persze úgy hazugság, ahogy van.

Annak idején, amikor a fennálló rendszer ellen manipulálták a népet, akkor kapóra jött az akkor már a megvalósulás eléggé előrehaladott stádiumában levő erőmű-rendszer, meg a környezetvédelem, melyet akkor még körüllengett az újdonság varázsa, lehetett mi ellen tiltakozni meg menetelni.

A rendszerváltozás felszínre dobott egy nagy kupac – mondjuk így – szakértőt, Lipták Bélát például, akinek környezetvédelmi szakértelme nem sokkal terjedt tovább annál, hogy ne dobjuk ki a kocsi ablakán a használt papírzsebkendőt, a vízügyről meg annyi ismerete volt, hogy a hajó úszik a vízen, merthogy szakképesítést hajóépítésből szerzett.

Viszont egy roppant dicső életutat fabrikálva magának a rendszerváltás idején Amerikában felcsillant előtte a remény, hogy lehet még valaki belőle az óhazában.

De az élet igazságos, nagyobb bohóc lett belőle itthon, mint ennek előtte volt Amerikában, pedighát...

Volt még egy-két ilyen emblematikus figura, - az ökoboszi – Dr. Hajósy Adrienne geofizikus - például, vagy az általam egyébként végtelenül tisztelt Mécs Imre villamosmérnök, akinek még ezt a tévedését is meg lehet bocsátani, vagy Vargha Imre biológus – ők képviselték a tudományosságot, a világhírű magyar vízügyet pedig mielőtt szétverték, kikiáltották az ország ellenségének, a világhírű Mosonyi Emil professzorral az élen.

Azt írja Jávor Benedek, hogy a nagymarosi vízlépcső nem politikai okok miatt nem épült meg. Sőt, éppen a politikai változások tették lehetővé, hogy a tudományos és szakmai érvek győzedelmeskedjenek az állampárt akarata fölött. 

Már maga a mondat is megérne egy kisebb elemzést, de tekintsünk el tőle, hiszen a balhékat szervező Duna Kör szakszerű és áldásos tevékenységére jellemző a szlovák fél lehetőségeinek hajszálpontos értékelése, miszerint a C variáns – a Duna elterelése – kivitelezhetetlen.

De azért nekem legjobban az tetszett, amikor a környezetvédelem és vízügy eme lángelméi környezetbarát dízelmotoros szivattyúkkal akartak vizet juttatni a remek eredményeik ellentételeként kiszáradó Szigetközbe.

Mindenesetre Bős-Nagymaros meghiúsítása egyértelműen politikai ügy volt, az akkor szerveződő ellenzék és az egyre lagymatagabb állampárt erőpróbája, ahol az egyik fél folyamatosan hülyeségeket mondott és kártékonykodott, a másik meg kereste a hátsó ajtót, ahol békességben és nagyobb károk okozása nélkül kihátrálhat a hatalomból.

Jávor Benedek azt is mondta, hogy  a bősi vízlépcső a Szigetköz élővilágát, gazdaságát és idegenforgalmát tönkretette.

Lehet, de köszönjük meg ezt azoknak, akik ezt a helyzetet előidézték.

Szerinte a Duna belépcsőzésének folytatása szlovák érdekeket szolgálna: fokozná az ottani létesítmény árvízbiztonságát, illetve lehetővé tenné, hogy a bősi erőművet csúcs üzemmódban működtessék.
Ebből Magyarország is profitálhatna -, ám a Dunán naponta kétszer végigvonuló, több méteres "árhullám" miatt az ökológiai károk megsokszorozódnának.

Szerintem meg a Duna belépcsőzésének folytatása európai és magyar érdekeket szolgálna, egy európai viziút kialakítását tenné lehetővé, nem is szólva a tiszta energiáról, mely olcsóbb lenne a szénhidrogénre alapozott energiatermelésnél és csökkentené valamelyest hazánk energiafüggőségét.

Rengeteg pénz ment rá már erre a politikai csődtömegre, melyet valami rafinált módon valószínűleg Gyurcsány hozott össze, hogy a kiszáradt holtágak fészkelőhelyein össze tudja gyűjteni a libatojásokat barátjának (?), Bajnainak.
Hogy ezt Vona vetette fel?

Ambivalens érzéseim vannak, hiszen a legbutább embernek is lehetnek jó ötletei – ha az Úr akarja, a szájából kilógó kapanyél is elsülhet, és talán valóban érdemes lenne ezt a dolgot majd megvizsgálni, hiszen a „kell e nálunk vízlépcső?” problematikája már akkor eldőlt, mikor a Duna felső szakaszán az első ilyen műtárgyat létrehozták – a többi már csak idő és józan belátás kérdése.

Ellenben az roppant érdekes, hogy éppen most kerül elő a téma, amikor az ország gazdasági és társadalmi helyzete egyre bonyolultabbá, az emberek többségének személyes élete egyre nehezebbé válik, amikor nem erről kellene beszélnünk elsősorban, és amikor ez a kérdés remek lehetőség az ellenzék további megosztására.

Úgyhogy talán most meg kellene hagyni ezt a háborút a Jobbik és az LMP mutatványának, elég lenne azt nyilatkozni, hogy a kérdés ma nem időszerű, sem gazdaságilag, sem politikailag.

Vissza lehet rá majd térni, de nem sürget most semmi, hiszen az esztergomi hidat Orbán már úgyis olyan magas pillérekre építtette, hogy ha végül megépítik Nagymarost, akkor is átférnek alatta a hajók.

Vannak itt ma sürgősebben elintézendő problémák, de még azok megoldásának ideje sem érett be.

Itt van mindjárt a sajtószabadság ügye, mely elleni újabb erőszakos támadásra és a rendőrség közönyére a társadalom roppant hevesen reagált, össze is gyűlt a másfélmilliós nagyvárosból vagy negyven ember – na, jó, a tüntetők kis táborát szétverő biztonsági őrökkel együtt talán nyolcvan is voltak.

Forradalmár és a szabadságára hihetetlen büszke nemzet vagyunk.

Vagy kisnyúl…

:O)))

HALOTTAK NAPJA

Olyan nap ez is, mint a többi, talán annyival több, hogy alkalmat ad arra, hogy aki egész évben nem túl sokat gondolt elvesztett szeretteire, az most pótolhatott a mulasztottakból.

Ez persze az elhunytaknak már mindegy, de az élőknek fontos lelki karbantartás, hiszen feloldozást ad a közöny és a feledékenység vétke alól - azt a hitet erősíti bennük, hogy ők tulajdonképpen rendes emberek, akiknek hétköznapjait elviszi a munka, a rohanás, az örökös kapkodás, az életkörülmények fenntartásáért vívott napi küzdelem – és ez talán így is van.

A bennünket körülvevő világ nem kedvez annak, hogy nyugodtan elmerengjünk a múlton, a társadalom és mi is egyre közönyösebbek, fásultabbak és végtelenül rosszkedvűek lettünk.

Ma kevesebben voltak a síroknál, mint az előző években bármikor, de aki ezt a közönynek tulajdonítja, az téved.

Én felmenteném azokat, akik ma nem jutottak el szeretteik sírjához, mert tudom, ennek csak egyik oka a rossz idő, a valódi ok talán inkább a pénztelenség, meg a bennünket körülvevő egyre barátságtalanabb környezet.

A drága villamosjegy, a lassan már megfizethetetlen virág, a félelem a sírkertekben előforduló táskatolvajoktól, és hát igen, ilyen rossz időben a legkisebb megfázástól is…

Merthogy az extra betegség megengedhetetlenül drága mulatság egy nyugdíjasnak, akinek elég kiadást jelentenek jól bevált krónikus betegségeinek gyógyszerei is.

A halál misztikuma része az életünknek, néha a legváratlanabb pillanatokban találkozunk szembe vele.

Nem véletlen, hogy amikor az angolszászok hirtelen ok nélkül megborzonganak, akkor azt mondják mosolyogva: semmi, csak egy lúd átsétált a síromon.

Részei életünknek a halálhoz kapcsolódó rítusok, Amerikában a Halloween a mienknél sokkal kedvesebb rítusa, nálunk a halottak napja.

Soha nem voltam híve ennek az ünnepnek, fiatalabb koromban álságosnak és hazugnak gondoltam – megváltjuk – mondtam - egy temetőlátogatással meg egy pár szál virággal egy évi lelki nyugalmunkat, igen olcsón rójuk le tartozásainkat halottaink felé – ma már lényegesen szelídebben gondolkodom ezekről a dolgokról.

Tudom, hogy a hétköznapokba nem fér bele a távoli temetők felkeresése, arra is csak ritkán van idő, hogy megálljunk egy percre és nyugodtan emlékezzünk, mert errefelé az élet egy nagy rohanás, itt még az is állandóan rohan, aki munkanélküli vagy nyugdíjas.

Pedig az emlékezés fontos dolog, hiszen igaz az a közhely – attól közhely, - hogy azok halnak csak meg, akiket elfelejtenek, magam pedig mindennél többre tartom azokat a helyzeteket, amikor egy mozdulat, egy gesztus, egy esemény vagy egy film kapcsán eszembe jut valamelyik elveszett hozzátartozóm, és magamban egy emlékező mosollyal idézem fel egyre távolodó alakját.

Azt is tudom, hogy lesz egy sor olyan halottam, akiket, majd amikor én is meghalok, elengedek a feledésbe, hiszen én voltam az utolsó, akinek személyes emlékei vannak róluk, a gyerekeimnek ők már legfeljebb valamiféle legendák, ismeretlen ősök, akiknek ugyan lenniük kellett, bizonyára, de figurájuk ködös és elmosódott.

Az kései utódok nem is tudják majd, hogy természetükben, gondolkodásmódjukban, egy-egy mozdulatukban, jellegzetes gesztusukban viszik tovább magukban ismeretlen őseiket.

Egészen kísérteties dolgokat tud produkálni az élet.

Fiam mozgásában hajdani nagyapja mozdulatai reprodukálódnak, gesztusai is az ő kelléktárából kerülnek ki, de néha már az ő fiának mozdulataiban is visszaköszönnek az ősök - elképesztő és kísérteties az egész.

De az is kísérteties, azért, hogy hogyan öröklődnek bizonyos vonzalmak a családon belül, nálunk például az önmagunk írásban való kifejezéséhez való viszony.

Én nem ismertem apám nagyapját, aki egy hatosztályos parasztember volt, aki idős korára felkerült Pestre, nagyapámék akkor itt éltek.

Az öregnek volt egy füzete, abba írta a verseit, nem tudható, hogy milyen színvonalon, de ez mindegy is.

Ami érdekes, hogy amikor az internet elterjedt és rátaláltam az akkori Index fórumra, szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megírjam azt, hogy egy adott témában mit gondolok a világról, jóllehet egész életemben meglehetősen prózai foglalkozásokat űztem – igaz, gyermekkori titkos vágyam az volt, hogy újságíró legyek.

Hát ez nem jött össze, viszont a gyerekeim mind közel kerültek a betűhöz, és amikor erre gondolok, akkor nagyokat vigyorgok, mint a szülő, aki megvette gyerekének a kisvonatot, mellyel ő sohasem játszhatott.

Az meg már kísérteties volt, hogy a Kisalföld című lap korabeli fórumán belebotlottam egy nickbe, aki szintén igen sokat írt, és aki a mi meglehetősen ritka családnevünket viselte.

Azon hozzátartozók sora, kiknek emlékét velem együtt temetik majd, nem túl hosszú, de az a rengeteg munka, küzdelem és szenvedés, mely életüket jellemezte, talán azokban a gyermekeinkben, unokáinkban nyeri el jutalmát, akik már azt sem tudják, - vagy ha tudják is, ma már nem értik, - hogy felmenőik hosszú sora ültette azt a fát, melynek gyümölcsét ma ők  szüretelik..

Aztán itt vannak a kedves ismerősök, akik elmentek, és akikre jó emlékezni.

Hajdani főbérlők, idős nénik, akiknél a pótunoka szerepét töltöttük be, az osztályfőnök, akinek rengeteget köszönhettünk, aki egy külvárosi középiskolában kitárta nekünk a kultúra nagykapuját erre legfogékonyabb korunkban.

Barátokra, évfolyamtársakra, akik méltánytalanul fiatalon kellett, hogy itthagyják a világot, vagy azokra az idősebbekre, akiket génjeik ítéltek halálra túl korán.

Mert meghalni mindig túl korán van, hiszen az élet olyan érdekes, olyan izgalmas és néha olyan szép is tud lenni…

Ma a lakásban gyertya égett halottaink emlékére – érdekesek ezek a rítusok is – jó volt emlékezni csendben, magunkban, nem látványosan az elvesztett szeretetre, apáinkra, anyáinkra, rokonainkra.

Legyen nekik könnyű a föld…

:O)))