Olyan nap ez is, mint a többi, talán annyival több, hogy
alkalmat ad arra, hogy aki egész évben nem túl sokat gondolt elvesztett
szeretteire, az most pótolhatott a mulasztottakból.
Ez persze az elhunytaknak már mindegy, de az élőknek fontos
lelki karbantartás, hiszen feloldozást ad a közöny és a feledékenység vétke
alól - azt a hitet erősíti bennük, hogy ők tulajdonképpen rendes emberek, akiknek
hétköznapjait elviszi a munka, a rohanás, az örökös kapkodás, az
életkörülmények fenntartásáért vívott napi küzdelem – és ez talán így is van.
A bennünket körülvevő világ nem kedvez annak, hogy nyugodtan
elmerengjünk a múlton, a társadalom és mi is egyre közönyösebbek, fásultabbak
és végtelenül rosszkedvűek lettünk.
Ma kevesebben voltak a síroknál, mint az előző években
bármikor, de aki ezt a közönynek tulajdonítja, az téved.
Én felmenteném azokat, akik ma nem jutottak el szeretteik
sírjához, mert tudom, ennek csak egyik oka a rossz idő, a valódi ok talán
inkább a pénztelenség, meg a bennünket körülvevő egyre barátságtalanabb
környezet.
A drága villamosjegy, a lassan már megfizethetetlen virág, a
félelem a sírkertekben előforduló táskatolvajoktól, és hát igen, ilyen rossz
időben a legkisebb megfázástól is…
Merthogy az extra betegség megengedhetetlenül drága mulatság
egy nyugdíjasnak, akinek elég kiadást jelentenek jól bevált krónikus
betegségeinek gyógyszerei is.
A halál misztikuma része az életünknek, néha a legváratlanabb pillanatokban találkozunk szembe vele.
Nem véletlen, hogy amikor az angolszászok hirtelen ok nélkül megborzonganak, akkor azt mondják mosolyogva: semmi, csak egy lúd átsétált a síromon.
Részei életünknek a halálhoz kapcsolódó rítusok, Amerikában a Halloween a mienknél sokkal kedvesebb rítusa, nálunk a halottak napja.
Soha nem voltam híve ennek az ünnepnek, fiatalabb koromban
álságosnak és hazugnak gondoltam – megváltjuk – mondtam - egy
temetőlátogatással meg egy pár szál virággal egy évi lelki nyugalmunkat, igen olcsón
rójuk le tartozásainkat halottaink felé – ma már lényegesen szelídebben
gondolkodom ezekről a dolgokról.
Tudom, hogy a hétköznapokba nem fér bele a távoli temetők
felkeresése, arra is csak ritkán van idő, hogy megálljunk egy percre és nyugodtan
emlékezzünk, mert errefelé az élet egy nagy rohanás, itt még az is állandóan
rohan, aki munkanélküli vagy nyugdíjas.
Pedig az emlékezés fontos dolog, hiszen igaz az a közhely –
attól közhely, - hogy azok halnak csak meg, akiket elfelejtenek, magam pedig
mindennél többre tartom azokat a helyzeteket, amikor egy mozdulat, egy gesztus,
egy esemény vagy egy film kapcsán eszembe jut valamelyik elveszett hozzátartozóm,
és magamban egy emlékező mosollyal idézem fel egyre távolodó alakját.
Azt is tudom, hogy lesz egy sor olyan halottam, akiket, majd
amikor én is meghalok, elengedek a feledésbe, hiszen én voltam az utolsó,
akinek személyes emlékei vannak róluk, a gyerekeimnek ők már legfeljebb
valamiféle legendák, ismeretlen ősök, akiknek ugyan lenniük kellett, bizonyára,
de figurájuk ködös és elmosódott.
Az kései utódok nem is tudják majd, hogy természetükben, gondolkodásmódjukban,
egy-egy mozdulatukban, jellegzetes gesztusukban viszik tovább magukban ismeretlen
őseiket.
Egészen kísérteties dolgokat tud produkálni az élet.
Fiam mozgásában hajdani nagyapja mozdulatai reprodukálódnak,
gesztusai is az ő kelléktárából kerülnek ki, de néha már az ő fiának
mozdulataiban is visszaköszönnek az ősök - elképesztő és kísérteties az egész.
De az is kísérteties, azért, hogy hogyan öröklődnek bizonyos
vonzalmak a családon belül, nálunk például az önmagunk írásban való
kifejezéséhez való viszony.
Én nem ismertem apám nagyapját, aki egy hatosztályos
parasztember volt, aki idős korára felkerült Pestre, nagyapámék akkor itt
éltek.
Az öregnek volt egy füzete, abba írta a verseit, nem
tudható, hogy milyen színvonalon, de ez mindegy is.
Ami érdekes, hogy amikor az internet elterjedt és rátaláltam
az akkori Index fórumra, szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy
megírjam azt, hogy egy adott témában mit gondolok a világról, jóllehet egész
életemben meglehetősen prózai foglalkozásokat űztem – igaz, gyermekkori titkos
vágyam az volt, hogy újságíró legyek.
Hát ez nem jött össze, viszont a gyerekeim mind közel
kerültek a betűhöz, és amikor erre gondolok, akkor nagyokat vigyorgok, mint a
szülő, aki megvette gyerekének a kisvonatot, mellyel ő sohasem játszhatott.
Az meg már kísérteties volt, hogy a Kisalföld című lap
korabeli fórumán belebotlottam egy nickbe, aki szintén igen sokat írt, és aki a
mi meglehetősen ritka családnevünket viselte.
Azon hozzátartozók sora, kiknek emlékét velem együtt temetik
majd, nem túl hosszú, de az a rengeteg munka, küzdelem és szenvedés, mely
életüket jellemezte, talán azokban a gyermekeinkben, unokáinkban nyeri el
jutalmát, akik már azt sem tudják, - vagy ha tudják is, ma már nem értik, -
hogy felmenőik hosszú sora ültette azt a fát, melynek gyümölcsét ma ők szüretelik..
Aztán itt vannak a kedves ismerősök, akik elmentek, és
akikre jó emlékezni.
Hajdani főbérlők, idős nénik, akiknél a pótunoka szerepét
töltöttük be, az osztályfőnök, akinek rengeteget köszönhettünk, aki egy
külvárosi középiskolában kitárta nekünk a kultúra nagykapuját erre
legfogékonyabb korunkban.
Barátokra, évfolyamtársakra, akik méltánytalanul fiatalon
kellett, hogy itthagyják a világot, vagy azokra az idősebbekre, akiket génjeik
ítéltek halálra túl korán.
Mert meghalni mindig túl korán van, hiszen az élet olyan
érdekes, olyan izgalmas és néha olyan szép is tud lenni…
Ma a lakásban gyertya égett halottaink emlékére – érdekesek ezek
a rítusok is – jó volt emlékezni csendben, magunkban, nem látványosan az
elvesztett szeretetre, apáinkra, anyáinkra, rokonainkra.
Legyen nekik könnyű a föld…
3 megjegyzés:
PuPu!
Nagyon érdekes, hogy nincs hozzászóló. Azt hiszem, mindenki magába fordulva - a csendet részesíti előnyben. Igen. Ilyenkor nincs is mit mondani. Olyan szépen írtad le. Nincs igazad, Te valódi ÚJSÁGÍRÓ vagy. Valószínűleg nem fogod megkapni a Pulitzer díjat, de mi akik olvasunk nagyon sokat tanulunk Tőled.Fontos, amit az ősökről írsz. Neked legalább van valami képed arról, hogy a családban "nem ellenség" a betű. Én nehezebb helyzetben vagyok. Nem tudom, kitől örököltem - ha örököltem - hogy a világon létező összes latin betűt magamba szívom.Becsüllek azért, hogy le is írod a gondolataidat, - sőt - megosztod számodra ismeretlen emberekkel is.
Ezt a méltóságteljes csendet, nem megtörve, a békességért, szeretetért, minden elhunyt, tiszteletéért, csalátagjaimért most egy szál gertyát gyújtok...Ők legalább, nyugodjanak békében.
Ez az írásod különösen nagyon tetszett. Ha úgy tetszik, sok dolog volt ismerős. Köszönöm, hogy ilyen szépen írtad!
Megjegyzés küldése