2012. november 1., csütörtök

HALOTTAK NAPJA


Olyan nap ez is, mint a többi, talán annyival több, hogy alkalmat ad arra, hogy aki egész évben nem túl sokat gondolt elvesztett szeretteire, az most pótolhatott a mulasztottakból.
Ez persze az elhunytaknak már mindegy, de az élőknek fontos lelki karbantartás, hiszen feloldozást ad a közöny és a feledékenység vétke alól - azt a hitet erősíti bennük, hogy ők tulajdonképpen rendes emberek, akiknek hétköznapjait elviszi a munka, a rohanás, az örökös kapkodás, az életkörülmények fenntartásáért vívott napi küzdelem – és ez talán így is van.
A bennünket körülvevő világ nem kedvez annak, hogy nyugodtan elmerengjünk a múlton, a társadalom és mi is egyre közönyösebbek, fásultabbak és végtelenül rosszkedvűek lettünk.
Ma kevesebben voltak a síroknál, mint az előző években bármikor, de aki ezt a közönynek tulajdonítja, az téved.
Én felmenteném azokat, akik ma nem jutottak el szeretteik sírjához, mert tudom, ennek csak egyik oka a rossz idő, a valódi ok talán inkább a pénztelenség, meg a bennünket körülvevő egyre barátságtalanabb környezet.
A drága villamosjegy, a lassan már megfizethetetlen virág, a félelem a sírkertekben előforduló táskatolvajoktól, és hát igen, ilyen rossz időben a legkisebb megfázástól is…
Merthogy az extra betegség megengedhetetlenül drága mulatság egy nyugdíjasnak, akinek elég kiadást jelentenek jól bevált krónikus betegségeinek gyógyszerei is.
A halál misztikuma része az életünknek, néha a legváratlanabb pillanatokban találkozunk szembe vele.
Nem véletlen, hogy amikor az angolszászok hirtelen ok nélkül megborzonganak, akkor azt mondják mosolyogva: semmi, csak egy lúd átsétált a síromon.
Részei életünknek a halálhoz kapcsolódó rítusok, Amerikában a Halloween a mienknél sokkal kedvesebb rítusa, nálunk a halottak napja.
Soha nem voltam híve ennek az ünnepnek, fiatalabb koromban álságosnak és hazugnak gondoltam – megváltjuk – mondtam - egy temetőlátogatással meg egy pár szál virággal egy évi lelki nyugalmunkat, igen olcsón rójuk le tartozásainkat halottaink felé – ma már lényegesen szelídebben gondolkodom ezekről a dolgokról.
Tudom, hogy a hétköznapokba nem fér bele a távoli temetők felkeresése, arra is csak ritkán van idő, hogy megálljunk egy percre és nyugodtan emlékezzünk, mert errefelé az élet egy nagy rohanás, itt még az is állandóan rohan, aki munkanélküli vagy nyugdíjas.
Pedig az emlékezés fontos dolog, hiszen igaz az a közhely – attól közhely, - hogy azok halnak csak meg, akiket elfelejtenek, magam pedig mindennél többre tartom azokat a helyzeteket, amikor egy mozdulat, egy gesztus, egy esemény vagy egy film kapcsán eszembe jut valamelyik elveszett hozzátartozóm, és magamban egy emlékező mosollyal idézem fel egyre távolodó alakját.
Azt is tudom, hogy lesz egy sor olyan halottam, akiket, majd amikor én is meghalok, elengedek a feledésbe, hiszen én voltam az utolsó, akinek személyes emlékei vannak róluk, a gyerekeimnek ők már legfeljebb valamiféle legendák, ismeretlen ősök, akiknek ugyan lenniük kellett, bizonyára, de figurájuk ködös és elmosódott.
Az kései utódok nem is tudják majd, hogy természetükben, gondolkodásmódjukban, egy-egy mozdulatukban, jellegzetes gesztusukban viszik tovább magukban ismeretlen őseiket.
Egészen kísérteties dolgokat tud produkálni az élet.
Fiam mozgásában hajdani nagyapja mozdulatai reprodukálódnak, gesztusai is az ő kelléktárából kerülnek ki, de néha már az ő fiának mozdulataiban is visszaköszönnek az ősök - elképesztő és kísérteties az egész.
De az is kísérteties, azért, hogy hogyan öröklődnek bizonyos vonzalmak a családon belül, nálunk például az önmagunk írásban való kifejezéséhez való viszony.
Én nem ismertem apám nagyapját, aki egy hatosztályos parasztember volt, aki idős korára felkerült Pestre, nagyapámék akkor itt éltek.
Az öregnek volt egy füzete, abba írta a verseit, nem tudható, hogy milyen színvonalon, de ez mindegy is.
Ami érdekes, hogy amikor az internet elterjedt és rátaláltam az akkori Index fórumra, szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megírjam azt, hogy egy adott témában mit gondolok a világról, jóllehet egész életemben meglehetősen prózai foglalkozásokat űztem – igaz, gyermekkori titkos vágyam az volt, hogy újságíró legyek.
Hát ez nem jött össze, viszont a gyerekeim mind közel kerültek a betűhöz, és amikor erre gondolok, akkor nagyokat vigyorgok, mint a szülő, aki megvette gyerekének a kisvonatot, mellyel ő sohasem játszhatott.
Az meg már kísérteties volt, hogy a Kisalföld című lap korabeli fórumán belebotlottam egy nickbe, aki szintén igen sokat írt, és aki a mi meglehetősen ritka családnevünket viselte.
Azon hozzátartozók sora, kiknek emlékét velem együtt temetik majd, nem túl hosszú, de az a rengeteg munka, küzdelem és szenvedés, mely életüket jellemezte, talán azokban a gyermekeinkben, unokáinkban nyeri el jutalmát, akik már azt sem tudják, - vagy ha tudják is, ma már nem értik, - hogy felmenőik hosszú sora ültette azt a fát, melynek gyümölcsét ma ők  szüretelik..
Aztán itt vannak a kedves ismerősök, akik elmentek, és akikre jó emlékezni.
Hajdani főbérlők, idős nénik, akiknél a pótunoka szerepét töltöttük be, az osztályfőnök, akinek rengeteget köszönhettünk, aki egy külvárosi középiskolában kitárta nekünk a kultúra nagykapuját erre legfogékonyabb korunkban.
Barátokra, évfolyamtársakra, akik méltánytalanul fiatalon kellett, hogy itthagyják a világot, vagy azokra az idősebbekre, akiket génjeik ítéltek halálra túl korán.
Mert meghalni mindig túl korán van, hiszen az élet olyan érdekes, olyan izgalmas és néha olyan szép is tud lenni…
Ma a lakásban gyertya égett halottaink emlékére – érdekesek ezek a rítusok is – jó volt emlékezni csendben, magunkban, nem látványosan az elvesztett szeretetre, apáinkra, anyáinkra, rokonainkra.
Legyen nekik könnyű a föld…

:O)))

3 megjegyzés:

vadvirág írta...

PuPu!
Nagyon érdekes, hogy nincs hozzászóló. Azt hiszem, mindenki magába fordulva - a csendet részesíti előnyben. Igen. Ilyenkor nincs is mit mondani. Olyan szépen írtad le. Nincs igazad, Te valódi ÚJSÁGÍRÓ vagy. Valószínűleg nem fogod megkapni a Pulitzer díjat, de mi akik olvasunk nagyon sokat tanulunk Tőled.Fontos, amit az ősökről írsz. Neked legalább van valami képed arról, hogy a családban "nem ellenség" a betű. Én nehezebb helyzetben vagyok. Nem tudom, kitől örököltem - ha örököltem - hogy a világon létező összes latin betűt magamba szívom.Becsüllek azért, hogy le is írod a gondolataidat, - sőt - megosztod számodra ismeretlen emberekkel is.

Cereus írta...

Ezt a méltóságteljes csendet, nem megtörve, a békességért, szeretetért, minden elhunyt, tiszteletéért, csalátagjaimért most egy szál gertyát gyújtok...Ők legalább, nyugodjanak békében.

Babi néni írta...

Ez az írásod különösen nagyon tetszett. Ha úgy tetszik, sok dolog volt ismerős. Köszönöm, hogy ilyen szépen írtad!