VÍZFEJ

Faguriga legyek, ha – dacára annak, hogy Kádár rendszerében szocializálódtam – olyan társadalmi rendet képzeltem el kívánatosnak hazámban, melyben árvíz esetén a miniszterelnök személyesen csámpázik a gátakon, utasításokat harsog és miután csicskásainak a közút mellé elképzelt gátépítési javaslata nem talál kedvező fogadtatásra, akkor hajóról kíván partraszállni a víz által bekerített településeken.

Aztán a hömpölygő víz láttán persze - joggal – inába száll a bátorsága, és nem meri leengedtetni a hajó csónakját, így csak szemmel veri Visegrád szorgos népét, majd elhajózik.

Azon spekuláltam, hogy ez a magatartása a mi betegünknek csak az árvízi helyzetben rejlő propagandalehetőségek maximális kihasználásáról szól, vagy pedig egy olyan államszervezési modell világrajöttének lehetünk szemtanúi, ahol nem az újszülött sír fel, hanem az ország.

Akárhonnan nézem is a dolgot, inkább utóbbi változat a reális.

Orbán állama éppen olyan, mintha a hetvenhét magyar népmese című gyermekkori olvasmányában megismert állam-modell megvalósítása lenne.

Ő természetesen Mátyás királyra gondol, csak az a baj, hogy Mátyás király tőrőlmetszett középkori despota volt, mai reinkarnációja meg olyan, mintha Mujkó, a király bolondja ellopta volna főnöke palástját, jogarát és koronáját, és abban szemlézné hajdani csodapalotáját, ahol anno a vörösmárvány kútból bor folydogált.

Igaz, én minden ellenkező megnyilvánulásom dacára nem szeretem a Vezért, de egy valós katasztrófahelyzetben nem bánnám a nyüzsgését, ha lenne valami értelme – de nincs.

Jól példázzák ezt szakszerűséget mímelő beszélgetései a katasztrófavédelem vezetőjével, aki maga sem egy Búvár Kund, de mégcsak Hany Istók sem, a vizet mosakodásra használja és a legutóbbi időkig nagyon természetesnek vette, hogy az a csapból folyik, a konyhai csőtörést meg sorscsapásként élte meg.

Mekkora is a mennyi?

Hát mi mennyi?

Hát az állékonyság, a nyomás vagy minek is híjják a szakemberek?

Folynak az épületes beszélgetések, Gát Vader peckesen sétál felemás gumicsizmájában a gátakon, - jelzem, én egy kecskét se bíznék arra, aki képtelen a két lábára egyforma gumicsizmát húzni (alacsony pocakos férfi, felemás cipőben.…)  éppen csak bele nem lógatja a lábát a vízbe, megnézni, hogy mennyire hideg a víz, közben gondterhelt pofákat vág, hazudva ezzel is.

Hiszen ez az árvíz számára az Úr ajándéka – eltereli a figyelmet az uniós problémákról, a trafik-botrányról, a számtalan elszámoltatási fiaskóról, a kertje végében szépen épülő stadionról a hatszázezer éhező gyerek országában.

Hívei viszont ájultan szemlélik a gátbohóc serénykedését, és roppant elégedettek vele, meg gondolom a sameszaival is, akik szintén ott idétlenkednek.

Áder az asszonyt viszi helikopterezni, Hende meg a megszüntetett, de általuk újjáélesztett tartalékos honvédségi állományt dicsőíti – lesz még itten Nemzeti Munkásőrség, vagy valami ilyesmi.

Arról elfeledkezik megemlékezni a leginkább Svejkre emlékeztető, de annál sokkal kevesebb szürkeállománnyal rendelkező miniszter, a kardlengetés feltalálója, hogy ők meg szétverték a Vízügyi Tudományos Kutatóintézetet.

Ebből kifolyólag, ha ma tudni akarják a Duna várható vízszintjét, akkor a delphoi jósdához, esetleg Áder Jánoshoz fordulhatnak, ő már legalább látott vizet snecizés közben…

Felmerül a sorsdöntő kérdés, mi van, ha véletlen Orbán pofáraesik a sárban, összetöri egy-két bordáját, súlyos agyrázkódást kap és kívülnézetből is betegnek látszik?

Merthogy a dolgok mai állása szerint akkor megáll az élet, a Dunának is egyhelyben illik maradnia a Vezér felépüléséig, melynek idejébe - ha a szellemi felépüléséhez szükséges évtizedeket nem is számítjuk bele – esetleg hosszabb időtartam szükségeltetik.

Merthogy ebben a modellben ő a döntéshozó, rajta kívül senki más, sőt, mindenkinek megtiltotta, hogy mástól parancsot fogadjanak el, mint tőle, ami ugye nonszensz, de ezt a kijelentését elővigyázatosságból nem cizellálta.

Hogy aztán Viktor Vezér Királysága milyen hagyományokhoz nyúlik vissza, az megint más kérdés, de sokat elárul elképzeléseiről elszólása: „majd utasítom a Komárom-Esztergom megyei főispánt.”

Azt hát, meg a főlovászmestert, meg az udvari színház főintendánsát, nomeg a darabontokat, a darutollas Nemzeti Hadsereget, meg a huszárokat, a csendőrséget és a főétekkóstolót.

És majd címeket is kellene osztogatnia, például a vitézi cím erre jól megfelelne, a vitézjelölt térdelne előtte, ő meg ősei kardjával lovaggá ütné, amelyiknek van a rovásán, annak lecsapná a fejét – az posztumusz lenne vitéz…

Milyen jól mutatna a rokon neve előtt: vitéz Vitézy Dávid, a fővárosi közlekedés megmentője, az aluljárók betemetője, az árvák gyámola.

Csak egy Corvin-lánc kellene a nyakába, oszt lehetne őt is vezetgetni a koronázáskor, mint a többit a gulyából, nemzetiszínű szalaggal a szarvukon - majd kellene is keresni rajta egy testrészt erre a célra.

Valahogy – fene a hülye ízlésemet - nekem rokonszenvesebb lenne egy olyan modell, melyben az ország miniszterelnöke azzal foglalkozna árvíz esetén, ami a dolga: a védekezéshez szükséges erők és eszközök biztosításával.

Ez stadion-méretekben már megy is neki, ezt kellene továbbfejlesztenie úgy, hogy közben nem adóztatja meg a védekezésben résztvevők minden csepp elhullajtott verejtékét.

A többit meg rábízná erre felkészült, hozzáértő emberekre, akik egyébként léteztek ebben a társadalomban hajdan, csak mióta a szakértelem bolsevista trükk, azóta kútfúróként keresik a kenyerüket a Közel-Keleten.

De ez ábránd, hiszen nem illik bele a koncepcióba, mint ahogy az önkormányzatiság sem, hiszen a polgármesterek azért még visszaszólhatnak, habár ennek – miután ő osztja majd a pénzt a helyreállítási munkákra is – kicsi a valószínűsége.

Azért – biztos, ami biztos – nyakukba ültette az embereit, akik a renitens polgármesternek azt se mondják meg, hogy mit is terveznek tenni azzal a várossal, melynek első emberévé választották a település polgárai.

Ha újraválasztják ezt a kis zsarnokot, aki „nem egy árvizet vezényelt már le” saját közlése szerint, a helyzet csak romlani fog.

A „nem egy árvíz” valószínűleg gyermekkorában a homokozóban pusztított, mikor lepisilte a többi gyerek előzetesen általa felrugdalt homokvárát, majd mutatóujjával elkezdte kevergetni a homokot: Kelj ki, pipiske!…

Az árvíz lassan vonul le, messze még a nap, mikor megnyugodhatunk.

Reménykedjünk abban, hogy a pusztítás mértéke nem nő.

A Vezér tekintetében ez persze nem garantálható, ami pusztítást már eddig véghezvitt a társadalom érzékeny és finom szövetében, ahhoz képest ez az árvíz libaúsztató.

:O)))

ÁRVIZI HAJÓS

A gáton a cigány együtt lapátol a nyilassal, mert a rettenetes veszély elmosta az ellentéteket, melyek jó részét amúgy sem a személyekben rejlő okok, hanem az ország kritikán aluli állapota okozza.

A víz nagy úr, az épeszű ember pedig ösztönösen tud súlyozni, első a létfenntartás ösztöne, minden más csak ez után következik.

Így aztán alig van példa arra, hogy valaki kilógna a sorból, teszi mindenki a dolgát.

Egy ember kivételével, aki mint pályatévesztett exhibicionista áll a gát tetején árvízvédelem feliratú pólóban, és magát mutogatja.

Neki ehhez nem kell széthúzni a harci kacagányát, és a sliccét sem kell lehúzni, ő ottan személyében maga a Nemzet Csúnyája, Pintér meg Bakondi meg a két függeléke...

A Nemzet persze ájult csodálattal lesi a Nemzet Vezetőjét, az állampolgárok meg szánakozva figyelik ócska mesterkedéseit, mellyel önmagát kívánja az országmentő szerepébe pozícionálni, miközben azért lopni és gusztustalankodni nem felejt el.

Már várom a híradást, mely szerint a Vezér csónakon ment egy családot, kisgyerekkel és kiskutyával.

Talán ez a legjellemzőbb rá.

A Duna még békésen folydogált, mikor már azon törte a fejét, hogy hogyan lehet a lakossági felajánlásokra rátenyerelni és hogyan lehet az árvízet politikai haszonszerzésre kihasználni.

Ahogy behajtotta a civil és egyházi karitatív szervezeteket a saját aklába, az egyszerűen sunyi zsarolás volt, Iványi Gábor szervezetének példájából láthatták az érintettek, hogy hova vezet a nagy önállóskodás meg elhivatottság.

Ami meg a gáton történő ugrabugrálást illeti, az vicc.

Ott bohóckodik, azzal van elfoglalva, hogy feltartsa a felelősségteljes és nehéz munkát végző fáradt embereket, ahelyett, hogy tenné a dolgát.

Ha meglátogat egy-egy kritikus szakaszt és szól három elismerő szót az embereknek, szavam sem lenne, bizonyára jól esne mindenkinek, hogy tudomásul veszik önfeláldozó munkáját.

De itt nem ez történik, hanem a gát bohóca elkezdi elhinni magáról, hogy ő a szakember, ő hivatott értékelni az adatokat, ő tudja, hogy hova kell az erőket és eszközöket csoportosítani, ő a hivatott arra, hogy egy kimondottan szakmai feladatot irányítson, merthogy neki a fejében van a víz.

Szánalmas.

Még szerencse, hogy vannak ott azért olyanok is, akik értenek a vízügyi munkákhoz.

Ez is maga a csoda, mert a sok orbánviktor a rendszerváltás idején határtalan buzgalommal verte szét a világhírű magyar vízügyi apparátust, ahelyett, hogy a kezüket csókolgatta volna azokért az eredményekért, melyeket sok évtizedes munkával elértek.

Ha a Bős-Nagymaros komplexum anno elkészül, akkor ma a vízparti településeket megfelelő védelmi rendszer védi, ehelyett az erre felhasználható pénzeket kifizettük kártérítésként, kárenyhítésként, meg következményi károkra.

A Duna még mindig árad, isten a tudója, meddig tart a veszély.

De az már biztos, hogy lesznek emberek, akiknek komoly károkkal kell szembenézniük.

Az ő megsegítésük igen fontos.

De csak olyanoknak érdemes odaadni a pénzt és az egyéb adományokat, akik eddig még nem lopták el a közösség pénzét.

A Vezér meg fokozhatná a tempót, holnaptól esetleg a vízen járva tarthatná ellenőrző kőrútjait.

Hogy mi van, ha esetleg nem sikerül?

Hát akkor legfeljebb egyszerre két kárt sikerülne elhárítani az országnak, az emléktáblát majd a Vigadó téri vízmércéhez tennénk ki.…

:O)))

MAJD ÉN MEGMUTATOM, KI ITT AZ ÚR!

A Vezér felhúzta gumicsizmáját, ez a belpolitikára fogékonyak számára pontosan jelezte, hogy a helyzet elfajult, olyannyira, hogy már nem elég az ő szeme villanása, hanem azonnali és személyes beavatkozására van szükség.

Idáig általában elég volt, ha – miként szép emlékű elődje, Nicolae Ceausescu – iránymutatásokkal látja el az ő népét, de most ez a Duna nem bír magával.

A TEK jelentése szerint arra vetemedett, hogy meg akarja mutatni, hogy azért a víz az úr, márpedig ez ilyen kényes időkben, a belső és a külső ellenség, az Unió és a zsi… – nemjó, a liberálbolsevikok támadásainak kereszttüzében nem engedhető meg, hogy bárkiben is felmerüljön annak gondolata, hogy nem ő az úr Magyarországon.

Így hát kitelepült, hogy személyesen irányítsa a védekezést, elrendelte a veszélyhelyzetet, amit a veszélyhelyzet már a határok előtt toporogva várt - aggodalmában, hogy mi lesz akkor, ha a Vezér esetleg nem rendeli el őt, összepisilte a lába szárát.

Majd elfoglalta fővezéri harcálláspontját az „Ürgeerődöt” egy katonai sátorban, mellette ott ült a katasztrófavédelem bizonyítási vágytól remegő parancsnoka, szemben vele pedig maga Vöröskarom árvízvédelmi szakértő, a Piszkos Fred című regényből, akitől köztudomásúlag mindenki rettegett, chuck Chuck Norris és a Vezér nem, de Chuck Norris is csak azért nem, mert ő meg a Vezértől rettegett.

Aki mindjárt meg is nyugtatta népét, hogy ha együttműködik a közhatalmi szervekkel, mindenkit meg lehet majd menteni.

Aki hallotta, belesápadt, mert eszébe jutott a nyugdíj-megtakarítások meg a vörösiszap-károsultak megmentése, és felkészült arra, hogy az árvíz végére ő is el fog tűnni, mint a pénz.

Aztán a Vezér kocsiba pattant, és fel-alá autókázott a Duna mentén – a szakemberek megkönnyebbülten sóhajtva tudták végre tenni a dolgukat -  ő pedig időnként kiszállva autójából  győzelmi célból meg-megfenyegette a piszkossárgán-szürkén hömpölygő ellenséget.

Elmorfondírozott, vajh segítene-e, ha nagy történelmi elődje, Caligula példáját követve megkorbácsoltatná a habokat.

Mindenesetre még a helyzet bonyolultsága sem vonta el figyelmét a fő feladatról, mert ugye a pénz beszél, a kutya ugat, ezért a Duna két szemmelverése között elrendelte a karitatív szervezetek telefonos szolidaritási adományvonalainak államosítását.

Így aztán Juliska néni párnacihájától most egyenes út vezet a vezéri zsebig, és ha még azt is belesuttogja a telefonba, hogy „Imádlak Viktor!”, akkor igazán mindent megtett azért, hogy kiérdemelje a Nemzet Hülye Tojóstyúkja címet.

Akinek pedig csípi a szemét, hogy a Fülkeforradalom belegyalogol a magánélet minden szférájába, az bátran törölgetheti a csipát belőle, sokat ma már nem oszt, nem szoroz, hogy mi a véleménye, a választások után pedig még ennyit se fog.

Persze úgysem érti, hogy miért is baj az, ha a civil szervezetek helyett a kormány gyűjti be a pénzeket, hanem nyálas frázisokat kérődzve fizet, mert első a bajbajutott emberek megsegítése.

Juliska néni odaadja a megtakarított kis ezresét, miközben Csányi meg a többi Csák Máté fejenként négy-öt milliárdot tesz el az ország pénzéből, hadd erősödjön a magyar tőkés.

Orbán állama - nem is olyan lassan - kísértetiesen kezd emlékeztetni a XX. század totalitariánus államaira, Sztálin és Hitler államára, ezt ma már csak a vak nem veszi észre.

Hogy egyelőre nincsenek koncentrációs táborok, azt tekintsük a sors különös kegyének és adjunk hálát Európának, de ezt azért ne tekintsük vívmánynak, örökkönvalónak pedig végképp ne.

Orbán állama szívós munkával tépdesi ki a polgári közösségek és a társadalmi önszerveződés gyenge kis palántáit, melyeknek még megerősödni sem volt igazán idejük az elmúlt negyedszázadban, és máris végük van.

Vége van az önkormányzatiságnak, vége van lassan az önszervező közösségeknek, az állam beletolja ótvaros nagy orrát a családi életedbe, a szexuális szokásaidba, a gyerekeid nevelésébe, megmondja mi jó neked, mit tehetsz és mit nem, és elosztja a pénzed.

Ehhez a megfélemlítés régi jó módszerét alkalmazza.

No, most nem gyilkol meg az utcán, csak elveszi tőled a megélhetésed, ellehetetlenít és kiszolgáltatottá tesz.

Ehhez megteremti a maga eszközrendszerét.

Nincs hatalommegosztás, nincsenek fékek, nincsenek ellensúlyok, ez egy zsebbőlvezetett ország lett egy potrohos kis despota uralma alatt.

A hatalom létrehoz olyan nagy adatbázisokat, melyekből többet tud rólad, mint te önmagadról – most éppen az egészségügyben készül a mű, a bankszektorban már készen van - felkészül az internet világa.

Merthogy meg kell védeni a gyerekeket, mondja a gondoskodó állam, ami igaz is, csak az a helyzet, hogy ahol hatszázötvenezer gyerek éhezik, ott nem a gyermekpornográfiától kellene elsősorban megvédeni őket, hanem saját lelketlen uraiktól.

A totális állam a kiszolgáltatottságra épül, a félelemre.

Nem kell Gyurcsányt vagy Mesterházit becsukni ahhoz, hogy féljen a demokrata, elég néhány hívüket látványosan kirugdalni a munkahelyükről, mert Gyurcsányt legfeljebb sajnálják, de a munkahelyük elvesztésétől rettegnek.

Nyakunkon a rasszizmus is, a „humánus szegregáció” a felzárkóztatás helyett, az antiszemitizmus pedig úgy virul, mint Horthy alatt virágzott.

Ott vannak a rohamcsapatok az SA mintájára, meg a KGB és az SS korszerű megfelelői, már csak a Leibstandarte Orbán Viktor hiányzik, persze csak elnevezésileg.

Hol van már az az idő, mikor az adatvédelmi biztos azon hőzöngött, hogy a személyi számot több helyen használják az okvetlenül szükségesnél?

Ma már a Facebookon elejtett megjegyzéseidet elemezgetik, kapcsolataidat nézegetik, ha akarnak, tudhatnak rólad minden kényes személyes adatot a betegségeidtől kezdve az abortuszaid számáig, ezáltal zsarolható leszel.

Döntési helyzetben pedig csak annyiban vagy, hogy felemelheted a kezed, mikor a Vezérre kell szavazni, vagy felemeled a másikat is, ha nem őt választod.

A mi szeretett Vezérünk olyan, mint Chaplin diktátora, félelmetes és nevetséges egyszerre.

Egy egészséges társadalomban soha nem jutott volna hatalomra, de ha mégis, legkésőbb akkor mikor először emlegeti a fülkeforradalmat, világgá zavarja a nép.

A mi társadalmunk persze nem egészséges, elvesztette minden ellenállóképességét, számba jöhető orvosai ott szerencsétlenkednek körülötte, és még mindig azon törik a fejüket, hogy akkor ez egy demokrácia, vagy tán már nem is egészen az?

Közben itt ugrál már a nyakunkon a náci bolsevizmus.

Nem lesz könnyű eltakarítani.

:O)))

TOLVAJBANDA, HOL A LÉ?

PÁPAI GÁBOR KARIKATÚRÁJA

Örömmel értesülhettünk róla, hogy ma megalakult a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács, vezeti az emberierőforrás-miniszter.

Tulajdonképpen örülnünk kell, hiszen ez is azt tanúsítja, hogy ebben az országban vége van a kisipari módszereknek, a Nokiás-dobozok korszakának, Magyarország a maffia uralma alatt korszerű nagyüzem lesz, mondhatnám, mi leszünk a tolvajlásban a Rákosi Mátyás Művek.

A Tanács a Baptista Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Magyar Vöröskereszt, valamint a Belügyminisztérium és az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság legjobb erőit fogja össze, ők lesznek azok, akik az immár megtöbbszörözött teljesítményű pénzszivattyút üzemeltetik.

Mint a miniszter bejelentette: A szervezetek egyeztetik, összehangolják a gyűjtést, az elosztást és azt, hogy melyikük milyen feladatokat, milyen területen végez majd.
Hozzátette: a tanács tagjai a beérkező pénzbeni és egyéb adományokról együtt, konszenzussal fognak dönteni.

Hát persze, hogyan is máshogy, ha nem konszenzussal?

Ott ülnek majd az asztal körül, majd a Tanács elnöke bejelenti:

Megvizsgáltuk a problémát tisztelt hölgyeim és uraim, és arra jutottunk, hogy a gátak megerősítése mellett új gátak építésére is szükség lesz!

A gátakat a tudomány mai állása szerint dolomitból kell építeni, ez az időtálló anyag fogja hirdetni fülkeforradalmi rendszerünk örökkévalóságát addig is, ameddig csak fel nem épül a Thelopsz piramis, szintúgy dolomitból!

Az új gátakat költségtakarékossági okokból Gánt mellett, a helyi kőbányától ötven méterre kell felépíteni, a Duna folyásirányára merőlegesen.

Előnye ennek a helyszínválasztásnak, hogy a Duna így biztosan nem fogja kimosni a gát alapját, veszélyeztetve a felépítményt, melynek magassága 316 méter lesz, tetejére pedig árvízi emlékmű kerülhetne felépítésre, mely Melocco Miklós szobrát, egy meztelenül a Dunába hugyozó magyar vitézt ábrázolna, karddal és lódinggal.

Arra a konszenzusra jutottunk, hogy elfogadjuk a tudomány és a szakemberek álláspontját, hiszen annak az anyagnak, mely képes föltartóztatni a vörösiszap-áradatot, a víz meg se kottyanhat.

Kérem, akkor szavazzunk, de előtte még megemlíteném, hogy a huszár futballcipőben lesz, arcvonásai pedig emlékeztetni fognak valakire, kinek aranylábai elé az ország odatette lelkét…

A Baptista Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Magyar Vöröskereszt, valamint a Belügyminisztérium és az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság képviselői erre úgy emelik magasba a kezüket, mintha a KGB csapatai mögöttük hasalnának a Gorjunov-géppuskával.

Így aztán a pénzre több gond nincs is, ha meg valaki ruhákat akar adni, azt – mint legutóbb is – rávezetjük, hogy talán mégis inkább a pénz adományozását kellene választania, ha nem sikerül, majd valamelyik hívünk nyit a rongyokból turit.

Én meg azt gondolom, hogy ennek utána az adjon ezeknek a szervezeteknek egy kanyit is, akinek három anyja volt, és ketrecben tartják az Állatkerti út 1-3 szám alatti majomházban.

És azt is gondolom, hogy a mocsok pofátlanságnak ebben az országban nincs határa.

Meg még talán azt is gondolom, hogy mielőtt az állam képviselője pofátlanul rá akar tenyerelni a lakosság által az árvízkárosultaknak adományozandó összegekre, előtte számoljon el a vörösiszap-károsultaknak összeadott összeggel, melynek maradékát sikerült Viktornak olyan remek módon biztonságba helyeznie, hogy azóta sem tudja senki sem, hogy hol van.

Azért a maradékát, mert előtte még kifizették belőle a betonkemény vörösiszap ömlése ellen felépített gátat, melyhez a követ a két Simicska unokatestvér nevén levő bányákból szállították a Kolontár kellős közepén felépített műtárgyhoz, melyről már csak a tábla hiányzik, mely szerint „Ez itten a miniszterelnöki tolvajlás emlékműve, állította Orbán Viktor dicsőségére az adakozókedvű magyart nép!”

Szóval, szerintem mielőtt adakozni kezdünk, jól nézzük meg, hogy kinek a kezébe adjuk a pénzünket, és itt hadd soroljam fel mégegyszer (a pedagógia ezt nevezi bevésésnek…) a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács tagjait, úgymint a Baptista Szeretetszolgálatot, a Katolikus Karitászt, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetet és a Magyar Vöröskeresztet, valamint a Belügyminisztériumot és az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságot, mint lehetséges adomány-gyűjtőket.

Az emberek jószándékával visszaélni nem illik.

Azt vélelmezni, hogy ezt többször is el lehet játszani egymásután, az remélhetőleg tévedés.

Habár ebben az országban folyt már sikeres gyűjtés Isaura szemműtétjére is, azért én mégis reménykedem!

:O)))

TRIANONI TURULTOJÁS

Hát, ezt bizony megszívtuk, ha a kárpát-medencei magyar szupremáciából indulunk ki.

Akkor is megszívtuk, ha az elszakított területek egyes részein egy tömbben élő magyarok számából indulunk ki.

Ha viszont a nemzetek önrendelkezési jogát tekintjük irányadónak, akkor csak a demarkációs hibákat – neadjisten egyes nemzetek mohóságából eredő igazságtalanságokat róhatjuk fel az első világháborút lezáró békeszerződés megalkotóinak.

Nem egyszerű ezeket a dolgokat megérteni, hiszen a mai magyar állam és a Magyar Királyság úgy viszonyul egymáshoz, mint Julcsa az ötödik gyermekéhez, mely kissé ütődötten született, semmit nem akar megérteni az őt körülvevő világból, állandóan hisztériázik és toporzékol, mindenkibe beleköt és a nevetségességig elégedett önmagával.

Álmaiban pedig állandóan Európa urának képzeli magát, aki szerinte a kalandozásaival hőstetteket hajtott végre, de az álmot elővigyázatosan azért nem álmodja végig, mert akkor szembetalálkozna talán az Augsburgból kiszúrt szemmel, levágott orral és fülekkel, levágott kezekkel hazafelé botorkáló gyászmagyarokkal, az ilyen álmok pedig nekünk nem kellenek.

Nekünk dicsőséges álmok kellenek, gyönyörűen sminkelt múlt, hős vezérek, trombitaszó, lobogók csattogása, kard ki kard, önáltatás, önsajnálat és a realitások messzehessegetése.

Vagy, ha az éppen nem jut, akkor meg kell merítkeztünk a bánat és bú feneketlen mély kútjában, balsorssal, mely régen tép, melyben nekünk semmi részünk nincs, ránk a sors az áldozat szerepét osztotta, gyászfátyollal, könnyel, árvalányhajas temetővel.

Na, ez utóbbihoz remek díszlet Trianon, melyen lehet bánatosan sajnálkozni, dühödten verni az asztalt, bosszút forralni, bús nótákat énekelni mint példáukl a nemzetiségi problémák iránti mély fogékonyságról tanúskodó dalt, hogy aszongya:

„De majd egyszer nagy ünnep lesz minálunk,

Mi Erdélyben olyan murit csinálunk, hogy

Minden escut, Tatarescut, Titulescut, Tolvajescut

Puliszkástól, mindenestől kivágunk!”

Majd bánatosan nézünk poharunkba, szittyósra isszuk magunkat, és értetlenkedünk, hogy a sok buta, primitív oláh miért is nem szeret minket.

Egy régi mániám, tankkal végigmenni Románián, ugye…

Meg, hogy elmondjuk északi szomszédainknak a versikét: Sztrapacska nem étel, tótocska nem ember, és mégsem szeret bennünket valamiért.

Miért?

Ki tudja?

Mindenesetre nem akarjuk elhinni, hogy nem minden szlovák tud magyarul, és a rendőr nem magyarságunk, hanem a városban abszolvált száznegyven miatt bírságol meg bennünket.

Volt harminc évünk, amikor hallgattunk Trianonról, és akkor viselkedtünk helyesen.

Ha valaki ránéz a Teleki Pál féle etnikai térképre, akkor csodálkozva tapasztalhatja, hogy a mai államhatárok és az etnikai határok nagyrészt egybeesnek, pedig ez a térkép nem mai darab, 1910-ben készítette a kommunistának nemigen mondható gróf, aki szerencsétlenségére beleártotta magát a politikába.

Ha egy ugyanilyen mai térképet megnézünk, még markánsabban mutatkozik meg a helyzet – ki lettünk népesedve hajdani területeinkről.

Mikor harcok dúltak Koszovóért és a magyar jobboldal buzgón drukkolt az albánoknak, akkor tulajdonképpen azt szemlélhette közelnézetből a szerbeket tanulmányozva, hogy mi történt velünk Erdélyben, de persze ezt nem vette észre a sok nagyeszű.

Pedig a szerb nemzet bölcsője hajdan valahol Koszovóban ringott, és nekik ugyanolyan szívükhöz nőtt terület ez, mint nekünk Erdély.

Talán a sok könnyhullatás meg tizenötmillió magyarozás helyett meg lehetne tanítani a mai fiataloknak, hogy a Magyar Királyság nem volt nemzetállam.

A Zrínyi család, a Frangepánok horvátok, de magyar főurak voltak, csakúgy, mint a bizonytalan származású Hunyadi János, akiről talán csak az biztos, hogy nem volt magyar nemzetiségű.

A Magyar Királyság területén sok nép élt, saját nyelvvel, kultúrával, hagyományokkal, akiket egyetlen dolog, az uralkodó személye kötött össze, ha akarták, ha nem.

Persze a XIX. században megerősödő nemzeti törekvések ezeket a népcsoportokat törvényszerűen elválasztották egymástól, elválasztották a magyarságtól is.

Nem kellett volna ettől még az országot szétszabdalni, de a magyar uralkodó osztály annyira sikeresen utáltatta meg magát és magával együtt a magyarságot is, hogy amikor először reális esély kínálkozott saját nemzetállamuk megalapítására, eszük ágában sem volt semmiféle államszövetségre lépni velünk, hanyatt-homlok menekültek az őket emberszámba sem igen vevő magyar állam kötelékéből az önállóság felé.

És hát innen a többi dolog már szinte törvényszerűen következett be, az új államoknak meg kellett határozniuk saját magukat, ezt valakikkel szemben szokták tenni és erre ugyan ki lett volna alkalmasabb, mint a magyarok?

Mi innentől kezdve nem vagyunk magyarok, mi oláhok, szerbek, horvátok, tótok vagyunk, és érünk mi is annyit, ha nem többet, mint volt elnyomóink, a magyarok.

A nemzeti törekvésekre aztán mi rendre rossz válaszokat adtunk és adunk mind a mai napig, többnyire kocsmai, hőbörgős stílusban..

Nem vagyunk túl népszerűek a szomszédságban semerre, de fejlődünk, lassan már egész Európa szomszédunkként viselkedik.

A nép persze – hacsak nem hergelik másik nép ellen – remekül elél más nemzetiségű szomszédjával, normális időkben együtt kvaterkáznak, keresztbe-kasul házasodnak, gyerekeket csinálnak, beszélgetnek, barátkoznak vagy ellenségeskednek, de nem etnikai alapon, hanem csak úgy, a hétköznapi ellenszenv vagy rokonszenv alapján.

Ha a politika békén hagyja őket.

Ha nem, akkor időnként meghülyülnek, olyankor dorongokkal ütik egymást, szelíd emberek szemét kiverik, és hülyeségeket óbégatnak.

Mikor lehetőségünk támadt csatlakozni Európához, az optimista idealisták azt képzelték, hogy itt a lehetőség átlépni Trianon problémáján, hiszen Európa egységes lesz területileg a régiók Európája, gazdaságilag egységes piac, melyet a kultúrák sokszínűsége fog csodálatossá tenni - de tévedtek.

Mindig jönnek idióták, akik azt képzelik, hogy vissza lehet és kell forgatni a történelem kerekét, és ezért a turulbanszületettek - akik egyébként svábok, kunok, bunyevácok, turmixok meg cigányok - mindent meg is tesznek.

Ebbe emberek százezrei szoktak belehalni.

Kár lenne értünk…

:O)))

NINCS ÚJ A NAP ALATT!

De nincs hát, bizony nincs!

Emlékszem, mikor fiatal srác voltam, ha apám tájékozódni akart a világ dolgai felől a hazaitól eltérő aspektusból is, akkor bekapcsolta a rádiót és a potméter finom kézzel és némi érzékkel történő tekergetése után végre felhangzott a permanens sípolás, fütyülés, és alatta ott volt a hitelesnek gondolt forrás, a Szabad Európa rádió.

Mindenki hallgatta, természetesen mindenki megtette a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket, bejárati ajtó-ablak becsuk, szobaajtó rácsuk, a lakásba beléptetési tilalom lett elrendelve, melynek feloldása előtt a rádió átállítva Stavangerre vagy Luxemburgra, ártatlan pofa vágásával egybekötve.

Persze mindenki tudta a szomszédjáról, hogy az ellenséges izgalom hatása alá került, merthogy az osztályellenség szövegét csak akkor lehetett érteni, ha a rádió ordított, mint a fába szorult féreg.

Később aztán mi is elkezdtük alkalmazni a módszert, lényegesen kevesebb óvatossággal hallgatva a teenager party műsorát, vártuk a korabeli harcos ellenálló nickek megjelenését.

Mikor bemondták, hogy a farmotoros giliszta a haúdujudúit című számot kéri a 19, 25, 31 és 49 méteres rövidhullámon, lelkünkön megrepedt a vékony bolsevik máz, felhorgad bennünk a harcos ellenálló, és másnap az iskolában fennhangon hirdettük az ominózus műsor és Cseke László kétségbevonhatatlan fölényét a Komjáthy féle „Csak fiataloknak” című műsorral szemben.

Később valamelyest csökkent a zavarás intenzitása, de a rendszerváltásig az adó nem számított szobatisztának, utána meg értelmét veszítette, és a naiv ember azt hihette, hogy itt van már a Kánaán, ebben az országban soha többé nem fognak cenzúrázni egyetlen sajtóterméket vagy médiamegjelenést sem.

Tévedtünk.

A jövőben a bíróságok elrendelhetik egyes, külföldi szervereken lévő internetes adatok elérésének blokkolását. A büntető tárgyú törvények erről is szóló - a kormány által kezdeményezett - módosítását hétfőn a Fidesz-KDNP támogatásával fogadta el a parlament.

A változtatás lehetővé teszi a külföldi szervereken lévő adatok időleges vagy végleges hozzáférhetetlenné tételét.

Ha a bíróság jogerősen elrendeli az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét, annak végrehajtása átadható lesz annak az országnak, amelynek területén a tárhelyszolgáltató székhelye vagy telephelye van.

A rendelkezés júliustól hatályos, ugyanakkor féléves türelmi időt enged a jogszabály azokra az esetekre, amikor nem a tárhelyszolgáltatónak kell eltávolítani a bűncselekményt megvalósító tartalmat, hanem az internetszolgáltatónak blokkolni. 2014. január 1. után viszont bírsággal is rákényszeríthető lesz az internetszolgáltató a blokkolásra.

Nem is lenne ezzel baj, ha nem a mi törvényünk lenne, csakhát a mi törvényeink arról nevezetesek, hogy sokszor nem az eredeti célnak megfelelően kerülnek alkalmazásra.

Kényes politikai ügyek fennforgása esetén leginkább az eredeti szándék ellenkezőjére lehet fordítani ezeket, és azok ellen fordítják a jogszabályokat, akiknek megvédése érdekében születtek, miközben akik törvényellenes magatartást tanúsítanak, röhöghetnek a markukba.

Ilyenek például a rasszizmus elleni harc jegyében született jogszabály-elemek, melyek ugyan évtizedes múltra tekinthetnek vissza, de eddig még csak egy-két esetet tudott a magyar bíróság szankcionálni, ezek is, valamilyen csodás véletlen folytán cigányok ellen kerültek alkalmazásra, a többségi lakosság tagjai csak agyonlövöldöztek potenciális bűnelkövetőket, de ez nem rasszizmus volt, hanem prevenció, ugye…

Nálunk többnyire a libát ítélnék el, mikor a vadász lövöldöz rá.

Így aztán most leshetjük, hogy az gyermekek védelmével indokolt jogszabályt mikor vetik be a politikai ellenvélemények megszűntetésére.

Nem vitatom, lehetne ezt a törvényt értelmesen és célszerűen is alkalmazni.

Hogy miért nézem enyhe szkepszissel a jövőjét?

Mert minden médiával kapcsolatos lépés az elmúlt három évben az ellenvélemény elhallgattatásáról szólt – miért is szólna ez másról?

Lassan olyan a magyar tömegtájékoztatás, mint a hajdani szovjet televízió: hat csatornán Brezsnyev, a hetediken egy rendőr, aki gumibottal ütögeti a tenyerét: Kapcsolgatunk, kapcsolgatunk?

:O)))

A NEMZET DÜHÖS NAPSZÁMOSAI

Tulajdonképpen melléfogás ez a javából.

Nem meglepő, mert ezek egyre pofátlanabbak, látnivaló, azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, mindent el tudnak érni izomból.

De hogy éppen a pedagógusokat találták meg, az - Talleyranddal szólva - több mint bűn, az hiba.

A pedagógus ugyanis egy igen furcsa figurája a teremtésnek, mert annak dacára, hogy gazdagnak éppen nem mondható, mégis igen komoly befolyással rendelkezik, köszönhetően településeken belüli közismertségének, társadalmi aktivitásának, és ha jó pedagógusról van szó, akkor természetes tekintélyének.

Persze pedagógus is van ilyen is, meg olyan is, de azt hiszem, akinek szerencséje van az életben, annak az Úr kiutal egy igazán elkötelezett, hivatását magas szinten űző Magdi nénit, Éva nénit vagy Marika nénit, aki hozzá tudja segíteni a rábízott gyereket élete legfogékonyabb periódusában egyénisége kibontakoztatásához.

Nekem szerencsém volt, mert a középiskolában olyan osztályfőnököm volt, akiért ma is megnyalná mind a tíz ujját bármelyik iskolaigazgató, nem is szólva az oktatási államtitkárról, habár utóbbiban azért nem vagyok biztos, lévén Magdi néni, - hadd írjam le a nevét, és hadd mondjak köszönetet neki haló poraiban is – Valis Károlyné elkötelezett, de nem vaskalapos baloldali volt.

Nem csak tanított bennünket, de vitte az osztályt színházba, operába, szervezett az osztály nem közveszélyes hangi adottságú tagjaiból kamarakórust.

A saját lakásán tartottuk a próbákat, és nemegyszer beszélgettünk utána a világ dolgairól, többek között Isten létén vagy nem létén vitatkoztunk, de végül is függőben hagytuk a kérdést.

Proli környéken nőttem fel, ő pedig küldetésének tekintette, hogy a sok proligyerek szemét, akik nem hozták magukkal a kultúra szeretetét von Haus aus, rányissa a világra.

Vele láttuk a Godortra várva előadását, az Altona foglyait, a Rozsdatemetőt, de ő adott a kezünkbe Kerouac-ot, Salingert, Örkényt.  

Ma is lehetnek ilyen pedagógusok, meg lehetnek másmilyenek is, akik csak ledarálják a tananyagot, de ezen nincs mit csodálkozni, ezen az alulfizetett és fárasztó pályán a kontraszelekció rendszereken és évtizedeken átívelő jelenség.

Mindenesetre roppant befolyásos társadalmi réteg, melyet a mindenkori hatalom szeret maga mellé édesgetni, ez aztán vagy sikerül, vagy nem - jelen esetben úgy tűnik, hogy nem.

Mondjuk a szociknak sem volt túl nagy sikerük a pedagógusokkal – bonyolult népség – akiknek igen komoly béremelést adtak, ennek ellenére a nemzet napszámosai többségükben mégis inkább a Fideszre adták voksaikat, úgyhogy amit ma láthatunk, az egy viszonzatlan szerelem konfliktusa, a hálátlanság (a hála nem politikai kategória, ugye…) szép példája, maga a tömény Fidesz.

Viktor ezt az aranyhalacskát is éppen sütögeti kétharmados serpenyőjében, hiszen már teljesítette három kívánságát…

Így aztán a pedagógusok azzal ünnepelték a pedagógusnapot, hogy tüntettek, gyújtó hangú beszédeket mondtak, csak az a baj, hogy menet közben vége lett a tanévnek.

Így aztán az egyetlen fegyvert, mellyel meg lehetne regulázni ezt a bandát, - az országos általános pedagógus-sztrájkot - nincs mód alkalmazni.

Ennek hála most a Vezér szeptemberig biztonságban érezheti magát, az új tanév kezdésére pedig lehet, hogy már nem is pedagógus az a pedagógus, aki ma a rezsim eljárása ellen tüntetett.

Az viszont tetszett, hogy a tüntetők kifütyülték Gaskót, aki szakszervezeti vezérként mostanában nemigen  szervezett vasutassztrájkot a pedagógusokkal való szolidaritás jegyében, mint anno Gyurcsány miniszterelnöksége idején, - azt kiabálták neki, hogy áruló.

Pedig nem is az, hiszen elárulni csak azt lehet, aminek hívei vagyunk, ő pedig a saját zsebének sem régebben, sem ma nem ellensége, attól tartok, azt soha nem is fogja elárulni.

Kiabálhatták volna persze a pedagógusok ezt előbb is, de akkor inkább csendben voltak, várták a megváltót, aki menetrendszerűen meg is érkezett, most lehet gyönyörködni benne.

A Parlament mellett ott ül József Attila, azon töpreng, hogy ha árad a Duna, akkor csak lábat, vagy hajat is moshat majd?…

Közben a kiadójának írt levelét fogalmazgatja, melyben kérni akarja „A Dunánál” című verse első versszakának kijavítását az alábbiak szerint:

A rakodópart alsó kövén ültem,
Fülemből most ráztam ki épp a lét

Alig hallottam, sorsomba merülten,

Hogy lotyog a Viktor, hallgat a nép.

Mintha klotyóból folyt volna tova

zavaros, ócska, hazug volt a duma.

Az ország egyébként olyan állapotban van, mint az öngyilkos, aki leveti magát a felhőkarcoló tetejéről.

A negyvenedik emeletnél tart lefelé zuhantában, mikor kérdezi tőle az ablaktisztító:

- Hogy van?

- Még jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóól!

:O)))

ÖNTÖMJÉN

Talán nem csak ők hibásak abban, hogy idáig jutott a magyar társadalom.

Persze nem szeretnék felmentést adni Orbánoknak, Torgyánoknak, szájtépőiknek, haszonélvezőiknek, csicskásaiknak és zsoldosaiknak, de lássuk be, a magyar társadalom éppen azt kapja, amit érdemelt.

A lányomék nyakig vannak egy házfelújításban, a ház egy Balatontól nem messze fekvő községben van, sokéves, meglehetősen lepukkant állapotban volt.

Nem veti fel őket a pénz, de nem is tartoznak a társadalom vesztesei közé, meg tudják fizetni az iparosokat, de sok mindent baráti segítséggel vagy sajátkezűleg oldanak meg.

Így kért fel engem is, hogy szereljem fel neki az új kapcsolókat, konnektorokat, lámpákat, én meg felkértem az unokámat, hogy segítsen, mivelhogy rendes villanyszerelők párosával dolgoznak.

Ő tizenhat éves, érdekelte a dolog, hát nekikezdtünk, és megtapasztalhattuk, milyen is a magyar munkás munkája, munkaerkölcse közelnézetből.

Nem szeretnék egyszavas minősítést adni, elvileg elképzelhető, hogy sikerült összehozni a Balatonpart valamennyi Mekk Elekjét, de ez azért talán nem a realitás, hiszen a szokások által szentesített vállalkozói díjat azért felszámították, ennek fejében a szokásos minőségű munkát voltak képesek kiadni a kezeik közül.

Csodát nem vártam, de azért az, hogy a kétezres évek hajnalán a biztosítéktábla az átadás utáni harmadik napon kigyullad, és vidám kis tüzek lobognak a vadonatúj műanyag dobozokban, az azért meghökkentett.

Hát még, amikor kiderült, hogy a kőművesek a szerelődobozokat nem hozták ki a fal síkjába, ellenben televágták vakolattal, nem spórolva a cementtel, a villanyszerelő, aki a huzalozást végezte, nem tudta megmondani, hogy hol keressük az atombiztosan elálcázott drótokat, majd hogyan bányásszuk ki a vezetékeket úgy, hogy lehetőleg ne sérüljenek.

A kőműves új teraszt készített, erről az utolsó burkolólapok letételekor kiderült, hogy egyik oldala sem párhuzamos semelyik másik oldalával, de ugyan, szaladjon már el a megrendelő a saját kocsijával, vegyen két-három zsák előrekevert cementet, mert ha ők mennek, akkor nem lesz tartható az általuk vállalt határidő.

Az ácsok által végzett munka eredményeképpen az addig legalább vízzáró palatető beázik, a csatornából orrán-száján dől a víz, ha esik, a csúcs pedig az ablakok köré díszítésképpen felapplikált keret, mely amellett, hogy irgalmatlan randa is volt, elállt a faltól, szóval néhány napot ért csak meg.

Apám azt mondta, hogy a jó szakmunkás nem tud rossz munkát kiadni a kezéből, de a rossz, az pénzért sem tud jó munkát végezni.

Ez a példa, mint cseppben a tengert, magában hordozza társadalmunk összes betegségét.

Pedig ma állítólag drága a munkalehetőség, drága a munkahely, kevés a megrendelés, mindenki félti a munkáját meg az állását, a vállalkozását – úgy látszik, nem eléggé.

De elkóborolhatunk kicsit más területekre is – az egészségügyben az orvos, aki a paraszolvenciára építi az egzisztenciáját úgy beszél a beteggel, mint ahogy a hajdani urak a cseléddel sem beszéltek, de a hálapénzt előre kéri, az autófényező úgy polírozza az autót, hogy előtte le se igen mossa, a polírozott felületeken látni lehet harcos (karcos?) szorgalma nyomait.

De az orvos megsértődik, ha nem az általa elvárt pénzt kapja, mert már nem is tudják a zsebébe dugni, régen vége van annak a világnak, mikor valaki újságpapírral kitömött borítékot adhatott az orvosnak, pénz számolva, asszony vak komondoron keresztülejtve jó, ugye…

Az autófényező is virtuóz módon tudja összeszámolni a polírozott és átfényezett elemeket, a piacon az etnikum precízen elmondja az általa árusított Wallendorf-porcelánról a tudnivalókat, a hófehér porcelánárus pedig precízen közli, hogy az általa árusított Zsolnay figurának a letört ujja nem számít hibának, ellenben az árát úgy állapítja meg, hogy a Zsolnay-mintaboltban olcsóbban lehet hozzájutni, mint a kiskunbügözdi piacon.

A pénzt nagyon szeretjük, de a korrekt üzleti viselkedést, a minőségi munkát már kevésbé, mert az elveszi az időt attól, hogy a nehezen megkeresett pénzt minőségi módon tudjuk elkölteni.

Amikor Magyarországon az erkölcsről esik szó, akkor elsősorban arról szól a beszélgetés, hogy a szomszédasszony egy lotyó, egy cemende, mert megdugta a közös képviselő, és soha, de soha szó nem esik munkaerkölcsről, üzleti tisztességről, korrekt áron elvégzett korrekt munkáról.

Elvárások persze vannak – ha én például libát adnék el (de nem adom, mert én szeretném egyedül felzabálni…) akkor a tollat lángszóróval leégetem, utána megetetek vele egy kézigránátot, kihúzott biztosítószeggel, majd eladom libaapróléknak,.

Ha viszont vevő vagyok, akkor elvárom, hogy a madár toklászmentes, frissenborotvált legyen, álljon csak combokból, mellből és májból.

Furcsa ember a magyarember.

Nem is csoda, hogy a politikusait is sajátosan választja.

Azt szereti, aki vadul ígérget, éjjel-nappal hazudik, merthogy ki szeret olyanról beszélni, hogy munka, meg üzleti tisztesség, emberi minőség, így aztán sajátos helyzetbe manőverezi magát: kénytelen az általa választott vezetőt dicsérni.

Hogy mikor változik meg ez a helyzet?

Tán soha, ehhez el kellett volna már húsz évvel ezelőtt kezdeni az illúziókkal való leszámolást.

Nem kezdtük el.

A miniszterelnökünket ezért hívják Orbán Viktornak…

:O)))