ÖNTÖMJÉN

Talán nem csak ők hibásak abban, hogy idáig jutott a magyar társadalom.

Persze nem szeretnék felmentést adni Orbánoknak, Torgyánoknak, szájtépőiknek, haszonélvezőiknek, csicskásaiknak és zsoldosaiknak, de lássuk be, a magyar társadalom éppen azt kapja, amit érdemelt.

A lányomék nyakig vannak egy házfelújításban, a ház egy Balatontól nem messze fekvő községben van, sokéves, meglehetősen lepukkant állapotban volt.

Nem veti fel őket a pénz, de nem is tartoznak a társadalom vesztesei közé, meg tudják fizetni az iparosokat, de sok mindent baráti segítséggel vagy sajátkezűleg oldanak meg.

Így kért fel engem is, hogy szereljem fel neki az új kapcsolókat, konnektorokat, lámpákat, én meg felkértem az unokámat, hogy segítsen, mivelhogy rendes villanyszerelők párosával dolgoznak.

Ő tizenhat éves, érdekelte a dolog, hát nekikezdtünk, és megtapasztalhattuk, milyen is a magyar munkás munkája, munkaerkölcse közelnézetből.

Nem szeretnék egyszavas minősítést adni, elvileg elképzelhető, hogy sikerült összehozni a Balatonpart valamennyi Mekk Elekjét, de ez azért talán nem a realitás, hiszen a szokások által szentesített vállalkozói díjat azért felszámították, ennek fejében a szokásos minőségű munkát voltak képesek kiadni a kezeik közül.

Csodát nem vártam, de azért az, hogy a kétezres évek hajnalán a biztosítéktábla az átadás utáni harmadik napon kigyullad, és vidám kis tüzek lobognak a vadonatúj műanyag dobozokban, az azért meghökkentett.

Hát még, amikor kiderült, hogy a kőművesek a szerelődobozokat nem hozták ki a fal síkjába, ellenben televágták vakolattal, nem spórolva a cementtel, a villanyszerelő, aki a huzalozást végezte, nem tudta megmondani, hogy hol keressük az atombiztosan elálcázott drótokat, majd hogyan bányásszuk ki a vezetékeket úgy, hogy lehetőleg ne sérüljenek.

A kőműves új teraszt készített, erről az utolsó burkolólapok letételekor kiderült, hogy egyik oldala sem párhuzamos semelyik másik oldalával, de ugyan, szaladjon már el a megrendelő a saját kocsijával, vegyen két-három zsák előrekevert cementet, mert ha ők mennek, akkor nem lesz tartható az általuk vállalt határidő.

Az ácsok által végzett munka eredményeképpen az addig legalább vízzáró palatető beázik, a csatornából orrán-száján dől a víz, ha esik, a csúcs pedig az ablakok köré díszítésképpen felapplikált keret, mely amellett, hogy irgalmatlan randa is volt, elállt a faltól, szóval néhány napot ért csak meg.

Apám azt mondta, hogy a jó szakmunkás nem tud rossz munkát kiadni a kezéből, de a rossz, az pénzért sem tud jó munkát végezni.

Ez a példa, mint cseppben a tengert, magában hordozza társadalmunk összes betegségét.

Pedig ma állítólag drága a munkalehetőség, drága a munkahely, kevés a megrendelés, mindenki félti a munkáját meg az állását, a vállalkozását – úgy látszik, nem eléggé.

De elkóborolhatunk kicsit más területekre is – az egészségügyben az orvos, aki a paraszolvenciára építi az egzisztenciáját úgy beszél a beteggel, mint ahogy a hajdani urak a cseléddel sem beszéltek, de a hálapénzt előre kéri, az autófényező úgy polírozza az autót, hogy előtte le se igen mossa, a polírozott felületeken látni lehet harcos (karcos?) szorgalma nyomait.

De az orvos megsértődik, ha nem az általa elvárt pénzt kapja, mert már nem is tudják a zsebébe dugni, régen vége van annak a világnak, mikor valaki újságpapírral kitömött borítékot adhatott az orvosnak, pénz számolva, asszony vak komondoron keresztülejtve jó, ugye…

Az autófényező is virtuóz módon tudja összeszámolni a polírozott és átfényezett elemeket, a piacon az etnikum precízen elmondja az általa árusított Wallendorf-porcelánról a tudnivalókat, a hófehér porcelánárus pedig precízen közli, hogy az általa árusított Zsolnay figurának a letört ujja nem számít hibának, ellenben az árát úgy állapítja meg, hogy a Zsolnay-mintaboltban olcsóbban lehet hozzájutni, mint a kiskunbügözdi piacon.

A pénzt nagyon szeretjük, de a korrekt üzleti viselkedést, a minőségi munkát már kevésbé, mert az elveszi az időt attól, hogy a nehezen megkeresett pénzt minőségi módon tudjuk elkölteni.

Amikor Magyarországon az erkölcsről esik szó, akkor elsősorban arról szól a beszélgetés, hogy a szomszédasszony egy lotyó, egy cemende, mert megdugta a közös képviselő, és soha, de soha szó nem esik munkaerkölcsről, üzleti tisztességről, korrekt áron elvégzett korrekt munkáról.

Elvárások persze vannak – ha én például libát adnék el (de nem adom, mert én szeretném egyedül felzabálni…) akkor a tollat lángszóróval leégetem, utána megetetek vele egy kézigránátot, kihúzott biztosítószeggel, majd eladom libaapróléknak,.

Ha viszont vevő vagyok, akkor elvárom, hogy a madár toklászmentes, frissenborotvált legyen, álljon csak combokból, mellből és májból.

Furcsa ember a magyarember.

Nem is csoda, hogy a politikusait is sajátosan választja.

Azt szereti, aki vadul ígérget, éjjel-nappal hazudik, merthogy ki szeret olyanról beszélni, hogy munka, meg üzleti tisztesség, emberi minőség, így aztán sajátos helyzetbe manőverezi magát: kénytelen az általa választott vezetőt dicsérni.

Hogy mikor változik meg ez a helyzet?

Tán soha, ehhez el kellett volna már húsz évvel ezelőtt kezdeni az illúziókkal való leszámolást.

Nem kezdtük el.

A miniszterelnökünket ezért hívják Orbán Viktornak…

:O)))