VESZNI LÁTSZÓ ILLÚZIÓK

Bár igaza van egyik kedves ismerősömnek, aki azt írta nekem, hogy erre a témára két poszt bőven sok, de a nép egyszerű bloggere nem tud kibújni a bőréből, újra és újra rácuppan a témára, mikor valamelyik nagyeszű méltóztatik odadobni valami gumicsontot reménybeli választóinak.

Így van ez most is, amikor már megint fennforgás van, mert Bajnai és vitézei összefosták a lábuk szárát a rettenetes fenyegetéstől, hogy a szocialisták tárgyalni fognak egy választási együttműködésről mindenféle hulladékpártokkal, úgymint a DK-val, vagy a magukat szocdemként identifikáló nyuggerekkel, sőt, mindenkivel, aki csak le akarja váltani Orbánt.

Olyan félelmet ébresztett ez a fenyegetés, hogy Bajnai azonnal, minden további feltétel nélkül hajlandó volt elfogadni, hogy a szocik ne állítsanak az ő jelöltjeivel szemben ellenjelölteket a választókerületek egyharmadában, cserébe felajánlotta, hogy kicserélteti a bal felső hetesén a z amalgámtömést fényre kötő műanyagra, hogy amikor bejut a Parlamentbe, esztétikus mosolyával elkápráztassa a leendő kormánypártot.

Félreértések elkerülése végett ezek nem az ő hívei lesznek, de kicsire nem adunk, lényeg, hogy lesz minek örülni.

Mesterházy maga is megrettent a saját bátorságától, mellyel meg merte fenyegetni a második legnagyobb ellenzéki pártot, és azonnal kinyilvánította tárgyalási készségét, habár szerintem mielőtt holnap leül tárgyalni, először vethetne egy pillantást a háta mögé, megnézni, hogy masírozik-e még egyáltalán valaki mögötte, vagy az ütemes bakancs-csattogást már az érte érkező Jobbikos gárdisták délceg léptei idézik elő?

Mindenesetre a helyzet fokozódott elvtársak, mert estefelé már megszólalt maga Juhász-füvész is az ATV műsorában, és az ellenzék együttműködésének jegyében vad kampányba kezdett Bajnai mellett.

Kifejtette, ha mindenkit összeadunk, meg behívjuk a szovjet csapatokat, akkor Bajnai (akiről mellesleg elmondta a minap, hogy nem vezetője az Együtt2014-nek és – mondta, miközben mosolyogva belenézett egy zsebtükörbe - nem is biztos, hogy ő lesz a miniszterelnök – jelölt) – akkor Bajnai hívei tizenkétszeresen lenyomják Mesterházy bánatos hadait.
Imádom, ahogy az Együtt a Szarban2013 képviselői a létező vagy csak általuk vizionált közvélemény-kutatási eredményeket képesek kezelni, néha elgondolkodom, hogy vajon ez a náluk kötelező autogén tréning része, vagy csak gyárilag vannak érdekesen bekötve?

Úgy tűnik, hogy úgy vannak ezzel, mint az egyszeri ember a pszichiáternél.

Ő is hitt abban, hogy ha a doktor tanácsára sokszor elmondja az álmában őt pisilésre buzdító gonosz manónak, hogy nem fogunk bepisilni, akkor elmarad a tragédia, de aztán az ellen már nem tudott mit tenni, mikor a gonosz manó az ellenvetésre megrántotta a vállát és mosolygott: jó, akkor beszarunk! – és lőn…

Mindenesetre imígyen mára már meglett a rágnivaló gitt, a média nem üldögélt dologtalanul, mindenki lázasan nyüzsgött és helyzetértékelt, csak Orbán ült békésen a seggén, rágva a libacombot annak emlékére, hogy milyen ügyesen sikerült hajdani libák valóságos, és gazdáik leginkább csak fikcióként létező öngyilok általi elhunytából politikai fegyvert kovácsolni, és azt tizenéven keresztül hasznosan forgatni.

Szép volt ez a mai nap, ahhoz képest, hogy csak annyi történt, hogy az örök és megbonthatatlan szövetség iránt nevében is elkötelezett politikai formáció vezetői és tagjai ismét nem csináltak semmit azon túl, hogy hülyének próbálták nézni az erre kétségkívül igen alkalmasnak tűnő szocialistákat.

Azért arra rohadtul kíváncsi vagyok, hogy mikor jön el az a nap, mikor a szocialista párt tagjainak elegük lesz ebből a kutyakomédiából és szeretett vezetőik fejére borogatják a Jókai utca összes íróasztalát, majd egy koszból elküldik a francba hű szövetségeseiket virtuális pártjaikkal és bánatos vezéreikkel együtt oda, ahol ölmeleg és biztonság van…

Más.

Nagy tervei vannak az ATV-nek, bizonyos műsorok időtartama, gyakorisága változik, a műsorvezetők sokoldalúságát bizonyítandó – ha jól emlékszem - Gréczy Zsolt vezeti majd a Vidám Vasárnapot és a sakk-rovatot, Kálmán Olga pedig operett-slágereket énekel és „Liberális barátfüle” címmel főzőműsora is lesz.

De az igazi Nagy Durranás a Hatnapos Államtitkár beemelése lesz az ország egyetlen, még ellenzékinek mondható televíziójába.

Elolvastam legutóbbi nyilatkozatát melyben kifejtette véleményét Gyurcsányról, aki valószínűleg dehonesztáló, de roppant találó megjegyzést tehetett rá valahol, mert Havas Médiaszemélyiség azóta, ha meghallja akárcsak a volt miniszterelnök nevét is, azonnal kitör belőle a hajdani autószerelő és a kerékanya-kulcsot kezdi keresgélni.

Kétségkívül szegényebbek lettünk volna, ha nem hallgathatjuk meg bölcs iránymutatásait, habár azért talán túléltük volna, ha megfosztanak bennünket az élménytől, melyet megtekintése ad a hálás népnek.

Arról nem is szólva, hogy mennyire felemelő érzés lesz tudni, hogy kalácsára a vajat a mi lelki épülésünk árán kenegetheti…

Tulajdonképpen persze félre bánat, félre bú - igazán csak szemlélet kérdése, hogy gutaütést kapunk ezektől, vagy röhögőgörcsöt, de talán próbálkozzunk ez utóbbi változattal.

Legfeljebb potyog a szemünkből a könny, viszont nem kell gyógyszereket szedni – nem igaz?

:O)))

UGYANABBA A FOLYÓBA

Mikor Gyurcsány lemondott a miniszterelnöki posztról, a magyar progresszió nekilátott, hogy bemutassa saját leglényegét, az önpusztító töketlenséget.

Parádésan sikerült is az attrakció, máig feledhetetlent produkáltak a magyar demokraták együtt, de képviselőik külön-külön is.

Valahogy úgy alakult, hogy szó sem eshetett arról, hogy valamiféle ésszerűség jegyében a lemondott miniszterelnök posztjára előre egyeztetett jelölt kerüljön, ehelyett mindenki, aki a politika környékén bóklászott, vad ötletelésbe kezdett.

Ebben persze vastagon benne van a volt miniszterelnök felelőssége is, aki láthatólag nem tanult abból, hogy már nemzetközi téren is bebizonyosodott, hogy a döntéshozókat sokkolni nemigen szokott megfelelő eredményre vezetni - jobb a döntéseket előkészíteni.

 Az átlagpolitikus meg a választó nem igazán kedveli a számára követhetetlen változtatásokat.

A Szocialista Párt mindenkori döntéshozóihoz képest pedig a lajhár egyenesen egy kapkodó idegbolond.

Így aztán a Gyurcsány által megálmodott kisded - az a politikai struktúra, mely szerint ő maradna pártelnök, és a választások előkészítésével foglalkozna, a kormányt pedig kivonná a fideszes idétlenkedések erodáló hatása alól - elhalálozott, még mielőtt felsírhatott volna.

Ehelyett jött Puccs László, vagy ki is, Gyurcsány meg megsértődve nézegette azt a nevetséges és méltatlan szerencsétlenkedést, melyet önmagukat sokra hivatottnak tartó párttársai előadtak.

Azok meg ásóra – kapára kaptak, és elkezdték buzgón ásni a baloldal sírját, szeri-száma nem volt a királycsinálóknak, a gegmeneknek, valamint az általuk forgalomba hozott neveknek.

Tegyük most félre, hogy Gyurcsány lelkiállapota indokolta-e ezt a viselkedést, azt is, hogy emberileg érthető vagy nem a dolog, maradjunk annyiban, hogy a politikus nem engedheti meg magának a lelkiállapot luxusát, mindent el kell viselnie.

Mindegy, a lényeg az, hogy miután már minden lehetséges és lehetetlen ötletet megrágtak és kiköptek, végre nem maradt más, mint akit Gyurcsány egyébként is kiszemelt a feladatra, a kiváló technokrata, de politikusnak hogyismondjam Bajnai Gordon, aki aztán - derekán a még Gyurcsány által felcsatolt biztonsági övvel - valóban megbízhatóan magas színvonalon, kiválóan oldotta meg a feladatát.

A Szocialista Párt a cirkusszal persze elveszítette maradék tekintélyét is, a választó meg megbüntette, aztán a vesztes választások után nyakig a földbe döngölve kollektív mataharit vagy harkirit vagy mit is hajtott végre.

Ahelyett, hogy összefogtak volna, nekiláttak osztódni, mert azt ugyan a Párt krémje és virága el tudta viselni, hogy mindenféle középszerű népek csasztuskabrigádjai platformjaikon hirdessék a semmit, de azt, hogy a kialakult helyzetről és a racionális megoldás módozatairól valóságos nézeteket ütköztessenek, ahhoz nem volt elég bátorságuk.

No, meg valljuk be, Gyurcsányon kívül ötleteik sem, melyek fájó hiányát mind a mai napig megszenvedi a magyar baloldal, mert azt azért ne tekintsük ötletnek, hogy a Putyilov – gyár nagyüzemi munkásait most akarja harcba vinni a Téli Palota ellen Szanyi kapitány…

Abban viszont a szocialista párt korifeusainak volt gyakorlatuk, hogy miként kell a renitenseket kirekeszteni a pártból, így aztán Gyurcsány ismét megsértődhetett, majd féljobbra el, merthogy azért a mi Ferinknek is lehetnek elvetélt ötletei.

A szocik ismét felállították a rendszerváltás Vörös Sarkát, melyben a Párt pénztárkönyvére egy Nokia dobozt meg egy Lenin mellszobrot helyeztek, igaz, ez utóbbit a tagságnak háttal fordítva, és a porcelánzakó hátára matyómintákat festve.

Közben Bajnai, aki egyszer már eltalálta a labdát, elhitte magáról, hogy labdazsonglőr, és bejelentette az igényét arra, hogy innentől kezdve ő mondja meg a tutifrankót, mögötte, mint saját választói tömeg Oszkó állt és a háttérben ködösen felsejlett egy kissé korpulens, bajszos alak, egyik hóna alatt egy rúd szalámival, másik alatt egy focilabdával.

Később aztán jöttek olyan minőségi politikusok, mint Juhász-füvész, meg a Fidesz trójai falova kilógó lólábának patáját képező néhány volt LMP - s politikus, akiket Viktor Bajnait megsegíteni küldött - mégis, legyen már kivel Együtt, ugye, ha már ez a nevünk...

És akkor most ugyanott tartunk, mint kb. négy évvel ezelőtt.

A magát demokratikusnak tartó, de szerintem inkább csak erőszakos anarchista, meg az öreg szocialisták klubhűségét kihasználó búbánatos ellenzék néz maga elé tanácstalanul, mint Hitler 45-ben,  olyan vezetők irányításával, akik Ügy helyett Érdekeket szolgálnak, és azok az érdekek nem a baloldali, de nem is a szimplán csak demokrata választók érdekei.

Érdekesek a fedezet nélküli optimista nyilatkozatok, meg a szocialisták fenyegetőzése, hogy amennyiben Bajnaiéknak nem tetszik a szocialista javaslat, akkor más szervezetekkel tárgyalnak.

Hát nem látják, hogy mennyire szánalmas ez a vergődés?

Hol van a mindenki által ígért Nagy Összefogás, melynek minden demokráciát igenlő szervezet részese lesz a diktatúra elleni harcban?

Vagy képtelenek felérni ésszel, hogy ebben a harcban minden demokratára szükség van?

Nem látják a Jobbik nyomulását?

Pedig hát ma is ott vonulásztak a főváros kellős közepén a betiltott Magyar Gárdát ünnepelve és a neonáci SturmAbteilung új tagjait avatva, igaz, az utódszervezetek neve alatt.

De attól náci a náci, ha a pártját NSDAP - nak, vagy Hitlerjugendnek hívják?

Attól nyilas valaki, ha olívzöld ingben masírozgat?

Jelzem, még ebben sincs hiba, hiba itt az olyan demokraták fejében van, akik képtelenek szembenézni a valósággal.

Beleléptünk ismét a folyóba, de ez már nem ugyanaz a folyó, menet közben ugyanis a kissé koszos folyóból szennycsatorna lett, a tetején úszkál is valami, ami barna és büdös.

Nem kellene megvárni, míg megetetik velünk.

:O)))   

POINT OF NO RETURN

Az volt a mondás, hogy nem kell idegeskedni, a „két nagy párt” meg fogja találni az együttműködés módját, a közös jelölteket és a megfelelő miniszterelnök-jelöltet, legkésőbb őszre.

Nincs nekünk szerencsénk ezzel az évszakkal.

Másoknál ez a szüret, a termés betakarításának időszaka, mi meg rendszeresen itt állunk a sivatagos terepen, se termés, se olajkutak, se perspektíva, csak a savas eső meg a kilátástalanság.

Igaz, ha valaki termőre akarja fordítani a sivatagot, akkor annak dolgozgatnia is kell, mert pofázással csak átmenetileg lehet eredményt elérni.

Már II. Ferenc József császár és apostoli királyunk sem aratott diadalt, amikor az első világháború kitörése idején azt ígérte, hogy mire lehullnak a levelek, addigra hazajönnek a katonák, nem jöttek haza.

De ősszel vonult be a románok után Horthy Budapestre, ősszel vették át a hatalmat a nyilasok, ősszel nekünk nem sikerül soha semmi.

Igaz, a maradék három évszakkal se lehetünk túlzottan elégedettek, mi – úgy látszik – négyévszakos lúzerek vagyunk.

Azt mondják az okosok, hogy a Vezér a választásokon mielőbb túl akar esni, jövő áprilisra tervezi lezavarni annak technikai részét - a koronázás, a tűzijáték meg a vízizene ráér majd egy későbbi időpontban is.

Teljesen logikus egyébként a törekvés, az ellenzék romjaiban hever, szervezettsége éppen a nulla felé tendál, választói egyre kiábrándultabbak, erkölcsi állapota szánalmas, az összes előkészület megtörtént arra, hogy a gondosan cizellált választási törvények alapján senki más ne nyerhessen, csak a Fidesz.

Az ellenzék nem jutott el még odáig sem, hogy a választási jogszabályokat tisztességesen elolvassa, most ébredezik csak, hogy például, aki a nemzeti kisebbségek tagjaként regisztráltatja magát, és kisebbségi önkormányzati listára akar majd szavazni, az állítólag nem szavazhat pártlistára, így aztán vagy félmillió választó ki lett zárva a pártpolitizálásból, anélkül, hogy akárki a füle botját is mozdítaná.

Már a Fidesz beépített emberei is csak akkor mozdulnak, ha valamiféle jele mutatkozik annak, mintha megjönne az esze valamelyik ellenzéki vezetőnek.
Akkor gyorsan odanyilatkoznak egyet, miszerint „a második legnagyobb párt” alvezéreként ők ugyan meg nem szavazzák a kezdeményezést, ezzel is támogatva az ellenzéki egység kommunikációját a választók felé.

Mert az azért az utolsó percig fontos, hogy a demokratikus ellenzék úgy fessen, mint egy dúlt libaól Karak beszabadulása után, hadd lássa az a választó, hogy ezekre aztán semmit az égvilágon nem szabad rábízni, mert ezek azt sem tudják, hogy mifrancot akarnak, menjen el ezekre szavazni a svábhegyi beteg szamár.

Mondom én, itt már nem lehet hagyományos technikákkal nyerni, az idő rövid, a jelenlegi szervezetek pedig alkalmatlanok minden ésszerű tevékenységre, ennek bizonyítására három évet fordítottak.

Itt már csak a sokkterápia segíthet, melynek kétes ugyan az eredményessége, de legalább nem ab ovo esélytelenek, mint a jelenlegiek.

Az Orbán elhajtására kész tömeg együtt áll, már csak azt várja, hogy kinek kínálhatja fel a siker esélyével a voksát.

Minap megemlítettem, hogy talán délceg díszmenetben el kellene masírozniuk a francba azoknak, akik ezt a helyzetet előidézték, merthogy minden nap, melyet pozícióban töltenek, csak Orbán malmára hajtják a vizet.

Ezek az emberek – szándékuktól teljesen függetlenül – eljutottak arra a pontra, hogy már korrigálni sem tudnak.

A repülőgépeknél létezik a „point of no return” fogalma, ez az a pont, ahonnan már nincs visszatérés, a kiindulási pontra, mert nincs elégséges üzemanyag hozzá.

Nos, ők a hülyeség tengere felett repülve minap átlépték ezt a pontot, és még mindig nem ismerték fel, hogy milyen helyzetben vannak.
A célt – az ellenzéki egység megteremtését - már nem tudják elérni, és ennek nem Orbán az akadálya, mégcsak nem is az objektív politikai helyzet, hanem ők maguk az ok.

Utasaik elszörnyedve bámulják a pilótafülkében verekedőket, ők már tudják ugyanis, hogy ennek csak rossz vége lehet.

Legjobb lenne kihajigálni őket, és szerintem még az ejtőernyőt is kár lenne rájuk pazarolni, hadd csobbanjanak!

A pilótafülkébe pedig azonnal új legénységet kellene küldeni, lehetőleg kipróbált és hozzáértő pilótákkal.

A véleményformáló belvárosi értelmiség és ájult tisztelőik körében valószínűleg szentségtörésnek hangzó személyiségekkel lehetne a feladatot végrehajtani, miniszterelnök-jelöltnek például kiválóan alkalmas lenne Gyurcsány, esetleg Bokros, merthogy a legrosszabb Gyurcsány is ezerszer jobb, tisztességesebb demokratább, mint a habzsolháp kisgömböc.

Bokros pedig akkor is jobb  gazdasági programot ír, ha a két kezét hátrakötözik és a fenekébe dugott ceruzával kell a mutatványt abszolválnia, mint ez a kártékony féreg, valamennyi ostoba vazallusával együtt.

Békesi kiváló pénzügyminiszter lenne, Pusztai Erzsébet bármikor képes lenne tisztességes egészségpolitikát csinálni,  Magyar Bálint az oktatást, Vadai a honvédelem ügyét irányíthatná, és talán az sem lenne baj, ha a Rendőrséget nem Pintér kommandírozná.

A szocialistáktól jöhetnének a fiatalok vagy a fiatalabbak, de ha lehet, akkor olyanok, akiket még nem rontott meg végérvényesen a kamarillapolitika, a két Harangozó például, vagy Kunhalmi Ágnes, és így tovább, - csak tájékoztatásul említeném, hogy Simicska haverja nem tartozik a fiatalabbak közé.

A Szocialista Párt tagjainak pedig talán rá lehetne jönni, hogy ezt az állapotot előidézni nem lehetett véletlenül, és kár másra mutogatni, mikor a saját házuk táján is lehetne éppen az okokat és az okok előidézőit, Orbán csókosait keresni.

Hogy a névsor láttán a jobboldal sikítófrászt kapna?

Na és?

Kell nekünk, hogy imádják a jelöltjeinket?

Szerintem nem.

Szerintem a választók többségével kell elfogadtatni, hogy ezek az emberek itthon és a nemzetközi politikában is alkalmas személyiségek arra, hogy Magyarország, a magyar nép érdekeit képviseljék.

Nem kell ide húszéves program, ez a társaság szerződjön a nagytakarításra, két vagy három évre, aztán álljon helyre a demokrácia természetes rendje és a demokratikus pártok kínálják fel megoldási javaslataikat a választóknak, azok meg válasszanak.

Európa segítene nekünk.

Persze ehhez kellene némi bátorság is, mert ez nem lenne sétagalopp, de a nép ma talán már látja, hogy hova vezetett, hogy hitt a puccsistáknak.

Akiket természetesen felelősségre kell vonni, egytől-egyig.

No, persze ez csak álom, de szép álom, az kétségtelen.

Majd a kőbányában továbbálmodhatjuk, ha ez így folytatódik…

.O)))

KIÉ LESZ A FELELŐSSÉG?

Azt hiszem, ezek a derék ellenzéki politikusok hihetetlen tévedésben vannak.

Ők ugyanis láthatólag azt képzelik, hogy napjaink kérdése az, hogy kié lesz a miniszterelnöki poszt a soron következő választások után, holott az egyik kérdés nem ez, hanem az, hogy kié lesz a felelősség?

Ehhez kapcsolódik a második tévedésük, ugyanis azt is képzelik, amikor éjjel álmatlanul forgolódnak, hogy legrosszabb esetben az lesz a kérdés, hogy kié lesz a felelősség az elveszített választásokért, holott a kérdés úgy merül fel, hogy kié lesz a felelősség a teljes magyar baloldal sírbalökéséért, a liberalizmus maradékának megsemmisítéséért, az egész magyar baloldali örökség, a baloldali értékek szélbeszórásáért.

Pedig nem kellene sokat töprenkedniük, elég lenne, ha tükörbe néznének, és ha már úgyis szembetalálkoztak a képükkel, akkor talán lazán szembe is köphetnék magukat.

Ami itt folyik, az gyalázat, a magyar ellenzék szégyene, a legócskább kofatempókkal előadott alkudozás a mi bőrünkre, gyermekeink és unokáink jövőjére, meggyalázása az idősebb generációk múltjának, maga a megtestesült szégyen.

A hiéna itt büdösödik a kertek alján, körülötte a csatlós sakálok már olyan kövérek, mint a disznók, a nép fél és nyomorog, miközben ez a két felelőtlen alak nyugodtan iszogat a mellesleg rajtuk igen jókat kacagó hiéna bőrére.
Meg ötletelnek.

Előválasztások, meg az adott körzetben regisztrált választók szavazatai az alkudozó pártok helyiségeiben, vagy kampánygyűlései után – hát hol élnek ezek az emberek?

Tegnap megtudhattuk, hogy egy országos szervezet felelős tisztségviselői nem merték vállalni nevüket, a szavazatokat is azonnal megsemmisítették, nehogy retorzió érhessen valakit, és akkor elvárnák az önkormányzati kistisztviselőtől vagy a CBA pénztárosától, csemegepultban álló alkalmazottjától, akinek létkérdés a munkahely, hogy egy oroszlán-bátorsággal vállalja fel véleményét a teljes nyilvánosság előtt?

Mert – jobb, ha végre már megtudják – ebben az országban már azzal is kockázatot vállal az állampolgár, ha részt vesz egy ellenzéki gyűlésen, és ez hatványozottan igaz falun, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol nem lehet arctalanná válni a tömegben.

Végtelenül sajnálom, mert lehetett volna ez másként is, de mára olyan helyzet alakult ki, hogy ez a két ember elveszítette a hitelét és alkalmatlanná vált egy széles összefogáson alapuló választási szövetség vezetésére, mert működésükkel egyetlen dolgot értek csak el: megvalósították Orbán Viktor legmerészebb álmát, odaterelték a magyar baloldalt saját, önmaga ásta  sírja szélére ezzel a kisszerű, buta, sehova sem vezető taktikázással.

Az biztos, hogy mára olyan helyzet alakult ki, hogy a két politikus sajátjuknak vélt szekértáborokkal rendelkezik, melynek elkötelezett tagjai - bármelyikük is kerüljön ki győztesen a jelenlegi ostoba helyzetből - nem fognak a másik tábor jelöltjére szavazni, inkább – megnyugtatgatva saját lelküket – nem fognak elmenni szavazni, akaratuk ellenére így szavazva a nemzetvesztő Orbánra.

Ebből a szituációból már nem lehet a jelenlegi vezetők egyikével sem jól kijönni, egyedüli megoldás az azonnali közös újratervezés, új jelölt választása az összefogás vezetésére, minden körzetben az összefogás jelöltjének megnevezése és támogatása.

Ehhez persze kell egy párt is, merthogy a választásokon pártok indulhatnak, de ez a párt nem lehet egyetlen jelenlegi párt sem, csak egy olyan, amelyik még nem végzett tevékenységet és azonnal átalakítható választási párttá, melynek egyetlen célja van: a jelenlegi rendszer megdöntése, a jogállam azonnali helyreállítása, az egyszemélyi uralom azonnali felszámolása, és tisztességes, demokratikus választások előkészítése két éven belül.

Nem kell ennél több, a gazdaság élére szakember kell, az meg van azért, csak valami véletlen folytán nem Matolcsynak hívják.

A pártok tagjainak fel kell mérniük a helyzetet és ennek megfelelően felelősséggel kell dönteniük, ez a Szocialista Párt tagjainak nem könnyű, az Együtt-PM tagsága viszont megtarthatja országos kongresszusát bármelyik körúti presszó mosdójában, ők hamar képesek döntésre jutni.

A baloldali politikai elit csúfosan leszerepelt, ezt kellene végre felismerniük azoknak, akik nem politikai pozíciókért politizálnak, hanem csak demokratikus elkötelezettségből tüntetnek, szórólapoznak, ötletelnek, beszélgetnek, győzködnek másokat, mert minden nap, minden megnyilatkozásukkal rútul becsapják őket!

Manipulálgatják őket butaságokkal, bebeszélik nekik, hogy civilnek lenni önmagában is érték, pedighát dehogy érték, csak állapot – érték demokratának lenni, például.

Bebeszélik nekik, hogy az „elmúttnyócév” szégyellnivaló, hogy ma jobban élnek, mint akkor, mikor még nem egy elmekórtani eset terelgette kifelé az országot az Unióból, amikor még nem rabolta meg az állam saját polgárait azért, hogy a hatalmon levő párt korifeusait meg a Családot fizesse ki belőle, amikor még szabadon, egzisztenciális kockázat nélkül lehetett véleményt nyilvánítani ebben az országban.

Rá kellene kényszeríteniük pártjaik vezetőit az ésszerű magatartásra, azoknak meg végre olyan helyzetet kell teremteniük, hogy amikor a választópolgár bemegy a szavazófülkébe, akkor legyen számára alternatíva, ha megunta, meggyűlölte a jelenlegi rendszert, mert ha nem kerül valós választási helyzetbe, nem látja azt, hogy van értelme a szavazatát leadni, akkor el nem fog menni a szavazóhelyiség ajtajáig sem, gondolhat erről bármit is Mesterházy vagy Bajnai.

Még annyit: az ember nem is tudja, sírjon, vagy röhögjön, mikor Mesterházy azzal fenyegeti Bajnait, hogy ha nem lehet vele zöldágra vergődni, akkor majd a szocialisták tárgyalni fognak a DK-val, Bokros pllgári demokratáival, Fodor liberálisaival – Vajnai kommunistáit már meg se merte említeni.

Megkérdezném, miért előfeltétele ennek, hogy Bajnai szedett-vedett szabadcsapatai milyen álláspontot foglalnak el?
Ha elvesztjük ezt a választást, a magyar progresszió hosszú időre karanténba kerül, az ország pedig éppen olyan lesz, mint amilyen Orbán Viktor.

Nézze meg mindenki őt jól – jó lenne ez nekünk?

Hát tenni kellene ellene…

:O)))

CSÓRINGEREK

Sokféle szegénység van, egy a közös bennük, hogy elszenvedőinek egyformán fáj a helyzetük.

Más a szegénysége annak, aki egyik napról a másikra él, más annak, akinek nem jut a létfenntartáson túl semmi másra és más annak a szegénysége is, akinek még a létfenntartásra sem jut.
Azt mondhatjuk, hogy az ember szegénysége is viszonyaiban létezik.

Ha egy magyar szegény egy afrikai szegényhez méri magát, még a legszegényebb honfitársunk is jól jön ki az összevetésből, de hát miért is mérné magát egy magyar szegény egy etióp éhezőhöz?

Sajnos, az emberek egy része teljességgel érzéketlen a szegénységre, sok ember hajlamos arra, hogy az áldozatot okolja sorsának alakulása miatt, mint amikor a megerőszakolt lányra rálegyintenek: megérdemelte a sorsát, biztosan rázta a seggét.

A szegény meg biztosan nem dolgozik, mert lusta, mert a génjeiben van a munkakerülés, és van még hasonló idióta sztereotípia ötszáz, az átlagpolgár pedig, ha elégedett akar lenni saját teljesítményével, akkor azt rángatja elő, amelyik éppen eszébe jut.

Ezért sem küldték el azonnal emberek százezrei a vérbunkó Lázárt az ő elhíresült skálájával együtt a bánatos édesanyjába, mikor kifejtette, hogy mindenki annyit ér, amennyit anyagiakban fel tud mutatni, ettől lehet ma ennek az embernek a kezében pénz meg a hatalom, hiszen rengeteg szerencsés ember vonogatta a vállát, hogy hááát, van ebben azért valami.

És ez a helyzet így is marad, mert az ország nem egyik pillanatról a másikra szegényedett el, hanem egy húszéves folyamat eredményeképpen.

Szegénységen most ne azt értsük, hogy a magyar gazdaság nem jól teljesít, vagy, hogy az állam el van adósodva, mert ezen lehetne változtatni.

Ne azt értsük, hogy a rengeteg uniós pénz dacára a Gyurcsány-korszak infrastruktúrához kapcsolódó beruházásain, az autópályákon és az ipari parkok százain túl alig épült értelmes termelő beruházás az országban, mert ugyan ez is igaz, de az ország elsősorban polgárait tekintve szegényedett el, nem is kicsit.

Márpedig ma egy európai ország csak akkor él jól, ha polgárai is jól élnek, ha életminőségük megfelel a kor európai követelményeinek, ha az emberek alapvetően elégedettek lehetnek sorsukkal, életvitelükkel.

Ha 1989-ben egyik napról a másikra került volna a nép mai helyzetébe, talán szét is tépi a rendszerváltás nagypofájú, és csodákat vizionáló végrehajtóit, de hozzánk még a kapitalizmus is sunyin lopakodva jött, nem is szólva a szegénységről.

Persze nem volt nehéz megtéveszteni azt a népet, amelyik mind a mai napig nem rendelkezik egészséges önképpel, amelyik örökké többre becsüli a teljesítményét a valóságosnál, amelyik még a vereségeit is képes ábrándos ábrázattal győzelemként interpretálni.

Itt mindenki azt képzelte, hogy majd most aztán eljön a jólét, mindenki kap a két kezébe egy-egy soha el nem fogyó libacombot, dolgozni kevesebbet kell, viszont sör lesz rogyásig.

Hát, valamiért az ügy nemigen jött össze, de azért büszkék lehetünk, mert a Horthy – rendszer teljesítményét mára már meghaladtuk.

Horthy Magyarországa a hárommillió koldus országa volt, mi büszkén jelenthetjük, hogy Orbán Magyarországot a négymillió koldus országává tette!

Ha valaha majd a történelem értékeli a huszonegyedik század elejének hazai történéseit, bizonyára szó esik arról a politikusról, aki modern történelmünk egyik legkártékonyabb figurája volt, mert végzetesen megosztotta a magyarságot, szembefordította Európával, a haladással, illúziókba ringatta a népet és becsapta, ezzel egyidejűleg pedig saját és klientúrája gyarapodása érdekében kifosztotta az országot.

De a legnagyobb vétke mégiscsak az volt, hogy elszegényítette az állampolgárokat, a legszegényebbektől vett el, hogy a leggazdagabbakat még gazdagabbá tegye.

Tulajdonképpen a gazdagok támogatása is lehetne egy elképzelés az ország felvirágoztatására, az csak a baj, hogy ez az elképzelés rossz.

Orbán úgy véli, hogy egy erős középosztályt kell megteremteni, és ha az létrejött, akkor majd magával húzza a szegényeket is a társadalmi felemelkedés útján.

Szép elképzelés, egyenértékű azzal, ami szintúgy Orbán agyszüleménye, mely szerint a polgár kinevezéssel születik, amivel szintúgy csak az a baj, hogy egy istennek se működik.

Viszont az erős középosztály létrehozásának szép feladatát azzal kezdte, hogy Kádár korának polgárosodását jobboldali szövetségesei és a baloldal idiótáinak segítségével szanaszéjjel verte.

Merthogy Kádár korában ebben az országban valóban elindult egy lassú de szerves fejlődés, egy olyan polgárosodási folyamat, melynek során elsősorban a kispolgárság erősödött meg, gyarapodott számban és szemléletben, ez pedig az ország életében roppant fontos változásokat hozott.

A kádári kispolgár ugyanis igazodott a nyugati világhoz, gyarapodott anyagilag, kulturálódott, olvasott, a televízióban értelmes műsorokat is nézett, társadalmi életet élt, felelősséget érzett a közösségért, tett is érte, ha kellett – emellett nem átallotta személyesen még jól is érezni magát.

A sok kispolgár nem klimatizált zenélő tehénistállóba ruházott be, hanem saját magába és gyermekeibe, elsősorban kulturálisan.

Gyermekeit iskoláztatta, önmagát is képezte, és rálépett arra a lépcsősorra, mely a művelt és öntudatos polgári lét felé vezet.

Vonatkozott ez a parasztra is, aki osztályának történetében először soha nem látott jólét részese lett,  a magyar falu felemelkedett, a parasztgyerekek iskolákat végeztek, és bár a vagyoni differenciák nem mosódtak el teljesen, de gyakorlatilag – és mint mára kiderült, átmenetileg - megszűnt a falusi emberek ezeréves kasztrendszere.

A legszegényebbek is kaptak munkát, a csóró cigány előtt is kinyílt a világ, és bár általában nem a legelitebb munkát végezte, de munkájából meg tudott élni, társadalmi integrációja lehetségessé tette a többségi társadalom viselkedési mintáinak követését, gyermekei pedig tanulhattak.

Természetesen ezek a folyamatok nem voltak zökkenőmentesek, de az eltelt évtizedek meghozták eredményüket, mely elsősorban a társadalmi mobilitásban realizálódott.

Így lehetett a szegény ember gyerekéből orvos, jogász, mérnök, aki kibontakoztathatta tehetségét, mert minden társadalmi szabályozás a felfelé törekvést támogatta, az iskolarendszertől az egészségügyi ellátáson keresztül a vállalatokon belüli személyzeti politikáig.
Na, ennek vége, Orbáni társadalma bebetonozza a társadalmi különbségeket, mégcsak nem is a modern nyugati kapitalizmus korántsem szegénybarát, de elfogadható eszközeivel, hanem a legsötétebb Horthy-korszakot használva mintául.

Külön megérne egy pszichológiai tanulmányt, hogy Orbán családi hátterével hogyan is juthatott el idáig, habár a parvenü csodákat tud művelni, csakúgy, mint a cseléd, ha feleségül veszi a háziúr…
De ne varrjunk mindent Orbán nyakába, hiszen a baloldal mindezt tűrte, jórészt asszisztált is a folyamatokhoz, mindenesetre elfelejtette gyökereit és megtagadta feladatát, ezért éppen most kezdi letölteni büntetését.
Pedig a szegénység az ország átka, megrontója, mert demoralizál, szétveri a társadalmi szolidaritást, egoistává teszi az embereket, az egzisztenciális félelem légkörében pedig nem épülhet normális társadalom.

Ez az út, melyen az ország ma jár, nem Európába, hanem egy ázsiai típusú diktatúrába, urak és szolgák kasztrendszerű társadalmába vezet.

Mire ezt megérti az ország népe, valószínűleg már késő lesz.

Vajon ezt akarta a nép 1989-ben?

:O)))

ISTVÁN, A VISZÁLY

Azért ilyen nép, mint mi, nincs még egy a világon!

Volt egy királyunk, aki német lovagok élén, derékig vérben gázolva elvette a magyaroktól ősei hitét, és beterelte népét az európai akolba.

Őt szentként tisztelik azok, akik a mai napig rovásírással akarnak írni ( nincsen „LY”…) akik – maguk se tudják miért - visszavágynak Ázsiába, mert valamiféle homályos oknál fogva úgy képzelik, ha oda visszatérünk, akkor vágtathatunk megint a végtelen sztyeppéken, lobog hátunkon a párducprémes kacagány, továbbá lovunkon hátrafordulva nyilakat lődözhetünk üldözőinkre.

Minket ugyanis mindig üldözött valaki, és ez a helyzet várhatóan csak akkor fog megváltozni, ha az utolsó magyar is égnek rakja a bakancsot.

Továbbá az a kívánatos állapot, ha büntetlenül eljárhatunk kirabolni közeli és távoli szomszédainkat, időnként népünk egyik fele leöldösheti a másikat, megpocsékolhatja asszonyait, magáévá teheti barmait és egyéb jószágait, habár ha eszembe jut Wittner Mária, akkor ezektől a barmoktól és ettől a megpocsékolástól hajlandó vagyok eltekinteni.

Szóval már megint kitört a Nagy Nemzetvédő Harc, aki magyar, a Szentistvánt nemaggya!

Merthogy támadás érte a Szent Királyt, aki pedig ravasz módon a sötét diktatúra éveiben már egyszer sunyiban legyőzte a komcsikat, de most a komcsi-libsi ármány legyőzte őt és a maga szolgálatába állította. – mondhatnánk, rabszolgájává tette.
Merthogy Szegeden Alföldi színpadra állította a hajdan oly nagysikerű rock-operát, de ez még hagyján: át is értelmezte, kissé aktualizálta, ezenközben közelebb hozta a valósághoz, melynél nagyobb vétket magyarember egy liter tablettás után nemigen ismer.

Így aztán a kuturkampf során fordulat állt be, az impertinens rendező - kihasználva azt, hogy a Vezér éppen az öregek, árvák és elesettek gyámolításával, valamint a takarékszövetkezeti vagyon maradéktalan ellopásával van elfoglalva – ellentámadást indított a jobboldali magaskultúra ellen.

A mű, melyet fogcsikorgatva nézett meg a jobboldal mindhárom színházat kedvelő képviselője, s melyről eszmetársaiknak híradást adni szent kötelességüknek érezték, maga volt a tömény libsi ármány!

Sehol semmi emelkedettség, sehol egy kacagány, sehol egy buzogány, sehol a hősies pátosz, csak pofázás meg jammerolás, elképesztő!

Csoda hát, hogy népünk haladó fele minden rajta található lyukból kénköves füstöt fúj?

Különösen, mikor valamelyikük egy világosabb pillanatában rájött, hogy vannak áthallások korunkkal, és ez a korai bolsevik István, aki akarata ellenére akarta boldogítani népét, igencsak emlékeztet valakire.

Több probléma is fennforog itten egyszerre.

Az első maga a darab.

Természetesen a néző belehelyezkedve a székébe és a szituációba elkezdi az azonosulást valamelyik szereplővel, ami nem egyszerű feladat.

Merthogy a magyar jobber képtelen magát helyesen értékelni, ezért aztán állandóan Istvánt véli felfedezni magában, holott ő a kiköpött Koppány - kivéve talán a Vezért, akit ez az egész nemigen érdekel, legfeljebb csak a korona, mert az egyrészt aranyból van, másrészt meg csillog, és akkor sukár a csávó, ha ki van salnizva.

Ha azt vesszük, hogy a darabban István képviseli a haladást, a Stohl Buci meg a maradi, visszahúzó, a történelmi szükségszerűséget fel nem ismerő erőket, akkor igazán jókat lehet azon derülni, mikor a sok bánatos turulbanszületett belenéz a tükörbe és meglátja magában a szentet, majd ugyanezzel a lendülettel elkezd Európa ellen ágálni.

Az ideológiai alap is ingatag ehhez kissé, hiszen a „katolikus” kifejezés egyetemest - hogynemondjam internacionalistát - jelent, ennek pedig nem sok köze van az Európa-ellenességhez.

De mi azért képesek vagyunk ilyen értelmezését adni a dolognak, hiszen tehetséges nemzet lennénk, vagy mifene, nemde?

Koppány szar helyzetbe került, merthogy senki sem akarja őt felvállalni, mert az elvetemült ős nem akarja a kereszténységet, márpedig itt azt illik akarni, és aki nem akarja, azt négyfelé kell vágni és mindenféle várak kapuja fölé kell szegezni a maradványait, hadd egyék a varjak.

Ez lenne helyes ma is, ha azt is kétfele repítenénk, mint gazdasszony a csibét aki nem hajlandó kereszténynek lenni.

E tekintetben eltekintünk attól, hogy Erdős hercegprímás őeminenciája von Haus aus zsidó (úgy van ezzel ő is, mint a Vezér a cigánysággal, nemigen reklámozza…), attól pedig főleg, hogy a Katolikus Zrt. vezérigazgatója is egy zsidó utasításait hajtja végre - lényeg a keresztény identitás.

És nemzsidó és nemcigány, mert ezt aztán a haladás honi képviselői végképp képtelenek lennének feldolgozni, földhöz is vagdalnák a tarsolylemezeiket menten…

Namármost ezt a darabot nem kacagányban, páncélban és karingben előadni maga a szentségtörés, márpedig ezt jóérzésű magyarember nem nézheti szó nélkül!

A másik probléma a rendező személye, akinek a pedigréje kifogástalannak végképp nem mondható.

Mondjuk ki nyíltan: nem elég, hogy piréz, de még – állítólag - buznyák is, és hát, ugye a toleranciának is megvannak a maga határai.

Hogy nagy művész, aki a zsigereiben érzi a színházat, az itt lényegtelen, hogy nézői egy jelentős részével ellentétben képes reálisan értelmezni egy történelmi szituációt, az nem érdekes, hogy azt vélelmezi, hogy a kereszténység felvétele nem volt a nemzet számára méznyalogatás, az meg pofátlan hazugság, hempergessük szurokba és tollba!

Kritikusai mindenesetre sokat köszönhetnek neki, túlnyomó többségük személye kapcsán ismerkedett meg a színház fogalmával, mely kultúrmisszióért a nemzet örök hálával tartozik neki.

Hát most éppen itt tartunk, de még hátra van a budapesti előadás, meg még egy sor balhé, de majdcsak túlleszünk rajta.

Azért aki szeret színházba járni, az ne hagyja abba, ha nem tetszik neki Alföldi színháza, bátran felkeresheti Dörner színházát is, legalább addig sem az utcán ordítozik…

Hogy ezen az elmebajos közéleten mikor leszünk túl?

Talán, ha majd az elmebetegeket nem a Parlament Nándorfehérvári termében tároljuk, hanem az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetben…

:O)))

HAGYOMÁNYŐRZÉS

Megtartotta tisztavatásnak nevezett idei jelmezbálját a honvédelmi tárca, egyre szánalmasabb ez az egész cirkusz.

Pedig látszik, hogy aprófát szarnak az erőlködéstől, hogy gigantikussá és magasztossá emeljék a rendezvényt, ennek dacára mégis, valahogy az egész annyira kisszerű, slampos és vicces, hogy a nép egyszerű bloggere már majdnem megsajnálja őket.

Depersze aztán mégis inkább röhögve dühöng, hogy miért kell a jobb sorsra érdemes fiatalokat kitenni ennek a tömény blamázsnak, miért kell ezt úgy előadni, mint egy középiskolai szalagavatót - hogy kedvencemet, a minősített baromság csimborasszóját, a kardlengetést már meg se említsem.
Hogy korunk turulbanszületett ifjú tisztjei már menetelni se tudnak tisztességesen, az már csak a vitézkötés a XXI. századi harci lajbin.

Nem vagyok nagy híve az alaki foglalkozásoknak, de ha már menetelünk, meneteljünk úgy, ahogy a katonáknak kell, ne úgy, mint egy tevekaraván a Kalaháriban…

De bár ez lenne a legnagyobb baj ezzel a giccsfesztvállal, meg félhülye rendezőivel, akik semmivel se jobbak, mint elődeik Rákosi hadseregében, akik olívzöldre fújták teherautó-festékkel a miniszteri szemle idejére az elszáradt bukszus-bokrot, merthogy az igazán szervilis majmokat nagy tömegben leginkább a hadseregek törzseiben lehet egy légtérben fellelni.

Ott tudnak bokázni egymásnak, ott bólogatnak lelkesen, mikor valamelyik pizsamanadrágos főokosnak eszébe jut, hogy a nemzeti lobogót seggel nekifordulva szorongassa a harcos, hogy az ünnep emelkedett legyen, merthogy a nemzeti lobogónak nem dolga lobogni, annak talajszint felett egy méterrel, a harcos tökével elvágólag van az optimális helye tisztavatás alkalmából.

Ami ezzel az egésszel a fő probléma, az a hagyományápolás.

Mármint, hogy milyen hagyományt ápolunk, és hogy jó-e az ennek a szerencsétlen országnak, hogy éppen ezt a hagyományt ápoljuk?

Az messziről, fegyvertávcső nélkül is pontosan látható, hogy a mi potrohos és lepukkant, magát vélhetőleg fene katonásnak vélő Vezérünk imádja a Horthy-rendszer katonai rekvizitumait, azért is néz már ki némelyik vitézúr, mint egy felszerszámozott temetői ló, dicsérve ezzel is Vezérünk Nemzeti Színházon izmosodott jó ízlését.

De nem itten van az eb elhantolva, hanem a Ludovika Akadémia imádata aranyozza be az ő napjait, szinte már el is hiszi, hogy az ő felmenői is ott sajátították el az életvitelükhöz szükséges tudományokat, például az egyesharcos libalopását erdős-hegyes terepen, bonyolult harcászati helyzetben, korlátozott látási viszonyok között.

A Ludovikát hagyományőrizzük szent buzgalommal, meg azokat a magyar katonai hagyományokat, melyekre büszkének lenni túlzottan sok okunk nemigen van.

Már a Ludovika alapítása előttről sem lehetünk túl büszkék magunkra, hiszen Mátyás király óta leginkább csak a világtörténelem pofozóbábújának szerepét játszottuk politikailag-katonailag egyaránt, de ha valaki tud egy jelentős győzelmet, hát cáfoljon.

A kiegyezésig kire lehetünk büszkék?

A török elleni végvári harcosokra?

Igen, hősök voltak, de hősiességük mellett korszerűtlen felszereléssel, korszerűtlen hadászati elvekkel tulajdonképpen csak pufferszerepet töltöttünk be a török és európai haderők között.

Ez annyira megtetszett nekünk, hogy egészen mai végletes és végérvényes legatyásodásunkig meg is tartottuk ezt a szerepet.

Mohács után a török ellen képtelenek voltunk tizenöt év alatt egy valamirevaló katonai erőt kiállítani, mert el voltunk foglalva belső torzsalkodásainkkal.

Budát aztán az osztrák császár foglalta vissza nekünk – meg saját magának – amit aztán mindenféle felkelésekkel honoráltunk, jóllehet semmiféle ötletünk nem volt arra, hogy milyen országot szeretnénk magunknak, pontosabban a magyar nemességnek, merthogy a mai hőbörgők őseinek többsége nemesség híján még a nemzet részének se mondhatta magát.

Katonai hagyományaink abból a korból leginkább arról szólnak, hogy éppen melyik osztrák vagy vallon hadvezér verte szedett-vedett csapatainkat ronggyá.

Ami azt illeti, a tönkreidealizált 1848-ra sem lehetünk katonailag túl büszkék, Klapka és Görgey voltak a legsikeresebbek, akik legalább meg tudták adni magukat értelmesen, miközben Kossuth szoknyában pucolt világgá.

Utána – néhányszáz felesleges halott árán jött a kiegyezés, és mód nyílt a magyar tisztképzés megindítására, de sajnálatos módon ezután sem halmoztunk sikert-sikerre.

Az első világháború vágóhídján a katonák, a másodikban katonák és civilek százezreit veszítettük, miközben megértük azt a csúfságot, hogy a Ludovika hallgatói felkeltek honvédő harcot folytató hazájuk ellen, míg a tiszturak Horthy vezetésével Szegeden itták a pezsgőt a szép Sóváry főhadnagyné cipellőjéből.

Meg kiadták a tiszai offenzíva terveit az ellenségnek, meg a Székely Hadosztály nagyonmagyar tisztjei megnyitották a frontot a románok előtt.

Hogy aztán a tisztikar, miután a román megszállók engedélyével és nyomában bevonult a Dunántúlra és Budapestre mit művelt és hogyan hozott dicsőséget böllérbicskával meg nők akasztgatásával a magyar ludovikás tisztikarra, az is megérne egy misét.

Ami pedig igazán megrázott, és ami miatt azt mondom, hogy ennek a tisztikarnak még az emlékét is el kellene törölni, az a magyar csapatok megszálló tevékenysége a Szovjetunióban.

Talán be lehetne iktatni a kardlengetés mellé egy szép, ludovikás programpontot, ahol jelképesen csecsemőket dobálnak be a frissen avatott tisztek jelképesen felgyújtott pajtákba, jól mutatna…

Nem mindegy, hogy milyen hagyományokat ápolunk.

Annak a tisztikarnak a hagyományait, mely még saját parancsnokához sem volt képes hű maradni, hiszen még Horthyt is elárulta a kiugrási kísérlet alkalmából, nemigen érdemes ápolni.

Ezt a jelmezes bohóckodást meg abba lehetne szépen hagyni.

Mint ahogy az sem biztos, hogy mindenképpen ki kell röhögtetnünk magunkat azzal, hogy a tisztavatás egén áthúz a korrupció három bánatos jelképe.

De ha már, hát lengethetné feléjük a kardját a hatékony magyar légelhárítás…

Ma a katonának, a tisztnek nem olyannak kell lenni, mint amilyen a Ludovika gőgre és felsőbbrendűségre nevelt tisztjei voltak, ma egy katonatiszt katonáival egyenrangú része kell, hogy legyen a társadalomnak.

A nagy lózungoknak, melyeket a miniszter meg a Köztársasági Elnök úgy szórt a nép közé, mint Julcsa a kukoricát a libáknak, nemigen van helyük egy modern országban.

Itt felkészült, modern ismeretekkel felvértezett és önálló gondolkodású tisztekre lenne szükség, az ilyeneket pedig nem olyan jutasival elegy előfelvételis elvek alapján képzik, melyek felé a Vezér és minisztere a magyar tisztképzést terelgetni akarják.

Mindenesetre a cirkusz kell a népnek, nehogy elkezdjem azon gondolkodni, hogy miért is akarja államosítani a Dunaferrt egyedüli dolomit-beszállítójának kisfia, meg nehogy elspekuláljon azon a nép, hogy hány munkahelybe fog kerülni az, hogy az Unió leállította 15 programból 13-ban a kifizetéseket.

Úgy tűnik, egyre több cirkusz kell ahhoz, hogy cirkusz ne legyen.

A bohócnak lesz dolga rendesen…

:O)))

SZOKOM A BLOGOM

Munka után édes a pihenés, de hogy pihenés után édes lenne a munka, ezt még nem hallottam sehol sem.

Persze ettől még előfordulhat, hogy létezik ilyen jelenség, hiszen elméletileg még az sem kizárt, hogy igaz például a volt SZDSZ-es Horn Gábor állítása, mely szerint Vezérünket cselekedeteiben nem a pénz, hanem egy elvont állameszmény motiválja.

Ha Gyurcsánnyal szemben lett volna ennyire jóindulatú, máig áll a koalíció…

Mindenesetre a kecskének, melyet két forintért Dorozsmáig abuzált a Lánglelkű, más erről a véleménye.

Szóval szabadságoltam magam, mert kissé beleuntam a magyar belpolitika rémségeibe, az egyre gátlástalanabb megnyilatkozásokba, a tehetetlenkedésekbe, a kisszerű hatalmi harcokba – megcsömörlöttem kissé attól, amit ma magyar közéletnek nevezünk.

Persze attól, hogy nem írtam, az olvasást meg Kálmán Olga és vendégei viszonylag rendszeres megtekintését nem hagytam abba, így aztán a mérgelődéstől sem sikerült megszabadulnom, nem is szólva arról, hogy ismét eltöprengtem azon, hogy rendjén van-e, hogy a riporter kérdései lényegesen értelmesebbek, mint az azokra adott politikusi válaszok.

Aki rendszeresen foglalkozik belpolitikával és nem idegen tőle a puzzle, mint elmetorna, az persze akár halálra is röhögheti magát a belpolitikai történéseken, nagy kár, hogy a mi bürkénkre vicceskednek a parlamenti celebek.

Hát nem a világ röheje, ahogy alakul a Királyi Esküvő?

Először ráztuk kicsit a rongyot, meg mutogattuk, mekkora nagy emberek is vagyunk mi, több testőr vigyáz ránk, mint Obamára, pedig ő lényegesen feketébb, mint mi, de aztán kiderült, a nép nincs ettől elájulva.

Így aztán megkezdődött a lakodalmi pávatánc, nem is annyi testőr, nincs is testőr, a felszolgáló pedig csak a vicc kedvéért rendelkezik rendfokozattal, mint ahogy a pszichopata örömapa is csak az örökké éber ellenség megtévesztése érdekében húzza majd a Pacsirtát a banda előtt, miközben kissé idegesen rágja a gyantát…

Vagy nem lehet igen jókat derülni Gyurcsány két éves „új” pártján, a plakátokon?

Aztán amit a „két nagy párt” művel az egyeztetéseken, nem jópofa bohózat?

Az egyik „nagy párt” mögött a haverok, meg a rokonok állnak, a másik, amelyik mögött meg valóban állnak választók is, úgy illegeti magát a rosszmodorú kérőnek, mint Julcsa a szalmakazalnál a Józsinak…

Ki legyen a góré, ez itt a kérdés?
És, ha meg is tudnak egyezni, akárki is komolyan elhiheti, hogy a vesztes fél hívei nem érzik majd vesztesnek magukat, és a szent célt – a minizsarnok elkergetését – nem írja majd felül a szent bosszú a nyertesen?

Ebben az országban, ahol kétszáz forintért is öltek már embert?

Vagy nem édes történet Csányi és Lázár nyilvános idétlenkedése?

A táskacipelő-mentalitású Lázár parancs nélkül egy ceruzát se merne áthelyezni íróasztala egyik végéről a másikra, Csányi meg ezt pontosan tudja, és Lázárt telefonnak használja, melyen az elpofátlanodott Vezérrel beszélget…

Az is vicces, hogy még mindig mindenért Gyurcsány a hibás, Bajnai csak addig lesz vele együtt hibáztatva, míg lehetséges miniszterelnök-jelöltként tartják nyilván, utána békén hagyják, hiszen a dolgát, melyet ráosztottak, elvégezte.

Jönnek a választások, nekünk csak ilyen röhigcsélések jutnak, a Vezér meg az utolsó pillanatig lop, mint a gép, tömi püffedtre vazallusait, gazdagodik a Család.

És szegényedik az ország, lassan már a víz is luxuscikknek számít, de szinte mindenki olyan hihetetlen nyugalommal nézi a borzalmas folyamatokat, mintha lenne akárcsak halvány remény is arra, hogy megússzuk ezt a helyzetet.

Nem fogjuk megúszni, én már lassan azzal is elégedett lennék, ha a vérontást megúsznánk.

Nem, nem a jobb-bal, vagy a nemzeti-liberális vonal mentén tör majd ki a balhé, sokkal inkább a szegények-gazdagok lesz az a választóvonal, mely a gondot okozni fogja.

Ami azt illeti, a számarányok nem a gazdagok javára billentek el, és messze még a folyamat vége.

Mire kifutja magát, meglehet, te is ott ülsz nyakig a turul szarában.

Eljön majd az a nap is, amikor már az se hozhat megkönnyebbülést, hogy a cigányra mutogathatsz, mert addigra már csak azok gondolhatják, hogy a cigányok vagy a zsidók, a pirézek vagy az IMF okozta a bajt, akiket a főorvos úr adaptációs szabadságra hazaengedett, vagy az ügyészség szabadlábra helyeztetett húsz-huszonkét ember meggyilkolásának szép tervével, meg a pisztolyával együtt.

Hát, majd kiderül…

Addig is folytassuk a borsó falrahányását, ki tudja, ha elég sokan tesszük és elég ügyesen, akár még le is omolhat az a fal…

:O)))