SÉTA A RÁMPÁN

Kilökdösik a társadalmat a vagonokból, az útközben elpusztultakkal senki sem foglalkozik, mintha nem is lettek volna.
A rámpa végén nem Mengele áll, hanem a Pénz.
Ő szelektál, mégpedig igen határozott mozdulatokkal mutatja az utat - az egyik út a halálba vezet.
No, nem azonnal, mert az túl humánus lenne, hanem kap mindenki néhány évet, egyéni szerencséjétől függően.

Folyik az egészségügy átalakítása, anélkül, hogy a nép észrevette volna.

A sajtó szemérmesen ír a dologról, de inkább elhallgat, a pártok kussolnak, a civilek meg nem foglalkoznak ilyen apróságokkal, hiszen ott van nekik a SZABADSÁG, meg a DEMOKRÁCIA, továbbá a TÁRSADALOM TENGER GONDJA meg az ELMÚLT HUSZONÖT ÉV - el vannak foglalva a nagy dolgokkal mindahányan.
Mit törődnek ők azzal, hogy Julcsa néni a nyavalyás kis csípő-protézisével a várólistán hányadik helyre kerül, hiszen idáig sem érdekelte őket - ha a városi képviselő úrnak fájt a tyúkszeme, hát a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy az intézmény igazgatója soron kívül végeztesse el a magasztos bütykökön a nagyműtétet, ha pedig egy országgyűlési képviselő került ilyen szörnyű helyzetbe, hát kék lámpával, szirénázva vitték a műtőbe.

Julcsa néni is megéri persze a pénzét,  hiszen tulajdonképpen ő sem törődik saját érdekeivel, a vizitdíj kérdésében ez szépen megmutatkozott, aztán a választásoknál is, amikor Nagyeszű Julcsa cserbenhagyta azokat, akik európai és humánus egészségügyet akartak teremteni számára, mert helyette hinni akart.
Hinni akart a szép dumáknak, melyek arról szóltak, hogy ameddig itt a Vezér mondja meg a frankót, nem kerül az egészségügy magánkézbe, nem csuknak be kórházat, nem lesz fizetős az ellátás.
Julcsa néni persze butuska, hiszen a rendszerváltás hajnalán ott szambázott már a privatizációs lehetőségek körül Lévai Anikó, Kékessy nagykövettel karöltve, csak akkor még volt az egészségügynek lobbiereje, az egészségügyben dolgozóknak tartása, szakértelme.

Szegény Molnár Lajosból mumust csináltak, pedig nem akart semmi mást, minthogy a plusz szolgáltatásokat megvásárolhassa az, akinek erre igénye és pénze is van, a bevételből pedig javítani lehessen azok ellátásának színvonalát, akik nem képesek a kényelmi szolgáltatásokat megfizetni.
Utódját meg Mengelicának nevezték a fideszes úriemberek, tanúságot téve csiszolt modorukról és fejlett igazságérzetükről.
A csúcs a vizitdíj elleni gusztustalanul demagóg, populista hadjárat volt, meg a népszavazás, melyen az egészségüggyel kapcsolatban két kérdést tettek fel: 

- "Egyetért-e Ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?"
- "Egyetért-e Ön azzal, hogy a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és a járóbeteg-szakellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-től ne kelljen vizitdíjat fizetni?"

Tanulságos volt az ügy, az alkotmánybíróság itt tette meg az első kapavágást saját sírjának megásásához, azóta a testület koronája a béka segge.

Viszont menet közben kiderült, hogy új szelek fújdogálnak a fideszes hátsókból.
Elkezdődött ugyanis az egészségügy kettészakítása.
Kétféle ellátás lesz, az egyik a szegényeknek, a másik a tehetősebbek részére, és ez a kettő térben is elkülönül egymástól – az urak kényes orra nehezen viselné a szegényszagot, akárcsak a kórházi folyosón is, ahol esetleg belebotolhatnának a büdös proliba, a retkes parasztba, meg a koszos cigányba.
A szegények gyógyításán spórolni kell, nanehogymár járjon nekik a gazdagokéval egyenlő ellátás, majd meghatározza az illetékes népirtási szakember, hogy mit finanszíroz a társadalombiztosítás, mit meg nem.

Van munkahelyed és van biztosításod?
Mehetsz a szegények kórházába, ha meg nincs, hát a mentő úgy fog leborítani még ott is a kórházkapun kívül, mint dömper a sittet, a hozzátartozód meg jobban jár, ha a temetőhöz legközelebbi kórházba vitet, legalább a sírig vezető út rövid legyen, ha már a furnér-koporsót neki kell majd cipelnie a hátán.

Az illetékes szakemberek már járják a szomáliai kórházakat, tanulmányozzák a követendő modellt, mely majd felvirágoztatja ezt a gyönyörű, idegenektől és szegényektől előbb–utóbb mentes országot.
Hogy éppen a szegények szorulnának rá leginkább a társadalom szolidaritására és gondoskodására?
Kit érdekel?
Kinek vagyon, annak nagyon, az meg tudja fizetni az ellátást, a selejt, meg a genetikai hulladék menjen oda, ahova való.

Az egészségügyi ellátás egyre drágább, a modern eljárások, gépek, műszerek rengeteg pénzbe kerülnek.
Idáig a betegen – ha szegény volt, ha gazdag - elvégezték a szükséges vizsgálatokat a rendelkezésre álló legkorszerűbb technikával, innentől a szegények kórházaiban nem fog rendelkezésre állni a korszerű gyógyításhoz szükséges eszközpark, mert nem lesz rá pénz.
A gazdagok kórházában viszont lesz gép, szakképzett személyzet, csak éppen egy dolog nem lesz: átjárás a két rendszer között.
Ez pedig azt jelenti, hogy a szegényember kezelése és a gazdag kezelése között ott fog tátongani az a szakadék, melynek alján a szisztéma áldozatainak koponyahegyei lesznek találhatók.

A szegények kórházaiban lehet majd keménykedni az orvosokkal is, hiszen a gazdagok kórházaiban nem kell majd paraszolvenciát adni, a szegények orvosai pedig szintén szegények és kiszolgáltatottak lesznek.

A nyolcvanas években az USA ide járt tanulmányozni az állampolgári jogon járó magyar egészségügyi ellátást, de hol vagyunk ma már ettől?
Ez is szomorú, de még szomorúbb, hogy még a mai helyzetet is vissza fogjuk sírni.

Ami most folyik az egészségügyben, azt nem az egészségügyi szakpolitika irányítja, hanem a vadkapitalizmus harácsoló, embertelen közgazdaság-tudománya, Orbán vazallusainak fékezhetetlen mohósága.
Ha egyszer a nép feldühödik és kihajigálja őket az ablakon, ha megérik, hogy kórházba kerülnek, hát igencsak fognak csodálkozni az általuk teremtett állapotokon.

Nem nagyon fogom tudni sajnálni őket…

:O)))

FOCI, POCI, MILLIÁRDOK

Láttam ma egy lányt, aki éppen labdarúgó mérkőzést vezetett a Vasas-pályán, a Fáy utcában.
Fiatal volt, copfos és csinos, de határozottnak tűnt - nem látszott rajta a mérkőzés után, hogy merő rettegés lett volna az élete, bíró volt a javából.
Elnézegettem a csapatokat is, jóarcú, kisportolt fiatalok rúgták a labdát, láthatólag élvezték a játékot.
Elspekulálgattam, aztán hozzáírtam Orbán hosszú bűnlistájához, hogy tönkretette a magyar labdarúgást is, mint annyi minden mást is ebben az országban.
Ő ezt valószínűleg másként gondolja, talán a tükörben a magyar labdarúgás megmentőjét és felvirágoztatóját látja, ha már Puskás Öcsit csak nyaktól lefelé láthatja, de talán ez se lenne semmi, ha igaz lenne.
De nem igaz, sajnos.

A foci része volt gyerekkoromnak.

Szinte a Fradi-pálya tövében nőttem fel, a Gyáli úton, nekem ez a pléhkarám már a harmadik Fradi-pálya, amit látok, merthogy én még láttam a fa-szerkezetű lelátót is, még a felül és az aluljáró előtti időkben, de több nás pálya is volt a közelben, például a Fervas - a Ferencvárosi Vasutas SC. pályája, meg a Siketek SC.  pályája a Könyves Kálmán körúton, de az iskola után mi a Katonarétre jártunk focizni, ahol akárhány pályát ki tudtunk alakítani a földre dobott táskák, kövek, kabátok felhasználásával.
A környék minden gyereke a Fradinak drukkolt, pedig a házunkban lakott a Vasas csatára, Kékesi Misi, az MTK-ból Börzsei, de a Fradi-monopóliumot nem tudták megtörni.
Aki nem a Fradi híve volt, annak bizony hányatott élete volt arrafelé, én pedig már akkor is rebellis voltam.
Egyszer azt mertem állítani, hogy a beképzelt Albert a kanyarban sincs Tichyhez képest, erre valaki a tömegből akkora pofont adott, hogy kilyukadt a dobhártyám, és ha befogtam az orrom, akkor a cigarettafüstöt a fülemen keresztül tudtam kipöfékelni.
Nagy siker volt.

De nem csak drukkoltunk, hanem napi rendszerességgel fociztunk is, a katonaréten remek meccseket vívtunk, melyeknek jómagam is résztvevője voltam, de mint gondolkodó ember nem a sokat rohangáló mezőnyjátékosok sorsát választottam, hanem kapus voltam, persze nem egy Grosics, de még csak nem is egy Faragó, viszont nem kellett rohangálnom.
Racionális gondolkodásom megmagyarázza, hogy miért is áll a teve a tápláléklánc csúcsán...
Mindenesetre a foci mindennapi életünk szerves része volt, kevés tudomány, sok lelkesedés, rengeteg résztvevő.
A sok résztvevő kiizzadta magából a tehetségeket, akik a magyar labdarúgás magas színvonalát biztosították.
Aztán valahol valami elromlott, pedig tudom, hogy sokan voltak, akik szinte az életüket adták a fociért - és mégsem.
Vagy mégis, minden erőfeszítésük dacára a sportág elüzletiesedett, egyre inkább a pénzről szólt és egyre kevésbé a sportról.
A Kádár-kor emelkedő életszínvonala más sportágakat is kinyitott a szegényebb rétegek előtt, nem csak a foci adott kiugrási lehetőséget, így a szegények sportjának merítési lehetőségei lecsökkentek.

Az általános hanyatlás után jött Poci, aki a labdarúgás önzetlen megmentőjének szerepét szeretné eljátszani, de a siker valahogy késik.
Az önzetlenségről meg csak annyit, hogy azokat a területeket, melyeken az általa közpénzből fenntartott Puskás-akadémia pályái és épületei állnak, ő adta ötven évre ingyenes használatba, ebből tíz év már eltelt, aztán eltelik majd a többi is, nem lesz az unokáknak rossz üzlet az addigra már remekül kistafírozott alapítványnak értéknövelt áron eladni, mindenesetre jobb üzlet, mint kukoricát termelni.
Ami meg a labdarúgást illeti, aki azt hiszi, hogy Poci a fiatalokért lelkesedik, az keresse fel Graz előtt előbb gyógyszerészét.
Orbán Puskás Akadémiája gladiátorképző, ahol megpróbálnak nemzetközi szinten eladható játékosokat képezni, hogy aztán a bevételek oda jussanak, ahová szánják őket az első perctől kezdve: a derékszíjtoldóval felerősített hasitasiba.

Sajnos, ez nem megy egyéni képviselői indítványra, így egy darabig türelmesen várni kell, míg végre kitermelnek egy klasszist, de ha nem találják meg azt az istenáldotta tehetséget, akiből ki lehetne nevelni a csodacsatárt, akkor a fene megette az egészet.
Olyan ez, mintha sült libát szeretnénk enni, de a környékben csak nútriát lelünk, mondhatjuk annak hétszámra, hogy gágogjon, nem fog szegénynek menni - ez egyszerre lesz mindkettőnk tragédiája.
Lehet, hogy a csiszolatlan gyémánt, az őstehetség egy zalai vagy egy borsodi zsákfaluban lakik, focilabdába még soha nem rúgott, az iskolában is a szellemi kihívásokkal küzdők csoportjában kapott helyet, merthogy nemcsak focizni, de deriválni sem tud.
Ennek talán lehet oka az is, hogy az iskolába járáshoz cipő is kellene, a cipő meg a családban az éppen közmunkába igyekvő anyuka lábán van, így a magyar Messi eljövetele még várat magára.
Talán mégsem stadionokat kellett volna építeni, hanem az iskolák mellé tornatermeket, sportpályákat, a stadionok árából akár ezer ilyen kis sportcentrumot lehetett volna megvalósítani, ha eltekintünk a gigantomániától.

És rögtön ezer helyen lehetne játszva fegyelemre, együttműködésre, higiéniára, sportszerű viselkedésre nevelni azokat a gyerekeket, akik jelenleg a kéttannyelvű iskolába járnak, ahol az egyik nyelv az otthoni, mely háromszáz szót foglal magában, melyek közül száz a húhaanyád és társai, meg az iskolai, ami a nebuló számára a szuahélivel van egy kategóriában - egy szót sem ért belőle, ugyanis.
Orbán számára ezek a gyerekek a társadalom hulladékát képezik, és ebben támogatja őt az a szélsőjobb, melynek prominensei az emberiség hulladékai, a társadalmi guano.
Pedig a társadalom elmaradott rétegeit csak gyermekeiken keresztül lehet felemelni, minden egyéb törekvés illúzió.
Ennek kellene része - fontos része legyen a sport, mely egyenlő esélyeket és sikereket ad a legelesettebbeknek is.

Van még egy probléma, nevezetesen a fiatalok általános egészségi állapota.
A táplálkozásnak ebben igen nagy szerepe van, ezt mindenki tudja.
Ezért aztán, amikor arról olvasok, hogy az iskolai menzákon betiltják a rántotthúst, meg a disznóhús zsírtartalmát kell kiszámolni, akkor a durva anyjába tudnám küldeni azt a hülyét, aki ezt kitalálta.

Ez ugyanis egy jóléti társadalom programja lehet, nem egy olyan országé, ahol négymillióan élnek a létminimum alatti bevételből, ahol gyermekek tízezrei éheznek.
A gyermek számára a fehérje létfontosságú, ha azt akarjuk, hogy meghaladjuk a pigmeusok átlagmagasságát, akkor a gyereknek enni kell.
Ha sportoltatni akarjuk, akkor sokat és megfelelő összetételben.

Így hát nem stadion kell elsősorban, hanem kaja, tömegsport, iskolai sport, cipő meg ruha, fűtött lakás, minden, ami jelenleg hiánycikk.

Erre kellene Poci vezérnek törekednie, de szerintem már késő.
Az ő gondolkodása már annyira torz, hogy már elektrosokkal se lehetne helyreütni - habár megpróbálni azért érdemes lenne...
Mondjunk le róla.
Persze ehhez az kellene, hogy ő is lemondjon rólunk, de erre aktuálisan kevés az esély...

:O)))

IJESZTGETJÜK PUTYINT

Talán elég volna az is, ha a Parlamentben valamelyik sarok mögül előugrana Matolcsy a húgával, Schmidt Máriával, és szigorúan ránéznének az orosz elnökre, de mi azért inkább tutira megyünk, és a kínaiakkal ijesztgetjük Vologyát.
Közkinccsé tettük ugyanis, hogy a kínaiak képesek lennének atomerőművi fűtőelemeket szállítani nekünk. A China National Nuclear Corporation jelenleg éppen azt vizsgálja, hogy "miként lehetne fűtőanyagot szállítani Magyarországra, Romániába és Ukrajnába" és ez azt bizonyítja, hogy Putyin nem bíz semmit sem a véletlenre, az orosz technológiával működő erőművek akkor is működnek, ha a nyugati országok kizárnák az orosz szállításokat.

A kínai-orosz nukleáris együttműködésben Magyarország szerepe még lábjegyzetnek se jelentős, de propagandaértéke mindenképpen lenne, ha az energiabiztonság az orosz félre hárítható felelősséggel ezen a területen is veszélybe kerülne.
Merthogy az említett három ország éppen azon a területen fekszik, melyet érintene a Déli Áramlat névre hallgató gázvezeték építésétől való elállás.
Ami a bizonytalanságot okozza, az az orosz bejelentés, mely szerint öt év múlva Oroszország leállítja a gázszállításokat Ukrajnán keresztül, és aki gázt szeretne, az vásároljon a Török Áramlat névre keresztelt tervezett új vezetékből, vélhetőleg Törökország közbeiktatásával, merthogy az új gázvezeték ott ér véget.
Aki akar, építse ki a saját gázvezetékét odáig, oszt jónapot.

Oroszország a gázt más piacokon is el tudja helyezni - konkrétan Kína, India és a délkelet-ázsiai államok jöhetnek szóba - nem fog sírvadfakadni, ha dél-Európa nem vásárol gázt.
Az orosz diplomácia egyébként mindig világhírű volt, az oroszok soha nem hétfőről-keddre terveztek, nem szólva arról, hogy rengeteg neves sakkozót adtak a világnak, úgyhogy van érzékük a jövő tervezéséhez.
Ez a lépés is erre mutat, az Unió tovább már nem kifogásolhatja, hogy a gázvezeték üzemeltetője és a gázkészlet tulajdonosa egybeesik, emellett Oroszország megmenekül egy rakás költségtől, melyet a vezeték megépítése, üzemeltetése és karbantartása jelentene.

Bónuszként Vologya még belenyomott egy tüskét az Unió körme alá, nevezetesen adott a törököknek az Unióval folytatott kártyapartijához ( tagok lesznek, vagy nem...) ajándékba egy adu-ászt, ami neki nem került semmibe, de érdeklődéssel fogja figyelni az Unió vergődését a tagság ügyében, különösen most, a párizsi mészárlás utáni kiélezett idegenellenes hangulatban.
Ukrajna ezzel a döntéssel oda jutott, mint a viccben a koma, akinek választania kellett a mennyország unalmas térdeplése, imádkozása meg lantzenéje, és a pokolban a nagy, langyos szarral teli kondérokban menő popszámokat hallgatva bagózó és vidáman beszélgető bűnös lelkek között.
A poklot választotta, és éppen beleereszkedett az üstbe, mikor megjelent Belzebub a vasvillával és elordította magát: Cigarettaszünetnek vége, lemerülni! - és az ördögök elkezdték hordani a fát...
Ukrajna elesik a tranzitdíjtól, a zsarolási potenciálja Oroszországgal szemben nulla lesz, adott esetben Putyin elzárja a gázt és Kijevnek befagy a feneke.
A Nyugat ezen nemigen tud segíteni, vagy csak olyan drága áron, mely nem éri meg ezt az egész cirkuszt, és amelyet egy idő után egyetlen nyugati kormány sem fog finanszírozni.

Mi persze fütyörészünk a sötét erdőben, merthogy mi vagyunk a másodikak a sorban, akiket ez a helyzet érzékenyen érint, és Putyin láthatólag nem érdekelt a konfliktus csillapításában.
Nem mi vagyunk a tét, a tét továbbra is Ukrajna, ami mi vagyunk, azt úgy hívják, hogy gyenge láncszem.
A mi nagybetegünknek sikerült olyan helyzetbe manőverezni az országot, melyből csak veszteséggel lehet kikászálódni.
Ha megpróbálja felmondani Paksot, akkor itt nagy baj lesz hamarosan, mert a kínai fűtőelemek nem biztos, hogy ideérnek, ha ideérnek, öröklakást vásárolhatunk nekik - de az is előfordulhat, hogy az Auchan (hol lesz már akkor a Tesco...) parkolójában kell megvennünk darabonként, és atommag helyett cseresznyemag lesz bennük...
Áram meg akkor lesz, ha veszünk egy dinamós bicajt és szorgalmasan tekerjük, mert a szélenergia errefelé valamiért tilos, a napenergia adóköteles, a vízenergia az ördögtől való, gáz nem lesz, csak cső, Paksot meg uszadékfával fűthetjük.
Persze ez a pesszimista verzió, az optimista a globális felmelegedéshez kapcsolódik, - minden teve remekül érzi majd magát, csak a libák gágognak majd a vízhiány miatt, de belőlük csinálunk sültet, a tevetrágya fűtőértéke igen magas...

Ha mégis üzletelünk ebben a politikai helyzetben Vlagyimir Vlagyimiroviccsal, még rohadtabb lesz a helyzet, úgy fogunk létezni, mint egy társasházban, ahol minden lakó haragszik ránk, az ajtónk elé borítja a kukát és ledobja a második emeleti gangról a macskánkat.
Nem könnyű a helyzet, de a hivatalos álláspont optimista.
Mint az öngyilkos, aki a százemeletes felhőkarcolóról ugorva a harmincadik emeletnél mosolyogva beszél a repülés szépségeiről...
Egyszer nagy lesz a csattanás...

:O)))

MÉDIA, SIMICSKA, KEREKASZTAL

Úgy könnyű médiatámogatást szerezni, ha van a zsebedben nyolcvan milliárd, rendelkezésedre áll pártíz sajtójobbágy.
Ha már van, hát használjuk, mondta Józsi is a csúnyáját szorongató Julcsának,  így lehet ezzel a Vezér és Kancellár is, aki éppen a hosszú kések éjszakájának magyar változatát rendezi a médiában, Ernst Röhm szerepében Simicska Lajossal.
Vagy nagy film lesz, vagy óriási bukás, ezt ma még nem lehet biztosan prognosztizálni, de az már biztos, hogy a jövendölésem, miszerint az érdek összetartja őket, nem válik be.
Fáj ez nekem, de vigasztal, hogy ezek az apró tévedések teszik emberivé az emberfelettit, vagy tevefelettit, vagy hogyan is fogalmazzam.

Szóval ezek tényleg ölik egymást, mert ameddig csak anyáznak, addig olyan az egész, mint a kedves Mama aknamunkája következményeképpen kitört házastársi konfliktus, mely aztán a hitvesi ágyban elcsitul, sőt, édes is lehet a békülés.
De ez itt más helyzet, itt a mi Reménységünk elette a libacombot régi harcostársa elől, ami azért már nem tréfadolog, casus belli.
Így szokott ez lenni - a seggnyalók addig dicsérik áldozatukat, míg az el nem hiszi önmagáról, hogy univerzális zseni, aki mindenhez magas szinten ért, legyen az baltakereskedelem vagy média - mindegy.

A Lángész összehívta a kormánypárti média prominenseit, egytől-egyig Simicska kegyéből lettek valakik, és közölte velük, hogy vége a jóvilágnak, kapnak két hónapot, de ezt a pénz helyett kapják, melyet idáig az állam folyósított nagyvonalúan nekik, ezentúl éljenek meg ahogy tudnak.

Gondolom, szerencsétleneket kitörte a frász, hiszen idáig a terített asztal mellett pöffeszkedtek, sztárséfek főztek rájuk, a kukát az év magyar boraival mosták a hátsó udvarban, csak a kezüket kellett nyitott tenyérrel felfelé tartani, hullott bele az áldás.
Ők igazán megtettek mindent, akár hálátlannak is tarthatnák az univerzális Cézárt, ha mernék, de nem merik, mert még nem tiszta a kép és még nincsenek annyira legatyásodva, hogy a számítás helyét átvegye a pőre bosszúvágy, meg aztán aki szolgalelkű, abból soha nem lesz forradalmár.
Márpedig ezek gátlástalanul kiszolgálták Vitykát, nem tudott elugrani sem a nyelvük elől, a sajátja sem lengett olyan fürgén, mint a kormánypárti sajtóé.
És erre most, tessék, kilökték őket a sivatagba, sehol semmi legelnivaló, sehol egy flaska Dom Perignon White Gold Jeroboam, a vizet is a tevétől kell beszerezni, az meg csücsörítve biztat orális szolgáltatásra, mielőtt adna, ebbe bele lehet pusztulni.
Hacsak Simicska, ugye...

Simicska veszélyes pasi, ő az illusztráció az elmekórtani könyvekben arra, hogy a zsenit és az őrültet csak egy kunkori szőrszál választja el, a semmiből építette fel a Fidesz anyagi hátterét, méghozzá azzal a könnyedséggel, hogy Lánglelkű Vikkancs elhitte, erre maga is képes lenne.
Aki egyetértene vele, az azért gondolja végig az Orbán-Matolcsy kombó fergeteges sikereire, mely bátran állíthatjuk, felülmúlja a legendás Orbán-Torgyán duó teljesítményét, pedig a chilei cseresznye sem volt semmi.
Szóval, nem kizárt, hogy Simicska, aki a szomszédja kerítését sajátkezűleg, flexszel bontotta vissza egy vita alkalmával, most ismét előkapja a már bevált szerszámot és nekilát szétszerelni azt a médiát, melyet ö szerelt össze a Vityka barátjának.
Tulajdonképpen erre vártunk már mióta, ez volt a vágyunk azóta, hogy kiderült, hiányzik az erő meg a bátorság, hogy szétcsapjunk közöttük, mint paraszt az egy tyúk között.
Végre egymásnak estek, és ha az Úr igazságos, akkor nem is oly sokára éppen úgy fogják marcangolni egymást, mint a demokratikus oldal prominensei.

Ennek jelei már mutatkoznak, hiszen Rogán Pasa már tudja, hogy ki akarja megküldetni neki a selyemzsinórt, Lázár Jankó meg csendesebb, visszahúzódóbb, mi meg örömmel figyelhetjük a hiéna és a tarajos sül párviadalát az álltok királyának trónjáért, ha az véletlenül megüresedne.
Persze az ilyen eseményeket lehet kicsit siettetni is, hiszen Nérót is, Caligulát is a saját emberei küldték a halálba.
Nem lenne helyes most azt hinni, hogy már csak pár hónapja van a hatalomban, kivéve, ha Merkel és Obama egyetértenek abban, hogy a helyzet elég nyugodt ahhoz, hogy elküldjék a francba a kis hepciást.
Erre ezer mód van, a gazdasági kényszertől a focilabdába töltött Semtexig, szakértő: Budaházy betyár.
Mindenesetre a hatalom túl van a csúcson, és innentől már csak arra kellene figyelni, hogy a nép megértse, hogy a Jobbik nem a makulátlan tiszta erő, hanem egy szabadlábon levő bűnöző.

A demokraták erre a helyzetre láthatólag képtelenek adekvát választ adni, nem taglalnám most a szereplők mentális állapotát és képességeit - a magukat civilként azonosító amatőr hatalomvadászokat is beleértve.
A legújabb, hogy megalakul a Demokratikus Kerekasztal,  kezdeményezői között olyan tiszteletreméltó személyiségek vannak, mint Ferge Zsuzsa és Iványi Gábor, akiknek már a neve is garancia a szándék tisztaságára.
Rengeteg dolgot kell a társadalomnak megbeszélni, és a társadalmon én nem a Nagykörúton belüli népességet értem, hanem a falvak, városok népét is, a kispolgártól a zselléren keresztül a közmunkásig - ezzel egyetértek.
De erre lenne idő.
Viszont ezeknek az eltakarítására nincs sok időnk, mert ha sokáig szerencsétlenkedünk, jön a Jobbik. 
Ezt mihamarább meg kellene oldani, erre pedig a tudós szociológus, a politikailag képzetlen adóhatósági tisztviselő, a humanista lelkész meg az újságíró csapata nem a legalkalmasabb felállás.

Itt durva dolgokat kell végrehajtani, mert velünk is durván bánt a hatalom.

Nem lehet érzékenykedni, megbocsátani, határozott cselekvéssel helyre kell állítani a jogállamot és visszaszerezni amit csak lehet azokból a javakból, melyeket ezek elraboltak, magánvagyonná konvertáltak.
A mai hír a Társaság a szabadságjogokért hülyeséggel határos elvetélt akciójáról is erre tanít - a naivitás nem alkalmas közelítés a jogrend helyreállításához.
Tetszik - nem tetszik, ide politikusok kellenek, olyanok, akik képesek a köz érdekében dolgozni.

A helyzet most kedvezőnek látszik, de nem lehet megülni a babérokon, űzni, hajtani kell őket, hogy egyetlen nap se tudják kikalkulálni, hogy honnan és mikor éri őket csapás, akkor van esély arra, hogy hibát hibára halmozzanak.
Persze ehhez is kellenének vezetők, politikusok országosan és helyben, kommunikációs szakemberek, akik képesek kihasználni a helyzetet, hogy Simicska és a demokraták céljai átmenetileg egybeesnek.

Tudom, ez Magyarország, mégis olyan jó lenne elérni, hogy megint Magyar Köztársaság legyen...

:O)))

MENEKÜLTEK - LASSAN MI IS

Azt írja a hvg.hu , hogy kínos kérdéseket kaphat Orbánéktól a Budapestre látogató Putyin.
Tényleg így lehet, én például azt alábbi kérdések megvitatását várom:
Elnök úr, most vasaltattam a nyelvem, nem dörzsöli az ánuszát?
Vlagyimir Vlagyimirovics, elégedett a vákuummal? Látja a homlokom már behorpadt...
Ugye tudja tovaris Putyin, hogy egy pisztolycső van a halántékomhoz szorítva, mikor bátran megkérdezem - mi a helyzet a Krímmel?

Magyarország megmentője belekezdett a rituális pávatáncba, csak az a baj, hogy amikor a produkciót megkoreografálta, akkor egy futballpálya állt a rendelkezésére, most pedig egy felrúgott hokedli egyik lábán kell előadnia a műsorszámot.
Namármost ilyen kis területen rettenetesen nehéz egyet lépni akárcsak előre is.
Fred Astair-ről mondták, hogy mindent el tud táncolni, de a mostani produkcióhoz Ginger Rogers képességeire lenne szüksége, aki mindent tudott, amit Fred Astaire, csak ő tűsarkú cipőben és hátrafelé.
Ami azt illeti, a Vezért nem külpolitikai képességei okán szeretjük, nem neki találták ki ezt a műfajt, hozzá képest az elefánt a porcelánboltban maga Pliszeckája. 
Ezen a pályán egyáltalán nem mozog olyan magabiztosan, mint disznótorban szokott, habár ez is már félig a múlté, jobb az ilyen rendezvényeket kerülnie, hiszen komolyan fennáll a veszély, hogy egyszer véletlenül összekeverik az áldozattal.
Legfeljebb a böllér csodálkozik majd: Jéééé, ez az első vietnami csüngőhasú, amihez szerencsém van...

Viszont önmaga sztárolásához kétségkívül ért, hiszen az mégiscsak kiemelkedő teljesítmény, hogy terroristák legyilkolnak egy komplett szerkesztőséget, emberek milliói vonulnak utcára tiltakozni a szélsőségek és a fanatizmus ellen, mégsem erről beszél a világ, hanem egy hangyafaxnyi kis ország köztudottan mentális kihívásokkal küzdő miniszterelnökéről, aki új ellenséget talált permanens harca számára.
Merthogy itthon már elfogyott az ellen, a Tesco az utolsókat rúgja, - remélhetőleg egyik rúgása azért célba ér - az ellenzék továbbra is egymás rugdalásával van elfoglalva, a gyurcsánykodást úgy pöccinti le magáról, mint erdőszéli pikniken hangyát a libamájról, szóval új ellenségre kell szert tenni.
Erre kiválóan alkalmasak a külföldi gazdasági menekültek, akiknek semmiféle gazdasági hasznuk nincs, ellenben szotyolát köpköd... - nemjó,  idegen szokásokat honosítanak meg és megbontják a magyar nép legendás egységét.
Éppen ideje volt már, hogy kioktassa ezeket az ostoba nyugati vezetőket, hogy mire van szükségük, meg mi a jó a világnak.

Okos ez a Mivezérünk, pontosan tudja ugyanis, hogy olyan ellenséget jó választani, amilyen nincs, merthogy errefelé - egyes idegesítő bloggereket leszámítva -  meglehetősen kevesen járnak kefijában, de azoknak sem lóg kalasnyikov a vállán.
Az ilyenek ellen jó harcolni, olyan, mint az árnyékbokszolás, vagy az egykapura játszott focimeccs, ahol a csapat tagjai egymás ellen küzdenek, így nem fordulhat elő, hogy például nem a Puskás Akadémia, hanem a Real Madrid győz.
Márpedig győzni muszáj, ezt egy életre beleverte dolomittal idősebb Orbán akkor még vonakodó fia fejébe, de meg is lett az eredménye - a kőbölcsővel együtt, melyben ringatták sikerült kissé összegubancolni mindhárom agytekervényét, ezért is képes ilyen attrakciókra, mint most legutóbb is, ugye...
A világ felkapta a fejét a harc meghirdetésének hallatán, de legyen ez a világ baja, nem tehetünk róla, ha nem értik az idők szavát, nem képesek felfogni a splendid isolation, a teljes elzárkózás ragyogó ethoszát, melyet Vezérünk egyik agyfényesítése alkalmából a grazi zártosztályon sajátított el.

Van barátunk, és ez jó, ő olyan barát, aki mellett nem kellene ellenség, mégis van.
Van ellenségünk, és ez is jó, milyen világhatalom az, mely  nem tud leigázni senkit?
Van új USA nagykövetünk, és van reményünk, még ha ez a remény hiú is lenne, esetleg.
Van szövetségesünk, akivel egyenrangúak vagyunk, vele imádunk mackóst játszani.
Hogy az milyen?
Mi nyaljuk a fenekét, ő meg brummog.
És van nemzetközi elismertségünk, tekintélyünk, még ha erről nem is tud senki más, csak mi.
És van páncélozott mikrobuszunk is,  a franc akar Charlie lenni, ugye

A legszomorúbb az egészben, hogy az örömhírre azonnal belecsapott a húrok közé a Fidesz népi zenekara.
Semjén megette a gyantát, a szóvivők bölcs pofával szorították az álluk alá terített zsebkendőhöz a hegedűt - a zsebkendő azért kellett, hogy nagy buzgalmukban le ne hegedüljék magukat.
A zenekar speciális, a prímás mellett mindenki más csak kontrás.
A prímás virtuóz, ellenben a kontrások - vélhetőleg a családi tradíciók hiányából adódóan - tehetségtelenek, sem ütemérzékük, sem filhallásuk nincsen, de hát úgyis süketeknek játszanak, úgyhogy ez semmi fennakadást nem okoz.

Hát így állunk ma, a Vezér lába már úgy mozog, mint Michael Flatley lábai, az előadás mégsem túl sikeres, percenként esik pofára, de ez őt láthatólag nem zavarja.
Ellenben a belépő árát nekünk kell megfizetni - plusz huszonhét százalék áfa, meg az életünk megy rá.
Az igazi nagy mutatvány, hogy ezt már évek óta sikerül eltitkolni a magyarok elöl.
Meddig még?

NEM LEHET MEGSPÓROLNI

PÁPAI GÁBOR RAJZA

A szocialisták akkor vesztették el politikai befolyásuk nagyját, amikor hagyták szétesni vidéki szervezeteiket.
Pedig Kádár egy remekül felépített pártot hagyott rájuk, melyet csak működtetni kellett volna, de még erre is képtelenek voltak, mert az egymást váltó pártvezérek nem tulajdonítottak fontosságot a sok vidéki talpasnak, hanem azt képzelték, hogy a politikát budapesti pártszékházakban kell csinálni.
Remek dolgokat találtak ki, csak éppen olyanok voltak, mint az az edző, aki pompás taktikát tud kidolgozni egy nemzetközi kupadöntőre, miközben nem veszi észre, hogy csapata a megye kettőben játszik, harmadosztályú játékosokkal.

A pártalapszervezetek a nagy reformlázban magukra maradtak, majd szétestek, a kiöregedő tagságot nem pótolta senki, akik meg maradtak, nem is vették észre önmagukon, hogy megöregedtek, testileg és gondolkodásukban egyaránt.
Ez nem lett volna baj, háthiszen azt mindahányan tudjuk, hogy nehéz öreg kutyát új kunsztokra tanítani, de talán erre nem is lett volna szükség, hiszen a nemzedékek természetes körforgása biztosította volna a korszerű elvek meghonosodását.
A legfőbb érték - a tagság elkötelezettsége mellett - maga a szervezet volt.
A szervezet, mely olyan, mint a kagyló, mely biztosíthatja az igazgyöngy kikönnyezését - már, ha életben van.

Sajnos a szervezetek szépen, egyenként elhaltak, a tagságnak senki sem magyarázta el az aktuális változások mibenlétét, vagy nem kommunikálták, vagy rosszul kommunikálták azokat, így nem sikerült a változó vezetések változó elképzelései mellé állítani a tagságot, márpedig aki erre képtelen, az ne akarja maga mellé állítani a társadalmat.
A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a párt defenzívába szorult, állandóan csak védekezett mindenféle támadások ellen, melyek hol a párt vezetőit, hol magát a pártot érték.
Jogosan vagy jogtalanul - mindegy volt, hiszen maga a defenzíva is felőrölte a pártot, melyet egyébként is terhelt az elvtelen megalkuvások sora.
Így még azokban az esetekben sem tudtak visszavágni, mikor a tények nekik kedveztek volna.

Miután a tagság ismerte helyi vezetőinek működését, a számtalan helyi kismutyit, az összefonódásokat az önkormányzatokban, így akár bemondásra is elhitték az országos vezetőket lejárató híreket, és elkezdtek elhatárolódni saját pártjuktól.
Eljött az a pont, amikortól szocialistának lenni szinte csak illegalitásban lehetett, világ szégyenére.
Pedig a párt által adott kormányok nem teljesítettek rosszul - gazdasági téren, ha nem is parádésan, de megbízhatóan teljesített az ország, fejlődött is, ha nem is túl gyors ütemben, a nemzetközi kapcsolatokban is ügyesen politizált és rengeteg dolog épült - szóval akár büszkének is lehetett volna lenni magunkra.
A dolog véglegesen akkor ment tönkre, mikor Gyurcsány lemondott.
A lemondás előkészítetlen volt, a párt második vonala kedvező alkalmat látott az előrelépésre, de attól, ha egy labdarúgó belerúg az edzőjébe, még nem lesz Messi, marad ki volt.
Ha ez még pénzügyi érdekekkel is párosul, akkor lehet kezdeni megírni a szervezet nekrológját.

A DK kiválása tovább erodálta a pártot, a választásokra - egyikre sem -  már nem volt erő a nagy hang mögött, Orbán elégedetten hátradőlve szemlélhette, ahogy hajdani ellenfelei felzabálják egymás húsát.
Mondjuk ez régi baloldali betegség, Hitler hatalomrajutásában is nagy szerepe volt a kommunisták és szociáldemokraták harcának, akik jobban utálták egymást, mint Hitlert.
Nos, ami volt, az volt, az ember azt hinné, hogy menet közben majd megjön a szereplők esze, de ennek semmi jele.
A szocialisták úgy viselkednek, mint Thürmer viselkedett a rendszerváltás idején, a régi struktúra címeit-rangjait osztogatva képzelte magát tényezőnek - ezt teszik ma a szocialisták is, akik képtelenek átállni a kispárti – maximum középpárti - üzemmódra, lesajnálóan nyilatkozgatnak másokról, mikor egy percre ki tudják köpni a lélegeztetőgép csutoráját.
Közben tovább folyik az elvtelen mutyi a Fidesszel, csak most már a morzsákkal is beérik, és éppen őfelsége lojális ellenzékének szerepére hajtanak.
A viselkedésükkel azt érték el, hogy ma már, ha szóbakerül a nevük, az emberek libabőrösen tiltakoznak, és ha azt írom, hogy nem sikk ma szocialistának lenni, hát nem igazán bontom ki az igazság minden részletét.

A DK valamivel jobb helyzetben van, köszönhető ez annak, hogy nem léteztek alapszervezetei, így nem volt mit szétverni, ellenben minden új tagot fejlődésként lehet felmutatni.
Azért ők sem hibátlanok, mert alakuláskor a támogatói kört úgy faképnél hagyták, mint Szent Pál az oláhokat, mára azok, akik a pártépítés bázisát képezhették volna, szétszaladtak, mint libák a tarlón.

Szóval, pártot kellene építeni, méghozzá a két végéről kezdve a dolgot.
Egyrészt vissza kellene csalogatni a volt tagságot és támogatókat, másrészt meg új tagokat kellene bevonni a munkába.
Nem könnyű, mert igen erős az ellenszél, rengeteg ember félti az egzisztenciáját, ezért a baloldali vagy demokratikus pártoknak a nevét sem meri kiejteni, de ez nem jelenti azt, hogy őket ne lehetne bevonni a munkába, legfeljebb nem kell kiállítani őket a pódiumra.

A szervezeteknek pedig dolgoztatni kell a tagságot, el kell látni őket feladatokkal, mert az emberek csak értelmes dolgokban szeretnek résztvenni, a felesleges pofázástól idegenkednek.
Ehhez kell a pártok apparátusának segítséget adni, előadókat és ajánlott anyagokat biztosítani, mozgósítani egyes rendezvényekre, közösségeket építeni.
Ha a közösséget nem pártszervezetnek hívják, hát az se baj, nevezzük köztársasági vitakörnek, vagy  bárminek, de folyjon benne olyan munka, mely egyszerre ad ismereteket, célokat, feladatokat és közösségi élményt.
Ifjúsági szervezeteket meg kellene erősíteni, mert az idő megy, és a jelenlegi klubszerű működés nem igazán jövőbemutató.

A pártépítés feladatát nem lehet megspórolni, a választások ugyanis nem Budapestre korlátozódnak, minden budapesti mögött áll vagy kilenc vidéki választó.
És nem kell szégyellni kimondani, hogy a baloldaliság azt jelenti, hogy a nép is jól él, nem csak a vezetői, hogy ezek a pártok csak azért dolgoznak, hogy te, meg a szomszédod könnyebben éljetek, hogy meleg legyen a lakásod és az asztalodon étel legyen, hogy a gyereked tanulhasson és ne legyen gazdasági menekült a világban, hogy békésen tudd ringatni az unokádat a skype közbejötte nélkül is.
És hogy senki ne pofázzon bele az életedbe, ne írja elő mit tegyél meg mit ne, templomba járj vagy bevásárló-központba, és ne legyél senkinek a kiszolgáltatottja, se polgármesternek, se a kormánynak.

Szervezetet kell építeni, be kell fejezni egymás csesztetését, az új tagokat nem egymástól kell elcsalogatni, de nem kell akkor sem megsértődni, ha valaki átigazol, hanem helyette el kell töprengeni az adott párt vezetőinek, hogy mit csináltak rosszul központilag vagy helyileg.
Építeni kell a nyugdíjasokra, mert ma őket lehet legnehezebben megfélemlíteni, és rengetegen vannak, erős érdekérvényesítő képességgel.
Millió a feladat, és aki nem képes felismerni, hogy a választó mit igényel, az veszíteni fog.
Másrészt meg, aki velünk van, az nem szegődik be se a Jobbikhoz, se a maffiához, mert itt is érvényesül az örök igazság: tűzz valakinek a hasára egy jelvényt és annak megfelelően fog viselkedni.

Építkezni kell kockáról-kockára, ahogy a nagy magyar gondolkodó, Lázárjankó mondotta volt, mert hiába ül a sok okos a romkocsmákban és pártszékházakban, amit kitalálnak csak holt ötlet, ha nincs aki kezébe vegye a kalapácsot és megcsinálja.
A mai aktivisták rengeteget dolgoznak, de relatíve kevesen vannak, mert az ország nem csak városokból áll, hanem községekből, aprófalvakból is, őket is el kell érni valamiféleképpen.
Itt az ideje lemondani a forradalmi illúziókról, el lehet kezdeni dolgozni.
Ez nem egyemberes feladat, erre komoly apparátust kell kiépíteni, ki kell dolgozni a módszereket, és amit létre sikerül hozni, azt működtetni is kell, az első perctől kezdve.
Aprómunkát kell végezni mindenkinek, minden nap.
Ötletesen, szorgalmasan, hatékonyan.

:O)))

CSIGABIGA ÉS A DEMOKRÁCIA

Itt van például a demokrácia, melynek hiányát oly fájdalmasan panaszoljuk egymásnak.
Aztán az első alkalommal, amikor egy számunkra a házatlan csigával egy kategóriába eső, mégis több házzal rendelkező politikai ellenfelünk számon kéri, akkor kiderül, hogy mi sem vagyunk különbek ellenfeleinknél.
Igen, róla van szó, meg a magát demokratikusnak nevező oldal reakcióiról kedvenc pasánk megnyilatkozása kapcsán.

Nem mennék most bele abba, hogy szerencsés vagy szerencsétlen dolog egy ócska kurvának számon kérni a szolid polgári viselkedést a katolikus gimnázium leányosztályának tagjain, abba se mennék bele, hogy ezelőtt hány évvel érett már meg a börtönre Orbán seggnyalója, mert ennek ebben a posztban nincs jelentősége.
Viszont azt is le illik szögezni, hogy attól még, hogy egy nő nehéz testi munkával keresi a kenyerét, még mondhat igazságokat, ha éppen nincs a szájában semmi, ami ebben megakadályozná.
Másrészt meg, ha valaki a kurválkodáshoz vezető útról alkot véleményt, hát ki lenne ebben jártasabb, ki ismerné jobban az oda vezető utakat és ösvényeket, mint egy gyakorló bárcabitorló, aki már minden útjelző táblát és minden térképet megismert, minden piros jelzőlámpán  áthajtott ezen a nehéz terepen, mint ezt a belvárosi ingatlanbotrányok is tanúsítják?

Mégis, óriási a felhördülés és mindenki a Nemzeti Csigabigáról beszél, őt méltatja, az ő jogát vonja kétségbe a kérdés feltevéséhez: Járt e Sophie a Török utcában?
Márpedig a kérdés ez, nem pedig a kérdező emberi minősége, mert arról már régóta nincsen mit kérdezni, azt jól ismerjük.
De ettől még jogos a kérdés: kik pénzelik a tüntetéseket.
Persze legjobban a tüntetésszervezők vannak felháborodva, merthogy ők önzetlenek és tiszták, ami vélhetőleg úgy is van, de hát mondja már meg valaki nekem, hogy a politikai élet melyik szereplője az, aki nem ezt állítja magáról?
És mi van, ha mégis belekeveredik a tüntetésszervezők hószínű seregébe egy fekete petty?
Merthogy ebben a mai világban, amikor emberek százezreiből úgy csinálnak politikusok hülyét, hogy a tömeg még tapsol és ütemesen élteti is a politikust az attrakció során, bizony könnyen előfordulhat, hogy valaki - vagy valakik - akinek ez érdekében áll, megpróbál politikai tényezővé válni, látva azt, hogy mennyire megéri közel kerülni a tűzhöz.

Ha kiballagsz a tüntetésre, melyet egy számodra ismeretlen társaság szervez az Orbán rezsim megdöntése érdekében, akkor te azt hiszed, hogy egyetlen dolgot teszel - kifejezed ellenérzésed a rendszerrel szemben, pedig nem csak ez történik.

Azzal, hogy ott skandálod az Orbántakaroggyot, célod mellett súlyt adsz azoknak a számodra ismeretlen figuráknak, akik odahívtak, akik meghatározták a tüntetés tematikáját, a szónokok személyét, az elhangzott beszédek tartalmát, a politikai mondanivalót.
Legközelebb már, ha felugranak egy székre, akkor százezer ember nevében mondják a magánvéleményüket, és ha nem kapsz észbe időben, hát hamarosan előrántják a farzsebből a nemzetet, meg ezt a történelem tépte kis országot is, melyet majd ők jól megvédenek.
Szóval egyáltalán nem mindegy, hogy kinek adsz háttértámogatást.

Az csak a furcsa, hogy szemed előtt folytak a laboratóriumi kísérletek, kezdve a Jobbik és az LMP alapításától a MILLA menetrendszerű ordító-fesztiváljaiig.
A Jobbik azért jött létre, mert egyrészt - mint a viccben - antiszemitizmus és cigányellenesség nemigen volt nálunk, pedig igény volt rá, és bár Orbán elve az "Egy a tábor, egy a zászló" szlogenben került összegzésre, mégsem akarta pártját szélsőségesre pozicionálni, hát csinált egy pártot a sajátjától jobbra, ettől ő azonnal a centrum felé találta magát.
Az LMP pedig a liberálisok között mindig fellelhető jobboldali antikommunista csoportnak ágyazott meg, mikor a liberálisok a nyakukba kötötték a követ és éppen ugrani készültek a Turulról a Szabadság-hídon.
Mindkét újdonat párt zavaros pénzügyek közepette született, pedig - hidd el, kedves olvasó - pártot alapítani, fenntartani nem olcsó mulatság, erről Csányi és Demján sokat tudna beszélni.
Igaz, így utólag látszik, hogy megéri, ha van miből befektetni...

A MILLA azt a célt szolgálta, hogy évente kétszer kióbégathasd magad, aztán elégedetten told el a biciklit hazafelé, és várd békésen a következő rendezvényt.
Itt majdnem azt is megérhetted, hogy hogyan lesz valakiből politikai tényező, és ha nem túl mohó a csapat, még sikeres is lehetett volna, de mindegyik magának akarta az egész tortát - de minimálisan is irigyelte a másiktól.
A MILLA tüntetéseinek technikai felszerelése a kivetítőkkel, a profi hangtechnikával, színpaddal nem volt ötfilléres mulatság, de hogy ki fizette, az a homályban maradt.
Bizonyára van sok önzetlen ember, de ezek általában nem a gazdagabbak között lelhetők, márpedig egy ilyen rendezvényt szegény ember nem tud finanszírozni.
Aki ezt képzeli, az csak azoknak a marháknak a számát szaporítja, kiknek terelgetéséhez két gulyás is kell, mégis folyvást szétszaladnak.

De nem is ez itt a lényeges, hanem az a határtalan bizalom, amellyel minden jöttmentet megajándékoz a nép csak azért, mert egy számára ellenszenves ember támadja.
Azt a felháborodást, melyet Rogán teljesen ésszerű követelése - hogy tudni szeretné, kik állnak a tüntetések mögött - kiváltott, nehéz józan ésszel megmagyarázni.
Mert az, hogy a tüntetés szervezője számoljon el bevételeivel és kiadásaival, teljesen jogos követelés és elővigyázatossági intézkedés az ellen, hogy csöbörből-vödörbe essünk.
Nem, ne az államnak számoljon el, habár normál menetben ez sem lehetne furcsa, de hát ez nem normál menet, ez egy kisfasizmus, ahol talán még nem esik le mindenki létrája a kocsijáról, ha szembemegy a rendszerrel, de az egzisztenciája valóban veszélyben foroghat.
De elszámolással tartozik a tüntetés résztvevőinek, mert nekik joguk van tudni, hogy kiket és mit támogatnak.

Persze vannak erre bevált technikák, kiposztolom az internetre, hogy a bevétel száz forint volt, a kiadás meg színpadra ötven, hangtechnikára negyvenkilenc, egy forintot meg félretettünk a következő tüntetésre - majd bejelentjük, hogy fillérre elszámoltunk, és aki ezt kétségbevonja, annak száradjon le a csúnyája és kapja el a bubópestist.
De én láttam már tüntetésen fedél nélküli cipősdobozt, melybe két srác gyűjtötte a pénzt, ha most sportszerűtlen lennék, azt mondanám, hogy magam is dobtam bele egy húszezrest és láttam, hogy nagy címletű papírpénzekkel volt tele, de nem mondom, cserébe lásd be kedves olvasó, hogy sikkasztani nem csak a kiadási, hanem a bevételi oldalon is lehet.
És azt is, hogy a tisztesség alapja a pontos elszámolás - bevétellel, kiadással egyaránt.
Nincsenek illúzióim, de a vörösiszap-katasztrófa károsultjai számára gyűjtött pénz sorsát ismerve - pontosabban nem ismerve - gyanakvó vagyok, mint liba a nádasban, Semjén kalapja láttán.

Ez egyébként nem pénzügyi kérdés, hanem demokrácia kérdése.
Az igény, hogy akit a társadalom megbíz valamivel - legyen az pénz, hatalom, tüntetésszervezés, mindegy - legyen elszámoltatható és ez legyen mindenki számára olyan természetes, mint a levegővétel.
Ha nem az, vagy bárki nagy pofával ez alól felmentést igényel akárki számára, akkor az nem demokrácia, hanem hülyék intézete.
Ezt kell megérteni pontosan, ezt kell megtanítani gyerekeinknek, hogy aki a mi megbízásunkból cselekszik, annak el kell számolnia a társadalomnak, ha tetszik neki, ha nem.
A demokrácia ugyanis nem elvont elvek ájult imádása, hanem csupa-csupa ilyen nagyon is gyakorlatias kérdés.

Meg kellene végre tanulni.

:O)))

SZEMBEN AZ ÁRRAL

No, nem a fogyasztói árral, mert az macerás lenne, oda nem elég a csiribú-csiribá, meg a varázscsettintés, oda kellene gazdasági szakértelem meg valamiféle politikai filozófia is azon kívül, hogy enyém a vár, tiéd a lekvár.
A mi csüngőhasú tábornokunk a világ folyásával megy szembe már megint, mikor pocakját bátran kidüllesztve, száját nyalogatva meghirdeti Magyarország bevándorlókkal kapcsolatos politikáját.
Orbán Viktor a párizsi merénylet áldozatainak emlékére szervezett vasárnapi felvonulás után arról beszélt, hogy Európának szigorú bevándorlási politikára van szüksége, amíg ő lesz a magyar kormányfő ezt támogatja. 
A miniszterelnök szerint a gazdasági bevándorlást meg kell fékezni, a bevándorlók "csak bajt hoznak Európára".

Az amerikai ügyvivő felvette legünnepibb fapofáját, és idézett egy régi, sikeres magyar politikust, bizonyos Szent Istvánt, aki nem a becsavart szögletrúgásra tanította fiát, hanem a kormányzásra.
Aki elmondta neki, és rajta keresztül mindenkinek, aki ezt az országot vezetni vállalkozik, hogy a telepesek különböző országokból jönnek, tehát különböző nyelvet és szokásokat, különféle tudományt és fegyvereket hoznak magukkal, melyek mind a királyi udvart díszítik és teszik naggyá, egyben elrettentik némely idegenek arcátlanságát.

Egynyelvű és egyszokású királyság gyönge és törékeny.
Ha lenne csepp esze és visszagondolna a magyar történelemre, akkor lenne példa csőstül ennek bizonyítására, akkor ekkora baromság nem szaladt volna ki a száján.

Volt itt már jónéhány nemzeti tragédia – és hol van egy tatárjárás egy orbándúláshoz - melyek után a korabeli uralkodók, földesurak külföldről hívtak betelepülőket.
Erre talán legjobb példa a svábok betelepítése, akik rengeteg pozitívumot hoztak az országnak, új technológiákat, szokásokat honosítottak meg, megváltoztatva a hétköznapi életet is, mikor saját szokásrendszerüknek megfelelően járdákat építettek, ünnepekre kimeszelték a házaikat - sokhelyütt még a járdát is.
Teljesen érthetetlen szokásként időnként lábat is mostak és nem kellett a sarkukról dinamittal lerobbantani a ganét, részt vettek az ország iparának megteremtésében, szorgalmasan és precízen, nemmellesleg hatékonyan dolgoztak.
Sok magyar átvette ezeket a szokásokat és az ország masírozott előre a fejlődés göröngyös útján.

Aztán voltak, akik nem önszántukból jöttek ide, de itt hazára találtak, nevüket őrzi a Kunság, széles járomcsontjukat, egészséges barna színüket meg a világhíresen szép magyar lányok.
Persze nekik sem volt egyszerű az életük,l de még a haláluk sem, élve temették el királyukat gyanakvó eleink.
Jöttek, akiket kergettek, például a zsidók, akik állítólag már Vereckénél vártak bennünket (Kochogányt, bozoghányt tessék!) - erős nép, még bennünket is kibírtak, pedig ez nem volt akármilyen teljesítmény.
Mi pedig lassan tanuló nép vagyunk, százezrek fizették életükkel pedig a tandíjat, de még ma sem tanultuk meg a leckét.
De azért ha a sors úgy hozza, mint magyarokra vagyunk büszkék zsidó Nobel-díjas honfitársainkra, kiket egyébként elüldöztünk innen, mikor zengett az ég.
Mi ezzel járultunk hozzá a nácizmus feletti győzelemhez…
Voltak, akik csak úgy ittragadtak nálunk, hiszen életmódjuk nem a letelepedésről szólt, hanem arról, hogy vándorolva járták a világot, felkínálva akkor még igen kelendő portékáikat a falvak lakóinak, kosarakat, teknőket, kanalakat - de  a szegtől a lópatkón keresztül a fegyverjavításig sok mindent elvégeztek.
Őket a modern gyáripar és az európai nemzetállamok határainak lezárása tette röghözkötött földönfutóvá, de még így is rengeteget adtak az országnak.
Ha hirtelen kiporladna a falakból az a malter, kiugrana az a tégla, melyet cigányok vittek a helyükre, kiugranának a földből a csövek, vezetékek, , szétporladnának a sínek, az utak, melyeket cigányok fektettek le, építettek, úgy nézne ki az ország, mint Drezda a szőnyegbombázás után.
És az az édes-bús zene, melyet tisztességesen eljátszani csak a cigányzenészek tudnak, és melyet mi természetesen magyarnótának hívunk, pedighát a cigány nélkül nem érne az semmit.

Ők mind, mindannyian mi vagyunk, a sok sokác, bunyevác, kun, matyó, zsidó és cigány vére keveredik bennünk a hadak útján erre vonuló tatár, török, bajor, flamand, ukrán, kalmük és lengyel vérrel, ezek vagyunk mi, magyarok.

És akkor ez a szerencsétlen, aki még a nyakkendőjét se tudja tisztességesen megkötni, akit az Úr a mi végtelen beképzeltségünk büntetéseként cseszett a nyakunkba azt mondja, hogy a gazdasági bevándorlást meg kell fékezni, és hogy ameddig ő - és így tovább, a hülyeségnek nincs határa.
A világ éppen egy új népvándorlás hajnalára ébredt, a gazdaságilag fejlett országok népessége folyamatosan öregszik, az öregek egy istennek se akarnak időben meghalni, olyan munkaerő, mely biztosítaná ennek a társadalmi modellnek a fenntarthatóságát nem áll rendelkezésre.
Bizony-bizony, kell a bevándorlás, kell a munkaerő.
Orbán fixa ideája, hogy majd a külhoni magyarok hazaköltöznek, de ez illúzió.
Erre csak akkor kerül sor, ha a rendkívül sikeres magyar külpolitika eléri, hogy elüldözzék őket szülőföldjükről, mint Trianon után - persze abból csak tragédia lenne, hiszen munkát adni azoknak sem tud, akik itt élnek.
Kivéve, ha a hazai képzett munkaerőt elüldözi ostoba, ám matyómintás-árvalányhajas politikájával, na, akkor lesznek szabad álláshelyek, jöhet a pakisztáni orvos, a bangladesi nővér, akkor már nem lesz probléma a bevándorlás, mint ahogy mára már nem probléma a magántőke sem az egészségügyben, pedig mekkora volt a pofája nem is olyan túl régen.

A bevándorlás ellen harcolni reménytelen és felesleges is.
Inkább arra kellene törekedni, hogy tisztességesen, jól szabályozottan működjön a folyamat, de hát csodát itt ne várjunk, itt a hazai cigányságtól is csak rémüldözni tudunk, de felemelni közülük, akik rászorulnak, segíteni rajtuk nem tudunk, nem is akar még az sem, aki vér a vérükből, de felvitte Isten a dolgát.
Róma hatalmas birodalom volt, de jött a korabeli népvándorlás, jöttek a barbárok, hunok, germánok és mára Róma csak egy meglehetősen koszos város maradt, rengeteg rommal - romos épületekkel és a hajdani dicsőség romjaival.
Ez a világ sora, a fejlettebb kultúrát általában megdönti egy fejletlenebb, majd a romokon elkezd építkezni, hogy aztán ismét ugyanez történjen.

Ami legjobban felháborít, az Orbán végtelen pofátlansága és a nép még ennél is végtelenebb szolgalelkűsége.
Ez a kókler anélkül nyilatkozik Magyarország nevében az ország számára létfontosságú dolgokról, hogy erre akárki is felhatalmazta volna.
A kormányfői felhatalmazás ugyanis nem arról szól, hogy helyettünk gondolkodjon, hanem arról, hogy két választás között a törvények keretei között vezesse az országot és megvalósítsa azt a kormányprogramot, melyet megválasztása során ismertetett a Parlamenttel, s melyet az elfogadott.
Nos, itt nincs kormányprogram, nincs törvényesség, csak seggnyaló alattvalók vannak, akik teljesen rendbenlevőnek tartják, hogy ez az elpofátlanodott bonobo egyszemélyi nyilatkozatokat tegyen.
Normális országban a bevándorlási politikát megvitatja a társadalom, bevonják a hozzáértő szakembereket, hatástanulmányokat készítenek, munkaerő-mérleget állítanak fel, megvizsgálják a bevándorlás lehetséges következményeit, aztán meghozzák a szükséges jogszabályokat.
Itt meg ez - kis "e"-vel - veri a mellét és vicsorog.

Megérdemeljük.
Megérdemeljük?

:O)))