2011. március 3., csütörtök

ÉDES ÉLET...

Cukormizéria van, a háziasszonyok vadásszák az olcsó cukrot és ijesztgetik egymást.

A nép álláspontja szerint lesz itt még rövidesen négyszáz forint is a cukor, ezért jobb bespájzolni belőle, - eláll az, nem romlik.
Persze ez az áremelkedés azért nem fogy megállni egymagában, húzza magával a cukrásztermékek és az egyéb édesipari termékek árát is, de nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy még a világhírű magyar bor árába is begyűrűzik majd, nem is szólva a valódi hungarikumról, az Orbán rézeleje elnevezésű házilag főzött pálinkáról…
Az ország cukorból importőrré vált, pedig valaha még exportra is futotta.
Egyetlen hazai cukorgyárunk - a kaposvári - a hazai szükségletnek csak a harmadát képes fedezni, hajdan pedig nem egy cukorgyár volt az országban.
Csak így kapásból cukorgyártás folyt a sárvári, a hatvani, az ercsi, a szolnoki, szerencsi gyárakban, és amellett, hogy ezek emberek százainak adtak munkát, még a mezőgazdaságnak is adtak feladatot, hiszen a cukorgyártás alapanyagát - a cukorrépát – is itthon termelte meg a magyar mezőgazdaság.
Hogy a magyar cukor mennyire volt versenyképes a világpiacon, azt nem tudom, de azt igen, hogy ha a járulékos hasznot is számítom, akkor bizonyára vastagon megérte volna legalább a hazai szükségletnek megfelelő kapacitást fenntartani.
A cukor a tetejében olyan termék, amelyet nemigen érintenek a konjunkturális hatások, legfeljebb szüret idején lódul meg a kereslet kissé, hogy a szőlősgazda tudja kicsit korrigálni a hiányzó napfényt és meleget, de a cukorfogyasztás akár nagy biztonsággal tervezhető is.
Sajnos itt sem az ésszerűség szempontjai érvényesültek, hanem rejtélyes egyéb szempontok, közösen szerencsétlenkedtek a hazai és az uniós hatóságok, addig-addig szabályozgattál a piacot, ameddig cukor helyett legfeljebb édes-bús tekintettel nézegethették az üres cukorsilókat.
Tulajdonképpen arra fizettünk rá, hogy az uniós ártámogatások felborogatják a piac értékítéletét, mesterséges árak alakulnak ki, és amikor az Unió csökkenti a termelők dotációját, akkor termelők sokasága hagy fel – jelen esetben a cukorrépa – termeléssel.
Biztosan van okos közgazdász, aki meg tudja ezt magyarázni, de erről mindig a régi vicc jut eszembe az egyszeri professzorról, aki csóválta a fejét, és maga elé mormogta: nem értem, nem értem…
Megkérdezte a kollegája, - mit nem értesz, megmagyarázzam?
Mire is a professzor: - megmagyarázni én is tudom, de nem értem, nem értem...
nem értem például, hogy hogyan lehet olcsóbban adni a szállítási költséggel terhelt tejterméket a magyar terméknél, hogy éri meg a joghurt Magyarországra szállítása Franciaországból idáig, hűtőkamionokban, hogyan lehet olcsóbb a déligyümölcs, mint az alma, és így tovább...
Sajnos ezer ilyen dolog van az országban, kezdve a bezárt szénbányáktól az uránbányáig, az elkótyavetyélt magyar növényolajipartól a magyar gyümölcsösök elképesztő kipusztításáig, a szőlőültetvények kivágásáért és újratelepítéséig – tékozlás tékozlás hátán – gazdag ország vagyunk.
A rendszerváltással kapott egy hatalmas lehetőséget az ország, de akik ezt a lehetőséggel gazdálkodhattak, azok dilettáns és ostoba módon nagyobb károkat okoztak, mint a második világháború.
Olyanok voltak, mint a kisgyerek, aki beszabadult a cukrászdába, a tortákkal és a krémessel dobálóztak, a tejszínhabban hemperegtek és a kemencéket, gépeket eladták hulladékáron.
Mennyivel volt rosszabb a Budapesti Csokoládégyár, vagy akár a szerencsi, mint mai utódai?
Semmivel, legfeljebb az alapanyag volt silányabb, de a magyar munkás bebizonyította, hogy lehet ócska alapanyagból is elfogadható minőségű terméket előállítani, ma meg azt bizonyítják be éppen, hogy lehet minőségi alapanyagból is vackot gyártani.
Olyanok vagyunk mára, mint az elszegényedett dzsentri, nincs semmink a nagy hangunkon és az ostoba rongyrázásunkon kívül, kiszolgáltatva világpiacnak, tőkésnek, tőkének, és utolsó csapásként még idióta politikusainknak is.
Természetesen ezen a helyzeten már változtatni nem lehet, hát akkor új stratégiát kell kitalálnunk hajdani nagyságunk siratása helyett.
Be kell illeszkednünk Európába, meg kell keresnünk az ország méreteinek és adottságainak megfelelő helyünket, és pökhendi hepciáskodás helyett tanulnunk kell.
Technológiát, csomagolást, marketinget – ezer és ezer dolgot, és nem azon törni a fejünket, hogy mi miért nem megy, meg, hogy mi védtük Európát a török ellen ezelőtt ötszáz évvel.
Egyrészt ez utóbbi ma már kit érdekel, másrészt meg még nem is igaz, - mi soha nem voltunk bástya az európai sakktáblán, mi maximum parasztok voltunk, no meg Sárközi, a cigány.
Nincs már választásunk.
A mi mindenkori politikai osztályunk rövid időszakokat és néhány politikust leszámítva ócska, korrupt, tehetségtelen és kontraszelektált siserahad volt – ma is az.
Ha odaállnak a tükör elé és belenéznek, nincs az az aranykeretes, szép darab, amelyikből ember nézne vissza rájuk, tán ilyen alkalmakkor még az hozhatna valamit rajtuk, ha hirtelen felindulásból leköpnék a tükörképüket.
Még nem is olyan túl régen ez egy kulturált, nyugodt, jókedvű ország volt, most a társadalom gyomra görcsbe, keze ökölbe szorul, rokonok és barátok fordultak egymás ellen, egy beteg ember hatalmi mániája miatt.
Megy fel a liszt ára, megy fel a cukor ára, megy fel a benzin ára, de még ma is a legszegényebbek torkát szorongatják, a semmiből akarnak még és még pénzeket kisajtolni, hogy fussa kormányrepülőgépre, A8-as Audikra, plázára Szentendrétől-Mohácsig a Dunán.
Közben ábrándoznak a magyar Bajkál-Amúr Magisztrálról Szegedtől – Hódmezővásárhelyig, hogy aki eddig nem hitte volna, az most saját szemével lássa, hogy a baromság pártfüggetlen.
Hogy nekem személyesen fáj, hogy Botkából kontrást csináltak Lázár népi zenekarában, azt most felejtsük is el…
Valaki elmondhatná már végre ennek a sok bábnak a Parlamentben, hogy itt a kérdés már régen nem úgy merül fel, hogy libamájas rizottó lesz az előétel vagy kaviáros töltött tojás, itt a kérdés az, hogy a nyomor megmarad európai értelemben vett nyomornak, vagy sikerül leküzdenünk magunkat fekete-Afrika szintjére.
Mai uraink mohósága nem ismer határokat.
Ideje lenne, észbekapni, mert a Parlamenthez igen közel van a Duna.
A Duna jegén nem csak királyt választani lehet, hanem úszótanfolyamot is lehet venni, ha így folytatják…
Jobb lenne elkerülni.

:O)))

4 megjegyzés:

Mrs. mamó írta...

Sajnos, de minden mondatoddal egyetértek. Már régóta mondogatom magamban, hogy bár meggyógyultam az influenzából, rossz az állampolgári közérzetem. Szaporán pislogok a Tv felé, nem kellene-e valami jó kis dél-amerikai szirupot néznem inkább. Egyrészt, mert abban bőven van cukormáz, másrészt az legalább üdítően gyagya, ellentétben az ország szemétdombján serénykedőkkel. Szegény Ybl, mivégre építkezett?!!! Hogy mi lesz velünk?
Olyanokat választottunk, hogy "attól koldulunk", és mi leszünk újra Európa páriái, csak már nyilaink sincsenek, ezért félelem helyett kacagás lesz a produkció eredménye.

Névtelen írta...

Igaz, a mai gazdasági és politikai "elit" -re a dzsentri gondolkodás a jellemző. A droggal elkábitott nép pedig a tizenkilencedik században él. Nem tudom, mi a megoldás? Megvárjuk az őszi éhséglázadásokat, vagy jobb, ha elmegyünk innen? Bár elmenni a többségnek nem áll módjában. Most már nincs a társadalomnak olyan rétege, amelyet a mostani hatalom politikája nem érintett volna hátrányosan. /Persze, saját magukat kivéve./ Vajon meddig lehet ezt kommunikációval elfedni? Mikor dönt ez a nép végre úgy, hogy nem veszi be a napi fityisz-kábitószer adagját?

pityu írta...

Kováts István

Névtelen írta...

Ne aggódjatok, majd hadba küldik a nyugdíjasokat, és azok megoldják a problémákat.Az, hogy a 30 év körüli fiataloknak eszük ágában sincs dolgozni az nem baj. De ha őket zargatnák akkor meg olyan messzire szaladna még az a néhány aki itthon van , hogy vissza sem térne többé. Ja , és mi taníttattuk ki őket, és más nemzet meg röhög a markába.