BÖBE MAJOM ORSZÁGA

Kedvencem az a video-sorozat, melyben a riporter áll a képviselői irodaház kapujánál, lépcsőjén, vagy a Parlament liftjénél és villáminterjút kísérel meg készíteni a beérkező képviselőkkel.

Ismerős a műfaj a média más területein is.

A Népszava anno „Az utca hangja” címmel készített kis riportokat járókelőkkel, minden napra új, aktuális témákról kérdezve a találomra kiválasztott válaszadókat

Az sem egyszerű műfaj, az emberek egy része azonnal elzárkózik mindenféle nyilvánosságtól, amint a politika keze beteszi a lábát, még az arckifejezése is megváltozik, szabályosan megkukul és válaszai a „nem tudom,- nem ismerem,- nem válaszolok, csak összeszorított szájjal továbbmegyek” körben mozognak.

Meglehetősen szomorú dolog ez, mert az adott szituációban a fentiekhez nagymértékben hasonló választ adók száma messze felülmúlja a népesség körében fellelhető született bumburnyákok számát, akik egyébként, ha a kedvenc ételükről kérdezné is édesanyjuk őket, ugyanígy válaszolnának.

De hát ők civilek, jogukban áll elmellőzni a véleményalkotást, vagy ha ezt nem is mellőzték el, akkor megtagadni annak kinyilvánítását.

Igaz, hogy egy jól működő demokráciában az állampolgár, ha kérdezik, akkor félelem nélkül válaszol, nálunk ez azért jelenleg nem így áll, de hát van itt demokrácia?
Még rosszul működő sincs, nemhogy…

Itt, ha kérdezik a Józsit, aki sztárgázsiért polcmenedzser a CBA-nál, akkor a delikvenst a hideg rázza a gondolattól is, hogy meglátja valamelyik ismerőse, szomszédja, kollegája a képernyőn vagy akárhol.

Ha bennragadt a hóban Komárom magasságában, akkor majd büdös komcsinak nyilvánítják, aki direkt hányta magára a havat – innen pedig már egyenes út vezet a munkanélküliek negyvennyolcezerből hedonista életet folytató, gondtalan világába.

És hát nem politikus ő, hogy azonnal eszébe jusson dicsérni az Urat, eleinte inkább szexuális javaslatokat tesz a Mi Fényes Reménységünk, a Nagy Nemzeti Hókotró részére, miszerint bár soha ne lehessen házastársi kapcsolata a belügyminiszterrel, de kapcsolatukat jellemezze azért feneketlennek nem mondható mélység, ha tetszenek érteni, mire is gondolok…

Képviselőinkkel kicsit másként áll a helyzet, nekik szinte kötelező lenne válaszolni, de ez őket nemigen zavarja.

Minden tiszteletem és elismerésem a műsor ötletgazdájáé, hiszen olyat mutat meg nekünk a politika boszorkánykonyhájából, amit enélkül a műsor nélkül soha nem ismerhetnénk meg - megmutatja ugyanis a képviselőben mélyen elrejtett embert – na, jó, némelyikük esetében a képviselőbe csomagolt emberszabásút.

A villámkérdésre válaszolóknak több típusa van, de valamennyiükben közös az, hogy a riportereket és a kamerát megpillantva hirtelen szaladhatnékjuk támad.

Mintha mindahányan késésben lennének egy hihetetlenül fontos tárgyalásról, ahol az emberiség sorsdöntő dolgairól kellene az érvek és ellenérvek gondos mérlegelése után dönteniük, nem pedig Rogán Tóni beintésére megnyomni a megfelelő gombot, mely bonyolult cselekvéssort egyébként a veszprémi állatkert legendás, Böbe névre hallgató csimpánza egy bemutató után tökéletesen végre tudta volna hajtani.

Szaladnak, mint a nyúl, jelzem, nem is árt nekik gyakorolni…

Azért a legtahóbbak kivételével éreznek valamiféle késztetést arra, hogy odabökjenek valamiféle, szerintük akár válasznak is tekinthető szót.

Egyik típusuk a tréfás, akinek szent meggyőződése, hogy ő ellenállhatatlanul humoros választ tud adni akár arra is, hogy mit szólt ahhoz, mikor a nagymama koporsóját látta lebegni a kiáradt Tiszán?

Legközelebb evezőlapátot is teszünk mellé, mondja és vihorászva elsiet.

A másik a dühös, aki arra a kérdésre, hogy miként értékeli a katasztrófa védelmét, odasziszegi a munkáját végző riporternek: Hát te hol voltál köcsög, mikor az égzengett?

Ültél a kemencepadkán és drukkoltál, hogy temesse be a hó még a kihűlt nyomunkat is, ugye, te vörös féreg?
De majd eljön még a mi időnk, fogsz te még havat lapátolni Dunyhás testvér felügyelete alatt Abda magasságában, akkor ugass majd!
Utána természetesen ő is elrohan, dúlt képpel.

Van, aki semmiféle választ nem ad, a sztárja ennek a műfajnak az a politikus–hölgy, aki a lift előtt állt némán, az a rohadt lift meg csak nem akart jönni, egy istennek se, a piócatermészetű firkász meg ott cseszegette, szakmailag éppencsak a bugyingóját nem tépte le, de neki a szeme sem rebbent.

Vannak azért olyanok, akikben még nem hunyt ki teljesen az értelem, ők kis, szégyenkező, megértést kérő mosollyal nem merik száztíz százalékosra értékelni a szakszolgálat munkálkodását, melynek eredményeképpen tizenórákat ülhettek a kocsijukban azok, akiket az árokparton felejtett tanácstalanul, információ és ellátás nélkül a hatalom, mely annak idején még a fába belecsapó villámot is felrótta annak, akinek a nevét nem mondhatjuk ki…

Egészen addig, míg meg nem kapták a nevezetes Pintér-sms-t, mert ennek utána felélénkült a bajbajutottak népes serege.

Felidézve kedvenc óvodai játékukat, melyben mindig egy székkel kevesebb volt, mint gyerek – bele akartak ülni egymás kocsijába, de ezt a szép törekvést meghiúsította a Telenor, mely nem küldte ki ingyen a belügyminiszteri bölcsességet, így előfizetői hősiesen védték kocsijuk ajtaját, Dobó Katicák a förgetegben - de majd kap is olyan különadót a nyakába, hogy arról koldul!

Így aztán támadt kis zavar, de ezt a fagy hamar elhárította.

Mikor meghallgathattuk Pintér belügyminiszter elismerő szavait, mely szerint a siker 99 százalékos, a maradék egy pedig attól egy, hogy a mentésben résztvevőknek – Orbán Viktor, Pintér Sándor – nem volt megfelelő a ruházata. könnybelábadhatott a szemünk.

És egyetértünk, szerintem is meg kellene ruházni őket.

Szóval, a média le van szarva, a politikus bátran köpje le és verje pofán az okvetetlenkedő újságírót, merthogy már csak ez van hátra, így legalább a nép egyszerű gyermeke is bevésheti abba a csökött agyába, hogy hol a helye, meg mit engedhet meg magának.

Persze a média immáron túlnyomó része és magyarember is megéri a pénzét, merthogy mire a politikus elkezdhetné rendeltetésszerűen használni a jobboldali sajtó kiadványát, már nincs is rá szüksége, a hatalom feneke tisztára van nyalva.

Magyarember utolsó húsz évéről meg csak annyit:

Csányi Vilmos könyvét olvasgattam ma, aki felidézte a fentebb emlegetett Böbe majom életéből azt az epizódot, amikor Istenei - a kutatók és a gondozók – a tudománynak tett szolgálatai fejében szabadon akarták engedni az afrikai őserdőben..

Böbe majom már a repülőgépen is reszketett, négy kézzel csimpaszkodott ápolójába, de az igazi frász akkor érte, mikor az őserdő szélén levették róla a pórázt és meglátta a többi szabad majmot.

Egy istennek sem akart szabad lenni, vágyott vissza a megszokott ketrecébe – haza is kellett hozni Veszprémbe.

Magyarember – már ha lenne neki mivel – elgondolkodhatna ezen…

:O)))