Sápítoznak, szemrehánynak, minősítgetnek, zsidózgatnak, - teszik ezt leginkább azok, akik egyébként már a Nobel-díj hallatán is sikítófrászt kaptak.
Bár a könyv kapcsán szembetalálkoztak a magyar nép tetteivel és a zsidók halálbaküldésének felelősségével, szembenézni ezzel, és levonni bizonyos következtetéseket nemigen volt kedvük.
Kertész Imre bizonyos tekintetben sérült ember mint minden holocaust-túlélő, - más szemmel nézi a világot, mások az érzelmei a hazájával kapcsolatban mint azoknak, akik nem mentek keresztül a poklon és életüket nem egy pokoli ruletten elért nyereménynek tekinthetik.
Önmagában már az is tiszteletreméltó, hogy a történtek dacára hazájának érzi egyátalán az őt prédául odavető országot, - neki valószínűleg mások a félelmei és mások az örömei, - egyátalán az is kérdéses, hogy tudhat e még örülni akárminek is.
És bizony nem szabad ezen csodálkozni, - ha minden nap bocsánatot kérne tőle és rajta keresztül a magyar zsidóságtól Magyarország, az sem lenne túlzás.
Ehhez képest még egy valamirevaló Holocaust emlékmű felállítására is képtelenek vagyunk.
Amit az ország a magyar zsidókkal tett, azt leginkább annak az anyának a tettéhez lehet hasonlítani, aki kegyetlenül megölte a gyermekét, - ezzel kellene szembenéznünk, és erre a szembenézésre vagyunk képtelenek.
Erre utalt Kertész, aki nincs elragadtatva az utóbbi évek politikai és társadalmi történéseitől sem, - szabad ezen csodálkoznunk?
Berlinben szeretik őt, itthon meg az egyik percben Imre Kertészezik, kirekesztve a magyar nemzetből, a másikban meg felhánytorgatják neki, hogy nem érzi magát itthon.
Persze valószínűleg kényelmesebb lenne neki, ha a sértéseket lenyelve naponta hármat trianonozna, és szelid, megbocsájtó mosollyal várná a megállóban a következő vagont, - én megértem, hogy nem teszi.
És megértem azt is, hogy hiányolja a múltunkkal való szembenézést, hogy nem tolerálja a bűnök tagadását, és kárhoztatja a megtörténtek társadalmi feldolgozásának hiányát.
És azt is megértem, ha nem tetszenek neki a főváros utcáin árpádsávos zászlókkal grasszáló neonyilasok meg a hozzájuk csapódó történelmi ismeretek nélküli szerencsétlenek, - ugyan, ki szeretné látni családja gyilkosainak új generációját?
Amíg nem tisztáztuk a múltat, nem lesz nyugodt a jövőnk sem.
Érdekes nép a magyar, - nem tudja megbocsátani a zsidóknak azokat a bűnöket, melyeket velük szemben elkövetett...
Orbán Viktor ma Kálmán Olgával beszélgetett.
Ha lenne egy olyan gép, amelyik kiválogatná a süket dumát a politikusok beszédéből, akkor igencsak karcsú lenne a mai maradvány, - szinte semmi.
Cél a baloldali nyuggerek etetése volt, nekik beszélt nagy elánnal a szerényre fazonírozott Vezér, szegény Kálmán Olga meg be kellett érje általánosságokkal.
A szokásos Orbániádák, - százezer munkahely teremtése évente, egyszeri, nagyarányú adócsökkentés, és adjunk pénzt az iskoláknak, az egészségügynek meg a vasútnak és legyen háromezerrel több rendőr, meg a férfiaknak villás farka, mint a fecskemadárnak.
Arról, hogy ezeket a szép célokat milyen forrásból érné el, természetesen nem esett szó.
Aztán beszélt a rendről és az erőszakellenességről, - azt elfeledte taglalni, hogy az elmúlt évek erőszakhullámához a Fidesz és személyesen ő mivel járult hozzá.
Orbán valószínűleg nyerni fog, és valószínűleg nagy bajba fog kerülni, a politikus ugyanis olyan, mint az egyensúlyozó akrobata a kötélen, - ha valamelyik oldalra elbillen, akkor leesik.
És itt bizony nehéz lesz egyszerre megfelelni az általa felkorbácsolt tömegvárakozásnak és a pénzügyi források zsákját kézben tartó körök meglehetősen szigorú igényeinek.
Évente százezer munkahely...
Oszt mit fognak gyártani?
Fidesz-logoval ékesített bögrét?
Vagy Szűzmáriás országzászlókat rúddal és gombbal?
Mert azt azért ne feledjük, hogy az utcát évente három hónapon keresztül sepregető közmunkásnak nem munkahelye van, és a közmunka nem nevezhető munkahelyteremtéésnek.
Honnan szerez piacot évente százezer új munkahely termékeinek a demagóg vezér?
Hol van már az ő emlékeiből Torgyán, Szabadi, Pepó, a húsz dokumentum, a Hermann Ottó képére lövöldöző Skultéty, a sport körül szerencsétlenkedő Deutsch Tompika, hol van már a beléptetőkapuk története, a chilei cseresznye, az Ezüsthajó, a hamburgeres-vöröscsillagos tüzijáték, - olyan az ő emlékezete, mint a nótában: csak a szépre emlékezem...
Ahogy hallgatja az ember, az a benyomása támad, hogy egy kétségek nélküli embert lát, akinek egy csettintésére vigyázzba állnak a búzaszálak a mezőn, gárdisták a Vérmezőn, Fradi-drukkerek a Könyves Kálmán Körúton, - irigylésre, vagy kezelésre méltó ez a túltengő önbizalom.
Hol van ez Gyurcsány nyilvános tépelődéseihez, helyzetlatolgatásaihoz, - más világ ez kérem...
Csak aztán minket is át ne segítsen oda nagy nekibuzdulásában...
:O)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése