Holnap lesz a Költészet Napja.
József Attila születésnapján – egyelőre.
Hacsak a parlamenti kétharmad hirtelen meg nem változtatja a dátumot, és ki nem cseréli Sziklay Szeréna születésnapjával, aki Papp Váry Elemérné néven híresült el a múlt század húszas éveiben.
Isten mentsen engem attól, hogy bántsam a régen halott költőnőt, akinek egyébként is méltánytalanul kevés időt, csak 42 évet mért ki a sors, és aki saját korának nemzeti érzelmét öntötte versbe, Trianon döntéseinek igazságtalanságát fájlalva.
Azt hiszem, hogy az ő érzelmei hazája iránti aggodalomból fakadtak, márpedig ez az érzés abban a korban nehezen volt elkerülhető.
Nem csak ő emelte fel szavát korának írói, költői közül, nála sokkal nevesebb művészek lelkében is mély nyomot hagyott a döntés, mely lezárt egy korszakot, Nagy-Magyarország korát, a tetejében nem is mondható igazságosnak a döntésnek az a része, mely a határainkon kívül egy tömbben élő magyarságot az új ország határain kívülre szorította.
Talán ez a legfájóbb része a döntésnek, mert azt igazán csak a legostobábbak képtelenek elfogadni, hogy a hajdani Magyarországon a magyarságon kívül más nemzetek és nemzetiségek is éltek, és hogy ezeknek joguk volt dönteni a saját sorsuk felett.
Hogy miért éppen a Költészet Napján jutnak eszembe ezek a dolgok, arra József Attila személyisége és munkássága a magyarázat, meg az a politikai helyzet, melyben az általam vizionált esemény egy pillanat alatt válhat tréfából valósággá.
Igen rövid idő alatt bekövetkezhet, hogy gyermekeink az iskolákban nem József Attilát fognak olvasni, hanem a kor tehetségtelen, ám irredenta költőinek verseit.
Szomorú dolog egy olyan országot építeni, melyben azok dédunokái masírozgatnak olívzöld ingekben, akik megölték az egyik legnagyobb magyar költőt, akik József Attilától csak a fasiszta kommunizmust emlegető sorát ismerik, természetesen úgy, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mit értett ezen a költő.
A mai – nagy jóindulattal is csak félműveltnek mondható - hatalom politikailag meglehetősen közel áll hozzájuk, akik egyébként jószándékú népek, vágynák vissza a régi, sosemvolt dicsőséget, nyert csatákat és komoly érdemeket vizionálnak a magyar népnek, mely, ha csak tizedannyira lett volna olyan, amilyennek elképzelik, akkor ma itt egy tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne.
De nincs, és ennek sok oka van, legfőképpen az, hogy minden magát magyarnak tartó embert annyira átjárt már a hely szelleme, hogy ha három magyar összehajol, akkor egyiküket kiközösítik, majd a maradék kettő összeverekedik.
Ez megy errefelé ezer éve, gyűlölködésekkel, a szomszéd tehenének küldött jókívánságokkal és nagyüzemi libalopással egybekötve.
Mikor már ez is kevés, akkor állami szintre emeljük a szervezett bűnözést és elmebetegeket ültetünk a nyakunkba.
Úgy viselkedünk éppen, mint az a paraszt, aki kirohan a jégesőbe és egy cséphadaróval veri a még lábon álló búzát – lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!
Radnóti Miklós, József Attila és a magyar költők szinte mindegyike ember volt és magyar – ebben a sorrendben, merthogy először embernek kell lenni és csak utána lehet nézegetni egyéb tulajdonságokat – nem is szólva arról, hogy magyarnak lenni nem érdem, csak állapot.
Költeményeikben olyan hőfokon izzik a hazaszeretet, mellyel konkurálni egyetlen kókler politikus sem képes, tűzzön bármekkora kokárdát is a hasára.
A költő a nemzet lelkiismerete, és az elmúlt századok költői eleget is tettek ebből fakadó feladataiknak, de hol vannak a ma költői, hol vannak azok a művek, melyek fel tudnák rázni a magyarságot, hogy végre egységesen lépjen fel korunk régi-új embertelenségei ellen?
Itt lenne az ideje, hogy ne vesztett csatáinkat akarjuk megnyerni állandóan, hanem a jövőbe nézzünk, hogy beleilleszkedjünk az európai népek nagy családjába, ahol ma leginkább olyanok vagyunk, mint a szenilis nagybácsi vagy a neveletlen gyermek - ahol mostanában mi vagyunk a család szégyene.
Bizonyára ma is közöttünk élnek korunk nagy költői, sajnos a körülmények nem kedveznek nekik, hiszen a kultúrára ma nincs pénz, a politika dönti el, hogy mire költ, mire nem, és nem biztos, hogy azok a legjobb költők, akik a hatalmon levők barátai.
Polgárt már megpróbáltak kinevezéssel létrehozni, tehetséges költő kinevezésével kár is próbálkozni, a gyenge klapanciák írójának nyakába akasztott Corvin-lánc sem fogja pótolni a tehetséget.
De a tehetség eget kér, tartja a mondás - bízzanak ebben a ma költői és ne adják fel, folytassák küldetésüket, adjanak a fiatalságnak – és hát talán még nekünk is – élményeket, gondolatokat, emberséget.
És becsüljék elődeiket, mert el lehet egy éjszakán távolítani József Attila szobrát is, de művészetét, szellemiségét még akkor sem, ha fellángolnak esetleg az első könyv-máglyák is az országban, ami ne következzen be soha.
Addig meg élvezzük a verseket, ízlelgessük a gondolatokat, bölcsebbek és okosabbak leszünk, mikor letesszük a könyvet, mint amikor felvettük.
:O)))
4 megjegyzés:
Zseniális ahogy Kaszás Attila verset mond, ezt is, s még másokat is...
Szerencsére volt anno lehetőségem élőben is hallani, magával ragadó, lehengerlő, bénító, s egyben felemelő.
Kár érte /is/...
>;-))
ps;
nálam hasonpaci kategória --> http://www.youtube.com/watch?v=AZkJ0aPDKZk
Minden soroddal egyetértve,a jövőt féltve megosztottam, kedves PuPu barátom!
PuPu!
Csalódtam benned.
Annyi mindent megjövendöltél, ezért röhögve várhattuk a bekövetkezését a legképtelenebb agyament intézkedésnek is.
És most felkészületlenül ért bennünket ez a csodálatosan időzített bejelentés PONT A KÖLTÉSZET NAPJÁN, PONT JÓZSEF ATTILA SZÜLETÉSNAPJÁN...
Téged is felkészületlenül érhetett ez a bunkóság, azóta sem találsz szavakat.
Remélem mielőbb rátalálsz.
Üdvözöllek
jani
Janikám, most ismételgessem magam?
http://www.pupublogja.hu/2011/04/jozsef-attila-husveti-uzenete-orban.html
:O)))
Megjegyzés küldése