HAGYOMÁNYŐRZÉS

Megtartotta tisztavatásnak nevezett idei jelmezbálját a honvédelmi tárca, egyre szánalmasabb ez az egész cirkusz.

Pedig látszik, hogy aprófát szarnak az erőlködéstől, hogy gigantikussá és magasztossá emeljék a rendezvényt, ennek dacára mégis, valahogy az egész annyira kisszerű, slampos és vicces, hogy a nép egyszerű bloggere már majdnem megsajnálja őket.

Depersze aztán mégis inkább röhögve dühöng, hogy miért kell a jobb sorsra érdemes fiatalokat kitenni ennek a tömény blamázsnak, miért kell ezt úgy előadni, mint egy középiskolai szalagavatót - hogy kedvencemet, a minősített baromság csimborasszóját, a kardlengetést már meg se említsem.
Hogy korunk turulbanszületett ifjú tisztjei már menetelni se tudnak tisztességesen, az már csak a vitézkötés a XXI. századi harci lajbin.

Nem vagyok nagy híve az alaki foglalkozásoknak, de ha már menetelünk, meneteljünk úgy, ahogy a katonáknak kell, ne úgy, mint egy tevekaraván a Kalaháriban…

De bár ez lenne a legnagyobb baj ezzel a giccsfesztvállal, meg félhülye rendezőivel, akik semmivel se jobbak, mint elődeik Rákosi hadseregében, akik olívzöldre fújták teherautó-festékkel a miniszteri szemle idejére az elszáradt bukszus-bokrot, merthogy az igazán szervilis majmokat nagy tömegben leginkább a hadseregek törzseiben lehet egy légtérben fellelni.

Ott tudnak bokázni egymásnak, ott bólogatnak lelkesen, mikor valamelyik pizsamanadrágos főokosnak eszébe jut, hogy a nemzeti lobogót seggel nekifordulva szorongassa a harcos, hogy az ünnep emelkedett legyen, merthogy a nemzeti lobogónak nem dolga lobogni, annak talajszint felett egy méterrel, a harcos tökével elvágólag van az optimális helye tisztavatás alkalmából.

Ami ezzel az egésszel a fő probléma, az a hagyományápolás.

Mármint, hogy milyen hagyományt ápolunk, és hogy jó-e az ennek a szerencsétlen országnak, hogy éppen ezt a hagyományt ápoljuk?

Az messziről, fegyvertávcső nélkül is pontosan látható, hogy a mi potrohos és lepukkant, magát vélhetőleg fene katonásnak vélő Vezérünk imádja a Horthy-rendszer katonai rekvizitumait, azért is néz már ki némelyik vitézúr, mint egy felszerszámozott temetői ló, dicsérve ezzel is Vezérünk Nemzeti Színházon izmosodott jó ízlését.

De nem itten van az eb elhantolva, hanem a Ludovika Akadémia imádata aranyozza be az ő napjait, szinte már el is hiszi, hogy az ő felmenői is ott sajátították el az életvitelükhöz szükséges tudományokat, például az egyesharcos libalopását erdős-hegyes terepen, bonyolult harcászati helyzetben, korlátozott látási viszonyok között.

A Ludovikát hagyományőrizzük szent buzgalommal, meg azokat a magyar katonai hagyományokat, melyekre büszkének lenni túlzottan sok okunk nemigen van.

Már a Ludovika alapítása előttről sem lehetünk túl büszkék magunkra, hiszen Mátyás király óta leginkább csak a világtörténelem pofozóbábújának szerepét játszottuk politikailag-katonailag egyaránt, de ha valaki tud egy jelentős győzelmet, hát cáfoljon.

A kiegyezésig kire lehetünk büszkék?

A török elleni végvári harcosokra?

Igen, hősök voltak, de hősiességük mellett korszerűtlen felszereléssel, korszerűtlen hadászati elvekkel tulajdonképpen csak pufferszerepet töltöttünk be a török és európai haderők között.

Ez annyira megtetszett nekünk, hogy egészen mai végletes és végérvényes legatyásodásunkig meg is tartottuk ezt a szerepet.

Mohács után a török ellen képtelenek voltunk tizenöt év alatt egy valamirevaló katonai erőt kiállítani, mert el voltunk foglalva belső torzsalkodásainkkal.

Budát aztán az osztrák császár foglalta vissza nekünk – meg saját magának – amit aztán mindenféle felkelésekkel honoráltunk, jóllehet semmiféle ötletünk nem volt arra, hogy milyen országot szeretnénk magunknak, pontosabban a magyar nemességnek, merthogy a mai hőbörgők őseinek többsége nemesség híján még a nemzet részének se mondhatta magát.

Katonai hagyományaink abból a korból leginkább arról szólnak, hogy éppen melyik osztrák vagy vallon hadvezér verte szedett-vedett csapatainkat ronggyá.

Ami azt illeti, a tönkreidealizált 1848-ra sem lehetünk katonailag túl büszkék, Klapka és Görgey voltak a legsikeresebbek, akik legalább meg tudták adni magukat értelmesen, miközben Kossuth szoknyában pucolt világgá.

Utána – néhányszáz felesleges halott árán jött a kiegyezés, és mód nyílt a magyar tisztképzés megindítására, de sajnálatos módon ezután sem halmoztunk sikert-sikerre.

Az első világháború vágóhídján a katonák, a másodikban katonák és civilek százezreit veszítettük, miközben megértük azt a csúfságot, hogy a Ludovika hallgatói felkeltek honvédő harcot folytató hazájuk ellen, míg a tiszturak Horthy vezetésével Szegeden itták a pezsgőt a szép Sóváry főhadnagyné cipellőjéből.

Meg kiadták a tiszai offenzíva terveit az ellenségnek, meg a Székely Hadosztály nagyonmagyar tisztjei megnyitották a frontot a románok előtt.

Hogy aztán a tisztikar, miután a román megszállók engedélyével és nyomában bevonult a Dunántúlra és Budapestre mit művelt és hogyan hozott dicsőséget böllérbicskával meg nők akasztgatásával a magyar ludovikás tisztikarra, az is megérne egy misét.

Ami pedig igazán megrázott, és ami miatt azt mondom, hogy ennek a tisztikarnak még az emlékét is el kellene törölni, az a magyar csapatok megszálló tevékenysége a Szovjetunióban.

Talán be lehetne iktatni a kardlengetés mellé egy szép, ludovikás programpontot, ahol jelképesen csecsemőket dobálnak be a frissen avatott tisztek jelképesen felgyújtott pajtákba, jól mutatna…

Nem mindegy, hogy milyen hagyományokat ápolunk.

Annak a tisztikarnak a hagyományait, mely még saját parancsnokához sem volt képes hű maradni, hiszen még Horthyt is elárulta a kiugrási kísérlet alkalmából, nemigen érdemes ápolni.

Ezt a jelmezes bohóckodást meg abba lehetne szépen hagyni.

Mint ahogy az sem biztos, hogy mindenképpen ki kell röhögtetnünk magunkat azzal, hogy a tisztavatás egén áthúz a korrupció három bánatos jelképe.

De ha már, hát lengethetné feléjük a kardját a hatékony magyar légelhárítás…

Ma a katonának, a tisztnek nem olyannak kell lenni, mint amilyen a Ludovika gőgre és felsőbbrendűségre nevelt tisztjei voltak, ma egy katonatiszt katonáival egyenrangú része kell, hogy legyen a társadalomnak.

A nagy lózungoknak, melyeket a miniszter meg a Köztársasági Elnök úgy szórt a nép közé, mint Julcsa a kukoricát a libáknak, nemigen van helyük egy modern országban.

Itt felkészült, modern ismeretekkel felvértezett és önálló gondolkodású tisztekre lenne szükség, az ilyeneket pedig nem olyan jutasival elegy előfelvételis elvek alapján képzik, melyek felé a Vezér és minisztere a magyar tisztképzést terelgetni akarják.

Mindenesetre a cirkusz kell a népnek, nehogy elkezdjem azon gondolkodni, hogy miért is akarja államosítani a Dunaferrt egyedüli dolomit-beszállítójának kisfia, meg nehogy elspekuláljon azon a nép, hogy hány munkahelybe fog kerülni az, hogy az Unió leállította 15 programból 13-ban a kifizetéseket.

Úgy tűnik, egyre több cirkusz kell ahhoz, hogy cirkusz ne legyen.

A bohócnak lesz dolga rendesen…

:O)))