ÖNKORMKÁNYZAT, ÖNKÍVÜLET, ÖNKÉNY

 

Annak idején, a rendszerváltás táján a változások követelőinek követelései között a tanácsrendszer felváltása valóságos önkormányzatisággal igen előkelő helyen szerepelt.

Akik abban a korban már éltek, azok számára talán nem új, de akik 1989-ben születtek, azok ma már jócskán túllépték a krisztusi kort, akik akkor fejezték be az általános iskolát, azok pedig ma már erősen középkorúnak számítanak, még ha magukat roppant fiatalnak tartják is.
Az a társadalmi modell felvállaltan erősen központosított volt, ahogy az egy virtigli diktatúrához illik is, még ha az a diktatúra többség diktatúrája volt is a társadalom egy észrevehetetlen kisebbsége felett.
A kisebbség tagjai  nemigen voltak észlelhetők, hiszen vagy a nomenklatúra vezetőinek gyermekei közül kerültek ki, mint Hobó vagy a kis Rajk,  vagy "lemerültek, és kibekkelték a komcsikat", mint a Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett múzeumigazgató, vagy mint vendéglátóipari nagyvállalati vezérigazgatók küzdöttek a véres elnyomás ellen.
Aztán volt egy-két szent őrült, mint Solt Otília, aki, ha ma élne zokogva kérne bocsánatot Kádár emlékétől, volt néhány mentális kihívásokkal küzdő és folyamatos vesztésben levő, égőszemű alkesz, mint Csengey Dénes vagy Krassó György.
Ők voltak a külföldről okosokon kívül az a 0,3%, akik nem a Hazafias Népfront jelöltleire szavaztak a győztesek 99.7%-os eredményével végződő választásokon.

Aki ezt  a tényt objektíven értékelte, rögtön ráébredt, hogy ez a nép már teljesen megérett az önkormányzatiságra.
Azóta is csak tovább érett, talán ma már kissé túlérett is, hogy ne mondjam, szotykos.
Mindegy is, a rendszerváltás lezajlott, nyerteseit megszámolni elég talán kezünk-lábunk, veszteseit meg minek számolgatni, lúzer mint égen a csillag.

Az elv szép.

A problémákat ott kell megoldani, ahol felmerülnek, felismerni is könnyebb ott, ahol az érintettek élnek, és az okos nép bölcs gyülekezete majd eldönti, hogy a rendelkezésre álló anyagi forrásokat mire fordítsa.
Nem is csalódtunk, ma végre szabadon és demokratikusan eldöntheti, hogy a villanyoszlopra muskátlit vagy petúniát akasszon, bár a hatalom folyamatos félelemben él, hogy az alvajárók egyszer felébrednek és képviselőikkel díszítik fel az oszlopokat.
Bonyolítja kissé a helyzetet, ha az önkormányzati képviselők között valakinek a felesége vagy bátyja virágkertész vagy kereskedő, de a probléma megoldható, hiszen akinek festő-mázoló a rokona, az hamar át tudja érezni egy virágkertész fájdalmát...
Hajdan a tanácstagok társadalmi munkában látták el a feladatukat, fizetés a testületi tagságért nem járt.
A tanács Végrehajtó Bizottságának tagjainak sem, egy-két fizetett forradalmárral megúsztuk a dolgot.
Korrupció akkor is létezett, de igen magas volt a kockázata, fatornyos kis falunkban is akadt tanácselnök, aki megtapogathatta a tégláit Vácon - Cservenkáné nem ismerte ilyesmiben a tréfát.
Merthogy a közéletben a diktatórikus egypárt is részt vett, a nyolcszázezer párttagból jutott a testületekbe is elegendő ahhoz, hogy a párt által meghatározott feladatok érvényre jussanak.
Ma teljesen demokratikus a világ, a pártok jól fizetett képviselői hozzák azokat a döntéseket, melyeket aktuális érdekeik diktálnak, a szent egyetértés jegyében.
Ha nem jól fizetetteknek gondolják magukat, akkor majd meglesz a pénzük okosban, legálisan. 

Mint a helyi Kéményseprő Kft. szaktanácsadói megszakértik a dolgokat, ha már az igazgatótanácsba vagy a felügyelőbizottságba nem fértek bele.
A hiéna együtt szavaz a birkával az új vágóhíd felépítéséről, még egy kis takarmányt is löknek neki, és ha véletlenül az összes többi birka rosszul is jár, ő személyesen - mint a Birkavédelmi Közvéleménykutató Intézet igazgatója - eléldegél valahogy, és demokráciára oktatja a birkákat.

A helyzet szép példája annak, hogy hogyan lehet a legkitűnőbb elméletekből gyalázatos gyakorlatot  csinálni, merthogy ami ebben az országban ma önkormányzatiság címen folyik, az tragikomédia.

Évek óta zavartalanul folyik a központosítás, a pénzek elvonása, a nagyüzemi korrupció.
Hogy bölcsesség magvai, melyeket a hajdani joghallgatók elé szórt bölcs népünk termékeny talajra hullottak, az is bizonyítja, hogy ebben az országban nincs az a szemérmetlen és pofátlan lopás, rablás, korrupció, mely ne lenne jóelőre megfelelő jogszabályi környezetbe ágyazva, de minimálisan is kifogástalanul lepapírozva.
Ügyes kis kifizetőhelyek jöttek létre, ahol a pártok szükséget szenvedő prominensei hozzájuthatnak az őket megillető javakhoz, és ha valaki azt képzeli, hogy ez az akció pártpreferenciák szerint folyik, az minimálisan is téved.
Ha dönteni kell, és a választások nem hozták a megfelelő többséget a megfelelő pártnak, hát a helyi politikusok korrigálják a hiányosságot és megszületik a megfelelő döntés, mely a megfelelő összegek megfelelő zsebekbe történő becsatornázását is jelenti.
És virágzik a demokrácia, lapátra tesznek dolgozókat, elvonnak pénzeket, központosítanak mindent, amit lehet és mindent amit talán nem is lehetne, lehajolnak minden aprópénzért.
Ezt akarta volna annak idején a nép?
Kétlem, de aztán a társadalom egy része felvásárlásra került bagóért, egy része ma sem tudja, mi történik a környezetében, egy része fél, mert félni jó és csökkenti a személyes kockázatot, és sehol sem látni azt a kevés, de hatékony állampolgárt, aki a jelenség ellen fellépne.
Az aktuálmessiás is olyan szép, jogállami elveket hirdet, hogy szem nem marad szárazon egy-egy igehirdetése után, miközben egy-.egy embert életfogytig tartó alkotmánybíróságra vagy legfőbb ügyészségre ítél a parlamenti többségnek nevezett helyiérdekű cosa nostra.

Nem jó ez így, de nincs törekvés a megváltoztatására.
Pedig lehetne ám ezt jól is csinálni.
Első lépésként világgá kellene zavarni a helyi politikából a politikai pártokat, helyüket a lokálpatriótáknak kellene átvenni.
Higgyél Szent Péterben, a mártíriumot szenvedett Aranyszájú Szent Ferencben, mégis, elsősorban itt élsz, ezt a helyet kellene berendezned úgy, hogy ne érezd magad páriának.
Vissza kellene adni a gyermekintézményeket, középiskolákat az önkormányzatoknak, a megfelelő anyagi háttérrel együtt.
Az adó maradjon annak közelében, aki befizette, a közös célokra elvont összegek világos és tiszta elvek szerint kerüljenek meghatározásra.
Az adópolitikát senki ne keverhesse össze a szociálpolitikával, a sport támogatásával, az elvonások az állampolgároktól normatív alapon történjenek, mint ahogy a támogatások odaítélése is.
A lehető legkevesebb döntésnél kellene teret adni a szubjektív döntéseknek, az osztogatásnak, mert csak ilyen alapon lehetne - ha nem is teljesen - visszaszorítani a korrupciót.
Az önkormányzati választásokon csak egyéni jelöltek induljanak, a választások előtt bejelentett pénzügyi keret felhasználásával, melynek túllépését büntetőjogilag kell szankcionálni.
Csak konkrét programmal indulhasson jelölt, ígéretei mellé forrásmegjelöléssel.
Az önkormányzat csak a település egészére hozhasson döntést, a helyin közösségek döntési jogkörének csorbítatlanul hagyása mellett.
Az intézmények vezetői beszámolásin kötelezettséggel tartoznak az önkormányzatnak.
Az önkormányzatok társulhatnának szövetkezhetnének feladtok, problémák megoldására a választási ciklus időtartamára.
Meg kell határozni az önkormányzati intézmények elvonhatatlan hatáskörét, felül kell vizsgálni, hogy megyére vagy járásokra van-e szükség, és felül kell vizsgálni a hatályos törvényeket is a demokrácia helyreállítása érdekében.
Az önkormányzati képviselő feleljen személyes vagyonával döntéseiért, tiszteletdíja mértékét választókörzete létszáma határozza meg.
Büntetőjogi felelőssége legyen fokozott, legyen feddhetetlen, stb. stb...
A pártok vitézkedjenek az országos ügyek terepén, természetesen konkrét programokkal.

Nopersze, ilyen önkormányzati struktúra soha nem lesz, hiszen sok munkával és viszonylag kevés pénzzel járna.
És eleinte sok alkalmatlan ember kerülne be a testületekbe, de a tanulópénz még így is kevesebb lenne, mint a mostani dézsma.
És talán a légkör is nyugodtabb lenne, ha az állampolgár valódi tétjét érezné választásának.
Vagy ki tudja?...

:O)))

ELMAGÁNYOSODÁS

Életem során már előfordult, hogy azt a politikai oldalt, melyet kedveltem, mellyel többé-kevésbé azonosulni tudtam mint egy szőnyeget, kirántották alólam, én meg hadd ne írjam le, melyik érzékeny testrészemre estem.
De azért nem a fejemre...
Fájt egy darabig, de aztán eszembe jutott Nagy Jóska haverom örökbecsű értékelése az élővilágról, mely szerint hiába húzod te a kutya fejét az asztalra, ha ő alatta akar enni...
Igazat adtam neki, és újratervezésbe fogtam, mondtam magamnak, vaze, ha volt emberarcú szocializmus, talán egyszer majd lesz emberarcú kapitalizmus is - bár tudtam, hogy a két fogalom kizárja egymást, hiszen a kapitalizmusban ember embernek farkasa, ugye...
Annak idején a szocializmus vérgőzős esztendei során harminc év kellett ahhoz, hogy szerves fejlődés útján kialakuljon egy élhető és szerethető társadalom, hát talán majd most is...
No, az már biztos hogy jós nem vagyok, de még Jóska se.

A harminc év  elszaladt, de emberarcú kapitalizmus helyett ma itt egy mentális kihívásokkal küzdő és e tekintetben folyamatos vesztésben levő nepotista tolvaj és évtizedes seggnyalója emberkedik. 
A magyar társadalom meg nyálcsorgató idióta módjára várja a csodát, amit majd meg is tapasztal, kétségtelenül.
Készül a hatalmon levő párt egy vesztes választásra, miután már vezére annyit lopott, hogy az még magyarembernél is kiverte a biztosítékot, és készül a szekta 2.0-ás változata, mely az ország számára leginkább megfelelő vezérelvű párt lesz szintúgy.
Ennek a népnek apafigura kell.
Apátok, Péter, vagy hogy is...
Igy aztán aktualizálni lehet a népi jövendölést, mely szerint  azt már tudjuk , mi lesz, csak még azt nem tudjuk, addig mi lesz?
Hát aktuálisan addig most további néphülyítés lesz, ( csatlakozunk az európai ügyészséghez, jogállami megoldásokkal visszavesszük az ellopott vagyont, ami egyébként nem is a mi feladatunk, hanem a független magyar bíróságoké, stb.
Új poltpétert választunk száz évre, a mozdítható vagyont jól eldugjuk külföldön és belföldön is, külföldi beruházásokba fogunk, külföldirészvényeket, cégeket vásárolunk, vagyonkezelő cégeket, alapítványokat gründolunk, - akkor tudják majd visszavenni a lóvét, mikor a Nina dalol, - további feladatunk pedig az új Messiás imádása lesz, ami rámutat szeretett népünk súlyos terheltségére, és ama genetikai sérülésére, mely azt a tünetet okozza, hogy semmiből sem tanul.
Ez a Messiás-jelölt vállaltan jobboldali, mindenki érdekeit kívánja képviselni, ami nagyon szép törekvés, csak az a baj, hogy aki mindenki érdekeit képviseli, az nem képviseli senkiét.
Mindenesetre én azért a sivatagban - már csak előélete okán is - nem bíznám rá a vizeskulacs cipelését, nem tűnik egy önmegtartóztató fajtának.
A jó játékos tudja, mikor kell feladni, a még jobb az utódjáról is gondoskodik.
A "mindegy, hogy ki, de zavarja el már valaki" jelszavával most végre létrejött az ellenzéki egység, - szinte mindenki ott ugrál az új szektapróféta mögött, aki semmit se képvisel.
Olyanok is egységet hirdetnek, akik eddig hallani se akartak róla.
Ha nem volna tragikus, halálra röhöghetné magát az ember...

Jobbról még ott a Mi Hazánk, mely a kiváló névválasztás példája, én például nem szeretnék olyan országban élni, ami az ő hazájuk, mert nem biztos, hogy nekem is helyem lenne benne.
Márpedig a hazának olyannak illik lenni, hogy te is, én is békésen élhessünk benne, kerülve minden ideológiai terrort.
Balról a szocialisták maradéka agonizál, akik némi szívességet téve a maffiának  elvégezték a piszkos munkát, felszámolták a baloldalt.
Van még a balliberális párt is, erős szociális érzékenységgel és régi-új menedzsment alatt, nekik meg a külpolitikájukkal nemigen tudok egyetérteni.

És akkor erről néhány szót...
Folyik a világ újrafelosztása.
Ezt nem a kolostormalac ismerte fel, ő csak megértette és a tényeket nem keveri a vágyakkal.
Nagy tragédiám, hogy éppen ez a tolvaj fogadta el ezt a világpolitikai folyamatot , bár nem minden lépésével lehet egyetérteni.
De ez részletkérdés, az viszont nem, hogy milyen a viszonyunk az Európai Unióhoz és a hatalmi játszma szereplőihez.
Kezdjük talán utóbbival.
A világ két legnépesebb országa Ázsiában található: Kína és India.
Hárommilliárd ember.
A harmadik helyezett USA ennek tizede.
Oroszországot az angolszászok sikeresen eltávolították Európától, jóllehet az Oroszországgal való szövetség lett volna az egyetlen esély arra, hogy Európa komoly világpolitikai szereplő legyen.
Az EU országainak területe 4 000 000 km², míg Oroszország európai részének területe 3 969100 km² 110 millió lakossal, - a legnagyobb európai ország.

Ázsia országainak területe 44 millió négyzetkilométer, tizenegyszerese Európáénak.
Oroszországban a Mengyelejev-táblázat összes eleme megtalálható, a ritka földfémek lelőhelyeinek tekintetében Kína van előkelő pozícióban, feldolgozásukban gyakorlatilag majdnem monopolhelyzetben..
Technológiai fejlettségét tekintve Kína, amikor az USA nem volt képes embert szállítani a Nemzetközi Űrállomásra leszállt a Hold túlsó felén, és még ebben az évtizedben emberlakta űrállomást épít a Holdon, hadiflottája a legnagyobb a világon, hatodik generációs vadászgépet fejleszt, hadserege létszáma pedig valamennyi más országét felülmúlja.
2001 és 2013 kötött több cementet használt fel, mint az USA az egész huszadik században.
Az USA gazdaságának 26 % - a gyártás, a többi szolgáltatás - a kínaiaknál fordított az arány, és a ritka földfémek feldolgozásának 96 százalékát Kína végzi.
A világ ipari termelésének 35%-át adja.
És ott van még India is...

Európa semmivel, de szó szerint semmivel nem rendelkezik, ami a mai világban fontos lenne.
Nincs nagy területe, nincs magas lakosságszáma, nincsenek hatalmas nyersanyagkészletei, nincs hadserege, nincs egységes politikai struktúrája, semmije sincsen, legfeljebb itt található a világ múzeuma és itt élnek a gyarmattartók utódai, ami még a politikai mozgásteret is beszűkíti, például Afrikában.
Az EU vezetése úgy tetszik, nem látott sem térképet, sem statisztikai zsebkönyvet, és éppen a vak ló magabiztosságával masírozik a semmibe.
Erősíti a ruszofóbiát, jóllehet fél évszázadon át zavartalanul és jövedelmezően kereskedett az oroszokkal, akikkel kölcsönösen az utolsó esélyként tekinthetnének egymásra, hogy világpolitikai tényezők maradhassanak.
Az USA - ha nagyobb baj nem lesz - a következő évtizedekben el lesz foglalva saját maga újraiparosításával, dollárválsággal, pénzügyi, gazdasági és etnikai problémáinak megoldásával.
Nincs túl  messze az idő, mikor az anerikai elnök elégedettem mondhatja, hogy "¡Sí, finalmente resolvimos nuestro problema!"- ha egyáltalán mondhatja.
Róma példája örök, a Római Birodalmat is a barbárok juttatták a tönk szélére.
Ehhez képest kedvenc "jobbhíján" pártom új vezetése sem korrigál.
A kuplerájban a Madám kicseréli a bőrdiványt, a lányok  maradnak, a szélsőséges atlantista megközelítés marad, amiből egyértelműen kiderül, hogy más a véleményük a világ folyásáról, mint nekem.
Magánjellegű a probléma, de nincs kire szavaznom. 
Egy reményem marad, hogy a világpolitika valamelyik békés és határozott változása kikényszeríti az Unióban is az épeszűek hatalomátvételét és elkezdődhet megint egy olyan harmincéves folyamat, mely Európa és Oroszország közeledéséhez, végső soron szövetségéhez vezet.


Ezt én persze már nem érem meg, de a mennyei oázisból, ahol jótetteim végső jutalmaként gyönyörű teve-hurik társaságában elégedettem ropogtatom magostól a datolyát, majd elégedetten nézegetek lefelé plasztikázott szemhéjú honfitársaimra.
És még véletlenül se mondom, hogy én megmondtam...

:O)))

A MAGYAR GORBACSOV

 

Tulajdonképpen most zárult le a rendszerváltás.
Lemondott Gyurcsány Ferenc  - pártelnökként és képviselőként is, - és visszavonul a politikai élettől.
Ez a második alkalom, hogy saját döntése  alapján válik meg posztjától, remélhetőleg ez most jobban sikerül, mint amikor kormányfői posztjáról mondott le, káoszt hagyva maga után.
Maga volt a rendszerváltás - baloldali módon, úgy is végezte, mint a baloldal.
Erényei és hibái - egyes esetekben bűnei - megszámlálhatatlanok.
A sors mostanában nem volt kegyes hozzá, erényeiért nemigen jutalmazta, büntetni annál inkább büntette.
Mondhatjuk azt is, hogy hibái magukban hordozták büntetésüket.
Szinte csodálni lehetett, ahogy annyi pofon és gyalázatos árulás után még mindig idealista, kissé naiv és optimista maradt.
Azt gondolta, hogy a politikustársai ugyanúgy kezelik a jellem kérdését, mint ő maga.
Hát lószart Mama, hogy klasszikust idézzek.
Már régen kiderült, hogy a jellem ebben a Duna partján pöffeszkedő, egy megálmodott birodalomnak épített házban legfeljebb ócska bolsevista trükk.

Baloldalinak tartotta magát, és ezt hitte és hirdette is, miközben a vadkapitalizmussal szemben egy idealizált, csak álmaiban létező nyugatos, polgári társadalom eszközeivel harcolt, és néha  nem hitt a saját szemének sem.
A politikai baloldal megsemmisítéséhez éppen úgy szükség volt rá, mint politikai ellenlábasára.
Nem hitt a klasszikusoknak, azt gondolta, hogy egy szakácskönyv és egy krimi között  majd ő megalapveti a modern baloldal ideológiáját.
Természetesen úgy, hogy ne kerüljön összetűzésbe az ájulásig tisztelt mainstream értelmiséggel, a nagy és időnként meglehetősen zavaros ideológiai handabandát levágó liberálisokkal, miközben ő maga is beleszeretett az ideológiába.
Azt hitte, hogy a társadalmat érdeklik az elvont ideológiai eszmefuttatások, és mélységesen lenézte ellenfele pragmatizmusát, - várta a csodát, hogy annak rendszere majd magától összeomlik.
Hát nem omlott össze, viszont a baloldal megszűnt létezni.
Nem szeretném ezért az összes felelősséget a nyakába varrni, szocialista tettestársai jócskán hozzájárultak a dolgok alakulásához, csak éppen messze nem voltak olyan karizmatikus politikusok, mint ő, a hozzá való viszonyukat éppen ezért a zsigeri irigység jellemezte.

Ő a magyar Gorbacsov, és ez, -  minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - nem dicséret.
Jószándékát nem kérdőjelezhette meg senki.
Célkitűzései gyönyörűek voltak, csak éppen olyan tempóban haladt volna  előre - anélkül, hogy időnként hátranézett volna, hogy vajon követik-e még - melyre ez az ország nem volt felkészülve és még  vagy ötszáz év múlva sem lesz, ha egyáltalán lesz még.
Itt a haladás sebességét a kecske tempója szabja meg, melyet két forintért gyak a magyar Dorozsmáig, és ezen a szép szavak éppen annyit segítettek, mint a Szovjetunión a vodka betiltása.
Az önkormányzati  választási pofon óriási volt.
Pedig olyan szépen indult a dolog, de hiába.
Mindig nagy érzéke volt szövetségesei kiválasztásához, Tepsiszáj és Málészáj némi ellenérdekű háttértámogatással megmalmozták, ő meg - nem először - hibázott.
Hibázott már a játékszabályok lefektetésénél is, az árulás után is, utána meg ordított róla a tanácstalanság.
A politikához pedig kell egy adag kegyetlenség, ha élni akarok a pályán, akkor a tanácsadóm csak egyszer adhat rossz tanácsot, utána már nem tanácsadó.
És ha lehet, legyen profi, mert jószándékú amatőrökkel ide vezet az út.

Amit nehezen lehet megbocsájtani, az  Dobrev Klára elpazarlása.
Ő tehetséges politikus, megérdemelte volna, hogy pártelnöke, - még akkor is, ha történetesen a férje - kiálljon érte, mikor Karó Geri a mormonnal kéz a kézben megpuccsolta , de lehet, volt ott még egy arany láb is a történetben.

Lehet a választó is jobban tudott volna azonosulni vele, ha azonnal felbont mindenféle megállapodást.   az árulókkal, de nem, sportszerűsködött, a sportszerűtlenekkel.
Mostanában meg még annak is kitette magát, hogy a fadugós megváltó visszautasíthassa.
Hogy mi lesz, az most már Dobrev Klárától függ, de alaposan végig kell gondolni a DK jövőbeni bel és külpolitikáját, lehetőleg nem csak a díványt cserélni a kuplerájban. 
Drukkolok neki.
És drukkolok Gyurcsány Ferencnek is, aki nagyon rokonszenves és tehetséges ember, mára már rengeteg tapasztalattal is:
Remélem megtalálja a helyét a mai magyar társadalomban, bár ami igaz-igaz, nem neki találták ki.

Válásuk Dobrev Klárával nagyon sajnálatos.
Mikor 2006-ban az esti koszorúzásnál ott álltak a bőgő motorhangok közepette, a beszari köztársasági elnök hiánya ellenére az emlékmű előtt, ők voltak az álompár.
A történelem elkoptatta a kapcsolatot, de az a kép örökre fennmarad...

Valaminek a vége valaminek a kezdete is.
Kívánjunk mindkettőjüknek sok sikert hozzá!

:O)))

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE!

 

Ma nálunk tartja soros ülését a Vita-Sziget Klub, - egy politikai vitakör, mely magukat baloldali nézeteket valló emberek társasága.
Ez a mi kis külön majálisunk, talán azért is, mert az ünnep - a munka és a munkásosztály ünnepe mára igencsak egy falusi búcsú színvonalára süllyedt, csak a lehetőség hiányzik, hogy lekvárfőző fakanalakkal a politikusok seggére verhessünk, pedig igény volna rá...
Vörös zászló nincs, munkás sincs, csak munkavállaló.
Már a talicska-menedzserek korát is megléptük, most valahol a múlt század elején, az első világháborút megelőző időkben járunk.
Igaz, akkor még volt öntudata a munkásnak, ami az én olvasatomban nem csak azokat jelenti, akik kalapáccsal püfölik a vasat, hanem mindenkit, aki bérből, fizetésből él.
És hát a mi majálisunk helyszíne is átmeneti, mert a közeljövőben a helyszín a Tisza partjára lesz áthelyezve, ahol is vagy nekem, vagy vitatársamnak kell könnyes szemmel elnézést kérnie felelőtlen és átgondolatlan hozzáállásáért a virágzó Tisza párt ügyében.
Ha vesztek akkor jön csak a feketeleves, mert ami várható, az a Fővárosi Közgyűlésben modellezve lett.
Hát, majd meglátjuk.
Mindenesetre ma szép idő van, legyen mindenkinek jó kedve, senkinek se jusson eszébe a munkásmozgalom - az a sok mártír, aki életét adta azért, hogy osztályos társainak szebb élete legyen.
Világ proletárjai, egyesüljetek! - mondta a klasszikus, - hát erre nem a világ tőkései egyesülnek?

Világ proletárjai - hátra!

:O)))