MEGTAGADOTTAK, ELFELEDETTEK

Immáron eltelt vagy harminchárom év a rendszerváltozás óta, lehet már talán akár értékítéletet is mondani a leváltott rendszerről, a helyébe lépő új kurzusról, össze lehet vetni pozitív és negatív tulajdonságaikat, de sok értelme nincs.
A munka nagy, elvégzéséért senki sem fizet, hiszen akinek lenne ilyesmire pénze, az nemigen érdekelt abban, hogy tükröt tartson a magyar társadalom elé, nehogy kiderüljön, neki személyesen milyen szerepe van abban, hogy ismét joggal nevezhetjük Magyarországot a hárommillió koldus országának.


Nincs egyetlen területe sem a társadalomnak, sem a gazdaságnak, ahol a rendszerváltozás beváltotta volna hozzá fűzött reményeket.
A társadalom morálisan a béka feneke alatt tanyázik, az emberek elbutultak, egyre ismerethiányosabbá, viszont egyre agresszívabbá váltak, elszomorító a helyzet.
Iparunk összeszerelő-iparrá lett, a hajdan világhírű és nettó költségvetési befizető mezőgazdaságunk ma területalapú támogatást termel, kukoricát és disznóhúst importálunk, az alma drágább, mint a banán - az ország fényévekre van az önellátástól.
Az oktatás ezer sebből vérzik, és ezen az se segítene, ha a pedagógusok bérét máról-holnapra ötszörösére emelnék, mert strukturális és módszertani bajok vannak, a képzés output oldalán betanított munkások és szellemi segédmunkások potyognak a munkaerő-piacra.
Az egyetemek a rendszer alapítványainak kezében nemzetközileg versenyképtelenül pénzszivattyúként és a vazallusok kifizetőhelyeiként  működnek.
Az egészségügy romokban hever, jóllehet hajdan az egészségügyi ellátás errefelé állampolgári jogon járt, a társadalombiztosítás vagyonára és bevételeire rátette enyves kezét a maffia-állam.
Hiány van szakorvosokból, család-orvosokból, utóbbiak öt-tíz éven belül kihalnak, vagy megunják, hogy az ellátás összes terhét az ő hátukra pakolják.
A szociális ellátás egy vicc, a szomszédasszonynak is több a felelőssége a rászorulók ellátásában, mint az államnak, melynek még halálunk után is fizetnünk kell a szemfedő áfá-ját.
A kulturális élet maga a tragédia, az átpolitizált kulturális közegben az Aczél -féle három T - támogat-tűr-tilt - maga az alkotói szabadság hona, gagyi és giccs uralja az államilag finanszírozott képzőművészetet, a színházak botrányoktól hangosak, harminc év alatt egy-két valamirevaló film, ha született, sokat mondok.
A televízióműsorok zöme a legolcsóbb tömegigényeket elégíti ki, a tömegtájékoztatás bel és külpolitikai téren egyaránt kritikán aluli.
Az ország népe feszült, türelmetlen és ideges, a társadalom atomizálódott, az emberek bezárkóztak, tartanak egymástól, a hatalom megtorlásától, és nem is alaptalanul.
A korrupció intézményesült, a maffia elfoglalta az államot, mindenből sápot húz, a jogot pedig arra használja, hogy fosztogatásait legalizálja.
Sajnos a vezető értelmiség se lehet túlzottan büszke magára, a sok igazlátó számára a maga kétes igazsága fontosabb, mint az ország népének jóléte, doktriner liberálisok torzsalkodnak viszonylag lényegtelen kérdéseken, ezerszer megalkudva, száz forintért Dorozsmáig gyakva a kecskét, miközben elveszik az ország.
Nincs baloldal, mert mindenki elhitte, hogy az angolszász típusú társadalmi berendezkedés a fejlődés csúcsa, mert Marlborough hercegének egy késői leszármazottja számára ez tűnt legkedvezőbbnek akkor, mikor a brit imperializmus veszélybe került.


Pedig ez az ország a baloldal vezetésével épült újjá a második világháborút követően, olyan fejlődést produkálva, mely még ellenfelei elismerését is kiváltotta.
A hihetetlen társadalmi mobilitás tehetséges emberek százezreinek adott felemelkedési lehetőséget, kiknek fiai és unokái ma nemegyszer - meglehetősen nevetséges módon - saját felmenőiket gyalázzák, és egyre kevesebben vagyunk, akik személyes tapasztalataikra alapozva cáfolni akarjuk, akarják azt a sok sületlenséget, melyet a megfelelési és igazodási kényszerben szenvedők összehordanak időnként.
Pedig lenne mire büszkének lennie a baloldalnak, ha lenne bátorsága hozzá.
És megkövethetné azokat az embereket, akik az ország újjáépítését irányították, akiket az utóbbi harminc évben csak vád és mocskolódás ért.
Bizony, a hajdani pártmunkásokra, a helyi tanácsok tagjaira, a vállalatok és szövetkezetek vezetőire, a szakszervezetek és a társadalmi szervezetek tisztségviselőire, az ifjúsági mozgalom, a nőmozgalom, a Hazafias Népfront  lelkes vezetőire gondolok, akik többnyire térítés nélkül végezték társadalmi munkájukat, meg a párt és társadalmi szervezetek függetlenített dolgozóira, akiket némi kaján humorral fizetett forradalmároknak neveztünk, de volt miért fizetni őket.
És volt miből fizetni, mert a Párt és a szakszervezetek tagdíjat szedtek, bérarányosan, és nem is keveset. Nem voltak sokan, és ahogy haladt előre az idő, egyre képzettebb és képzettebb emberek kerültek be a szervezetek vezető testületeibe, és merem állítani, több felelősséget éreztek a saját munkaterületükért és az országért, mint a mai hatalmi struktúra pénz és hataloméhes, velejéig korrupt és leginkább önmagukat képviselő képviselői.
Ezek az emberek szerették az országot, tettek a dolgozó emberek érdekében, tisztességgel és becsülettel.


Természetesen abban a korban is voltak selejtes emberek, de a szisztéma nem engedte meg az olyan mértékű elpofátlanodást, mely ma mindennapos.
Az ország népe pedig tűri, és szinte büszke rá, hogy elveszítette  memóriáját.
A mainstream értelmiség a valóságot az előítéleteihez igazítja, többségük olyan dadogó, akit vérig sértett az a rendszer, mert nem vette fel rádió-bemondónak.
Meg a nettó karrieristák, a volt munkásőrökből lett békemenetelők, az ellenállók, akik belülről bomlasztották a rendszert, a sok emberi selejt.
Talán itt lenne az ideje elégtételt adni azoknak a generációknak, akiknek munkájából a mai napig profitál az ország, és akiknek köszönhető, hogy még lehet egyáltalán élni errefelé.


Gondoljátok meg, proletárok...

:O)))

SÁL-HÁBORÚ

Szeretett miniszterelnökünk a minap futball-drukkernek öltözött.
Lássuk be, sokkal jobban áll neki, mint amikor miniszterelnöknek öltözik, azzal kivált mindenféle kritikai hangokat.
Némelyek nem átallják akár még rucaseggűnek is aposztrofálni, mikor büszke lépteivel (hasat be - mellet ki, előkelő pucsítás...) ellép egy-egy díszalegység előtt.
De drukkernek szabványos: kérlelhetetlen tekintet, szotyolakérődzés, dúlt lélek, erőszakos ábrázat, látens rasszizmus (ezek a rohadt gádzsók...), dühöngő honszeretet, mély történelmi ismeretek, meg Ria! Ria! Hungária!
És a nyakában ott az emblematikus sál, természetesen lazán, hiszen ez jelzi, hogy most éppen lazára veszi a figurát, szünetet tartva a magyarság nagy sorskérdéseinek megoldásában.
A sál nem mindig laza, van, amikor focistára köti, a speciális csomó megkötését rengeteget gyakorolhatta, divatosan randa.
A sál is.
De ez az ünnepi sál most kiverte a biztosítékot a Magyar Királyság utódállamainál, merthogy a sál vezérmotívuma egy Nagy-Magyarország térkép.
Ilyesmi van egyébként a dolgozószobájában is, ami ott nem is okoz semmiféle megrökönyödést - hazug díszletben hazug dekoráció.
Viszont egy miniszterelnöki nyakban maga a provokáció, arra utal, hogy a besálazott nyak felett nacionalista, sőt sovén gondolatok kavaroghatnak, revansvágy és irredenta ötletek, sértés az utódállamokra nézve és maga a tömény veszély.
Ezenfelül értelme sincs, mert hülye ember az olyan, aki úgy fenyegetőzik, hogy hatan körülállják, neki meg csak a mogyorója van a keze ügyében, mikor elegánsan zsebrevágja.


Az ember leginkább mosolyog, hogy sikerült Magyarországhoz csatolnunk Horvátországot, pedig már Erdély is necces, és eltöpreng azon, hogy miért reagálnak ilyen idegesen a környező országok politikusai, de ha tárgyilagosan szemléljük a nemzetközi helyzetet, akkor lehet némi alapja az aggodalmaknak.
Úgy ötven éven keresztül Európa viszonylagos biztonságban és békében élhette napjait, a világháború kijelölte a határokat és a befolyási övezeteket, és nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna azokat. 
Voltak gyenge próbálkozások ugyan, de abban a pillanatban, amikor a helyzet komolyra fordult, életbe lépett a jaltai megállapodás és a szembenálló két világrend visszakozott.
Ez történt 1953-ban Berlinben, 1956-ban Poznanban és Budapesten, de ez történt a kubai rakétaválság során 1962-ben is, ami persze nem akadályozta meg a nép egyszerű gyermekeit abban, hogy az eget bámulva várják az ENSZ ejtőernyőseit, merthogy mi egy ilyen ábrándos lelkű nép vagyunk.
Nem jöttek, sőt, 1975-ben összeült Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, mely deklarálta az európai határok megváltoztathatatlanságát Trianonosostól - mindenestől.
Működött a dolog, ennek köszönhette a földrész a példátlanul hosszú béke-időszakot, melynek aztán Gorbacsov vetett véget, utat nyitva az angolszász országok régi törekvéseinek a geopolitikai erőviszonyok megváltoztatására.
Ennek volt első lépése a Balkán fölötti ellenőrzés megszerzése, melynek útjában állt az erős Jugoszlávia, szét is verték.
És itt következett be az, hogy precedenst teremtettek a határok katonai erővel történő megváltoztatására, Koszovó (leánykori nevén Rigómező, a szerbek Erdélye) elvételével.
Persze ezekhez a dolgokhoz mindig, mindenhol rendelkezésre állt a megfelelő nacionalista háttér, hiszen az európai rend évszázadokra visszamenőleg kis államok folyamatos konfliktusainak sorozatát jelentette, és ezen a helyzeten csak rontott a nemzetállami eszme térnyerése.
A sok ostoba szegényember egymást okolta élete sivársága és kilátástalansága miatt, és a kicsi, de saját szemétdomb szép ötletét a generációk egymásra örökítették - minden európai országban.
Így aztán itt élünk egymás mellett, egymást utálva, de legalábbis gyanakodva, hiszen mindenki ismeri saját ostoba nacionalistáit, és hát, ki mint él - úgy ítél, ugye.


Orbán Magyarországa szinte tankönyvi példa erre.
Orbán maga nem valószínű, hogy azért nézne vágyakozva a Kárpátok bérceire, mert ősei Vereckénél lovagoltak be Árpáddal, ő mindössze a kleptokrata maffiaállam stabilitásának fenntartásán ügyködik.
Ehhez eszköz a nacionalizmus, mely éppannyira nem érdekli, mint az általa bejárt többi politikai irányzat sem, őt csak a hatalom érdekli.
Ha ehhez az kell, hogy a lelátók ostoba népét maga mögött tudhassa, mint 2006-ban, akkor ezért nem nagy ár a nemzetiszínű sál, inkább legyen az a nyakán, mint a kenderkötél.
Aztán majdcsak megbékél a környezet, mely időnként dermedten figyeli a kis harcimarci politikai ficergését a térségben, a fegyverkezését, nagyszájú nyilatkozatait az elrettentő katonai erőről, a Kárpát-medencézést,  tusványosi fellépéseit és sameszai idétlenkedéseit.
Bár én már leírtam, mikor beléptünk a szervezetbe, hogy ezzel a NATO-nak annyi, de a folyamat elég lassú, ezért hát feltámasztotta első lépésként a kisantantot, ami elég rossz hír a szomszéd országokban élő magyaroknak, csak még nem tudják, mert ők is erősek.
És már van tizenkét tankunk és tizennégy vadászrepülőnk és egy kisvasutunk is, csak mit is akarunk ezekkel kezdeni?
Ki ellen akarjuk alkalmazni? 
Persze van ezekben pénz, csak tudni kell kivenni belőle, megcsinálni a beszerzést okosba...


Szóval, a sál praktikus ruhadarab, el lehet vele takarni ezt-azt, meg aztán hadd aggódjon az Unió, hogy mi lesz itt, ha nem lesz lóvé.
De persze lesz, mert az elvek arrafelé ugyanannyira lényegtelenek, mint errefelé.
Most éppen zsarolgatás folyik, és csak remélni lehet, hogy nem szakad el az Unió cérnája, mert akkor nem Rasi kell, hogy zaciba adja az óráját, hanem a te inflációs rátád szökken az egekbe, pedig már most is elég magasan szárnyal.
Egyébként meg Nagyurunk jobban tenné, ha nem égetné magát ilyen ócska sállal, itt a coming out ideje: valódi törekvéseit felvállalva bátran akasszon a nyakába egy földgömböt.
Csak semmi álszerénység!

:O)))

RÉGI TÖRTÉNET ÚJ FEJEZETE

Éppen száz éve, hogy a jelenlegihez kísérteties pontossággal hasonló összetételű intervenciós seregek farokfelcsapva feltülekedtek a hajókra Trockíj Vörös Hadserege elől menekülve, de hát az emberiség soha nem tanul semmiből.
Az angolszász imperializmusnak akkor sem volt semmi keresnivalója arrafelé.
Most sincs.
És errefelé se lenne semmi keresnivalója, ha képesek lennénk felismerni saját érdekeinket, de nem úgy néz ki, hogy sikerülne.
Nem volt jó évtizedek nyugalma, békés kereskedelme, nem volt jó, hogy a hatalmas szomszéd kimeríthetetlen nyersanyag bázisán, óriási piacán fejlődhetett a sok kisebb-nagyobb ország gazdasága, nem volt jó a mindig megbízhatóan szállított energiahordozók adta biztonság, Európának a gyarmati lét kell, mert a függetlenséggel és a szabadsággal láthatólag nemigen tud mit kezdeni.
Anno az USA hajdani anyaországától gyarmati függésben élt, de amikor ledobta magáról ezeket a kötelékeket, akkor éppen úgy kezdett el viselkedni, mint honi demokratáink: demokrácia az, ha én mondom meg a frankót.
A brit birodalmi gondolkodást felváltotta az amerikai imperializmus, megfűszerezve némi küldetéstudattal, angolszász gőggel és arroganciával, felsőbbrendűségi komplexussal, ami lényegét tekintve cseppet se különb a náci übermensch szép gondolatánál, legfeljebb rasszizmusa nem faji, hanem nemzeti alapon kezeli a jó és rossz fogalmát -  négy láb jó, két láb rossz, a legsötétebb náci időket idéző módon, mindössze a zsidókat kell behelyettesíteni - aktuálisan a barbár oroszokkal, felkészülnek a kínaiak.

Amerikának nagyon megfelel az  egypólusú világrend, melyben az USA írja a törvényeket, az USA szabályozza a gazdasági kapcsolatokat, a világ pénzügyeit - az USA a  világbéke felkent apostola és őre, világszerte fenntartott ezer támaszpontjával pedig szavatolja azt, hogy senki ne lóghasson kí a sorból.
Az Egyesült Királyság pedig ennek a politikának a leglelkesebb kiszolgálója, szinte szégyenkezve nézi az ember, hogy hova csicskásodott ez a hajdan független és az emberiségnek oly sok pozitívumot - és negatívumot is -  adó hatalom.
Miután a Brexittel nem sikerült elérni az amerikaiak által vágyott célt, a formálódó egységes Európa teljes szétverését, új ötlet kellett - ez lett volna Ukrajna NATO-tagsága, melyet az első lépésnek szántak a szent cél: Oroszország feldarabolása felé. 
A főpróbát már megtartották a Balkánon, a jugoszláv minta tetszetős volt, a klímaváltozás pedig felettébb vonzóvá tette a sarki területeit vesztő, szétporladó nagyhatalomról alkotott ábrándokat.
Hát, ez egyelőre nem jött össze, de jelentős számú népességet sikerült totál meghülyíteni.
Miután a média egy kézből vezérelt és a fogyasztót elzárták minden olyan információtól, ami eltér a kívánt céltól, a népesség azon része, amelyik azt is elhiszi, hogy Putyinnak otthon papucs helyett lánctalpa van, ma lelkesen utálja az oroszokat - egyébként is erre vannak kondicionálva vagy száz éve már.
Emellett jó lenne végre megnyerni a második világháborút is - végtére is, ha Amerika a kommunikációs hadszíntéren meg tudta utólag nyerni a vietnami háborút, a dicsőséges saigoni pucolás és a diadalmas afganisztáni menekülés, a közel-keleti vérfürdők és politikai gyilkosságok után kit érdekelnek a tények?

Pedig hát az orosz hadsereg herszoni kivonulása maga a riói karnevál volt az amerikaiak fejveszett meneküléséhez képest, persze hamarosan kiderült, hogy az ukrán csapatok bevonulása a kiürített városba a  II. Világháború D-napjának partraszállásával azonos jelentőségű esemény, mint ezt az ukránok gyíkvállú hadvezére megállapította, leköpve ezzel a partraszállás tízezer halottjának emlékét.
De az kétségtelen, hogy a kommunikációs hadviselés hatékony, sikerült démonizálni Putyint és vad gyűlöletet kelteni az oroszok ellen.
Néha már teljesen irreális ügyeket produkál az élet - egy ukrán légvédelmi rakéta Lengyelországban landolt, mire is a net népe már a világháború kitörését vizionálta.
Természetesen mindenki meg volt győződve, hogy a rakétával az oroszok támadták meg a lengyeleket, hiszen mi is lehet az orosz hadsereg számára kívánatosabb célpont egy traktor pótkocsijánál?
A média buzgón prejudikált, a politikusok meg lelkes kardcsörtetésbe kezdtek, ma délutánra várható, hogy életveszélyes fenyegetésekkel tántorítsák el Oroszországot atomfegyverei bevetésétől.
Orbán meg összehívta a Védelmi Tanácsot, huhhh! Megnyugodhatunk!
Ha nem lenne ez az egész helyzet életveszélyes, rengeteget lehetne röhögni rajta.


Az ember, ha belegondol, csak elkeseredik, hogy ez az egész történet azzal indult, hogy a hatalomra jutó ukrán neonácik azonnali hatállyal fel akarták mondani az orosz flotta támaszpontjainak bérleti szerződéseit - már meg is volt az új bérlő, valami US Navy névre hallgatott volna.
Utána csodálkoztak egy darabig, aztán elkezdték önmegvalósító harcukat az orosz nemzetiség ellen, tizenezer halottat produkáltak a neonáci szabadcsapatok, majd a NATO belengette Ukrajna felvételének szép ötletét. Ez Oroszországot a a nyugati katonai szövetség taktikai atomfegyvereinek célpontjává tette volna, miután Amerika - éppen jókor...- felmondta az ominózus fegyverrendszerek korlátozásáról kötött szerződést.
Ukrajna meg elkezdett atomfegyver után nyúlkálni, és eljött az a pont, melyet az oroszok már nem hagyhattak válasz nélkül, mert ha Ukrajna a NATO tagja lenne, akkor a diplomácia sikertelenségét elkerülhetetlenül követő  katonai ellenlépések kikerülhetetlenül világháborúhoz vezettek volna.
Így egy helyi konfliktussal több vagy kevesebb - ez csak a résztvevőknek rettenetes, de hát ha valaki nagyot akar akasztani, nagyot kell kockáztatnia, és Amerika ezidáig ment előre, mint kés a vajban, most meg tessék -  van is csodálkozás ezerrel.

A világ gazdagabb fele pedig most éppen együttérez, amit elfelejtett ugyan a Donbasz tizenezer orosz áldozatával kapcsolatban, de most aztán bepótolja a humanitárius minimumot, könnyes szemmel siratja a Fekete-tenger állítólag háború áldozatává vált ötezer delfinjét.
A szám hiteles, Zelenszkíj személyesen számolta meg őket, de lehet, csak az ukránok által telepített aknák számából következtetett, de ez nagyjából mindegy is.
Mi meg pénzt adunk az ukránoknak, és csak néha csodálkozunk, hogy miért is nem volt jó a világnak egy semleges és demilitarizált Ukrajna.
A történet persze megy tovább, mígnem egyszer a Csendes-óceánnál véget nem érnek a csaták.
De az is lehet, hogy a floridai öbölben.


:O)))

SVÉDTORNA

Európának talán igénybe kellene vennie valamiféle szakértő segítséget, talán pszichológus de lehet, hogy pszichiáter segítségét, hogy fel tudja számolni szuicid hajlamait.
Miután szeretett miniszterelnökünkhöz való viszonyom erősen hajzik Harangláb kukoricagölödinhez való viszonyáram így fáj szinte leírnom, de egyetértek azzal a megállapításával. hogy az európai politika maga a tömény ostobaság.
Ennek a politikának csak akkor van értelme, ha elfogadjuk azt az alapvetést, mely szerint az USA a világ ura, mi pedig cselédei vagyunk országként, egyénenként egyaránt.
Ha megnézzük az újonnan kinevezett amerikai helytartó viselkedését, akkor bátran megállapíthatjuk, hogy ennek a diplomáciához már halovány köze sincs, ennek inkább az arroganciához van köze.
Meg kell mondjam, hogy a szovjet nagykövetek ennél ezerszer különbül viselkedtek,  mondom ezt annak ellenére, hogy a saját külügyminiszterünket balfék kakadúnak minősítő megnyilatkozásokban nem látok semmi kivetnivalót.

De nem csak Európával van baj, hanem az emberekkel is, akik az utóbbi harminc évben hihetetlen elbutuláson mentek keresztül.
Más kifejezés ugyanis arra nemigen van, ha valaki képtelen felismerni saját érdekeit, és folyamatosan érdekei ellenében cselekszik.
És most tegyük félre zsigeri ellenszenvünket mindenféle gyűlölködéssel és gyűlöletkeltéssel kapcsolatban - a magaserkölcs se legyen iránymutatónk, egyszerűen csak az átlagpolgár jólfejlett önzésével tekintsünk a folyamatokra - jó ez nekem?
Olvasom kommentekben, hogy szerzőik háborognak, hogy Magyarország még nem adta beleegyezését Svédország és Finnország NATO felvételéhez.
Hát, ami azt illeti, lehet, hogy ez lenne a legbölcsebb döntés, ez szolgálná leginkább az európai polgárok érdekeit, mert az borítékolható, hogy az említett államok felvétele csak egy újabb - és nem is kis - lépés lenne a harmadik világháború felé.
Ez pedig előbb-utóbb óhatatlanul nukleáris világháború lesz, melyben válogatás nélkül pusztulnak majd a háborús uszítók és a béke hívei, és a mai értelemben vett élet akár meg is szűnhet ezen a gyönyörű és kellemes bolygón.
Ez kellene nekünk?
Hiszen az ukrajnai helyzet is azért állt elő, mert az USA képtelen volt felhagyni Oroszország természeti kincseinek megszerzésére irányuló törekvésével, ezért rakta körbe katonai támaszpontokkal Oroszország határait, ezért önti számolatlanul a pénzt Ukrajnába - óránként (!) két és félmillió dollárt -, ezért támogatja a kalandor Zelenszkíjt és ezért gátol meg mindenféle rendezési kísérletet.


Ne legyenek illúzióink, Orbán rendszere támogatni fogja az USA törekvéseit, csak előtte kicsit fel akarja srófolni a támogatás árát, hiszen számára a hatalom birtoklása a legfontosabb, mert az hozza a pénzt, a vagyont, és számára csak ez a meghatározó.
Az ő atombiztos bunkere már megépült Hatvanpusztán, vagyona jelentős része már szétporlasztva biztonságban van mindenféle erre a célra szolgáló bankokban, ingatlanokban, értékpapírokban, a család menekülési útvonalát is előkészítették, hogy aztán majd a csóringerek elgőzölögnek egy csendes hajnalon egy szép nagy gombafelhő alatt, az őt nem érdekli különösebben.
Mint ahogy Európa mai vezetőit sem, pedig egy részük német, és a németek már megtapasztalhatták, hova vezetnek a világuralmi ábrándok.
Hogy ez ellen a hétköznapi ember szintjén nem tudunk sokat tenni, az sajnálatos, de legalább kicsit gondolkodni kellene és visszavenni a lelkesedésből, ameddig még lehet.
Szóval nem kellene siettetni ezt a NATO-bővítést, ha már az érintettek nem is tanultak semmit a történelemből.
Ki kellene egyezni, mert a legrosszabb egyezség is jobb egy nukleáris világháborúnál, annak végén nem lesz, aki kiegyezzen, és nem lesz kivel kiegyezni, hacsak a patkányok és a csótányok fel nem veszik egymással a diplomáciai kapcsolatokat.


Akárki is hirdeti: béke kell.


:O)))

 

 

HALOTTAK NAPJÁN

Soha nem szerettem a halottak napját, a temetői turizmust.

Leginkább a virágárusok ünnepének tartottam, aztán mikor eluralkodott errefelé a Valentin-nap, azt már a virágkereskedők telhetetlenségének rovására írtam.
Nem értettem, hogy miért kell arra időpontot kijelölni, hogy azokra emlékezzünk, akik már nincsenek velünk, többre tartottam azt - bevallom, többre tartom ma is, amikor egy szituációról, egy dalról, egy gesztusról hirtelen bevillan, eszembe jut valaki, valaki, akit szerettem, akit tiszteltem, akinek sokat köszönhettem, vagy akár csak valaki, akivel együtt tudtunk nevetni, játszani.
Mára azért kicsit érettebb lettem, - na jó, talán megöregedtem - és sokkal megértőbb vagyok, belátom, hogy nem mindig van lehetőség a napi rohanás közben megállni és emlékezni, pedig talán a túlvilágon is szükségük lenne az eltávozottaknak erre - ki tudja?
Lehet, a lelkük nyugodtabban rezegne vagy hullámozna, ha érzékelnék, hogy nem múltak el nyomtalanul a világból, melyben jó esetben is legfeljebb úgy csak száz évnyi emlékezet jut nekik az örökkévalóságból.
Ez az ünnep arra mindenképpen jó, hogy számbavegyük azokat, akikre emlékezni tudunk még, akik az életünk részei voltak, akikből magunkban hordozunk egy darabot - némelyikükből génjeinkben, másokból meg emlékeinkben.

Vannak köztük, akik végig kísérték életünket, vannak, akik csak életünk egy szakaszán tartottak velünk, de vannak olyanok is, akiket személyesen nem is ismertünk, de valamilyen oknál fogva életünkhöz tartozóknak érezzük őket.
Nekem ilyen a dédapám, aki Fényes István néven írta egy kockás füzetbe költeményeit, akitől szentül hiszem, hogy a késztetést örököltem, hogy megosszam gondolataimat a világgal - a világról.
Ilyen a háborúban Makónál elesett nagybátyám, akinek emléke mindig emlékeztet arra, hogy bolond az aki a sorstól igazságosságot remél, sok esetben milyen igazságtalan is az emberi sors, hogy mennyire nincs köze az emberi minőséghez.
Arra, hogy a vakszerencse játékszerei vagyunk.
Aztán ott a társunk, akivel néhány évtized után szinte szimbiózisban éltünk, és valahogy úgy képzeltük, hogy majd egyezerre múlunk el, de aztán mégsem, és évek kellettek rá, hogy beletörjünk ebbe a helyzetbe.
Csak emlék már   az apám, akitől megtanultam, ha elesünk, akkor azonnal fel kell állni és megismételni hiba nélkül azt, amiben kudarcot vallottunk, mert nem lehet hagyni, hogy a kudarc emléke égjen belénk örökre.
Apósom-anyósom, akik bizonyították, hogy a szegénység nem lehet akadálya a felemelkedésnek, csak kitartónak és céltudatosnak kell lenni.
Nagynénéim, a végtelenül jólelkű és szelíd óvónő és a végtelenül életrevaló és gyakorlatias üzletasszony, meg anyukám keresztanyja, aki - bár nem kötelezte rá semmi - elkísérte idős szüleit a kitelepítésbe, a kispolgári jólétből a nyomorba, és ezzel nálam bűnbocsánatot nyert arra, hogy állítólag a háború előtt lelkesedett Hitlerért.
Ő tán még ma is élne, ha kilencvenöt évesen nem kellett volna egy idősek otthonába költöznie.
Emlékezem nagymamámra, aki olyan volt, mintha a mesekönyvből lépett volna ki, és az apai nagymamámra, aki kissé érdesebb típus volt, akinek személyéhez sok vidám anekdota kapcsolódik.
Emlékezem nagyapáimra, életrevaló apai nagyapámra, aki a világ legfinomabb őszibarackjait termesztette, anyai nagypapámra, a akitől a cipőpucolás művészetét tanultam, unokatestvéreimre, a szelidlelkű nagynénim szelidlelkű fiára és a ferencvárosi vagányra, akinek anyja négy fiút nevelt fel özvegyen, soha nem panaszkodva.
Emlékszem számomra kedves nőkre, akiket szerettem és akik közül talán voltak olyanok is, akik viszontszerettek, iskolatársakra, arra az évfolyamtársamra, aki teljesen meghökkentett a halálával, hiszen a mi korunkbeliek nem szoktak meghalni - és ma már hányan meghaltak közülünk...
Munkatársak, barátok, jó ismerősök is a listán vannak, köztük sok az érdekes személyiség, akikhez vidám vagy megható történetek kapcsolódnak, és akik már nem tudnak emlékezni ránk.
Mindegyikükért kár.


Ha az ember elég hosszú ideig él, akkor elég hosszú lesz a névsora azoknak, akikre emlékeznie kell, aki olyanná tették az életünk, amilyenre sikerült, akik által és akik segítségével gazdagabb lett az életünk.
És lassan lassan mi is ballagunk az elmúlás felé, aztán talán majd egyik-másik leszármazottunknak időnként eszébe jutunk erről-arról, és én nem fogok ragaszkodni hozzá, hogy ez egy jeles napon történjék.
Teljesen elégedett leszek, ha egy gesztusról, mozdulatról vagy szófordulatról eszébe jutok.
Aztán rezgek tovább középszorgalmasan, mert a túlbuzgalom káros, ezt megtanultam - öreg járőr nem rakéta, mit tudjuk.
Akik elmentek már - sajnos - nyugodjanak békében...


:O)))