ÉVBÚCSÚZTATÓ

Véget ér végre az óév
Kilóg már a nyelvünk,
Csupasz seggel tanakodunk,
Most merre is menjünk?

Minden olyan szépen indult
A tavaszi télben,
Összefogás! Együtt leszünk!
Arcra estünk szépen.

Harccal telt az egész évünk,
Jött az árvíz, s rajta
Kis csónakban hadonászott
Népünk édesapja.

Gumicsizmás aranylábát
A nyakunkra tette
Amit látott, mit észrevett
Mind nevére vette.

Az maradt csak, ami jut a
Hetedik gyereknek,
Már annak is örülhetsz, hogy
Nem mindennap vernek.

Meggründolta számodra a
Hírneves KÖZGÉP-et
Magas ívben megtisztelte
Azt a bamba képed.

Szétosztotta földjeidet
A haveri körnek
Tudod, minek néz ő téged?
Címeres ökörnek!

Cigaretta, stadionok
Közbeszerezés, lopás,
Ha nem tetszik, lábad között
Megzápul a tojás!

Legyaktuk az IMF-et,
Legyőztük a rezsit,
Eladtuk a Viktor kiráj
Legszebb lánya kezit!

Nem maradt, ki fenyegetné
Ezt a dicső kormányt
Már csak őt kell elűzni,
A rettenetes Gyurcsányt!

De vele nem kell vesződni,
Hisz’ a kutyafalka
Verekedés után mind a
Sebesültet marja.

Összefogni? Ugyan, minek?
Egy jó ellenzéki
Életét a Parlamentben
Oly nyugodtan éli!

Majd jönnek a választások,
Aztán négy év Hawaii
Ki napra áll, annak fején
Megolvadhat a vaj.

Ezért aztán szép csendesen
„Hetven-harminc” leszünk,
Mi a francnak háborúzzunk,
Nem ment el az eszünk!

Te meg, kedves olvasó, hát
Kösd fel jól a gatyád
Ennél szebb és jobb országot
Hagyott rád az atyád!

Erre gondolj, mikor eljön
A választás napja:
Hülye ember kinek fejét
Verik, ő meg hagyja.

Tudd a dolgod, köszörüld ki
Elkövetett hibád,
Ha megtetted, száraz kenyér
Helyett ehetsz libát!

Kívánok hát szilveszterkor
Minden jót és szépet
A  pocakos rabló helyett
Boldog, szép Újévet!

:O)))

ÁLMAINK KISKERTJE

A mesékben szokott az előfordulni, hogy az ördög felugrik a szerencsétlen szegényember hátára és vadul sarkantyúzza, mígcsak a nyelve a földig nem lóg a szerencsétlenjének.
Valahogy így jártunk mi is, és csak későn ébredtünk rá, hogy megszívtuk, mint a torkosborz, jóllehet tudhattuk volna ezt már előbb is.
Csak éppen nem akartuk tudni.

Pedig volt ennek előzménye, ha nem is ennyire kiérlelt formában, a későbbi baltás gyilkos akkor még csak a légy lábait huzigálta, mivel baltája - és hozzá ereje – akkor még nem volt.
Lett.
Merthogy rámutatott a konyhakertre, mely kétségkívül kissé gazos volt, de azért voltak ágyások, melyekben ott növekedett a demokrácia nevű növény, meg igen lassan bár, de a jövedelem nevű káposzta is.
De éjszakánként ott volt ő is a segédeivel, és a parlagfű meg a bürök magvait szórta szanaszéjjel, majd azt mondta, majd ő elvégzi a gyommentesítést, csak kellene ehhez egy balta.
Mint az üveges, aki éjjelente féltéglákat hajigál az ablakokba a jobb üzletmenet érdekében.
Hát odaadtuk neki a baltát, hiába mondta az egyik előző kertész, hogy a balta nem a konyhakertbe való szerszám, nem hittünk neki.

Nem hát, mert, ahogy a patás fel-alá trappolt a kertecskében, összetaposva az ágyásokat és beleverve egyet-kettőt kapanyéllel a szembejövő kertészek képibe, valóban egyre randább lett az addig oly kedves kis kertünk.
Megaztán az a világ rendje, hogy a kertészt nem élethosszig szerződtetjük, hanem meghatározott időre, hát hadd kapjon ez is lehetőséget, hiszen olyan szép tervei vannak, és megígérte, hogy majd megvédi a zellert, amit a másik kertész el akar lopni gumóstól-levelestől, mindenestől!

Eleinte mindenki csak kissé értetlenkedve, de bizakodva nézett, mikor a baltával csapkodni kezdte a növényeinket, megmagyarázgattuk, hogy ahhoz, hogy rend legyen, először meg kell tisztítani a terepet, de aztán, amikor tőből vágta ki a demokráciát, már sokan gyanakodtak.

Közben a régi kertészek szerteszaladtak, némelyik megijedt, hogy őt is hókon vágják, némelyik elkezdett helyezkedni, hátha még alkertésznek jó lesz az új rezsimben is, voltak meg, akik azt gondolták, hogy majd eléldegélnek abból, hogy a piacon, mint növényvizsgálók megmondják a frankót az új kertész termékeiről.
Rossz nyelvek szerint meg is állapodtak vele arról, hogy szép békésen kritizálják majd az új zellert, mely ránézésre kiköpött parlagfű, ehetetlen és taknya-nyála egybefolyik annak, aki mégis megpróbálja fogyasztani.
De hát nincs más, a szakértők szerint meg csak a narancssárga levelek színe ellen lehet kifogás, amúgy a tápérték és az élvezeti érték egyaránt magas.

A kertecskénkben ma egyenletes eloszlásban gyomnövények, lótetvek és elmebeteg kertészek lelhetők, utóbbiak feltehetősen terápiás céllal, ott bolyongva rikkantják időnként, hogy unortodox, wassalbert, meg, hogy hazafiság, rendbírság, - közben oda- odacsinálnak a kert minden sarkába.
Ha pedig valaki belelép, vagy szóvá teszi a bűzt, arra kórusban ordítják, hogy ócska komcsi.
Persze sok hely a növénytermesztésre nincs is, hiszen a kertben menet közben stadionok épülnek, meg kell a hely a rendfenntartók gyakorlótere számára is, merthogy a kertész a szerződése lejárta után is maradni akar.
Hogy is mehetne el, hiszen - mint megemlítette - a tulajdonosok nem tudják még gond nélkül levenni futás közben a harminc méteres átadásokat, márpedig az igaz magyar számára ez alapkövetelmény, különben hogyan is merhetne nagyot rúgni?
Körömpasszokkal meg nem megy senki itt semmire, durrbele, a közepibe!

A környező kertek tulajdonosai elképedten nézik az új növénytermesztési technológiát és rettegnek, nehogy hozzájuk is átterjedjenek a gyomok - a libák is fintorogva elfordulnak, ha átrepülnek felette.
Látogatóink nincsenek, hajdani barátaink szánakozva néznek ránk, a kertész meg a faeke újbóli bevezetésén gondolkodik, mert történelmileg bizonyított, hogy azt el tudják húzni az asszonyok is, akik másra úgysem alkalmasak.
A tulajdonosok meg még mindig bambán nézik a helyzetet, pedig ma már nincs erre mentség, hiszen ma már senki sem mondhatja, hogy nem tudja, hogy mire számíthat.
De még mindig nem tanulnak, sőt, néha úgy tűnik, ostobábbak, mint valaha.

A kertész lehúzta róluk a ruhát, ott dideregnek puci seggel, és hálás szívvel rebegnek köszönetet, mert nagy csinnadrattával visszaadta nekik a zoknijukat – rezsicsökkentés, bakker - mondta nekik, ők meg azt bizonyítják éppen, hogy a magyar nép inkább találékony, mint okos.

Talán azért van ez, mert nem harcoltunk meg a demokráciáért, mely ajándékként hullott az ölünkbe, ezért nem érezzük az értékét.
Mint a fiatal házasok, akiket a szülők kistafíroztak, berendezték a lakást, ők meg a milliós ülőgarnitúrán utcai cipőben ugrálnak, leöntik borral, kávéval, a gyerek meg kislibákat rajzol rá alkoholos filccel.
Aztán, mikor majd a saját pénzükből vesznek egy harmadát sem érő, lapra szerelt, pozdorjából készült vackot, akkor azt úgy kezelik, mint szent tehenet az indiaiak.
Hát most éppen megengedtük, hogy a kutya kirágja a pamlag oldalát, és azt várjuk, mikor esik szét a bútor, hogy végre megvehessük a magunk szent tehenét.
Csak addig kell kihúzni valahogy.
Nem lesz könnyű…

:O))) 

KÖZBESZERZÜNK, KÖZBEN SZERZÜNK

Az egészben az a legszomorúbb, hogy ezek hemperegve röhöghetnek rajtunk.
Megnézik a videót az egyre nyilvánvalóbban ártatlan Hunvaldról, aki gyakorlottabban ül már, mint egy túzok a fészkén, vagy Fapálról, aki olyan, mint akit leöntöttek egy kübli szarral, és most több–kevesebb sikerrel próbálja levakarni magáról a matériát, de a szagot nem lehet levakarni – meg röhögnek Hagyón és a Nokiás-dobozán - de rajtad is, mert ostobának tartanak.
Ezek keveset olvasnak, de nagyon ki tudják válogatni a kevésből is a nekik tetszőt.

Jogi tanulmányaikból kiválogatták azt, hogy hogyan lehet a joggal visszaélni, Parkinson törvényeiből pedig azt a fejezetet tették magukévá, mely arról szól, hogy míg egy atomerőmű építése során magának az erőműnek a költségvetéséhez nem szól hozzá senki, addig a dolgozók biciklitárolójának költségeit hosszasan vitatják.
Ennek köszönhető, hogy a média hosszasan vitatja azt, hogy a Nokiás dobozba belefér-e tizenötmillió forint, magukat oknyomozónak vélő újságírók szorgalmasan gyömöszölik a tesztdobozba a banki alkalmazottaktól a kísérlet idejére kunyerált és számukra is csodaszámba menő pénzt.
Mari néni meg csendesen csóválja a fejét, mert annyi pénz a világon sincs, mint tudjuk…

Nos, ennek köszönhető, hogy nálunk a legordasabb pénzügyi disznóságok, a legvadabb vagyoni bűncselekmények sem kerülnek reflektorfénybe, hiszen ha valaki ellop tízmilliót, az tízmillió, abból lehet venni egy merdzsót – na, nem a legmenőbbet – de a milliárdról azt sem tudja dolgos népünk többsége, hogy az hány nullát jelent.
Emiatt aztán az égvilágon senkinek nem csípte a szemét a KÖZGÉP- nek juttatott kis karácsonyi ajándék, az a huszonhét milliárdocska, melyet közbeszerzésen hozott nekik az angyalka, vidáman csilingelve, hóna alatt a karácsonyfával.
De meg is érdemlik, hiszen annyira szorgalmas népek – ők akkor is az országért dolgoznak, mikor mindenki más a bejglivel meg halgyilkossággal, majd a nagy zabálás kipihenésével van elfoglalva, beleértve a Blaha Lujza téren sorbanállókat is.

Szorgalmasék karácsony második napján, 26.-án, munkaszüneti napon is képesek nyerni néhány milliárdocskát, de be kell látnunk, ha egyszer az év 251 munkanapja nem elég a megtollasodáshoz, akkor fel kell áldozni az áldott pihenést is, húzzunk bele!
Persze mondhatja bárki, hogy ez a pénz egy majdani munka ellenértéke lesz, én meg azt mondom, hogy akár az is lehetne, de lehet esetleg egy olyan összeg is, mely lényegesen több az elvégzendő munka ellenértékénél.
Miután a pályázatok egy részén a cég egyedül, vagy egy konzorcium vezetőjeként indult, így a vállalási árat semmi nem befolyásolta.
Régebben legalább annyit szoktak adni az etikettre, hogy egy „baráti” céget is indítottak a pályázatokon, amelyik tett egy magasabb ajánlatot, ma már senki nem ad semmire - megpályázzák, megnyerik, és mindenkinek kuss!

A huszonhét milliárdocska öt pályázatból jött össze, van közöttük, melyet az eredetileg becsült ár másfélszereséért nyert meg a cég, vagy a cég vezetése alatt álló konzorcium, de a többi sem lehet prognosztizálhatóan veszteséges.
Emellett van közöttük jócskán olyan munka is, melyet majd elborít az áldott magyar anyaföld, s melyet utólag ellenőrizni már soha nem lehet majd…
A bejelentés időpontján meg csak derülni lehet.
Merthogy december 23.-án és 26.-án került nyilvánosságra a hír, és a vezető hírportálokon ma már nem lelhető fel – de hát nem is csoda, ha egy ilyen kis semmi hír ilyen hamar elveszíti a hírértékét, főleg, ha a hirdetési piacot is az egyik érintett kontrollálja!
Amikor még hír lehetett volna, akkor a közönség is és a média is éppen mással volt elfoglalva – a közönség sütött-főzött, majd evett-ivott, míg a médiából délelőtt a nyál csorgott, délután meg a könny és egyéb testváladékok, úgyhogy a legkevésbé sem érdekelte az embereket, hogy Őfelsége Cége már megint mit nyúlt le.

Ez így egy olcsó megoldás volt, emellett teljesen felesleges is volt a médiát azzal szórakoztatni, hogy Balogh miniszter figyelemelterelési céllal meghívott ötven éhező gyereket az ötszázezerből a Hiltonba ebédelni, különben is, annak nagyobb hírértéke lett volna, ha a Krisnások őt hívják meg a Blaha Lujza térre.
De ez ma már lefutott meccs – ki tudja, hányadik ilyen a sorban – innen már megy ez, mint az ágybaszomorkodás - a munkát elvégzik az alvállalkozók, a fővállalkozó is kitol a fészerből néhány gépet, meg egy táblát, hadd hirdesse hírét-nevét, szerte a világban!
A munkát elvégzik, a pénzt kifizetik, oszt jónapot.

Az olyan cégek, melyek eléggé el nem ítélhető módon el szeretnének tüntetni egy-két milliárdocskát, állítólag mindenféle megbízható alvállalkozókkal végeztetnek el mindenféle olyan munkákat, mint például a szakértés, meg a tanulmányírás, ellenőrzés, feasibility study, átvonuló libák elleni légtérvédelem, miegyebek, melyek nélkül nem élet az élet.
Lesz közöttük svájci bejegyzésű is bizonnyal, vagy svájci fővállalkozó piréz alvállalkozója, akinek a jól kiérdemelt munkadíja majd Tonga valamelyik bankjában nyitott számlára kerül átutalásra - jó helye van ott annak, míg csak nem akarunk venni még egy olajkutat Bakiban…

Két csapat dolgozik itt párhuzamosan és mindkettő parádésan teszi a dolgát.
Egyik a politikai csapat – nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért Fidesznek, mely megteremti a kedvező politikai-gazdasági környezetet és szabályozást, elhárítja a felesleges kíváncsiskodást és okvetetlenkedést, baleset esetén végzi a kárelhárítást és kárenyhítést.
Másik a gazdasági csapat, mely ebből a helyzetből a legutolsó centig kisajtolja a kisajtolható hasznot, amelyik vet egy ki koncot a feltétlenül, vagy célszerűen életben tartandó szereplőknek, amelyik lefölözi és biztonságba helyezi a tevékenység eredményét, majd elhelyezi, lehetőleg valamerre messze távol az országtól, hiszen a rabló sem áldozata telkén építi a villáját.
Csányi és Demján már a múlté.
Ők vagy kiegyeznek, vagy ők is zsákmányállatokká válnak, mint krokodiloknak a gnú, és ki fognak egyezni ezekkel a hiénákkal, mert nekik van veszítenivalójuk, viszont az állam nincs a kezükben.
A Vezér meg büszkén hirdetheti az Országház pulpitusán: az erő velem van!
Na, mindegy.

Mindenesetre mindenkinek tudnia kell, hogy nem minden cégnek kell lehúznia a rolót, van olyan is, amelyik a magyar átlagot kissé meghaladó mértékben gyarapodik az ország hasznára, Vezérünk dicsőségére - vagy fordítva.
Te meg, komám, vegyél magadnak egy halina őrbotost, hogy ha be kell állnod a sorba az Erzsébet hídnál, hogy kapj a Rókusnál egy tál levest, meg ne fázzon a lábad, mert abból lesz a nátha, aztán ki tudja, hova vezet ez a folyamat...
Tényleg, valaki tudja, hova vezet ez a folyamat?

:O)))

KARÁCSONY

A karácsony a szeretetről szól.
Aztán meg még olyan is, mint a karácsonyfa maga, mindenki teleaggathatja mindenféle számára kedves dologgal a nagy, áhítatos érzelmektől kezdve a családi tradíciók apró csingilingijein át, a bejglitől a rántott halon és mákosgubán keresztül a sült pulykáig – ki-ki vérmérséklete, neveltetése és sznobizmusa szerint.
Családi ünnep ez, amikor a rokonok meglátogatják egymást, amikor mindenki szereti a másikat, de, még aki nem szereti, az is úgy tesz, mintha szeretné, és ezt teljes ünnepen át produkálja, ami azért nem kis teljesítmény ebben a rohanó világban.

Most mégsem róluk – rólunk, szerencsésekről szeretnék írni, akiknek van családja, akik megöleljék este, a karácsonyfa mellett, az egyre kevésbé érezhetően fenyőillatú szobában (Az orrunk romlik? Vagy talán már ezek a mai fenyőfák sem a régiek?), hanem azokról, akiknek nem öröm, hanem megpróbáltatás és fájdalom ez az este.
Mert a magány fáj, nagyon fáj.
Jobban tud fájni, mint amikor elvágja az ember a kezét, vagy beüti a kobakját, mert a magány a lelket marja, marcangolja, és nem használ ellene semmiféle fájdalomcsillapító.

Az még csak istenes, ha valaki azért szomorkodik, mert a gyereke elment a világ másik felébe a megélhetése után, mert róla jöhet hír, esetleg majd ő is megjöhet, ha a lehetőségei úgy hozzák, meg aztán a mai telekommunikációs lehetőségek, a skype, az olcsó telefon, az internet talán az Úr adománya azoknak, akiknek bánatán és fájdalmas sóvárgásán megesett a szíve.
Akiknek meg szeretné könnyíteni azt a szívszakító helyzetet, hogy karácsonykor nem tudják megölelgetni, megszorongatni kisunokáikat, nem örülhetnek a csillogó gyermekszemek, az esetlen kamaszok, a páváskodó bakfisok láttán.

De vannak sokan, akiknek sorsa úgy hozta, hogy teljesen egyedül maradtak, mert akiket szerettek, és akik őket szerették, azok már mind-mind egy égi nagy karácsonyfa körül állnak, remélhetőleg örök boldogságban.
Ők ennek a napnak a nagy vesztesei, hiszen minden ünnep egyúttal emlékezést is jelent - ez is.
Emlékezést a hajdani szép napokra, az elmúlt boldogságra, az elszállt fiatalságra – és emlékeztet a magányra, az egyedüllétre, a sokszor céltalannak és kilátástalannak érzett jövőre.
Nem lehet könnyű megélni, nem lehet könnyű túlélni…

Amikor gyerekek voltunk, egy nagy bérházban laktunk, ahol egy emelettel lejjebb lakott egy idős testvérpár, nyolcvan felett mindketten.
Az idősebbik testvér soha nem ment férjhez, ő hajdan a Meinl cég egyik üzletében dolgozott, akkor, amikor még nem volt mindegy, hogy hol dolgozik az ember, és amikor ezt a helyzetet úgy lehetett érzékeltetni, mintha a császár bárónői rangot adományozott volna neki.
A másik testvér férjnél volt, a férje iskolaigazgató volt akkor, amikor egy iskolaigazgató délben még hazajárt ebédelni meg sziesztázni, majd délután még kis időre visszament az iskolájába.
Boldog volt, de jött a háború, egyetlen fiuk odaveszett a Donkanyarnál, de erről semmi biztosat nem tudtak, és várták haza – hosszú éveken át.
Sokáig feltettek egy terítéket neki is, ha ebédidőben érne haza, ne kelljen a nagy boldogságban ezzel vesződni.

Amikor a férj meghalt, a két testvér együtt élt és a kistestvéremben megtalálták az unokájukat, aki rengeteget játszott náluk, ette a csak neki sütött süteményeket, engem meg evett az irigység, de hát nem volt mit tenni, ő lett a libling, én meg csak a libling testvére lehettem.
Anyámékkal is jóba lettek, és mivel valami extra szerencse folytán nekünk volt a környéken – de talán a kerületben is - először televíziónk, minden adásnapon meghívták őket a kísérleti adást nézni.
Úrilányok voltak, soha nem tolakodtak, kedvesen és mosolygósan örültek a lehetőségnek.

De a karácsony az más volt, mert karácsonykor ők is részesei lettek az ünnepnek.
Mikor a családhoz meghozta a Jézuska a karácsonyfát és az ajándékokat (apám volt az angyalka, ő csilingelt egy pohár és egy kanál segítségével - a kinyíló ajtó eltakarta őt az összes angyalszárnyaival egyetemben…) mikor kiörvendeztük magunkat és megettük a karácsonyi vacsorát, akkor megjelent a két vidám öreglány.
Hozták az elmaradhatatlan puncstortájukat (fenomenális volt) elültek egy órácskát, kivették a részüket az örömből, begyűjtötték az ajándékukat, a kóstolót a bejgliből, a rántott halból, aztán hazasétáltak.
Éveken keresztül így ment ez, és ha üldögél valamelyik felhőn a két testvér, hát üzenem nekik, hogy a mai eszemmel sokkal többre értékelném azt a puncstortát, amit akkor csak süteménynek néztem, de ma már tudom, hogy több volt annál, mert az volt az ő ünnepük, amikor ők is adhattak.

Tulajdonképpen kevés kell egy embernek ahhoz, hogy oldódjon kicsit a magány, kis idő, kis figyelmesség, egy apró ajándék, egy kistányér bejgli, amit karácsonyeste becsengetve bead az ember az ajtón, meg egy mosoly, egy karácsonyi jókívánság, és máris elviselhetőbb lesz a magányos ember számára az ünnep.

A szerencsésebbje meg ünnepelje a saját tradíciója szerint azt, amit saját magának – mint liba a kukoricát a gazból - kiszemelgetett az ünnepből.
Ünnepelje a családot, a szeretetet, Krisztus születését - bármit, ami közelebb viszi szeretteihez és a másik emberhez.
És egyen–igyon jókat, mert ez is hozzátartozik az ünnephez, meg a tradíciók is.

Nekem például nincs karácsony, ha nincs az asztalon rántott ponty, krumplipürével és céklával, utána a bejglikkel (diós, a töltelékében baracklekvárral és mákos, a töltelékében reszelt almával…) de persze ez nem kötelező, másoknál más a menü - az sem lehet rossz.
A lényeg a tradíció, nekem az új év sem kezdődik el addig, míg nem játsszák el a Bécsi Filharmonikusok a Radetzky-indulót az újévi koncerten, csutkára tekert hangerővel.
A tradíció gazdaggá teszi az életet, úgyhogy csak bátran, lehet megteremteni a saját ünnepi szokásokat, melybe bele lehet építeni a saját és a partner családi hagyományait is, attól lesz az élet otthonos.

Meg a meleg fényű ünnepektől, a kis békességtől, megpihenéstől, melyet kívánok minden kedves olvasómnak, megköszönve azt az ajándékot, melyet egész évben kaptam tőletek azzal, hogy az életetekből néhány percet rám pazaroltatok, mikor elolvastátok a bejegyzéseimet.
Hadd kívánjak hát cserébe én is boldog, csendes, mosolygós Karácsonyt nektek, sok szeretettel.

:O)))

FUTÓBOLONDOK ÉS MAFFIÓZÓK.

Azt találta mondani Deutsch Tamás, hogy "Ez a Horváth nem-NAV-revizor András egy szegény, szerencsétlen futóbolond.” – majd hosszasan diagnosztizálgatta a volt köztisztviselőt, aki merte közkinccsé tette azt, amit a NAV berkeiben már mindenki tudott, hogy kétféle adózó van.
Vannak az adózók meg vannak a kiemelt adózók.
Ők attól kiemeltek, hogy ki vannak emelve a szigorúan ellenőrzött gazdálkodó egységek köréből, pontosabban rájuk más elvek vonatkoznak, mint a kétfős családi vállalkozásra, végtére is a nemzetért érzett felelősségük is nagyobb.
A felelősség mértékét pedig a Vezér határozza meg, ő pedig már csak ért hozzá!

A nehezen öregedő zsúrfiú lehordja mindennek azt az állami hivatalnokot, aki vállalt kötelezettségének és hivatali esküjének megfelelően (…„minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését, szellemi és anyagi javainak gyarapodását előmozdítsam.") szót emelt a hivatal működésében érzékelhető anomáliák ellen.
Hogy Tompikának ehhez miféle érdeke fűződik, azt jelenleg pontosan nem tudni, de azt igen, hogy tehetséges pénzügyi szakember, hiszen amatőr nem tudna tízmilliárdos nagyságrendű pénzt olyan szakszerűen kiszórni az ablakon, mint Tompika a stadion-beléptető kapukkal.

Mindenesetre nem hallottam róla, hogy akárki is ellenőrizte volna a remek üzletet, a tizenegy éve elfekvő áru meglétét, a számítógépek állapotát, értékcsökkenését – el lehet képzelni, mit érhet ma egy 2002-es gyártású PC vagy monitor, - a telefonomnak nagyobb a teljesítménye.

 De ez lényegtelen is, hiszen Deutsch a Fideszben is a Vidám Fiúk együttes tagja, és bár ő is, csakúgy, mint a haverjai kiemelten kártékony, de magánemberi minőségében nyilatkozott meg, ellentétben a Rendőrséggel, mely házkutatást tartott Horváth András lakásán.
A Szerv elvitte az összes fellelhető papírt, még azt is, amelyiket a renitens volt közhivatalnok tekercsben tárolt a lakás legkisebb helyiségében, lefoglalta a számítógép merevlemezét, a nagymama szakácskönyvét, egy zacskó tisztasági betétet, a gyerek ceruzáit és az összes üres CBA feliratú zacskót.
Utóbbiakat majd vegyelemzésnek vetik alá, hátha megtalálják valamelyikben annak a tudatmódosító anyagnak a molekuláit, mely arra késztetett egy köztisztviselőt, hogy az államhoz, ne pedig főnökeihez legyen lojális, mert eme rossz szokás elterjedése beláthatatlan következményekhez vezethetne.

Tompika lemaradt egy fázissal, valószínűleg már megint a csajokat hajkurászta és nem vette észre, hogy a problémakezelés túljutott az első fázison, melynek lényege: vedd el az áldozat hitelességét.
Ez általában azonnali eredménnyel szokott járni, most is bevetették a nehéztüzérséget, meghirdették, hogy a delikvens nem is adórevizor, ellenben a kazánházban van egy hőmérő, azt kell neki meredt szemmel bámulni egész nap, úgyhogy ideje sincs konkrét ügyekkel foglalkozni – különben is, csak négy osztálya van, arról is a bizonyítvány Tadzsikisztánból származik, egy szakmai nulla hőbörgése ez, semmi több!
Ebbe a vonulatba illeszkedett volna bele Tompika nagyáriája, de közben a művelet már átcsapott a megfélemlítési fázisba.

Ennek első lépéseként az áldozatot kriminalizálni kell, például el kell hitetni róla, hogy az általa hivatkozott adatokat jogellenesen szerezte, például az un. „dirty socks” módszerrel elkábítva kolleganőit behatolt nekik az ő számítógépükbe és egy pillanat alatt kinyomtatta azt a hatvanezer oldalnyi adatot, melyet a szekrényében találtak akkurátusan felslihtolva.
Sajnos, a reményekben csalódni kellett, Horváth ex-adóhivatalnok nem hátrált meg, nem gyulladt be, nem vágott aggodalmas képeket, hanem azt mondta, hogy csak bátran, csak lelkesen munkálkodjanak, a következő lépés úgyis az lesz, hogy az általa vélelmezett többezer milliárdos adóhiányok ügyét kivizsgálják, majd megteszik a megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy ne csak az állampolgárok, de az állampolgárabbak is adózzanak, mint a köles.

Jellemző a magyar nép tudathasadt állapotára, hogy bár az adóhivatalnokot utálni természetes késztetésünk, de főnökei utálatától meleg érzések öntik el férfi és nő állampolgár hasaalját, hogy úgy kell Wittner Máriára vagy Harrach Péterre gondolnia a katasztrófa elkerülése érdekében.
Persze Horváth adóhivatalnok ezzel nincs még túl a nehezén, még előtte áll a pórázon vezetgetés, és még az sem derült ki róla, hogy pedofil és homoszexuális transzvesztita, egyelőre még szabadlábon van.

Majd nem lesz, egyet se féljen.
Aztán két év, mire vádat emelnek ellene, kettő, míg tárgyalgat a bíróság, kettő, míg az ügy áthelyezése után a másik bíróság is tárgyalgat, majd visszahelyezik az ügyet az eredeti bírósághoz, mely két év tárgyalás után elítéli, mert az állami ceruza hegyét magáncélra vette igénybe, amikor a kislányának pont-pont vesszőcskét rajzolt.
Mire kiszabadul, addigra házassága tönkremegy, gyermekei unokákkal ajándékozzák meg, kedvenc kutyája elpusztul, anyósa elszemtelenedik, az emberi roncs, akivé lett, ott áll majd egy fillér nélkül a világban, mely részvétlen és hős helyett hibbant lúzernak tartja.
De így igazságos ez, hadd tanulja meg, hogy mi a jutalma annak, aki a közösségért emel szót!

Ez az ügy olyan, mint amikor a gyémántbányász hazafelé tart, és az utcájuk sarkán a pocsolyából ránevet a Koh-I-Noor nagyobb testvére.
Ha idióta, akkor hazaviszi, és azzal töri a libának a kukoricát, ha csepp esze is van, akkor bekerül a világ ezer leggazdagabb embere közé.
A mi gyémántbányászunk az ellenzék, mely négy éven át töketlenkedett, de az Úr most a kezükbe adott egy olyan ügyet, mellyel választást lehet nyerni.
Hol van ehhez egy nokiásdoboz-ügy, ami a tetejében már meg is dőlt?
Ha ezzel sem tudnak élni, akkor valóban megérettek a pusztulásra, mert abban ne is reménykedjenek, hogy a Vezért elüti a választásokig az Úr egy Trabanttal.

Ha jól emlékszem, Isten azért pusztította el kénköves esővel Szodomát és Gonorrheát, mert lakói élhetetlenek voltak – de lehet, hogy tévedek…
Persze, ezzel az üggyel is dolog lenne, és ez csökkenti a pozitív végkifejlet realitását.
Meg aztán vannak itt fontosabb dolgok is, például meg kell beszélni, hogy az égen repülő libák közül hány legyen az egyik párté, hány a másiké, nagy kár, hogy le is kellene lőni őket, de puska nincs, lőszer meg még annyi sem.
Uram, adj ezeknek karácsonyi ajándékul egy csipet kis agyat, az egész baloldal imáiba foglalja majd a neved!

:O)))

SZEREPZAVAR

Ringatózik a hajó a Bermuda-háromszögben, a hídon áll a kapitány, mellette a fedélzetmester.
A kapitány buzgón kiabál a szócsőbe: teljes gőzzel előre! - a gépházban a fűtők érdeklődve hallgatják az óbégatást.
Csodálkoznak, hiszen az utolsó kikötőben éppen a kapitány adta el a hajó összes maradék szénkészletét, nincs mit a kazánokba lapátolni.
Nincs pénz szénre, nem is vesz senki, ezt a kapitány rezsicsökkentésnek hívja.
Nem ég a tűz, már a kabinok felaprított berendezései is elhamvadtak, elfogyott az élelem, a matrózok az ágyukon haldokolnak, aki még járni tud, az vadul fosztogat – nagy kár, hogy az értékpapírokat nem lehet megenni.
Az elsőtiszt egy csapot teker vadul, felette tábla: fenékszelep, mielőtt kinyitod, vedd fel a mentőövet!
A Magyarország nevű hajó egyhelyben áll, csak a kapitány hangja és valami csendes bugyborékolás hallatszik a ködben, a kapitány az elsőtisztet dicséri, gyors munkája okán.
Kezében egy hajszárító, azzal biztosítja a menetszél illúzióját, arcát a légáramba tartva büszkén hirdeti: haladunk!

Egyre idegesítőbb a helyzet, egyre pofátlanabb a kormányzat, egyre kártékonyabbak azok a maffiózók, akiket valamilyen téves beidegződéssel közjogi méltóságoknak hívunk, mellesleg már csak bánatosan röhögünk a dumájukon mindahányan.
Minap például az Országgyűlés elnöke futtatta az eszmét, miszerint a devizahitelesek ügyében gyáva döntést hozott a Kúria.

Kultúrállamokban az ilyesmi elképzelhetetlen, ott a bíróság döntését egyetlen másik hatalmi ág képviselője sem szokta kommentálni, hiszen a demokratikus jogrend alapja az a megegyezés, hogy a bíróság döntését a társadalom minden szereplőjének vita nélkül el kell fogadni.
Nem így nálunk, ahol a végrehajtó hatalom feje éppúgy, mint a törvényhozás első embere jogot formál arra, hogy belepofázzon a bíróságok dolgába, ha nem tetszik nekik egy ítélet.
Merthogy a Kúria legutóbbi döntése nem tetszett nekik, mert nem oldotta meg helyettük a devizaadósok problémáját, nem hárította a bankokra az adósok terheit, ebből kifolyólag nem lehet most két féltéglával verni a mellüket a választási kampányban.
Hallatlan impertinencia, a bíróság nem mondta ki a sokévezredes jogelvvel szemben azt, hogy a szerződéseket nem kell betartani, hanem érvényben tartotta azokat.

A parlament elnöke egyébként jogvégzett ember, de mégcsak bírói szakvizsgája sincs, így aztán a konkrét ügyben - szakmai szempontból - csak a szél himbálja az állkapcsát.
Azt mondta, hogy „nem szabad elfeledkezni a bankokról, amelyeket az extraprofit hajt, és tulajdonosaikról, akiket az mozgat, hogy mennyi pénzt szivattyúzhatnak ki Magyarországról, és mindegy nekik, milyen áron.”
Kövér László azt is mondta, hogy az igazságszolgáltatás tagjai példát vehetnének a környező országokról, ahol a hasonló ügyekben a bíróságok a saját polgáraik oldalára álltak, nem pedig az idegen kézben lévő bankokéra.
Azt gondolom, hogy ha a demagógia fájna, akkor ezek a Rákosi-érát idéző szavak nagy üvöltésekhez társítva hagyhatták volna csak el a nagybajszú demagóg száját.

Amúgy még csak igaza sincs, hiszen egy bank nem abból él, hogy a megszerzett hasznot kivigye az országból, hanem abból, hogy a betétesei tőkéjét úgy helyezze ki, hogy annak eredménye megfelelő hozadékot biztosítson számukra, a bank ugyanis hitelt árul azoknak, akik pénzszűkében vannak.
Nem, nem a szegényeknek, hanem azoknak, akiknek valamely céljuk eléréséhez nincs elegendő mobil tőkéjük, viszont van fedezetük arra az esetre, ha hiteleik visszafizetésével bármilyen okból gondjaik lennének.
A bank elsősorban betétesei pénzére vigyáz, míg az adós vigyázzon a saját pénzére – és ez így a helyes, jótékonykodást meg a Máltai Szeretetszolgálattól lehet várni, de ettől a szervezettől is csak módjával…

Ha Magyarországon lenne megfelelő befektetési lehetőség, akkor a bank dehogyis vinné ki a pénzét, sőt, ha kell, még hozna is be tőkét, de a befektetések ügyét a Házelnök Úr szerelmetes haverja már régebben elcsellózta.
Ki az a marha, aki a jelenlegi viszonyok között ide tőkét mer hozni, vagy akár csak tárgyalni is róla egy Sukoró vagy egy Sávoly ismeretében, a bankok megnyomorítása és a különféle brutális einstandolások után?
Ki merne pénzt hozni egy olyan országba, ahol a kormány mindenhez hozzápiszkál, amiben pénzt lát, ki hozna pénzt oda, ahol a kormány egy szövetkezeti tulajdonban levő bankot lazán átjátszik baráti kezekbe?

Így aztán azon siránkozni, hogy a bank kiviszi a nyereségét az országból, minimálisan is nevetséges, kapitalista körülmények között pedig egyenesen szánalmas.
Azt is elmondta a nagyeszű politikus, hogy a "posztkommunista-balliberális" kormányok bűneként Magyarországon nincs magyar tulajdonú bankszektor, és az ország ki van szolgáltatva a nemzetközi bankvilág kényének-kedvének.”
Na, ilyet normális ember nem nagyon ejt ki a száján, ugyanis az tudja, hogy bankot alapítani nem elszántság, hanem pénz kérdése, és aki belegondol, hogy az OTP nincs benne Európa legnagyobb bankjai között, az tudja azt is, hogy ehhez nálunk hiányzik a tőke.
A nép fülének persze kedvesen hangzik az ilyen baromság, másrészt pedig egy banknál nem a tulajdonos nemzetisége számít, hanem a rendelkezésre álló, kihelyeztető pénz, meg a betétállomány.

Amúgy természetesen voltak az országban tisztán magyar tulajdonú pénzintézetek is, Takarékszövetkezeteknek hívták őket, megmentésük éppen folyamatban van, éppen most kerül haveri zsebekbe a színmagyar betétesek pénze feletti rendelkezés joga, szerintem a joggal való visszaélés segítségével.
Szóval, a pénzügyi szektornak annyi, a takarékszövetkezetek bamba népe meg beengedte a „csakegypohárvizet” kérő tolvajt a lakásába, de még nem vette észre, hogy kifosztották.
Az Orbán Viktor Tanyabokor Ócsán fél házzal megy, a devizaadósok meg várják a csodát, és annak bekövetkeztéig – biztos, ami biztos - nem fizetnek.

Naponta köpik szemen a jogállamot és ezzel az állampolgárokat ezek a félnótás tolvajok, akikkel kapcsolatban nem azt kellene találgatni, hogy lesz-e kétharmaduk, vagy nem, hanem azt kellene találgatni, hogy harmadolják–e majd a büntetésüket?
Ennek lenne értelme, meg naponta elmondani, hogy ha ránk szavaztok, visszavesszük a földbérleteket és igazságos pályáztatással osztjuk az állami földeket újra, meg kinyitjuk a dohánypiacot ismét, kivizsgáljuk a kiemelt adózókkal kapcsolatos vizsgálatok ügyét.
Visszaadjuk az elrabolt magánnyugdíj-pénztári pénzeteket, a demokráciát, a jogállamot.
Ha kell, megtanítjuk azokat, akik erre rászorulnak, hogy hiába hívják az abc-t cba-nak, ez kevés ahhoz, hogy törvényfelettiek legyenek.

Megszüntetjük a holtig tartó kinevezéseket, kivizsgáljuk egyes állami vezetők vagyonosodását, elkezdjük helyreállítani a Rendőrség tekintélyét és a közrendet.
Visszaállítjuk az önkormányzatiságot, a választók demokratikus intézményeit és demokratikus jogait, megszüntetünk egy kazal titkosítást,  ügynöklistáktól (inkluzíve az egyházi ügynökök listája) a közpénzek felhasználásáig,  mert jogotok van tudni, mi folyik körülöttetek!
Aztán két év múlva kiírjuk a választásokat és a pártok elindulhatnak, még a Fidesz is, kivéve azokat, akiket eltiltottak a közügyektől.

Kaptok új, igazságosabb adórendszert, mely a jövedelmekkel arányos terheket jelent, a gyerekesek adójóváírás helyett családi pótlékot, és mindaddig beszüntetjük a nemzeti színekre festett égigérő rézfánfütyülők telepítését, mindenféle templomok meg Makovecz tervezte gyufavárak építését, ameddig egyetlen éhező gyerek is van az országban.

Már csak az a kérdés, hogy többre akarunk e menni, vagy tönkre.
Van a demokratikus oldalon vagy száz ember, akik kezében ott a döntés lehetősége, no meg a felelősség is.

Vajon érzik ezt? 

:O)))                                             

A CÉDA

Az ember már valóban nem tudja, hogy sírjon vagy röhögjön, aztán csak legyint egyet és megy tovább – az emberi ostobaság határtalan.
Hogy ezt a szép tulajdonságát dicső nemzetünk el ne veszítse, erről intézményesen gondoskodik a hatalom - mostanában egy a tábor, kettő a tankönyv, három a magyar igazság, meg négy lenne a kerék, ha ezeknek ki lenne minden kereke.
De nincs.
Ennek most is szép bizonyítékát adták.

Azt írja az Origo internetes portál, hogy évek óta tartanak parlamenti gyerekkarácsonyt hátrányos helyzetű gyerekek számára, az elmúlt három évben X-faktoros előadók is felléptek ezeken. …Idén ez meghiúsul, mert a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat attól tart, hogy a konzervatívabb, vallásos vendégek (tanárok, egyházi személyek, szülők) közt akad majd olyan, akinek értékrendjébe nem fér bele, illetve akit zavarna, hogy Krasznai Tünde a műsor előtt pornófilmekben szerepelt, így felkérték a csatornát, hogy őt semmiképp ne hívják el a fellépésre.”

Ez az ország valaha normális volt, és bár a pornó a szocialista erkölcsbe éppúgy nem fért bele, mint ma a valláserkölcsbe sem, de valahogy az álszent prüdéria nem volt jellemzője a társadalomnak, hogy csak Kádár elvtárs látogatására hivatkozzak a Habselyem Kötöttárugyárban, ahova magam is szerettem volna akár csak egy hónapra is bekerülni a szocialista brigádok gépei mellé, beállítónak.
Most meg itt forgatja a szemét a dicső magyar jobboldal, (tanárok, egyházi személyek, szülők) és Kövér László elvtárs, a Szolgálat Magyar Egyesületének elnöke, feledve a nevezetes kollégiumban rendezett kedves és szórakoztató orgiákat.

Az ember csak néz és álmélkodik, hiszen ez a rendezvény vélhetőleg nem úgy működik, hogy a fellépők Kövér és bandája valláserkölcsi alapon lebonyolított rablásairól, tolvajlásairól énekelnek, hiszen ezek nem váltanák ki a konzervatívabb, vallásos vendégek (tanárok, egyházi személyek, szülők) rosszallását, mint ahogy a klérus egyes tagjainak nemi eltévelyedései és a gondjaikra bízott báránykák megpedofilkózása sem.
Arról meg már szó sem eshet, hogy a bővérű püspök hittérítő íróasztalán nyögdécselő szépasszonyról énekeljen a Bytheway…

Ami meg a pornográfiát illeti, ki művelni szereti, ki meg nézni – ízlés és lehetőségek dolga.
Különben is, oly elmosódott a határ az erotika és a pornográfia között, - gondoljunk csak bele a klasszikus példába!
Ha egy libatollal izgatod magad – az erotika, ha a libával, akkor az pornográfia – oly könnyű eltévedni…
Ha arra a rengeteg asszonyra, férfira, meg a szinglihordákra gondolunk, akik magányosan, vagy társas magányban élnek, de a vágy, a fantázia még nem halt ki belőlük, akkor tekinthetjük a pornográf filmeket akár mentálhigiénés szolgáltatásnak is.
Ami azt illeti, nekem sokkal jobban tetszik az az ember, aki egy pornófilm ütemére kényezteti magát a televízió előtt, mint az, aki az éjszakai utcán hajkurássza a nőket, esetleg a lebukástól rettegve meg is öli némelyiket.

És az a nő is jobban tetszik, aki hasonlóképpen elábrándozva életén festett egekbe néz, mint aki tönkreteszi környezete életét kielégítetlenségéből következő házsártosságával, hisztériáival.
Amúgy meg nagyon kell röhögni a papok említésén, akik természetesen az átlagpolgárnál sokkal jobban ki vannak hegyezve a szexualitásra, hiszen a tiltott gyümölcs igen zamatos tud lenni, és nincs mindegyiküknek házvezetőnője, sajnos.
Ha van kereslet valamire, hát támad kínálat is, ami pedig a dolog erkölcsi oldalát illeti, a magam részéről erkölcsösebbnek tartom azokat, akik ilyen filmekben nyíltan munkát vállalnak, mint azokat, akik fülledt éjszakákon lihegve nézik őket, majd reggel felveszik munkaruhájukat - az elítélő pofát, majd felmásznak az erkölcsi piedesztálra és a pokol kénköveivel ijesztgetik őket.
Undorító.

Undorítóbb, mint Krasznai Tünde pornós szereplése, aki élete egy szakaszában úgy vélte megoldani életét, hogy beszállt ebbe a nem könnyű iparba, mely az átlagosnál lényegesen magasabb jövedelmet biztosított neki az addig megélt anyagi nyomorúság helyett.
Egyébként messze jobb énekesnő, mint pornószínésznő volt, jól tette, hogy váltott.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess – mondja a Biblia (Máté 7:1) de persze az igét könnyebb hirdetni, mint ragozni.
Ha Mária Magdolnára gondolunk, neadjisten arra, hogy a Biblia szól ugyan József foglalkozásáról, de egy szót sem ejt arról, hogy miből élt Miriam a József előtti időkben (mindenesetre Jóshua kétségtelenül házasságon kívül született), akkor elég neccesnek tűnik a valláserkölcsi alapú siránkozás és követelőzés.

De ejthetünk néhány szót az emelkedett erkölcsű civilekről is, akik között elég szép számmal találunk egyéni vállalkozókat, akik a pornófilmek mutatványait a gyakorlatba átültetve fizetnek az eltartásukért, vagy akár csak egy gyűrűért, egy szép kabátért, kosztümért, miegyébért, - számukra a pornófilm maga a színvonalas továbbképzés lehetősége, ezt pedig még a tanárok is csak helyeselhetik.

De van ennek az ügynek azért komoly tanulsága is, nevezetesen az, hogy egyre többen sokallnak be ebből az ökörcsordából.
Olyanok is, akiknek van veszítenivalójuk, akik sokáig hallgattak.
Ilyen volt a Kúria, bizonyítva, hogy talán még helyre lehet állítani a jogállamot, és ilyen most az RTL magyar csatornáinak vezetése, hadd idézzem ide a nyilatkozatukat:

„Az RTL Klub szerint az X-Faktorban nem az az érdekes, hogy ki honnan jött. „Fontosnak tartjuk, hogy nem különböztetjük meg a versenyzőket előéletük alapján: nem számít, ki volt ismert korábban, ki mit csinált, csak az a fontos, hogy itt és most hogy szerepel" – jelezte a csatorna.
Az RTL Klub úgy látja, hogy a nézők akaratával ellentétes, és erkölcsi szempontból is elfogadhatatlan, hogy egy tehetségkutató dobogós helyezettjét a múltja miatt diszkriminálják.

„Ahol az X-Faktor bármely szereplője nem kívánatos, ott az egész X-Faktor, annak összes szereplője is az. Ezért az idei karácsonyi ünnepségen nem tudunk részt venni. Sajnáljuk, hogy kérésükkel megfosztottak több száz szegény, hátrányos helyzetű gyereket attól, hogy személyesen találkozhassanak azokkal, akiket ezen az őszön valószínűleg a legirigyeltebb sztároknak tartanak, akik a számukra példát mutathatnak, hogy érdemes nagyszerű teljesítményt nyújtani, mert azzal elérhetik céljaikat.

Különösen fájó, hogy mindez pont egy olyan versenyző miatt történik, aki néhány évvel ezelőtt ugyanúgy ott ünnepelhetett volna, hiszen maga is szegény, hátrányos helyzetű gyermek volt" – közölte az RTL.

Talán még nem hülyült el teljesen az ország, talán van még remény…

:O)))

CSIPET KIS NOSZTALGIA

Hej, boldog ifjúság, mikor az emberfia még játékos volt, mint a rinocérosz, amikor még minden lányt gyönyörűvé tettek saját tomboló hormonjaink, de szép is voltál!
Gimnáziumban történt, másodikosok voltunk, remek osztály, nagy társasági élet, kóstolgattuk a felnőtt-létet, hajkurásztuk a lányokat, ők meg menekültek előlünk, miközben arról ábrándoztak, hogy valamelyik negyedikes üldözi őket...

Mindenesetre abban nagy volt az egység, hogy a tanórák a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaznak, és ezt mindahányan helytelennek minősítettük.
Természetesen az élet az órák alatt sem állt meg, egy-két vérszomjas kémia vagy matematikatanár tudta csak elérni, hogy viszonylagos nyugalomban maradjunk, a többiek életét viszont kissé megnehezítette intenzív magánéletünk, melynek során igen jól tudtuk érezni magunkat, főleg, ha környezetünkben a barátaink telepedtek meg.

Nem mindig úsztuk meg fegyelmezés nélkül, volt, amikor változatos és ötletes büntetésekkel zavarták magánéletünket a felháborodott tanerők.
Engem is elért a retorzió, kiemeltek, mint hangadót megszokott környzetemből, és másik padba ültettek, egy lány mellé, aki egyébként remek szinésznői képességeivel elérte, hogy azt gondolják róla, hogy decens úrilány, aki él-hal a tanulmányaiért.
Küllemre - ha legjobb a huszonnégyes - legalább huszonkettes volt, dús keblekkel felszerelkezve - ilyet írt nekem az orvos!
Hát viháncolni nem mertünk, de azért vad levelezést folytattunk az órák alatt, mígcsaknem a biológia tanárnő, - akinek pedig illett volna tisztában lennie életkorunk követelő parancsaival - be nem gyűjtötte a leveleket, melyek élén ott szerepelt aktuális zsengém, mely általában a nők, konkrétan pedig padtársam küllemét dícsérte, meglehetős részletességgel és szuperlatívuszokban, versben fogalmazva.
Hát, ez volt az az eset, mikor rosszkor voltam rossz helyen - ez aztán életem során még többször előfordult velem, de nem tanultam semmiből.
Abban az évben jelent meg ugyanis Weöres Sándor Antik ekloga című brilliáns költeménye, mely nagy vihart váltott ki, viták folytak arról, hogy a mű és szerzője belefér-e a szocialista kultúrába, de mindenesetre mindenki, aki túl volt az Ablak -Zsiráfon azon törte magát, hogy megszerezze a művet.
Sajnos, én el voltam foglalva padtársnőmmel, Zsuzsival és átmenetileg felfüggesztettem a művelődést, így ki is maradtam a jóból, de ez nem hatotta meg a tanári testületet, merthogy a versem továbbították az igazgatónőhöz, miután megállapították, hogy valószínűleg egy Weöres-epigon lehetek.
Merthogy biztosan az a vers inspirált, hogy egy erotikától (pornográfiától?) vadul csöpögő művel igyekezzem meghódítani Zsuzsit, aki életben Csisztu Zsuzsára hasonlított, jóllehet ő akkor még nem is élt...

Aztán az osztályfőnököm megvédett, hivatkozván elévülhetetlen érdemeimre, melyekre mint KISZ-titkár tettem szert, mely funkciót rövid megszakításokkal a középiskola alatt végig betöltöttem, mert amikor leváltottak, akkor megállt a közélet.
Nem is szólva arról, hogy vadul raccsoló osztályfőnököm szerint ezekben a periódusokban desthuktívvá váltam.
Zsuzsinál viszont ezzel népszerű lettem, mint sárgarépa az apácakolostorban, a tanári kar minden tagja vigyorgott rám a folyosón, mint a vadalma, a felsőbb osztályokba járó fiúk is elismerően veregették a vállam, szóval nagyon bejött ez az ügy, mindjárt érthetővé vált, hogy mit is jelent az írott szó hatalma.

Ma beleolvastam a Kaláka című irodalmi folyóiratba, Radnóti eclogái közül van benne néhány (de nagy állat, aki Horthynak szobrot állít, az övét meg ledönti...) - eszembe jutott fiatalkori botlásom, és mivel már rettenetesen unom a magyar politikai vegyes pártállású élet ökreit, gondoltam, elmesélem nektek is, hogy min vigyorogtam itt magamban, mikor eszembe jutott.
Az Antik eklogát meg közzéteszem itt, szerintem nagyon szép, hangulatos vers, - mecsoda szakmai tudás, mecsoda ritmusérzék, mecsoda nő lehetett...
Jó szórakozást hozzá!

WEÖRES SÁNDOR: ANTIK EKLOGA

Mint akit ölnek, törzse hanyat dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett:”Mit akarsz te bolond?Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
lány fiu egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva : „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.

Azért tudtak ezek a nagy költők élni...

:O)))

MINISZTERELNÖKI MADÁRTEJ

Olvasom az Élet és Irodalmat, szokott módszerem szerint semmit ki nem hagyva haladok, hogy megkaphassam - mint liba a kukoricát – buzgalmamért jutalmul a Páratlan oldalt, a glosszarovatot.

Imádom a műfajt, okos emberek kevés szóval rengeteg bölcsességet képesek elmondani, az olvasó a téma és az írás hangulatának megfelelően mosolyog, dühöng, esetleg csóválja a fejét, de érzelmeit szinte mindig a megglosszázott jelenségek váltják ki, ritkán a vélemény és még ritkábban a szerző, akinek jószándékát még akkor sem lehet kétségbe vonni, ha éppen nem értünk vele egyet.

 A legutóbbi szám (50. szám) annyiban volt rendhagyó, hogy sajnos – éppen a jószándék hiányát vélem felfedezni Lázár György Gyomorforgató című glosszájában.
Kihagynám a magas labdát, meg aztán ki vagyok én ahhoz, hogy egy ilyen jeles lap még jelesebb szerzőjének írását minősítgessem?
Sajnos, már úgy vagyok vele, ha meglátom Gyurcsány Ferenc nevét valahova leírva, akkor felkapom a fejem, mint katonaló a trombitaszóra, mert tíz esetből kilencszer úgy próbálnak bekerülni az újságba némelyek, mint az az ember, aki saját hírneve megteremtésének reményében leköpi a plébánost, ennek utána az egész falu erről beszél, a szerkesztő fejében pedig felködlik egy kis példányszám-emelkedés esélye az eset közzététele kapcsán.
Mondjuk ez éppen az ÉS esetében nincs így, az így kívülnézetből kissé kolerikusnak tűnő főszerkesztő lehet, meg is verné azt, aki elbulvárosítja szeretett lapját, úgyhogy tekintsük ezt inkább egy baráti gesztusnak, melyet a lap a mainstream értelmiségnek tett a fent említett parvenü kapcsán.
A mi értelmiségünk színe és virága, továbbá krémje és krémese ugyanis nem túlzottan kedveli Gyurcsányt, aki viszont úgy vágyik elismerésükre, mint Orbán arra, hogy sötét téli estén, szélviharban és hóesésben valaki távolról Maradonának nézze, - na, jó, a késői Maradonának azzal a nagy pocakjával.Tulajdonképpen az okozhatja a frusztrált helyzetet, hogy érzik: Gyurcsány eredeti gondolkodó, míg vezető értelmiségünk körében tán húsz ilyet, ha találunk, a többi meg az ő gondolataikat böfögi vissza, némi rágcsálás és nyámmogás után.
Ha Gyurcsány jó nagyokat beléjük rúg, mikor hatalmon volt, akkor persze más lenne a helyzet, de elmulasztotta ezt megtenni, inkább törleszkedni próbált hozzájuk – gondolom az elsőgenerációs értelmiség szent áhítatával hallgathatta bölcsességeik hömpölygő áradatát.
Ők meg azonnal számonkérték rajta az általuk szent és kevésbé szent könyvekben olvasott és favorizált összes doktrínát, és buzgón csóválták együtt okos fejüket azzal a puccsistával, aki azóta már az ő feneküket rugdosta rojtosra.
Most bezzeg nem kérnek számon senkin semmit, hanem a nyakukat behúzva ott lökdösik egymást a Nagy Segg partjánál és szervezik a Mainstream FC.-t, saját futballcsapatukat.
Na, de az is bolond, aki a mai világban szilárd erkölcsi elveket vár, - a Faust nem mai szerző darabja, de már abban is megírták a tutifrankót.
Ha annak idején ott kellett volna tülekedniük egy kötcsei bogrács vagy a tűzhely körül, lehet, Gyurcsány még ma is miniszterelnök, ők meg a slambucra esküsznek.Persze ebben az országban, aki kulturált, azt gyengének könyvelik el, és ha eleget tesz az élettől elrugaszkodott belvárosi elvárásoknak, akkor útja a levesbe egyenes lesz és kátyúmentes.
Merthogy magyarember azt kedveli, ha hólapáttal verik a pofáját, és ez független az iskolázottságától, meg attól is, hogy mikor lehet fellelni a családfáján az utolsó ágacskát, amelyik még nem abból élt, hogy okosakat mondott.
Na, de félre a terjengősséggel, mert ismét megkritizálnak, hogy túl időigényes kiszemelgetni a töméntelen ocsúból azt a két szem tiszta búzát, hát reátörök a lényegre, mint baloldal nemzetére.
Gyurcsány írt egy szakácskönyvet, ezt pártja honlapján hirdette, elsőként pártja tagjainak ajánlva,
Ezt e vérlázító tettét Lázár György megglosszázta, kifogásolva gyomorforgató erkölcstelenséget, így írván: „Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként 2007 júniusában Orbán Viktorra célozva kijelentette: Szem- és gyomorforgatónak tartom azt, hogy egy aktív politikus pénzért árulja politikai beszédeit, és ebből több millió forintos családi jövedelemre tesz szert.” Azt is elmondta, hogy „nem ismerek még egy példát, hogy aktív politikus, saját közvetlen politikai tevékenységéből így kívánna hasznot húzni”.
Nem elemezgetném a mondatokat, tegye meg ezt Lázár György, ha már leírásuk előtt elfelejtette, jobb későn, mint soha.

Bevallom, mikor először olvastam, hogy Gyurcsány szakácskönyvet ír, engem sem öntött el a boldogság, azt gondoltam, hogy használhatná fontosabb dolgokra is az eszét, az idejét, a hírnevét.
Csapkodtam kicsit, meg dühöngtem is hangyányit, mígnem aztán a legendásan erős baloldali kommunikáció üzenete lecsorgott arra meglehetősen alagsori szintre, ahol a hozzám hasonló magányos ingyérbloggereket tárolják, és megtudtam, hogy a könyv haszna nem írójánál, hanem pártjánál realizálódik.
Ennek tudatában lelkem kisimult, mint háborgó tenger, melyre a kapitány ráöntette a hajó egész étolaj-készletét, mert ha ez eszköz a kampányhoz, akkor Gyurcsány örökkévalóságnak megmentett madárteje minden tiszteletet és erkölcsi támogatást megérdemel.
 Ebben a tényben rejlik a fel nem fedezett okosság Lázár György számára is, mert kiderül azonnal, hogy van némi differencia Orbán és Gyurcsány írói tevékenysége között, bizonyítva ezzel is a régi tézist, hogy ha két ember csinálja ugyanazt, az nem ugyanaz.
Ha nem hiszi, gondoljon bele például egy pásztorórába a Nemzet Nagyasszonyával, vagy ugyanebbe Liptai Klaudiával…

Gyurcsány a könyvét maga írta, a bevételt annak a pártnak ajánlotta fel, mely egy fillér állami támogatás nélkül működik, bevételei átláthatóak, emellett elférnek egy levéltárcában is, maradt hely benne a könyv bevételének is.
Orbán könyvét a beszédírói írták, ő meg elmondta a beszédeket ugyan, de a szellemi termék nem az övé volt, ami nem baj, csak nem illik az államilag kifizetett honoráriumok segítségével megszületett művet sajátunkként árulni, majd a bevételt magáncélra fordítani.
Márpedig Orbán esetében a könyv bevétele házépítése költségeinek legalizálását volt hivatott szolgálni, és bár ez is magasztos cél, de talán mégsem nevezhetjük közcélnak.
Szóval, szerintem Lázár György túlspilázta a dolgot, csakúgy, mint a honlapokon közzétett hirdetések kapcsán.
Internetes portálokat nem szoktak ingyen üzemeltetni, bevételekre meg hirdetésekkel lehet szert tenni.
Az ÉS is azért megy ilyen jól, mert Lázár György családja veszi a lapot, másrészt meg írnak benne olyanok is, akik megfontoltabban nyilvánítanak véleményt.
Ez az ügy egyébként nem érne meg egy szót sem, de felettébb utálom, ha valaki kritikátlanul beáll egy hosszú sorba, és belerúg valakibe méltánytalanul - nem kétséges, hogy kinek az érdekében.
Még csak annyit, ha valaki madártejet főzne, akkor kis ráfordítással tud libatejet is főzni: a madártejbe személyenként fél deci Baileyst kell adagolni tálalás előtt, majd a habgaluskákat szép nagyokra kell szaggatni, elfogyasztása közben meg dúdolgatni kell valami szép libásat, például ezt... 


:O))))

SZINTFELMÉRÉS

A szintfelmérés sikeresnek mondható, célját elérte, az oktatásba bevont közmunkások felfrissíthették ismereteiket, egyben munkáltatójuk átfogó képet kapott mentális állapotukról, felkészültségükről.
Nem kell tovább törnie a fejét azon, hogy ki milyen munkafeladat elvégzésére alkalmas, a szakszerű kiértékelés után azonnal megállapítható, hogy a munkavállaló az út menetirány szerinti jobb oldalán futó, vagy a baloldali árok tisztítására rendelkezik megfelelő felkészültséggel.
Emellett rávilágított arra is, hogy milyen szinten áll az a kormány, amely képes ezt elrendelni, mely ekkora cégéres kosztromai ökör, szarva hegyén a bányászbékával.
Huszonnégymilliárd forintért okosítanak vagy százezer közmunkást, hogy kompetenssé váljanak a ciroksöprű kezelésére, a szemét zsákbagyűjtésére, a fűnyíró kiürítésére és hasonlóan bonyolult feladatokra, melyeket ezidáig mindenféle kompetencia nélkül végeztek.
A huszonnégymilliárd szép pénz, aki megnedvesítheti a csőrét egy ilyen munka kapcsán, az maga a szerencse gyermeke, ellentétben a közmunkásokkal, akiknek az idegeit kissé megcincálja, hogy egytől-ötig kell számolniuk, meg sárga napocskákat kell rajzolniuk a tesztlapokra, bizonyítandó, hogy nem impotensek, hanem kompetensek, és nem harapják majd meg a bennük gyönyörködő jobboldali szavazókat.
Merthogy a látvány gyönyörű, az kétségtelen - az út szélén szedi a szerencsésebbek által elszórt szemetet a kanáricsapat, igaz, a vidám csicsergés ma még hiánycikk, de már nem sokáig, az valószínűleg a tízedik órától felfelé kerül oktatásra.
Addig marad a napocska meg a játékos feladatok, emellett illemre is oktatják a túlkoros nebulókat, például megtanítják őket köszönni.
Egyelőre még nehezen meg az „alázatos tiszteletem nagyméltóságú polgármester úr” – egyelőre azt kell elsajátítani a hallgatóknak, hogy még felhevült állapotukban sem illik a helyi hatalmasságokat sz@rf@szú köcsögnek hívni, és, hogy nem tekinthető köszönésnek a „Gyerebakker, ha mersz, ledarálom rólad azt a lankadt pöcsöd a fűkaszával!” szóösszetételű, a gazdasági bizottság elnökéhez intézett  barátságos felszólítás.
Lesz itt még gond ezzel elég, a tetejében a pénzt nem lehet egyszerre kiszórni az ablakon, apránként, november elejétől április végéig kell elcsepegtetni a csókosoknak, természetesen uniós forrásból, hiszen a fenekünk is kilóg a gatyából, saját forrásból még értelmes feladatokra se jutna pénz, nemhogy ilyen baromságokra.
Nincs elég felnőttoktatásra felkészült oktatási intézmény, nincs elég pedagógus, akik pedig ebbe belevágtak így, ebben a formában, azoknak eszük nincs.
Vannak szerencsésebbek, akik OKJ-s képzésben vehetnek részt, belőlük lehet akár háztáji állattartó.
Szívesen két részre osztanám a tananyagot, a gyakorlati részt vállalnám.
Például a disznótartásról szóló rész így nézne ki:
1. Reggel, ha visít a disznó, menj ki, de öltözz fel rendesen, mert a fagyás kellemetlen,  majd nyisd ki az ólajtót.
2. Ha sertésed az önetetőből megreggelizett, vakargasd meg a füle tövét, és becézgesd.
Az alkalmazandó kifejezés a fülvakargatás ütemére: Kucu, kucu!
3. Mássz be az ólba és igazítsad el a szalmát.
4. Takarítsd el a trágyát a kifutóból.
5. Ellenőrizd az önetető feltöltöttségét, az önitató működőképességét, verj egy közepeset a disznó seggére, mondjad neki: Ólba Viktor! és pucolj be a lakásba.

Az oktatás másik felét ráhagynám az állam képviselőjére, aki a következő kérdésekre ad majd választ:
1. Honnan lesz az ólépítéshez építőanyagod?
2. Ki építi fel az ólat és ki fedezi ennek költségeit?
3. Honnan, mennyiért és miből veszed a malacot, a takarmányt, a szalmát?
4. Ha megeszed a hízott jószágot, miből veszed a következő malacot, a takarmányt, a szalmát?
5. Ha leadod, lesz, aki felvásárolja?
6. Tudod majd bizonyítani, hogy az uniós normáknak megfelelően tartottad?
7.  Ki fogja a disznaid oltani, ivartalanítani, biztosítani, ki fogja, ha kell, akkor gyógyítani, és miből fedezed ennek költségeit?
Ha ezekre a kérdésekre választ kaptál, akkor tarts disznót, ha nem, akkor kérjél választ arra a kérdésedre, hogy mire használd frissen szerzett kompetenciádat tanúsító okiratodat!
Egyre abszurdabb ez az ország, én csak az Unión csodálkozom, hogy ilyen ökörségeket finanszíroz, jóllehet bizonyára ezt el sem tudják képzelni.
Hát, mindenesetre a közmunkásnak már az is nyereség lehet, ha nem kell a térdigérő hóban vagy csak egyszerűen a fagyban az utcán téblábolni, aztán estére hazamenni a fűtetlen lakásba.
De azért nagy pazarlás is ez, hiszen ennyi pénzből már meleg ételt is lehetne osztani, miközben a közmunkások nézhetnének a televízióban ismeretterjesztő filmeket meg népszerű sorozatokat, az is hasznosabb lenne a napocskák rajzolgatásánál.
Mindenesetre most nagy gondban vannak szegények, mert be kell mutatkozniuk a nevükkel és egy azonos betűvel kezdődő tulajdonságukkal.
Példát is adnak hozzá: Csacsogó Csaba.
Hát, mondjuk, én lehetek talán Pikírt PuPu.
Nektek sem árt elkezdeni törni a fejeteket - ki tudja, mit hoz a holnap?

:O)))

TISZTA VIZET A FEJEKBE!

Itt az év vége, mindenféle rendezvényekkel dúsítva, jó ilyen helyekre járni, mert a szegény tájékozatlan blogger az ilyen helyeken életet szagolhat, meg találkozhat a legdivatosabb eszmékkel, melyek ismeretében a tanulságok levonása után élete egyszerű és nagyszerű lesz.
A mai délután termés is dús volt és tanulságos - érdekes, hogy akik mondták, láthatólag komolyan is gondolták.
Az egyébként igen jól sikerült rendezvény egyik hozzászólója kifejtette, hogy Magyarországon ma nincs diktatúra, Orbán nem diktátor, nincsenek neonácik, ami itt van, az alapvetően a liberális demokrácia egy sajátosan magyar válfaja.
Magamba süppedtem, hiszen a kritikát, hogy posztjaim terjedelmesek és feleslegesen lefetyelek, még be tudtam fogadni, de hogy idióta is lennék, hát ez azért nem esett jól, merthogy én a fenti állításoknak éppenhogy az ellenkezőjét gondolom.
Nevezetesen, hogy jelenleg Magyarországon már diktatúra van, Orbán diktátor és hogy neonácik masíroznak fel-alá az országban.
A diktatúra a wikipédia szerint olyan politikai rendszer, ahol az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat.
Nos, nálunk senki nem kérdezte meg a népet, hogy kívánja-e korlátlan egyszemélyi hatalommal felruházni a miniszterelnököt, akar-e olyan Alkotmányerejű törvényt, mely megváltoztatja az államhatalmi berendezkedést, mely elvonja a szabad politikai akaratnyilvánítás jogának egy részét az elkövetkező kormányoktól, akarja-e, hogy a végrehajtó hatalom rátelepedjen a többi hatalmi ágra, gyakorlatilag megszüntetve ezzel a hatalmi ágak valóságos szétválasztását.
A kis diktátor még annak az Alkotmánynak hatályon kívül helyezéséhez sem kérte a nép felhatalmazását, melynek védelmére, rendelkezéseinek betartására és betartatására felesküdött, ellenben minden hatalmi pozícióba személyes lekötelezettjeit ültette, kezdve az államelnökkel, folytatva a bíróságok vezetőjén át az Alkotmánybíróságig.
Gyakorlatilag az egész média a kezében van, beleértve az elméletileg az ellenzékhez kötődő médiumokat is, most éppen a kereskedelmi médiumok (TV2, a Sanoma kiadó bulvár-újságai) vannak soron.
Az emberek megfélemlítettek, a társadalomnak az a fele, amelyiknek nincs állása, ki van szolgáltatva a hatalom kénye-kedvének, amelyik még állásban van, az meg retteg munkahelye elvesztésétől.
A rendvédelmi szerveket szétverték, nyakukba ültették a diktátor magántestőrségét.
Diktatúrához diktátor is kell, hálistennek azzal is el vagyunk látva, hiszen minden hatalom Orbán kezében összpontosul, a nevetségességig kis ügyekhez is az ő döntése szükséges, karikatúra-szobrának ledöntése ügyében a rendőrség nyomoz.
Még nem derült fény arra, hogy ölt volna, de ez nem az ő dicsősége.
A neonáci meg fajelméleti alapon álló vezérelvű társadalmat hirdet, ilyen csoportok pedig léteznek ma Magyarországon.
Korunk zsidói a cigányok, de azért az antiszemitizmusra is van még igény, masíroznak a weimari köztársaság paramilitáris alakulataira hajzó gárdisták (SA), karlendítgetnek a lelátókon a futball-huligánok, a fegyveres erőszakszervezetek elit-alakulata a Vezér testőrsége, a TEK (SS-modell) – mind-mind a hitleri Németország mintájára működnek, és az ne tévesszen meg senkit, hogy a társaság egyik fele jelenleg a Jobbik irányítása alatt áll.
Egyetlen éjszaka, a magyar „hosszú kések éjszakája” kell csak, és megbízható vezetők irányítása alá kerül mindegyik.
Arra is fény derült ma, hogy már nem létezik jobb és baloldal, az ilyen felosztásnak nincs értelme, csak konkrét társadalmi problémák vannak.
Hát ez igaz, de ezekre lehet jobb és baloldali válaszokat adni, például a munkanélküliségre lehet úgy reagálni, hogy ez az egyén gondja, a gazdaság meg teremtsen munkahelyeket, meg lehet azt mondani, hogy a munkahelyteremtéshez az állam is hozzájárul.
A lényeg a szociális érzékenység, a társadalmi mobilitás, a relatív esélyegyenlőség balról, az öngondoskodás, a hatékony állam, a konzervatív gazdaságpolitika jobbról.
ne keresse itt senki az orbáni állam ismérveit, mert Orbán állama maffiaállam, élősködő és fosztogató, neobolsevik beütéssel.
Kiderült az is, hogy nem kell az ellenfelekkel törődni, ha leköpnek, akkor le kell törölni és továbbmenni.
Mit mondjak, az ilyen viselkedés kockázatos, mert először csak azt fogják megállapítani ellenfeleink, hogy ezeket le lehet köpni, később már kötelezővé is teszik híveiknek.
Az elv – ha megütnek, akkor tartsd oda a másik orcád is – nagyon szép, mindössze egy baj van, - ha egy neonácinak tartod oda, akkor az előkapja a hólapátot és olyat ver a képedre, hogy utána elmegy a kedved a politikailag korrekt viselkedéstől és feltámad benned a Lenin-fiú.
Szerintem a megfelelő módszer a tükröztetés: ha veled normálisan viselkednek, viselkedj te is úgy, de ha megütnek, üss vissza keményen, majd legközelebb meggondolják a dolgot.
Namármost a gond az, hogy ezeket a dolgokat vitathatatlanul demokrata emberektől lehetett hallani.
Talán néha érdemes lenne átgondolni a hirdetett elvek és a valóság közötti ellentéteket, a sem lenne baj, ha fel lehetne oldani őket.
Persze most vannak ennél fontosabb dolgok is, de nem lehet semmit a szőnyeg alá söpörni, szép sorjában mindent tisztába kell tenni.
No, majd a választások után…

:O))))

HOSSZÚ MENETELÉS

Tulajdonképpen bármi is lesz a választások kimenetele, sem a szocialisták, sem Bajnai nem panaszkodhatnak: ők lökték Gyurcsányt olyan útra, melyből ők nem profitálhatnak, viszont saját szempontjai szerint Gyurcsány csak nyerhet.
Elfelejtették ugyanis, hogy a szocialistákat mostanában többen utálják, mint Gyurcsányt, és ha valakiről kiderül, hogy nem a szövetségesük, akkor rengeteg embernek támadhat olyan ötlete, hogy akár rá és pártjára is szavazhat.
Elég sok emberben keltettek viszolygást az elmúlt év eseményei, meglehetősen sokan vannak azok, akik képtelenek elfogadni azt a mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető agresszív nyomulást, mely újabban a szocialista pártvezetés sajátja, és ami oly kísértetiesen emlékeztet a politikai ellenfél stílusára.
A vége felé már oda jutottunk, hogy erőssé vált a gyanú: a szocialisták papírmaséból készült propaganda-harckocsijának botkormányát narancsszínű kesztyűk rángatják, az meg már sokkal korábban nyilvánvalóvá vált, hogy politikai mozgásuk egyértelműen Orbán érdekeit szolgálja.
Aki kicsit is ismeri a Fidesz által kialakított választási rendszert, az pontosan tudja, hogy Orbán monolit blokkjával szemben csak egy másik monolit blokk léphet fel a siker esélyével.
Közös lista, közös miniszterelnök-jelölt, egy kézből irányított választási stratégia, egy választási stáb, - ez így együtt egy rendszerváltás lehetőségét, az egyre kevésbé lopakodó, egyre döngőbb léptű diktatúra leváltásának lehetőségét hordja magában.
Éppen ezért volt Orbán miniszterelnöki kinevezésének első napjától kitűzött célja ellenfelei megosztása, a szövetségek csíráinak eltaposása, a vele szemben álló pártok egymás ellen fordítása, a demokratikus ellenzék káoszba kergetése.
Sikerrel járt, ehhez rettenetesen ért, és most bedobott apait-anyait, nem számított semmi.
Azt hiszem, hogy nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a helyzet ma ahhoz hasonló, mikor egy hadihajón nincs kapitány, a hajó tisztikarát megvette a konkurencia, és ők arra törekednek, hogy a hajó sikeresen nekimenjen egy szigetnek, mert abban reménykednek, hogy ott majd biztonságban lesznek - akkor meg minek harcolni.
Az nem igaz, hogy a siker receptjét csak Gyurcsány ismerte fel.
Igaz, vagy háromszor okosabb, mint a többiek együtt, de a helyzet még egy kisfiú számára is nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy ha valaki folyamatosan és nyilvánvalóan ésszerűtlenül cselekszik, annak oka van.
Nekem az egyéni ambíció oknak kevésnek tűnik, hiszen itt ketten vetélkedtek a miniszterelnök-jelölti, semmit nem érő címért, de ez a vetélkedés is műbalhénak tűnik, hiszen a két jelölt mögött álló tábor mérete eleve eldönti a kérdést.
Hogy Bajnainak esélye legyen, azt ő már régen elqrta, - nem kicsit, nagyon - mostanában meg eléggé irracionálisan viselkedik, mikor minden apropó nélkül meghirdeti, hogy ő lesz a miniszterelnök.
Talán nem kellett volna önálló pártot alapítania, akkor maradt volna esélye, de neki szaporítania kellett a pártok számát, hadd nőjenek a sajátja helyett inkább Orbán esélyei.
De talán jobb is ez így, mert aki el tudja képzelni, hogy egy Juhász-kaliberű figurával, meg Orbán delegáltjaival a háta mögött lehet az én miniszterelnököm, az inkább ne legyen.
Hogy menet közben azt érezte kényszerítően szükségesnek, hogy szembeforduljon Gyurcsánnyal, akinek gazdasági minisztere majd utódja is lett, az jellemgyengeségről tanúskodik, hogy klasszikust idézzek, az ilyen alak gyenge emberi minőség.
A szocialista párt meg eljutott annak a folyamatnak a legmélyebb pontjára, mely akkor kezdődött, amikor Gyurcsányt a Puch által kézben tartott megyei elnökök ellehetetlenítették pártelnöki pozíciójában.
Akkor két hét alatt nevetségessé tették a baloldal legpatinásabb, legütőképesebb pártját a nevezetes miniszterelnök-kereséssel, ma meg már a szánalmasság felé tart a párt, melynek húsz éven át választója voltam.
Máig nehezen emésztem, hogy Gyurcsány akkor nem harcolt tovább, habár az is igaz, hogy amit addig kapott az ellenféltől, az sok lehetett volna bárkinek, az meg, hogy a sajátjai fordultak vele szembe, az meg sokk lehetett.
Mindenesetre, azóta ez a párt nem egy harcos baloldali párt, hanem egy teszetosza gittegylet, melyet a szél himbál a szögön, ahova valakik, valakinek a megbízásából felakasztották.
Ezen az sem sokat változtat, hogy Szanyi időnként hőbörög egy sort Brüsszeli stalluma érdekében, és az sem, hogy van egy-két tisztességes szakpolitikus, meg néhány elkötelezett nagy öreg, akik viszont képtelenek ellensúlyt képezni Orbán szekértolóival szemben.
A párt tagsága elöregedett, kiábrándult a politikából, részben apátiába süllyedt, részben nem érti, mi is folyik körülötte, ez aztán nem használ az aktivitásnak sem.
Azt tudják, hogy ha le akarják győzni Viktort, akkor ahhoz összefogás kell, és ha vezetőik azt hiszik, hogy ehhez elég, ha a plakátjukon a szoci jelölteket az összefogás jelöltjeiként szerepeltetik – egyébként felettébb gusztustalanul lopva a tömegek jelszavát, amitől pártelnökük a színpadon lehidalt és igaz könnyeket ejtett – akkor tévednek.
Sem a választó, sem a szocialista párt tagja nem hülye, noha a folyamatokat nem mindig látja át, nem mindig érti, de érezni érzi, hogy rossz irányba mennek a párt dolgai.
A szocialisták mai vezetése abban reménykedik, hogy nem lesz alternatíva, rájuk kell majd szavazni mindenkinek, aki el akarja zavarni Orbánt.
Ott tévednek, hogy a választó őket is el akarja zavarni, és aki boldogan – esetleg fogcsikorgatva – szavazott volna egy közös jelöltre, az akkor fog rájuk szavazni, majd ha piros hó esik és a nyári lúd a hóna alatt a tepsivel repül hozzánk.
Gyurcsány ellenfelei abban is tévednek, hogy a DK vezetője nehéz helyzetben van.
Lehet, hogy volt néhány hónap, mikor aggodalmuknak volt némi alapja, de a mai helyzet már más.
A terv, mely szerint majd Bajnai elviszi Gyurcsány szavazói bázisát nem jött be.
Ennek oka elsősorban az, hogy Gyurcsány – ellenfelei minden erőlködése dacára – hiteles politikus.
Emellett tudja is, hogy mit akar, van jövőképe egy olyan országról, melyben a gyereked és az én gyerekem is jól tudja érezni magát, ahol a döntések demokratikusan születnek, melyben mindenki meg tud élni.
Árad belőle az önbizalom, Bajnaiból meg a dögunalom, és a nép az érdekes embereket kedveli.
Gyurcsány azt mondta, hogy tizedikéig kérjenek a pártok vezetői felhatalmazást vezető testületeiktől a tárgyalásokra – erre érdemben senki nem reagált, csak a vezetőséggel együtt öt tagot számláló PM hepciáskodott egy sort, meg a szocik mondták, hogy majd választások előtt pár nappal megegyeznek, mert akkor Gyurcsány kiszámíthatóbb lesz.
Nagyon kell röhögni, mert aki él és mozog, mind Gyurcsányt szidja.
Megszólalt Botka, megszólalt Tóbiás – a kép olyan, mintha buli lenne egy karthauzi kolostorban.
Vicces népek ezek.
Mi van akkor, ha az Ősgonosz és mindennek oka azt mondja, hogy tulajdonképpen ez is egy elképzelhető forgatókönyv, hiszen ezekkel a harmadosztályú politikusokkal csak a nyűgöt veszem a nyakamba?
Hogy ezeknél én akkor is jobb politikus vagyok, ha kézenállva kell kifejteni a véleményem olyan politikai problémákról, melyekről ezek nem is tudnak?
Ha azt gondolja – joggal – hogy ezek a vesztes választás után mind-mind mennek a levesbe, legfeljebb a dekoratívabbja megy biodíszletnek Viktor mögé, a recept meg megy a következő szakácskönyvbe?
Mi van, ha azt gondolja, hogy az idő neki dolgozik, hiszen amit Orbán csinál, az úgysem tartható fenn örökké, a következő ciklus pedig ahhoz éppen elég, hogy politikailag megerősödjék?
Mi van, ha azt mondja, hogy négy év alatt megszervezek egy korszerű választási tömegpártot, melynek ez az összefogás jó csírája lett volna, de ezek nélkül a macskajancsik nélkül is megoldható a dolog, hiszen nem tehetséges politikusokról van szó, hanem álomvilágban élő amatőrökről?
Azt mondják a megszólított pártok, hogy Gyurcsány ultimátumot adott, és vezetőik sértett pofákat vágnak.
Hát igen, van egy pont, amikor a döntéseket meg kell hozni.
Ha eszük lenne, akkor tudnák, hogy más a politikai taktika akkor, ha egy pártszövetség tagjaként szeretne valaki választást nyerni, meg akkor is, ha valaki önállóan indul.
Mert ha önállóan indul, akkor ne siránkozzanak, ha húszasával lépnek át a DK-ba kiábrándult szocialista párttagok, ha a DK - összehasonlítva pártjaikat - felmutatja, hogy mennyivel különb, mennyivel hitelesebb náluk, mennyivel korszerűbb, reálisabb és életszerűbb a programja, mint a „Csomagoljuk hungarocellbe Magyarországot” – és így tovább.
Gyurcsány és pártja egyedül ma még nem fog választást nyerni, de bent lesz a Parlamentben és el tudja majd mondani a véleményét a fennálló állapotokról, ha tetszik ellenfeleinek, ha nem.
Mert az ehhez szükséges támogatást meg fogja kapni a néptől, nemutolsósorban lelkiismeretfurdalás okán.
Gyurcsány útja hosszú menetelés lesz, de ez az ember kitartó és következetes.
Aki arra számít, hogy hamar kifullad, annak rosszabb a memóriája, mint ellenfeleinek lelkiismerete.
Érdekes lesz a soron következő három hónap…

:O)))

OSZLOPSZENTEK

Ült a Fidesz vezérkara és törte a fejét, mi hiányozhat még az országnak?
A helyzet az, hogy nehéz dolguk van, hiszen mi szép és jó adható volt, azt már mind odaadták a népnek, a rezsi is egyre csökken, a pártközeli közgazdászok azt prognosztizálják, hogy a választások napján be lehet jelenteni a negatív rezsit, nevezetesen a választó a fogyasztásmérő által mutatott mennyiség szerint készpénzt vehet fel a helyi Fidesz-irodában.
De az úton nincs megállás, a jóhoz ugyanis hamar hozzá lehet szokni.
Új és új ingerek kellenek,emellett a piszkos anyagiak mellé lelki táplálék is kell a magyarnak!
Először az vetődött fel, hogy írják meg a csángó himnuszt – „Maroknyi csángó magyar szívvel csángál, Atilla népe megtiporva nyög…”- vagy valami ilyesmit.
Aztán elvetették az ötletet, mert nem találtak csángó kötődést a Vezér családfáján, az utolsó szabad gyököt beáldozták már Szent Orbánnak, aki Felcsút határában felajánlotta országunkat a Szűzanyának, de az ötlet ízlelgetése asszociációkra serkentette a fürge fideszes agyakat.
Szűzanya – Semjén – gigaszobor, amint Mária a Dunába dobni készül a Jézuskát – szobor – méggigább szobor – emlékmű – oszlop!
A Vezérnek tetszeni fog!
Magát a Vezért jelképezi!
A brainstorming valamelyik résztvevője felrikkantott: Tetszeni hát, kis ember nagy oszloppal jár, fallikus szimbólum!
Tegyünk a tetejire szökőkutat is!
A többiek gyorsan körülnéztek, hogy látta e valaki, hogy elröhögték magukat, aztán megnyugodtak és nekiláttak a feljelentés megfogalmazásához.
A gomb imígyen hát megvolt, már csak a kabátot és a szabót kellett megtalálni, de ez nem okozott gondot, hiszen mi lehetne nép és időszerűbb, mint elkezdeni a felkészülést 2018-ra, 1848, a fiatal demokraták első forradalmának százhetvenedik évfordulójára?
Igaz, menet közben kiderült, hogy a második, az úgynevezett fülkeforradalom nem létezett, mivel létezése alkotmányossági és legitimációs problémákat vethetett volna fel az ellenzék egy nemkívánatos győzelme esetén, de ez a kis zavar könnyedén áthidalható, majd valamelyik közeli történész megcsinálja hozzá az ideológiai hátteret.
Szobrásznak meg ott van Marco Casagrande 1848-ból, aki kész „Szabadságoszlop” tervet hagyott az utókorra. A művész jó klerikális kapcsolatai dacára a forradalom bukása után nem kapott megbízásokat az új rezsimtől, talán nem lépett be kora Magyar Művészeti Akadémiájába, holott ez megoldhatta volna minden problémáját.
Így viszont van egy használható terv, egy hazafias szobrász, akinek ugyan máshol volt hazája, de legalább itt üldözték, és van egy hervadhatatlan előnye: nem kell fizetni a terveiért.
Már csak egy kérdés maradt hátra: a szobor felállításának helye.
Nem lehet ennek a problémának elég nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen a műalkotás egy jó helyszínválasztással más minőségi szintre lépve olyan új értéket nyerhet, melyről megalkotója nem is álmodhatott, viszont megvalósítását felettébb kívánatossá teszi azok számára, kik a pénzesláda kulcsa felett diszponálnak.
Hogy mindjárt egy példát is hozzak, az sem piskóta, hogy egy komplett múzeumi negyedet kell felépíteni azért, hogy a kormányzói lakosztály felszabaduljon a Budai Várban – minden pénzt megér az alcsúti herceg kényelme és a történelmi kontinuitás - de hogy az építkezés során el lehet takarítani a jobboldal által vadul gyűlölt és vaskefének nevezett ötvenhatos emlékművet, az lesz a tejszínhab a tortán.
Ez a rohadt emlékmű magával a létével emlékezteti ugyanis Nagyurunkat arra a napra, amikor páncélozott BMW-jében kissé elbüdösödve elpucolt az elvetélt puccs színteréről, meg arra, hogy ugyanakkor egy nagyorrú fickó az üvöltő, őrjöngő, motorbőgető csőcselék kellős közepén, a beszari államelnök távollétében volt elég tökös ahhoz, hogy térdet hajtson a forradalom emléke előtt.
Na, majd ezt a MÉH-telepet is el lehet pucolni, de most az a feladat, hogy a Nagy Nemzeti Fallosznak megfelelő helyet keressünk.
Nem kellett sokáig várni, az éceszgébereknek azonnal beugrott a Szabadság tér, hiszen ott is áll egy emlékmű, amit jó lenne eltakarítani.
Pedig – szerintem - az ma a legfontosabb emlékmű Magyarországon, jómagam alkotmányos kötelességévé tenném a mindenkori magyar miniszterelnöknek, hogy évente keresse fel, hajtson térdet előtte, és gondolkodjon el a második világháború és a nácizmus kiszolgálásának, horribile dictu alkotó alkalmazásának tanulságain, aztán egy évig folytathatja munkáját - csak előtte még kötelezően meg kellene néznie a Szálasi akasztásáról készült filmet is.
A Szabadság tér egyébként is érzékeny pontja a jobboldalnak, hisz szívük sajog a fájón hiányzó Irredenta Emlékműért, mely mellett oly szépen lehetne lengetni az árpádsávokat.
Meg aztán ez a tervezett oszlop olyan egyszerű, szép, magyarembernek is érethető lenne, tán még Tarlós főpolgármesternek és Wittner művészettörténész asszonynak is tetszene, hiszen olyan korszerű.
Talán lehetne még rá felvésni egy-két pamutgombolyaggal játszó macskát, bőgő szarvast, csörgődobbal közmunkában táncoló cigánylányt, azzal lenne teljes a mű.
A Nagy Fallosz – a mi Szeretett Vezérünk szobra - hiánypótló is lenne, hiszen negyvennyolcas emlékmű alig százötven – kétszáz van, és ebben a számban nem szerepel Kossuth Lajos egyetlen szobra sem, jóllehet de szép lenne, ha legalább egyet, a szakáll nélküli, női ruhában menekülő nagy államférfiút láthatnám bronzba öntve.
Hogy mikor lesz itt méltó emlékműve az első világháború magyar halottainak, a második világháború katonai és polgári, zsidó áldozatainak, azt csak a jóég tudja.
Pedig 1848 százhetven éves évfordulójánál az első világháború kitörésének vagy befejezésének századik évfordulója, vagy második világháborús vereségünk és nemzeti szégyenünk, a holokauszt közelgő hetvenedik évfordulója talán inkább indokolná az emlékműállítást.
Mindenesetre most tízmillió forintot utaltak ki az oszlop előkészítő munkáinak költségeire.
Hogy hadd populizzak kicsit: a tél első napjáig tizenegyen fagytak meg Magyarországon.
Persze fontossági sorrend is van a világon…

:O)))