SÓHAJ A PADLÓRÓL

VÁLASZTÁS UTÁN - ELEMZÉS ELŐTT

Szóval, a legfontosabb az lenne, hogy ezt a választást a helyén kezeljük.
Nem kellene sem temetni, sem mennyekbe emelni senkit, mindössze az történt, hogy 
képviselőket választottunk az Európai Parlamentbe, ennek során ki jobb, ki rosszabb eredményeket ért el.

Ha a pártok vezetői normális emberek lennének, akik képesek kicsit kikukucskálni a pártszékházak irodáinak ablakán a való életre, akkor tudnák, hogy semmi nem változott.

Merthogy a két nagy tábor, az általában jobboldalként meghatározott, de a valóságban egy autokratikus állami berendezkedést támogató, meglehetősen szélsőséges tömeg és a magát sokszor baloldalként aposztrofáló demokraták közötti erőviszonyok változatlanok maradtak – és az ország szempontjából ez az igazán elkeserítő.

A két nagy táboron belüli átrendeződések sem biztatnak semmi jóval, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben úgy látom, hogy a jobboldalon a Jobbik nem a rejtőzködő szavazók köréből növelte támogatottságát, hanem a Fidesztől vitt el szavazatokat, ami egyértelmű jele a társadalom jobbratolódásának, a jobboldal radikalizálódásának, ami egyébként egybevág az európai trendekkel is.
A baloldalon is hasonló folyamat játszódott le, azzal a különbséggel, hogy a szocialistáktól a szavazók nem a baloldal széle felé, hanem a társadalmi közép felé mozdultak el.
Méghozzá nem is annyira politikai ízlésváltozás okán, hanem egyszerűen azért, mert elegük volt saját politikusaik tehetetlenkedéseiből, megalkuvásaiból, taktikázgatásaiból és keresték azokat az erőket, melyek részben a következetes tisztességet képviselték, részben meg a pártpolitikából kiábrándult, de politikailag aktív liberális és demokrata szavazók számára kínáltak új fészket.

Azt sugallták a jobboldali elemzők és a jobboldalhoz dörgölőző baloldali kollégáik is, hogy ez a választás sorsdöntő lesz a DK és az Együtt-PM számára, ami egyébként nem volt igaz, de nem árt azért most beleverni orrocskájukat abba, amit a választók elé csináltak, hogy érezzék végre a különbséget a való élet és az álmaik között.
Nem kell elhinni azt sem, mikor majd azon hangoskodnak, hogy a Jobbik nyert, merthogy második lett.

Nem a Jobbik nyert, az MSZP vesztett - vesztett mandátumot, pozíciót, arcot és befolyást.
Ők a nagy vesztesek, míg a nagy nyertes Gyurcsány és a DK.
Egy éve ment a polémia, hogy Gyurcsány hoz, vagy visz szavazatokat, eléggé gusztustalanul, agresszíven próbálták még a demokratikus oldalon is kiiktatni őt a politikából – mint látnivaló, nem túl nagy sikerrel.
Ezért adjunk talán hálát az Úrnak, merthogy többé-kevésbé ő ma az egyetlen európai formátumú magyar politikus, jóllehet vannak rajta kívül is, akik talán nem fognak ránk szégyent hozni Brüsszelben.
Politikusnak lenni kicsit olyan, mint hegedűművésznek lenni – a jószándékon és a sok gyakorláson túl tehetség is kell hozzá.

A Fidesszel nem foglalkoznék, hiszen a Fidesz nem párt, a vallási tébolyok meg le szoktak csengeni az első éhínségekkel egyidőben, olyankor a földesurakat karóba húzzák, asszonyaikat–lányaikat megpocsékolják, aztán indul egy új fejezet a történelemben…

Nagyon reménykedtem abban, hogy az LMP ugyanazért nem jut mandátumhoz, mint amiért a DK mandátumokat kapott – az erkölcs okán.
Sajnos, ezerszer bizonyosodott be, hogy az LMP a Fidesz szatellitpártja, amelyik minden igazán fontos kérdésben Orbánt támogatta, de az önkormányzati választásokig még van idejük a választóknak eltöprengeni azon, hogy méltók-e a bizalomra.

Az Együtt-PM pedig most komoly dilemma előtt áll, mert el kell döntenie, hogy mi a fontosabb: egy rétegpárt önálló arculatának mindenáron való megteremtése, vagy a diktatúra elleni harc.
Nem könnyű a döntés, hiszen ez a párt olyan, mint egy disznósajt, mindent belevágtak, amire a nagy disznótorban nem volt szükség, igen jól kell fűszerezni, hogy jellege legyen és fogyasztható maradjon a vágásfelületből kilógó szőrök-bőrök ellenére is.
Mindenesetre túl sok okuk a büszkeségre nincs.
Annak dacára, hogy a mainstream értelmiségnek az a része, mely nem az LMP-t támogatta, az az Együtt-PM szekerét tolta, az egy megszerzett EP hely meglehetősen karcsú, - de majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Mindenesetre Mesterházy kivételével mindenki felettébb elégedett, legyünk mi is azok, mert ennél rosszabb is történhetett volna.
Holnaptól lehet készülni az önkormányzati választásokra, melyek csak akkor lesznek sikeresek, ha a demokratikus oldal összefog, nemmellesleg ráébred, hogy Budapesten kívül is léteznek választópolgárok, akikkel a hatalom is, meg a hatalom szélsőséges szövetségese is csak játszik – szóval, lenne tere a felvilágosító munkának.
Hát, csak szorgalmasan…

:O)))


BUKOTT OSZTÁLY


Természetesen a magyar politikai osztályról van szó, mindahányukról, tokkal vonóval.
Nem csak a baloldaliakról, hanem mindegyikükről, kivéve azokról a bűnözőkről, akiket valamilyen rejtélyes oknál fogva némelyek politikusnak vélnek.
Bár az egyik vizsga, melyen megbuktak, éppen tegnap volt, de nem ez volt az első alkalom, hanem a sokadik, de talán ez volt az első, melynek láttán még azoknak is el kell gondolkodniuk, akik erre a szokatlan tevékenységre ezidáig ilyen-olyan okoknál fogva nemigen akartak sort keríteni.


A bukás bele volt kódolva ebbe a helyzetbe, már a rendszerváltással megkezdődött a folyamat, melynek végeredményeképpen a mai helyzet kialakult.
Talán a kapkodás volt a legfőbb hiba, talán az, hogy ennek az országnak csak egy csőcseléke van, de tehetséges emberekből sincs két garnitúra.
Így aztán 1989-től az osztályvezető-helyettesek helyi forradalma azt hozta, ami elvárható is volt egy kontraszelektált új elittől, mely olyan boldogan taposott a polcokról lehajigált értékeken, mint kisgyerekek a nyitvafelejtett édességbolt gondolái között a padlóra szórt belga csokoládés-dobozokon.


Nem volt sok különbség a kor múltjukat és elveiket egymással vad versenyben tagadó reformkommunistái, és a politikai hullaházakból óvatosan előmerészkedő horthysta múmiák között, de szépen beleillettek a képbe a létező szocializmus hullájára a nyugati világból megtérő mindenféle dögevők sem.
A nép pedig természetesen elhitte, hogy most aztán eljött az aranykor, mindenki Mercedesszel fog autókázni, mindenkit felvet majd a pénz és vége van az elnyomatás sötét éveinek, melyben a zsellér gyerekéből csak professzor úr lehetett.


Mindenki nagy reményeket fűzött a megváltozott viszonyokhoz, pedig sokan elvégezték a foxi-maxi névre hallgató, társadalmi ismeretekre oktató esti iskolát, de hát mennyivel jobb volt hülyeségnek nyilvánítani az ott szerzett ismereteket, és hinni a boldog jövőben, mint elhinni a kapitalizmus természetét taglaló fejezeteket…
Így aztán, mire kiderült, hogy a kapitalizmus honi természetét sokkal valósághűbben írta le Rákosi propagandája, mint a Kádár-kor mérsékelt társadalomtudománya, addigra már késő volt.


Ebben a környezetben alakultak meg az új pártok és itt próbált megkapaszkodni az MSZMP utódpártja is, mely a túlélést részben a megtöbbszöröződésben látta.
Egyrészt Horn határtalanul jó taktikai érzékkel létrehozta a Magyar Szocialista Pártot, másrészt annak egy szélsőségesre fazonírozott példányát, mely ma éppen az ötvenkettedik nevét viseli, csak vezetője örök darab.
A baloldalon történtek kísérletek a Szociáldemokrata Párt feltámasztására, nem túl nagy sikerrel – a végállomás Schmuck Andor…


Jobboldalon az MDF és a Torgyán féle Kisgazdapárt vitte a prímet, a liberálisok pedig középre pozícionálták magukat, német mintára a mérleg nyelvének szerepét szerették volna eljátszani, vad antikommunizmust előadva, kisöccsükkel, a Fidesszel együtt, melyet akkor még lehetett akár pártnak is nevezni.
Nem sokáig.


A pártok ugyanis káderhiánnyal küzdöttek, márpedig vezetők nélkül nehéz tömegmozgalmakat szervezni, ennél már csak alkalmatlan vezetőkkel nehezebb.
Kivéve Magyarországon, ahol a személyi kérdések a kabaréval esnek egy kategóriába, így aztán olyanok kerülhettek a politikai elitbe, mint a Torgyán, aki valószínűleg Szamócaként is tisztességgel helyt állhatott volna a Csinn-Bumm Cirkusz bármelyik előadásán, vagy az MDF hősei, élükön a pizsamás búvárral, akit ugyan ma szentként tisztelnek, pedig tehetségtelenségét már csak önteltsége múlta felül, véramatőr politikai elképzeléseivel pedig padlóra tette az országot.


Az MSZP-t sem kerülte el a sorscsapás, ott Horn mellett egyetlen valamirevaló elsővonalbeli politikus volt, Berecz János, de őt gyorsan elszigetelték, nehogy veszélyeztesse az olyan briliáns tehetségek jövőjét, mint amilyen például Tabajdi Csaba, Szekeres vagy Baja Ferkó, esetleg a másik pártban Thürmer volt.
Így aztán, amikor eljött a pálya újraosztásának ideje, addigra Horn már háttérbe szorult, azok közül pedig, akik őt követték, talán Lendvai és Szanyi volt a politikus, a többi apparatcsik.


És Gyurcsány, aki kissé küldetéstudatosan akarta a pártot átalakítani – nem sikerült neki – az adottságokat tekintve ez nem megy csodaszámba, de hibázott ő is nemegyszer.
Közben folyt a küzdelem a gazdasági pozíciók megszerzéséért, melyben a tanulékony kollégiumi gárda hamar eljutott a pitiáner tolvajlásoktól a Tisztiház lenyúlásáig, melyből sikerült megalapozni az Orbán-birodalmat.
A jobboldaliak fiatalos csínyként könyvelték el a dolgot, holott gyanakodhattak volna, hiszen Orbán a sajátjait is meglopta – soha nem számolt el a Fidesznek sem a Tisztiház árával, erről legfeljebb Kaya Ibrahimmal folytatott gyümölcsöző megbeszéléseket. 


Aztán politikailag kinyírta legközelebbi munkatársait, de az sem kizárt, hogy lehetett, akit beépített politikai riválisaihoz.
Amikor ez történt, Katona Béla megemlítette, hogy a szervezett bűnözés összeért a politikával, merthogy a szervezetlen bűnözés már régen megjelent a pártokban – nekem is volt sikkasztásért elítélt beosztottam, akit aztán csodálkozva láttam a televízióban, mint Torgyán gazdasági tanácsadóját.
De a szervezett bűnözés az más kategória, így aztán Katona Béla elcsendesedett, pártja elengedte a füle mellett a jelzést, Torgyán pártja meg az MDF-el együtt ment a levesbe.


A pályán pedig két párt maradt, meg a liberálisok örökké marakodó és politizálásra teljességgel alkalmatlan pártja, akikkel szembe a Vezér odacsinálta a Jobbikot, hadd fosson a sok szakállas bácsi, mikor eléneklik az ablaka alatt, hogy „Icig, most majd nem jutsz Auschwitzig!”
A jobboldal pártjait megvette és felszámolta a maffia, akit nem lehetett megvenni, azt megfélemlítette, a baloldal egyes prominenseivel meg kiegyezett, mint erről Dávid Ibolya oly szemléletesen mesélt.
Meséjének igazságtartalmáért saját politikusi sorsával tett tanúbizonyságot.


Közben pedig mindenki ott tülekedett a húsosfazék körül, ezt nem is nagyon tagadták, nagyokat hasítottak, miközben a nép életszínvonala és életminősége egyre romlott.
Huszonöt év alatt visszajutottunk oda, ahonnan hatvanöt éve elindultunk.
Az emberek nem hülyék, látják, hogy ki miből tollasodott meg, és szívesebben elhiszik még azokról is, akik tisztességesek, hogy lopnak, mint azt, hogy becsületesek
Hát még, ha nem is azok….


És - sajnos – ebben az országban majdnem mindenki megvásárolható vagy megfélemlíthető, van, akinek párszáz hektár föld az ára, van, akinek valamilyen komolyabb stallum, van meg, akinek visszaadnak a gázszámlából havi kétezer forintot.
De az is lehet, azt mondják neki: nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot!
A maffiának pedig futja a vételárra –a te pénzedből.


Így aztán a politikusok tekintélye mára a bányászbéka feneke alatt van úgy száz méterrel, - a magyar politikai osztály megbukott, a magyar maffia meg virul.
Hozzájárul ehhez az állapothoz az is, hogy ha feltesszük egy konkrét párttal kapcsolatban a kérdést, hogy kinek az érdekeit képviseli, hát nagy bajba kerülünk.
De erről talán majd holnap…

:O)))


ÁRTÓ PÁRTOK

Azt bátran megállapíthattuk a tegnapi posztban, hogy a mai magyar társadalom meglehetősen ramaty állapotban van, és vélelmeztük, hogy ennek oka az is, hogy ha feltesszük egy konkrét párttal kapcsolatban a kérdést, hogy kinek az érdekeit is képviseli, hát nagy bajba kerülünk.
Nem kapunk rá érvényes és hiteles választ, ugyanis.

Az okok keresésénél ismét vissza kell mennünk a rendszerváltozásig, melynek hajnalán az hamar tisztázódott, hogy az állampárti rendszernek befellegzett, ezzel az az ösvény, melyen Kádár társadalma lassan elindult a pluralizmus felé, a megváltozott körülmények között nem járható.
Így aztán megnyílt az út a valódi többpártrendszer felé, mely azért volt érdekes állapot, mert Magyarországon az első világháború után soha nem létezett a szó valódi értelmében vett többpártrendszer.

Több párt ugyan megesett, hogy létezett, de angolszász értelemben vett parlamentáris demokrácia ilyen-olyan okoknál fogva errefelé soha nem működött.
Hol a választójog anomáliái miatt, hol a választási rendszer antidemokratizmusa miatt, hol a nők választójoga hiányzott, hol a vagyoni cenzus akadályozta, hol a nyílt szavazás, hol a nyílt vagy burkolt terror lehetetlenítette el a valóságos demokráciát.
Volt egy rövid periódus 1945 után, amikor úgy tűnt, hogy valóságos pártok valóságos polgári demokráciát hozhatnak létre, de ezt meg a szovjet megszállás kedvezményezettjeként tevékenykedő Kommunista Párt lehetetlenítette el, létrehozva azt a centrális erőteret, melynek kései utódját manapság élvezhetjük, és mely remekül megfelelt a sztálini modell honosításához.
A valóságos többpártrendszer természetesen nem az engedélyezett pártok számán múlik, hiszen Lengyelországban és az NDK-ban is létezett párt az adott kommunista pártokon kívül.
A valóságos többpártrendszer léte azon áll vagy bukik, hogy azok a szervezetek, melyek pártnak nevezik magukat, valóságos társadalmi csoportok érdekeit fejezik ki, vagy nemlétező csoportok feltételezett érdekeiért szállnak harcba, maximálisan érvényesítve vezetőik egyéni érdekeit.

Mindenesetre a rendszerváltás után az új pártok úgy bújtak ki a társadalmi mocsárból, hogy többségüknek semmiféle gyökere nem volt - el is haltak hamarosan.
A jobboldali pártok többségének egyetlen dolog adott szilárd ideológiai alapot: a harcos antikommunizmus, melyhez csak a kommunistákat nem találták, pedig igen vadul kereste őket valamennyi párt.
Pedig igen jól specifikálták a kommunista fogalmát – kommunista az, aki gennyesre lopta magát a kádárizmus sötét évei alatt és kirugdalta ideológiai ellenfelei fogait.
Sajnos, a kritériumoknak maradéktalanul megfelelő kádert egyet sem találtak, nem volt egyetlen komcsi sem, akinél kiemelkedő vagyonra leltek volna, - a rendszer vezetőit akármelyik lángossütő mellényzsebből kifizethette volna.
Bármerre nézett az új uralkodó osztály, csat állami vagy társadalmi tulajdont talált – a puritán Kádár odafigyelt arra, hogy az ige hirdetői ragozzák is az igét - ne lépjenek túl egy szintet, mely a rendszer felső vezetőinek körében is csak valahol a kispolgárság anyagi helyzetének felső határa táján húzódott.

Az új pártok egy darabig elveszkődtek saját maguk identitásának keresésével, de részben társadalomtudományi felkészületlenségük miatt, részben a kevésszámú  felkészültek téveszméi miatt egy idő után letettek erről, legyintettek egyet és valamelyik önjelölt vezér után tolongva annak sületlenségeit helyezték ideológiájuk középpontjába.
Lett nyugodt erő, mely nagy sikert aratott a tovariscsi konyec című plakátjával, meg azzal a határozottsággal, mellyel szétverte hagyományos exportpiacainkat.
Vezetője éppen megfelelt a magyar néplélek pártvezetőkkel szemben támasztott követelményeinek, méltóságteljes volt és kenetes, aki nem röhögött az alámerülésén, az itta a szavait, mint gödény a kristályvizet.
Ha konkrétan megpiszkáltuk kicsit őket, akkor a Horthy–rendszer kukucskált ki nemes konzervativizmusuk alól, lábszártekercs, darutoll, böllérbicska, akasztgatás, kunbélázás, trianonozgatás, üldözött múzeumigazgató, üldözött vendéglátóipari vállalatvezető, üldözött KB titkár, üldözött Népszabadság-újságíró, üldözött üldözött, stb.
A vicces az volt, hogy a borzasztó tagság jelentős része a Kádár-rendszer kedvezményezettjei közül került ki, az ember néha nem tudta, sírjon, vagy röhögjön rajtuk.

A másik korabeli nagy párt a liberálisok voltak, velük csak az volt a baj, hogy mezei tagságuknak és híveiknek fogalmuk sem volt a liberalizmus mibenlétéről, rossz nyelvek szerint ők írták fel a falra, hogy szavazz a liberálisokra, vagy kinyírjuk a macskádat!
És ne mondja nekem senki, hogy a „Brian élete” című film rendezője, Terry Jones nem volt ott az SZDSZ megalapításánál…
Addig-addig hirdették a tiszta erkölcsiséget, mígnem ők is bele nem hasaltak a pocsolyába, ahol már ott hasalt kisöccsük, a Fidesz is, korán elveszítve szűzi ártatlanságát.

A magyar falut Torgyán ügyvéd és pártja képviselte, akik kétségkívül megérdemelték egymást, mert az okos magyar paraszt kerekenként hazavitte a Rába Steigert, erre a hőstettre a vicces ügyvéd a világhírű magyar mezőgazdaság porigrombolásával válaszolt.

A Fidesz eleinte pártnak indult, de az életrevaló Orbán hamar rájött, hogy a többiek meglehetősen élhetetlenek és megkereste a politikai sakktáblán azt a szabad mezőt, melyen éppen nem állt senki – tehetett ő arról, hogy éppen a magyar maffia helye volt üres?

Voltak még kereszténydemokraták, akiknél ebbéli minőségük kenetes pofák vágásában merült ki, majd átalakultak Orbán ideológiai mázává, szabadidejükben Harrach képviselővel riogatva a kisdedeket és Semjén műlovarral az ég madarait.

A jobbszélen eleinte a MIÉP nyomult a néhai Zsírtáltos vezetésével, ők szalonnyilasok voltak, visszafogott népség, majd menetből elfoglalta a helyüket a nyilasok militáns szárnya, a Jobbik.
Onnantól a zsidó mellé felzárkózott a cigány célcsoport is, akik erre kiválóan alkalmasak is voltak, lévén, hogy sokan közülük egy fillér jövedelemmel sem rendelkeztek, viszont képtelenek voltak leszokni az evésről és a didergésről, ennek összes következményeivel egyetemben.

Az MSZP pedig ott pironkodott a baloldalon.
Létük első húsz évét azzal töltötték, hogy megtagadták önmagukat, eredményeiket, a múlt vállalható és tisztességes eredményeit, szabadidejükben meg magukra húzták Sztálin összes bűnét, a Gulagtól Rákosiig.
A maradék ötöt meg önmaguk felszámolásával - lassan már csak abban reménykedhetnek, hogy ebben is éppoly sikeresek lesznek, mint többi politikai célkitűzésükben.
Szocialistának lenni az elmúlt negyedszázadban kész vesszőfutás volt abban a társadalomban, melyben minden épeszű ember az ő eredményeiket követelte vissza, miközben őket kárhoztatta hiányukért – végtére is Magyarországon vagyunk, ugye…

Végül a szocialisták is kétfelé vágták magukat, és a két fél ma jobban utálja egymást, mint Harangláb a kukoricagölödint – remélem, most eltaláltam a neves gourmetet.

Közben persze átalakultak a tulajdonviszonyok is, megindult a harc a vagyonért, hol foggal-körömmel tépték egymást a résztvevők, hol lemutyizták egymás között a dolgot okosba, a pártok pedig ennek koordinálásában vélték megtalálni társadalmi küldetésüket. 

Mára alig maradt közülük néhány, leginkább eltűntek a süllyesztőben, de amelyik maradt, az olyan, mint az ember gyereke, akinek sorsa hat éves korára alapvetően eldől, utána már csak polírozgatni lehet, de alapvetően nem változik.

És ahogy alapításukkor sem adtak választ arra, hogy kit akarnak képviselni, ma sem pótolják a mulasztottakat – mindegyik mindenkit akar képviselni, márpedig aki mindenkit képvisel, az nem képvisel senkit.
Persze ez így nem teljesen igaz, de ehhez egyenként kell szemügyre venni a politikai életben szereplő mai pártokat, - talán majd holnap…

:O)))




LANKADT SZEGFŰ

Vizsgáljuk meg hát a pártokat egyenként, nézzük, mire megyünk velük?
Nagy általánosságban kijelenthetjük: tönkre, merthogy a magyar pártok mindenre alkalmasak, csak társadalmi csoportok érdekeinek kifejezésére nem.
Induljunk el balról, mert ha jobbról balra indulnánk, máris kitennénk magunkat néhány kommentelő elfogultsági indítványának, jóllehet, ma még a szél is jobbról fúj…


Van itt egy alapvető kérdés, melyet bevezetőben tisztáznunk kell, nevezetesen azt, hogy létezik-e ma Magyarországon a szó klasszikus értelmében vett baloldali párt, ki ma a baloldali?
Az, aki a munkásosztály (szervezett, nagyipari, osztályharcban vasba öltözött…) érdekeit fejezi ki?
Az, aki szociálisan érzékeny, de alapvetően a tőke érdekeit képviseli, és a tömegek elviselhető szociális helyzetét a kapitalizmus hatékony működtetésének előfeltételeként kezeli?
Az, aki a cégérre felírja valamelyik ősöreg hívószót, mint amilyen a szocialista, vagy a munkás?


Azt hiszem, hogy nem, ugyanis a társadalom összetétele erősen megváltozott az utóbbi száz évben, a régi fogalmak már nem érvényesek, újak pedig még nincsenek.
Eltűnt például a szervezett nagyipari munkásság, a hangsúly a termelő tevékenységekről áttevődött a szolgáltatásokra, a gépesítés éppen azokon a területeken tett feleslegessé nagyszámú munkaerőt, melyek fel tudták volna szívni a képzetlen emberek tömegeit.
Ki hát az az ember, akit ma egy baloldali pártnak képviselnie kellene?


Megítélésem szerint elsősorban a bérből és fizetésből élőket, akik közé nem számítanám a multinacionális vállalkozások felső vezetőit, de közéjük tartozónak érzem a kényszervállalkozókat, a közalkalmazottakat, a köztisztviselőket – mindenkit, akinek személye hatása a gazdasági – politikai folyamatokra a nulla felé tendál.
És képviselnie kellene a falvak nincstelenjeit, a mezőgazdaság erőforrásainak újraosztása során kisemmizett tömegeket és a rendszerváltás áldozatait, az új cselédeket és zselléreket, a porbatiport magyar falut, a nyilvántartott és a már a nyilvántartásokból is kiesett munkanélkülieket.
A szegényeket, a négymillió létminimum alatt élőt, a nyomorgókat, a máról-holnapra élő nincstelen és jövő nélküli tömegeket, a nyugdíjasokat, akiktől ismét csak elvenni akarnak, meg azokat, akik már soha nem lesznek nyugdíjasok, merthogy soha nem lehetett nyugdíjalapot termelő munkaviszonyuk.


Létezik ma olyan párt, aki érdemben felvállalja őket?
Szerintem ilyen párt ma nincs, az ország legnagyobb tömegét adó társadalmi csoportnak ma sem pártja, sem gazdasági érdekképviselete – leánykori nevén szakszervezete – nincs.
Hát akkor kit képvisel a Magyar Szocialista Párt?
Mai állapotában – leírni is rettenetes egy olyan pártról, melynek évszázados történelmi múltja van ebben az országban – legfeljebb a pártarisztokráciát képviseli, és még azt se jól.


Természetesen a jelszavak és a lózungok terén minden rendben van, habár ezek is lehetnének ütősebbek és hatékonyabbak, de ha a tetteket és a szándékokat nézzük, hát bizony rá kell jönnünk, hogy útközben valahol eldobták a sarlót és a kalapácsot, hogy a kezük szabaddá váljék a koldulásra.
Politikusaik zömében bürokraták, némelyik már úgy belegyökeresedett a székébe, hogy csak sebész tudná kioperálni belőle, a párt maga huszonöt éve keresi a helyét a megváltozott társadalomban.


Huszonöt éve mást sem tesz, mint becsukja a szemét és elfordul a nyomor láttán, de ugyanúgy elfordul akkor is, amikor a társadalom által felhalmozott javak herdálását és elrablását látja, mert politikusainak általában büdös a szegényember.
Annak pedig gyenge az érdekérvényesítő képessége, nemutolsósorban azért, mert nincs olyan politikai erő, mely őt képviselné és az ő érdekeit figyelembevéve politizálna.
A szocialista politikus általában az alsó-középosztályból jön, kispolgár vagy kisvállalkozó, aki semmiféle közösséget nem kíván vállalni a nyomorgókkal, leginkább lenézi őket és jó magyar szokás szerint őket teszi felelőssé sorsuk alakulásáért.


Természetesen, a kedves olvasók túlnyomó többsége most azt gondolja, hogy a cigányságról írok, csak azt felejti el, hogy – bár az sem lenne enyhítő körülmény – itt nem csak a cigányok nyomorognak, hanem a lakásukba beszorított szerencsétlen öregasszonyok is, a nagyvárosok munka nélkül tengődő nincstelenjei is, a rendszerváltás veszteseinek sokmilliós hada is.
Nyolcszázezerre becsülik a cigányok számát, a létminimum alatt élők száma meg majd’ négymillió.
Érdekli őket valaki?
Még a választások előtt is, legfeljebb csak sajnálkozni szoktak, hogy ez az a réteg, amelyet nem lehet elvinni, szavazni – de hát, egymásközt, kire szavazzanak?


Az MSZP ma olyan, mint a liba az udvaron – kemence befűtve, a gazdasszony már ott áll a pitvarajtóban, kezében késsel, hóna alatt tállal, a Libus meg - kiváló helyzetértékeléssel - azon töri a fejét, hogy hogyan tudna még egy kis plusz kukoricára szert tenni.
Ha nem történik néhány radikális lépés, akkor ennek a pártnak annyi, és ezzel befellegzett a magyar baloldalnak is, merthogy több baloldalinak nevezhető párt jelenleg nincs a pályán, legfeljebb a nézők között ágál egy-két tömegtámogatás nélküli pártocska.


Ezenközben már megint azon folyik a vita, hogy a fegyvergyárban, ahol jelenleg buzogányt és nyílpuskát gyártanak, ki legyen a vezérigazgató, jóllehet talán első lépésként a termékszerkezetet kellene megváltoztatni, nyílpuska helyett interkontinentális ballisztikus rakétát kellene gyártani...

Valaha rengeteg okos ember dolgozott a szocialisták környékén, de mára – bármennyire kellemetlen is ezt kimondani – ciki lett a szocialisták mellé állni, mert szocialistának lenni ma egyet jelent a korrupt, ügyetlen balek fogalmával.

El lehetne gondolkodni néhány dolgon, például az egyértelmű és nyílt állásfoglaláson, hogy kinek a pártja is tulajdonképpen a Szocialista Párt.
Aztán kellene egy tisztulási folyamat, meg kellene kérni azokat a politikusokat, akik gyanúba keveredtek a politikai ellenféllel való lepaktálás ügyében, hogy lépjenek szépen hátra.
Olyan vezetők kellenek, akik már dolgoztak valahol életükben pártapparátuson kívül is, és olyanok, akik egyértelműen és határozottan fel merik vállalni pártjukat, és a párt által képviseltek ügyét.


Pártvezetőnek lenni nem életkor függvénye, nem érdekes, hogy egy zenész öreg zenész vagy fiatal zenész, csak az, hogy jó vagy rossz zenész…
Be kell látni: a tömegbázis megkopott, a szervezet struktúrája szétesett, elveszett a mozgalmi jelleg és a párt ma leginkább egy nyugdíjasklubra emlékeztet, melyben ülnek az öregek, nosztalgiáznak, mindegyik a maga nótáját fújja anélkül, hogy egymásra figyelnének.
A szervezet fegyelme az évek során csak züllött, mindenki dumál összevissza, aztán csodálkozik, ha az vágja fejbe a hólapáttal, akit odáig elvtársának hitt.


Régen a párt működésének alapja a demokratikus centralizmus volt, ez azt jelentette, hogy a döntések előkészítése demokratikus volt, a döntések végrehajtása viszont kötelező volt minden párttag számára.
Ez egy működőképes és hatékony modell volt, így hát eltakarították, hogy a sok izgága, fegyelmezetlen törtető kiélhesse magát.
A párt kommunikációja csapnivaló, ami kommunikációs lehetősége volt, mind - mind elherdálta, a modern elektronikus kommunikációban gyenge, mint a májusi libapotty, ahhoz a tömeghez pedig el sem jut, amelyik a valódi szavazóbázisát jelentené.


A párt eldobta a múltját, megtagadta vagy elsunnyogta értékeit, volt vezetőit, pedig ha csak tizedannyira lennének tisztességesek és elkötelezettek a maiak, mint elődjeik egyike-másika volt, a párt ma nem lenne olyan, amilyen.


Olyanokról meg aztán ne is beszéljünk, mikor egy vesztett választás után a pártelnök legfőbb gondja, hogy visszanövessze világszép szakállát.
Mit mondjak – infantilizmus az ilyesmi, ad némi magyarázatot a helyzetre…
Szóval ez van a baloldalon, mondjuk, én a jelenlegi helyzetben nem engedném Szanyit Brüsszelbe…
A többi pártot nevezzük demokratikus pártoknak, és beszélgessünk róluk holnap…

:O)))


GYURCSÁNY PÁRTJA

Míg a szocialisták el vannak foglalva a hajdan oly sikeres pártelnök-casting újraindításával, melynek során ezidáig sikerült felfedezniük Botka Lászlót, Chuck Norrist és Orbán Viktort, mint az MSZP elnökválasztás során számbavehető jelöltjeit ( most ne foglalkozzunk azokkal, akik Gyurcsányt vizionálják a párt visszafoglalásának barikádjára, kezében vörös lobogóval…) addig mi folytassuk tovább erőink számbavételét.

Mint ezt az előző írásban már megállapítottam, szerintem több, parlamenti képviselettel rendelkező baloldali párt az MSZP-n kívül jelenleg nem létezik, az is már csak éppenhogy...
Azokat a politikai alakulatokat, melyek nem tartoznak a szélsőjobbhoz vagy a maffiához, nevezzük a továbbiakban az egyszerűség kedvéért demokratikus pártoknak.
Kettő található belőlük, az egyik a magát második legnagyobb demokratikus erőnek nyilvánító harmadik legnagyobb demokratikus erő, meg az egyszázalékos pártnak nyilvánított Demokratikus Koalíció, mely legutóbb tíz százalékot kapott.
Kezdjük talán utóbbival, essünk túl a nehezén.


A Demokratikus Koalíció ereje abban rejlik, ami egyben gyengesége is: ez Gyurcsány pártja.
Ő a kohéziós erő, az ideológus és a portás is a pártban, ami strapás egy feladatkoncentráció, de láthatólag bírja.
Úgyhogy, ha feltesszük a kérdést, hogy kinek a pártja is a DK, akkor erre a hiteles válasz az, hogy a DK Gyurcsány pártja.
Namármost ez rengeteg embernek tetszik, de van egy kisebb csoport, mely viszolyog az ilyesmitől, mert nem szeret olyan politikai formáció tagja lenni, melyben az embereket nem egy ideológia, gazdasági érdek tartja össze, hanem egy karizmatikus vezető után ballagnak, annak csalhatatlanságába vetett szilárd hittel, többnyire, mint a birkák.
Aztán, ha szerencséjük van, akkor ez a vezető (guru, próféta, sámán) demokrata, józan gondolkodású és csak enyhén narcisztikus, emellett megtartóztatja magát az önkényuralmi módszerektől.


A DK-t a Szocialista Párt szülte, Gyurcsány – politikai ambícióit tekintve - kétségkívül hihetetlen nagy kockázatot vállalt, mikor - nem először és nem utoljára- egy rendkívül rossz megállapodást kötve 
otthagyott csapot-papot, és belevágott egy új párt alapításába, melynek alapozását azért már előre elvégezte egy szocialista platform bázisán.

A szocialisták hihetetlen eltökéltséggel iparkodtak eltávolítani, még Puch expénztárnok is ringbe szállt, jóllehet ő aztán majdnem annyira kerülte a nyilvánosságot, mint Simicska, de ebben az esetben azért kivételt tett, lehet, némi nyomásgyakorlás áldozataként.

Gyurcsányt rendkívül sokan támogatták a szocialisták közül, mikor viszont otthagyta a pártot, akkor nagyon sokan megharagudtak rá közülük, mert árulásnak tekintették a lépést – valljuk be, lehetett ezt így is értelmezni...
De jöttek helyettük új támogatók, akiknek tetszett, hogy nem kell Fideszesnek vagy jobboldalinak lenniük ahhoz, hogy utálhassák a szocialistákat, akik ezért a szép érzelemért szorgalmasan meg is dolgoztak.


Gyurcsány addigra már nem baloldali pártban gondolkodott, valószínűleg nem akart konkurenciaharcot folytatni a párt ellen, melynek egykor elnöke volt, ezt aztán a szocialisták vezetése meg is hálálta, megakadályozva a DK frakció megalapítását, elvéve egyúttal az állami támogatás lehetőségét is.Kispályás szemétség volt, valljuk be.
Gyurcsányt üldözte Orbán, üldözték a szocialisták, a liberálisok, sokan azok közül is együtt fanyalogtak az üldözőkkel, akik kormánya tagjai voltak.
Meg olyanok is, akik mára már megvilágosodva ott helyezkednek a DK soraiban, nem is sikertelenül, ugyanis Gyurcsány legendásan jó érzéke harcostársai kiválasztásához tágra nyitotta számukra a kaput.


A politikai üldözés azért veszélyes dolog, van úgy, hogy emberek azért állnak az üldözött mellé, mert elborzasztja őket a gátlástalan gusztustalankodás, ez hozott azért Gyurcsánynak is valamit a konyhára.
Az alapkoncepció az volt, hogy egy olyan pártot kell létrehozni, melynek összetartó ereje a demokrácia, szembeállítva Orbán antidemokratizmusával és egyeduralmi törekvéseivel.
Jöjjön az összes demokrata, mondta Gyurcsány.
Ennek jegyében aztán együtt kellett volna legelnie a báránynak a farkassal, az oroszlánnak a gazellával, a liberálisnak a konzervatívval meg a szocialistával – horribile dictu a másik liberálissal.


Szép elképzelés, utoljára talán Owen vagy Fourier képzelt ilyen szépeket, és egy darabig működik is, de aztán ez ki fog fulladni, ugyanis a demokrácia önmagában nem lehet cél, csak eszköz lehet a cél - egy igazságosan működő méltányos állam megvalósítása - érdekében.
Az pedig akkor lesz igazságos, ha a különféle érdekek érvényesítése számára korrekt feltételrendszert teremtünk, de az érdekek megjelenítését megúszni nem áll módunkban – erre szolgálnak a pártok.


Mindenesetre az emberek szeretnek illúziókban élni, hinni, hogy megvalósítható az ország egysége, mindenki szeressen mindenkit, süssön a nap és mindenki szopogasson libacombot. Sajnos, a legtöbb, amit elérhetünk az az érdekek összehangolása, a méltányosság és a szolidaritás a gyengékkel és elesettekkel.
Úgyhogy előbb-utóbb a DK sem ússza meg a színvallást, ennek első jelei már látszanak is, éppen Bauer Tamás nehezményezte, hogy a DK túlzottan balra tolódott.
Persze felmerül a kérdés, hogy mihez képest, és nagy kár, hogy ez a felismerése egybeesett azzal a sajnálatos hírrel, hogy az EP választás miatt felszabaduló parlamenti helyre nem őt, hanem a párt igavonóját kívánja bejuttatni a párt.


Mindenesetre a DK Bajnai megjelenésével átmenetileg légüres térbe került, mert a volt miniszterelnök ellopta az ideológiát, a hívószavakat és ezzel ellopta a show-t.
Szerencse, hogy Gyurcsány addigra már annyit kapott, hogy ez a kis árulásocska már meg se kottyant neki, még ütemet se vétett, és hamarosan ismét nála volt a kezdeményezés.


A DK valódi amatőr párt, lelkes, többnyire önjáró aktivistái cipelik a hátukon.
Vezetőit és politikusait Gyurcsány a többi pártok itt-ott elhullajtott politikusaiból toborozta, kivéve azokat, akik vele együtt jöttek el a szocialistáktól.
Van közöttük olyan, aki politikai előéletében már az egész pártpalettát bekóborolta, van közöttük kiváló író, sokat látott pártpolitikus, Gyurcsány velük próbálja profik számára is embertpróbáló célkitűzéseit végrehajtani egy olyan párttal, melynek szervezete kissé szalmakazal-jellegű, és amelynek propagandamunkája is lehetne talán hatékonyabb.

Az ugyan szép, hogy ahol Gyurcsány megjelenik, ott mindjárt támad két-háromszáz hallgatója, akikhez nagyon tehetségesen és szórakoztatóan tudja eljuttatni álláspontját, de ez azért mégsem egy kommunikációs gőzhenger.

Amit rettenetesen hiányolok, az a pártépítés teljes hiánya.
Tessék megnézni a DK kitelepüléseiről készült képeket, a fiatal ritka, mint a fehér holló, akit meg díszpintynek beültetnek a vezetésbe, az sem a párt ifjúsági tagozatában elért eredményei alapján kerül oda, merthogy olyan nem is létezik.
A DK vezetői szinten amúgy is az ismerősök pártja, és ehhez még hozzávehetjük az elsőgenerációs értelmiségi Gyurcsány ájult tiszteletét a köldöknézegetős belvárosi értelmiségi elit iránt - szóval van ott káderpolitikai gond, csőstül.
Lehetne itt ecsetelni a döntési mechanizmust is, de a lényeg az, hogy a DK sem a hihetetlen belső demokratizmusáról híres, és csak az a szerencséje, hogy Gyurcsány emberileg fényévekkel különb Orbánnál.


A legfőbb gond - szerintem - azonban az, hogy Gyurcsány a mai napig nem döntötte el, hogy ideológiai pártot, vagy programalapú választási tömegpártot akar-e szervezni, merthogy ideológiai alapú párthoz ideológia kellene, programalapúhoz meg széles tömegek számára érthető, megismerhető, és vonzó, konkrétumokban bővelkedő program.
Hát, majd meglátjuk, Gyurcsány láthatólag nem veszi zokon, hogy a Demokratikus Koalíciót Gyurcsány pártjaként tartja nyilván a közbeszéd, időnként még rá is erősít – kérdés, hogy elég lesz-e egy olyan párttal szemben, mely a teljes magyarság képviseletére formál igényt – nem biztos.


De azért ez ma az egyetlen párt a demokratikus oldalon, amelyiknek – úgy tűnik – jövője van, és ha választásról-választásra hiteles és megvalósítható, vonzó programmal és vonzó személyiségekkel áll elő, akkor megmarad a politikai porondon.
Persze ehhez le kell mondania a „one man show” szép tradíciójáról és professzionalizálódnia kell, a politika ugyanis csak ötven százalékban tehetség, a többi szakma.
Szakértelem.


Holnap az Együtt-PM kerül sorra…

:O)))


EGYÜTT-PM, LIBSIK, MEG A TRÓJAI FALÓ

A demokratikus oldal második legnagyobb pártjának hirdette magát, míg ki nem derült, hogy a harmadik.
Ez az a párt, amelyik olyan, mint az állatkertben a zsiráf, melynek ketrece előtt ott áll János bácsi, böngészi és hangosan olvassa a feliratot: Giraffe, majd megcsóválja a fejét és mondja: ilyen állat márpedig nincs.

A párt maga egy olyan pártszövetség, melynek tagjai között egyetlen valóságos párt sincs, a leginkább pártszerű közöttük nem párt, hanem mozgalom, amelyik meg párt, annak egynek sincs valóságos tagsága, szervezete, némelyiknek jószerivel még telefonszáma se – ellenben szavazóik kétségkívül vannak.

A szerveződés maga az egyéni érdekek és ambíciók színtiszta megtestesülése, a résztvevőket a sors és a politika kiszámíthatatlansága terelte egy táborba, és igen meg kell erőltetnem magam, hogy ne tekintsem az egész társaságot a baloldal felszámolására tett kísérlet céljára létrehozott szervezetnek.
Amikor olvasom, hogy a baloldal, és őket említik, akkor kiver a hideg veríték, merthogy ez a társaság úgy baloldali, ahogy én a fehér hattyú lennék a hattyúk tavában – mit mondjak, nem vagyok egy Pliszeckája-alkat…

Az Együtt-PM maga az ideológiai és személyi zűrzavar, a háttere homályos, finanszírozása áttekinthetetlen, szavazótábora pedig a jószándékú és optimista tömegek azon részéből áll, akik még hisznek a hét törpében.
A társaság vezetője a volt szocialista kormányfő, Bajnai Gordon, aki nem kimondottan munkásvezér típus, helyzete és beágyazodottsága leginkább a nagytőkéhez köti.
Ő maga Gyurcsány minisztere volt, amikor főnöke lemondott, az egyetlen komolyan vehető jelölt volt a kormányfői posztra, mert jó technokrataként alkalmas volt arra, hogy az államapparátust elműködtetgesse, de politikusnak ezer oknál fogva ab ovo alkalmatlan volt.
Gyurcsány szokásos impulzív politikája viszont abba a helyzetbe juttatta, hogy kénytelen volt politikusként is helytállni, és mivel nem tehetségtelen ember és jó szakember volt, hát kénytelen volt megpróbálkozni a kilépéssel Gyurcsány árnyékából.

Ebből következően el kellett határolódnia exfőnökétől, ami remekül sikerült is, mert míg ő mértéktartóan kritizálta elődjét a kormányfői székben, addig pénzügyminisztere vidáman fújta Orbán nótáját, és bár a hála nem politikai kategória, de Oszkó ma Csányi OTP-vezér egyik cégét irányítja.
Csányi egyébként érdekelt volt a kormányváltásban, mert ő etette a hiénát addig, ameddig az állam át nem tudta venni a feladatot, és ha vissza akarta kapni a befektetéseit a megfelelő haszonnal, akkor ahhoz a szocialisták igencsak útban voltak.

Bajnait valakik alkalmasnak találták arra, hogy Orbán kihívója legyen, hiszen a miniszterelnöki poszt súlyt adott neki, és legyőzése súlyt adott volna Orbánnak is, de a sors nem ezt a forgatókönyvet támogatta, mert a kesztyűbáb szerepére kiszemelt Mesterházy önálló életre kelt és blokkolta Bajnai ambícióit.
Ő lett volna ugyanis az a kompromisszumos jelölt, akit mindenki elfogadhatónak tartott, de akiért azért túlzottan senki sem lelkesedett a politikai arénában.
Az elképzelés remek volt, nem is tudott senki semmit sem kezdeni vele, mígcsak valaki el nem hitette vele, hogy egy saját párt igen hasznos tudna lenni a választási harcban.

Ő meg elhitte - különösen, mikor kiderült, hogy a MILLA mögött álló tömegek nem léteznek.
Illetékekre futotta, ügyvédei voltak, így aztán gründolt egy virtigli kis pártot és ezzel egy felülmúlhatatlan mutatványt hajtott végre: nekifutásból seggberúgta saját magát…
Merthogy egy darabig az lehetett a mondás, hogy a MILLA majd hozza a milliónyi szavazatot és nagy meglepetés lehetett számára, mikor kiderült, hogy a tüntetések résztvevői szinte kivétel nélkül más pártok elkötelezett szavazói.

A MILLA meg ott cseszte el, ahogy a valóban civil kezdeményezések el szokták cseszni – a nyakába ültetett egy politikai ambíciókkal megvert, önértékelési zavarokkal küzdő karrieristát, aki korábban már megpróbált a könnyű drogok híveinek hátán felevickélni a politika - számára homályba vesző - csúcsaira, de kevésnek bizonyult a mögötte álló erő.
Miután a MILLÁT éppen senki nem vezette, hát odahúzott magának egy íróasztalt és beülve mögé kinevezte magát vezetőnek, majd - nagy valószínűséggel - talált megrendelőt, aki évi két gőzkieresztésért a föníciaiak találmányát felhasználva fejezte ki háláját.

De a pártszövetség más ügy volt, ahhoz - ha ott akart lenni az osztozkodásnál - párt kellett.
Így aztán lenyúlva a MILLA nevét, ő is gründolt egy másik tökjelentéktelen pártot, melynek tagjai ő, a Gyula, meg az Ottó - a Tótottó.
Kevesen voltak, mint libatápban a vesepecsenye, így hát a deklarált ellenfél – mint a grundfociban divatos - kisegítette őket néhány kölcsönjátékossal - ha véletlen túl eredményes lenne a szervezet (ilyen helyzet azért soha, egy percre sem fenyegette…) akkor legyen, aki a féket tapossa.

A kölcsönjátékosok is alapítottak egy pártot, melynek tagjai apa, anya, gyerekek, csupa szív, szeretet.
Ha már beszálltak, hát mindjárt diktálni is kezdtek, de időnként azért megveregették Bajnai vállát, el ne kámpicsorodjon szegény nagy elmagányosodásában.
De még mindig csak tizenhatan voltak, így aztán rábeszélték a Szolidaritást, hogy szövetkezzenek, akik erre hajlamosnak is mutatkoztak, mert az MSZP – gondolom, még szakszervezetként szerzett tapasztalataikból kifolyólag - nem tűnt számukra vállalható partnernek.

Kónya ugyan csodálkozhatott, mikor kiderült, hogy ütőképes csapatai nyakába hirtelen három-négy kardcsörtető és sarkantyúpengető tábornok is került, de fegyelmezett katonaként elviselte a dolgot, viszont ő nem alapított pártot, hiszen katona volt, így – logikusan - övé lett a civil szerepe az együttesben.
Mert a civilség fontos dolog, és ha valaki azt mondta nekik, hogy ha a Tevetenyésztők Civil Egyesülete beszáll a politikába, akkor onnantól már megszűnik civilnek lenni, akkor megsértődtek, hiszen mindahányan hivatásos civilek voltak, akik önmaguk kinevezésével nyerték el a stallumot.

Így aztán felállt a Nagy Csapat, ekkor Kónya megkérdezhette, hogy ki az ellenség.
Ott álltak rohadt nagy gondban, hiszen aki fizet bennünket, az nem lehet ellenség, ugye, de aztán hirtelen felderült az ábrázatuk, mert eszükbe jutott az egyetlen logikus megoldás: Gyurcsány legyen az ellenség!
Így aztán megvolt a cél is, lehetett várni, hogy Orbán majd becsomagolja a hatalmat selyempapírba, és masnira kötve a szalagot rajta, átadja nekik.

Hozzávetőleg tízszer annyi energiát fordítottak Gyurcsány kicsukására az összefogásból, mint a politikai munka egyéb területeire, ez aztán meg is hozta gyümölcsét, mikor az MSZP felvállalta őket, mint második legnagyobb ellenzéki erőt.
Attila pedig felajánlotta Gordonnak, hogy leülhet a jelenlétében, valamint fülessapkát viselhet a tárgyalások során.
Miután a tervezett együttműködés alapelve rendben volt, és a legyőzendő politikai célt is kijelölték, elmentek a Duna partjára, hogy megünnepeljék az egységet, ahol Gyurcsány várta őket, meg a választók, akik valami elképesztő módon önálló életre keltek és leordították a fejükről a hajat, összefogást követelve valamennyi demokratikus erőtől.
Némi hezitálás után visszavonulót fújtak és elkezdték szeretni Gyurcsányt, akinek ez azért nem tett jót, utólag bevallhatjuk...

A választási kudarc nem szegte kedvüket, hiszen egyes politikában járatlanabb népek fejében megmaradt az illúzió, hogy ők azok, akik majd kihúzzák a gödörből a magyar politikai elitet és legyőzik Orbánt.
Nekik még idő kell, hogy felismerjék, hogy ebben a lufiban is csak levegő van…

A demokratikus oldalon ott vannak még a liberálisok, akik kongresszusi szinten összesen öten lehetnek, vezérük Diadalraítélt Gabóca, aki a legszebb liberális hagyományokat követve képtelen bármilyen együttműködésre.
Orbán későbbi sikereiben nagy szerepet játszott, hogy anno időben sikerült megszabadulnia tőle.
Ezért hát első kanyarban liberális harcostársnőjét nyírta ki, majd megtagadta, hogy akármelyik frakcióba beüljön, így valamennyi harcostársát beutalta a parlament karthauzi frakciójába, önmagát is beleértve.

Van még, aki nem Orbán és nem nyilas, önmagát pártként azonosító képződmény, az LMP.
Ők a magyar pártpolitikában Orbán Trójai Falova, Orbán azért tartja őket lélegeztetőgépen, mert bár a liberálisoknak azon része, amelyik elég okos ahhoz, hogy elborzadjon Fodor Gábortól képtelen a tudatos és következetes politikai munkára, de már a próbálkozásaik is zavart okozhatnának, hiszen nem ostobák.
Éppen ez a baj velük, hogy annyian vannak közöttük okosok, hogy a legokosabb címéért folytatott ádáz harc közben állandóan elfelejtik, hogy mi a fenét is akarnak elérni.

Le kell kötni őket és feladatokkal kell ellátni a társaságot, amelyik akár a Jobbhíján Párt nevet is viselhetné, mert választóik túlnyomó többsége jobb híján adja nekik szavazatát.
Vezetőjük valóságos politikai csodagyerek, Orbán ügyvédje, Schiffer birodalmi lépegető.
Ketten vannak ilyenek az országgyűlésben, a másik Kövér házmester úr, - nekik igazi komcsi felmenőik vannak generációkra visszamenőleg, ezért aztán belülről ismerhetik az apparatcsik-mentalitást.
Schiffer dédapját, Szakasits Árpádot Rákosi börtönözte be, de ez őt nem zavarja, és láthatólag semmiféle analógiát nem talál a kopasz és a pocakos diktátorok között.
Zöldre festette magát, de ha a politikában a halak szeretete lenne a vezető szerep feltétele, már kopoltyúval lélegezne.

Szóval, ha áttekintjük Orbán valóságos és virtuális ellenfeleinek listáját, bizony mondom néktek, minden okunk megvan a sírvafakadásra.
De azért legyünk optimisták, hiszen a világ halad előre, és vele haladunk mi is, legfeljebb lassabban.
De ha túljutunk a feudalizmus nehéz évein, akkor már csak egy-két évszázad, és beérhetjük Európát…

Holnap a diktátorocska – vagy ócska diktátor? – és a nyilasok jönnek sorra, és lehet kicsit örülni, mert ezekhez képest a demokraták szedett-vedett tábora maga a rózsaszirmon megpihenő harmatcsepp…

:O)))


JOBBNÁL JOBB


Hát ide jutottunk – nevezetesen, hogy már csak egy párt van hátra a parlamenti pártok közül – a Jobbik.
Ők az ország szégyene, mert egy olyan országban, ahol százezrek haltak meg egyszerűen csak a származásuk miatt, képesek náci eszméket, fajelméletet hirdetni.
Hogy ezt a maguk sunyi módján teszik, az nem menti ezt egy pillanatra sem, virtigli nyilasok ezek, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva.

A Jobbikot Orbán nemzette, a párt létének értelme és létrehozásának célja az volt, hogy jöjjön létre egy, a Fidesztől jobbra álló szélsőséges szervezet, melynek maga a léte a Fideszt a társadalmi közép felé tolja.
Istenem, hát, ha valaki ki akar irtani komplett népcsoportokat, azokhoz képest Orbán szervezete valóban mérsékelt középpárt, de azért azt hiszem, hogy ennek a szép célnak az eléréséhez nem okvetlen kellett volna lábbal tiporni félmillió legyilkolt zsidó emlékét és koncként odavetni sem kellett volna a nyolcszázezernyi magyar cigányságot nekik, hadd tépjék, szaggassák a legkiszolgáltatottabbakat.

Sajnos Orbán úgy járt velük, mint a bűvészinas a seprűvel – ki tudta táncoltatni a sarokból, de visszaparancsolni nem tudja.
Igaz, nem is nagyon akarja, hiszen érdekeinek éppen megfelel, hogy folyamatos elfoglaltságot adnak a szakállas bácsiknak, ő meg sunyin röhöghet a rettegésükön és felháborodásukon.

A Jobbik pedig hozza az elvártakat, van neki legális és illegális félkatonai szervezete, nem is egy, masíroznak a cigánylakta területeken, meg titkos katonai kiképzést folytatnak, beépülnek a fegyveres szervezetekbe.
Ott vannak az egyetemeken, ott vannak a fiatalok között és ahol ott vannak, ott folyik is a kútmérgezés szorgalmasan.
Vannak híveik, különösen a falvakban, ahol Orbán idiótaságai, de a baloldali váteszek cirkalmas bölcsességei sem képviselnek mozgósító erőt, és ahol egy ígérettel, mely szerint megvédik Mari ángyi libáit, komoly tömegbefolyásra lehet szert tenni.

Azért érnek el eredményeket, mert benne élnek abban a közegben, melyből szavazóikat meríteni szeretnék, nem narratívákról beszélnek nekik, hanem arról, hogy Jóska bátyám, ha elkapjuk a tetves cigányt, hogy lopja a libáját, hát a seggén keresztül húzzuk ki a fogát!
Jóska bátyámnak ez tetszik, aztán egy libát csak ellopnak majd a harmadik faluban, ami alátámasztja, hogy nem hiábavaló az éberség, így aztán mindenki elégedett, habár semmi nem történt, csak a libából lett valahol pörkölt.

A Jobbik olyan orvos, mely a társadalom betegségeit ráolvasással akarja gyógyítani, fájdalomcsillapításra meg bunkósbotot ajánl.
Viszont látnivaló, hogy tesz valamit, még akkor is, ha amit tesz, a végtelenül erkölcstelen, álságos és embertelen.
Parlamenti képviseletet szereztek, ott megpróbálják nem összeszarni az üléstermet, van, hogy sikerül nekik, ezzel megnyugtatják a politika balekjait, akik nem akarják tudomásul venni, hogy az auschwitzi rámpára az első lépést nem 1944-ben tette meg a zsidóság, hanem akkor, mikor kirekesztették a társadalomból őket, a társadalom meg eltűrte ezt.

A cigányellenességnek is meglesz persze majd a böjtje, ötven éven belül többségbe kerülnek és a nagy társadalmi inga elindul visszafelé.
Nem lenne hátrányos Vonának elmenni Dél-Afrikába, tanulmányútra, tanulmányozni milyen kisebbségként luxusgettókban, állandó fenyegetettségben élni. mikor az ablaka alatt felhergelt tömeg skandál jelszavakat ellene.
Ha ő nem is biztos, de a leszármazottai könnyen megérhetik ezt a helyzetet..
Persze lehetne felemelni is a falvak magárahagyott cigány és nemcigány népét, de az pénzbe kerülne, egymással szembefordítani a sok szerencsétlent meg – ismerve az áldott jó magyar természetet – ingyérbe van…

Van még egy csoport, mely pártszövetségnek álcázza magát, ők képviselik a minősített parlamenti többséget, ez a magyar maffia.
Ők magukat ugyan pártnak nevezik, de hát ez lényegtelen, hiába nevezzük a hiénát katicabogárnak, attól az még egy gyilkos, büdös dög marad.
Aki nem ismeri a maffia természetét, az olvassa el Puzo A Keresztapa című könyvét,és vesse össze a mi magyar valósággal.
Ne arra a részre koncentráljon, amelyikben a véres lófejet teszik a renitens filmgyártó ágyába, hanem arra, melyben már konszolidálódtak a viszonyok.

A mi maffiánk is túl van már az olajszőkítések romantikus napjain, akinek meg kellett halni, az meghalt, a maffia mára már megkaparintotta az államot, és egyszerűen nincs szüksége arra, hogy derékig vérben gázoljon.
A maffia ma törvényt alkot, kétharmaddal, majd a törvény alapján öt perc alatt elveszi a húsz éven keresztül létrehozott biogazdaságot, hogy kedvezményezettjük hozzájusson az uniós támogatásokhoz.
Lázár meg elmegy kétmillióért kirándulni, majd amikor a sajtó felfedi, akkor egy laza mozdulattal visszafizeti a pénzt, melyet ezek szerint jogellenesen vett fel, s melynek visszafizetésére vagyonbevallása szerint nincs is fedezete – gondolom, hitelt vett fel erre a célra…

Ezzel vége a történetnek?
Ha az ABC-ben ellop Julcsa egy tejfölt, utána hiába fizeti ki, attól még jön a rendőr és felelősségre vonják, itt meg az elkövető vágja a sértett pofákat.
Hálistennek nem bírnak magukkal, már annyira elpofátlanodtak, hogy hibát-hibára halmoznak, a nép meg kussol és figyel.
Egyszer majd valami teljesen jelentéktelen ügyön aztán eldől benne a borjú és szétveri a maffiát, meg mindenkit, aki arra jár.

A baj az, hogy ezzel párhuzamosan jelen van a félelem is, mert azt már megtapasztalhatták az emberek, hogy aki szembefordul a hatalommal, azzal milyen gátlástalanul számolnak le.
Embereket vezetgetnek pórázon, éveken keresztül tartanak előzetesben, miközben a cigánygyilkosságok tetteseinek a mai napig nincs jogerős ítélete.
A maffia megveszi az államapparátust, a bírókat, ügyészeket, képviselőket, a Keresztapa kezében összpontosul minden formális és informális hatalom, elképesztő.
Hogy dilis kicsit?
Istenem, Al Capone sem volt teljesen normális, mégis eléggé hatékonyan üzemelt…

Sajnos ez nem vicc, ez maga a tömény magyar valóság.
Ennél még Ceausescu uralma is erkölcsösebb volt, hiszen ő az állam nevében birtokolta a társadalom vagyonát, az elnöki palota kincsei is a társadalmi vagyon részét képezték, de a mai Magyarországon a társadalom vagyona valódi magánvagyonná válik és örökre elvész a társadalom számára, melynek fele egyébként éhezéstől szédülve is eltámolyog a szavazóhelyiségekbe, megbűvölten leadni szavazatát a mi helyiérdekű Cipollánkra.

A nép meg elindult kifelé az országból, százezrek mentek világgá ezekben az években és menni is fognak mindaddig, míg csak itt nem marad az országban a hárommillió nyugdíjas, az egymillió nincstelen cigány, az egymillió zsellér meg a százezer haszonélvező, akiknek addigra már igen kevés lesz az élveznivalójuk.
Hát így állunk.

Aki a Fideszről azt képzeli, hogy párt, az sürgősen keresse fel orvosát, gyógyszerészét.
Aki azt képzeli, hogy ezt a bandát le tudja győzni a többiekkel való összefogás nélkül akármelyik párt is, az kísérje el őt.
Aztán várjuk meg, míg Viktor felvágtat Semjén hátán a Mátyás-templom előtt, a hatvannégy vármegye földjéből összehordott koronázódombra, és ott négy focilabdát rúg a világ négy égtája felé.
A korona szilárdan ül a fején, ki van tömve jól Magyar Nemzettel, örvendj magyar - az örök Magyar Királyság feltámadott…

:O)))


ILYENEK VAGYUNK?

Akivel csak beszélek, mindenki azon álmélkodik, hogy ezzel a birka néppel mindent meg lehet csinálni?
Hogy ez a nép mindent eltűr, elvisel, sőt, még csókolgatja is elnyomója seggét, két nyalintás között?
Mi az oka ennek, kérdezik sokan, merthogy ép ésszel egyszerűen érthetetlen, hogy egy nép, mely végülis ajándékba kapta a szabadságot, ilyen egyszerűen hagyta kicsavarni a kezéből – sőt, talán még csavarni sem kellett, odaadta magától, eldobta, mintha tüzes vas lett volna..

Nincs mit csodálkozni, ez a nép tényleg ilyen.
Szeret félni, a félelem a természetes létállapota, ha nem félhet, akkor bánatos, nem találja a helyét.
Félelmei esetenként furcsa dolgokra sarkallják, erre talán legjobb példa a nagymamám, aki Budapest ostromát a Városháza picéjében vészelte át, míg csak meg nem jelentek a felszabadító szovjet harcosok.
Elsőlépcsős alakulatok ritkán szoktak bokacsattogtatva, derékból kissé meghajolva bemutatkozni: Naccságos asszonyom, engedje meg, Igor Szergejevics Csaszgrabitel gárdatizedes vagyok, szolgálatára - a vélhetőleg kalmük vagy cserkesz harcos ehelyett elordította magát, davaj csaszi!
Erre mindenki engedelmesen lekapcsolta a karóráját, kivéve a nagymamát, mert ő ezt a varródobozában tartotta, a pincébe lecipelt batyui között.
A harcos aztán ellépett a sor előtt és begyűjtötte a hozzájárulást a dicsőséges Vörös Hadsereg további sikereihez, csak a nagymamától nem, aki buzgón kotort a cuccai között, de a türelmetlen harcosok nem győzvén ezt kivárni felkerekedtek, és kifelé tartottak a pincéből.
Nagymama ezt nem tűrhette, utánuk rohant az aranyórájával, katona úr, kiáltotta, itt az enyém is!
Megérte, a család éveken át ezen röhögött, mikor a háborús emlékek szóba kerültek…

Hogy mi lovasnemzet lettünk volna, az kizárt, olyan lovasnemzet nem létezik, amelyik a lóból történelme folyamán állandóan csak egy alkatrészt mondhat magáénak, emellett hol a ló egyik, hol a másik oldalán foglal helyet, ahelyett, hogy a nyeregben ülne.
Így aztán az a szép angol mondás a demokráciáról, mely olyan, mint az angol pázsit, melyet el kell vetni, aztán csak háromszáz éven át állandóan nyírni meg locsolgatni kell és máris gyönyörű lesz, nem érvényesülhetett.
Mi inkább a fűvetésben vagyunk jók, általában úgy húsz- huszonötévente rigolírozunk, - ez mélyszántást jelent, annak is a legmélyebb változatát, de mi még annál is mélyebbre szántunk, míg csak fel nem tör a talajvíz, művelésre alkalmatlanná téve a földet.

Ebben az országban hosszútávú – neadjisten generációkon átívelő - terveket nem érdemes kovácsolni, úgyse lesz belőle semmi.
Ha kitanulsz egy szakmát, nyitsz egy kis üzemet, vagy libát tenyésztesz, akkor arra bizton számíthatsz, hogy legkésőbb húsz év múlva jönnek a kommunisták és államosítják, vagy jönnek a tőkések és privatizálják, vagy terveidbe, mint a dinnyébe szokott, belepisál a Lőrinc - csak ez Lőrinc a király-jelölt strómanja, aki úgy elveszi tőled, mint a sicc, ha például a telek vagy az ingatlan megtetszik neki, esetleg túl sikeres vagy a szakmádban.

Valamelyik német választófejedelem, úgy a XVII. században palotaépítési tervei megvalósításához ki akarta sajátítani egy szabómester telkét, aki hetykén odaszólt a fejedelemnek, hogy ehhez azért a fejedelem bíróságának is lesz még egy-két szava.
Élhetetlen fejedelem volt, még egy Handó Tündére se futotta neki…

Magyarember viszont a félelemre szocializálódott, verte őt tatár, török, labanc, kuruc, Werbőczy és Dózsa, a német, a vallon, a muszka – de legkitartóbban és legjobban saját urai verték.
Megtanulta nagyon, hogy aki szembemegy az aktuális hatalommal, annak beverik a fejét, de még az unokája fejét is, ezért hát inkább kikerülte a konfrontációt, sunyin lehajtott fejjel próbálta meg kijátszani a mindenkori hatalmat, kikerülni az adófizetést, a dézsmát, a tizedet, a forspontot meg a katonai szolgálatot.
Lehet ezt kárhoztatni, lefitymálni, de tudomásul kell venni, hogy ez is egy túlélési stratégia, hozzá a jelek szerint meglehetősen sikeres is.
Viszont azzal jár, hogy nincs sok okunk a büszkeségre, ez nem egy forradalmár nemzet, a mi forradalmaink túlnyomó többsége csak jelentős jóindulattal nevezhető forradalomnak - vagy egyáltalán nem is volt forradalom, csak hiánypótlásként nevezzük annak.

És valamennyi ilyet megtorlás követte, márpedig az a nép, melynek forradalmárait vadállati kegyetlenséggel kiherélik, megnyúzzák, izzó koronával koronázzák az elveszti alkalmasságát a lázadásra akkor, mikor valaki tolvaj kezével a cseppet sem tüzes korona után nyúl – a szó elvont vagy konkrét értelmében akár.
Errefelé nem is láttunk soha polgári értelemben vett demokráciát, habár imitálni sokszor próbálták a minden rendű-rangú diktátorok, ezért aztán a nép egyszerű fia nem is tudja, hogy mi után kellene sóvárognia.

Urai pedig gondosan ügyelnek arra, hogy meg ne tudja véletlenül, valahogy, ezért aztán el se mondják neki.
Az iskolákban, a porosz rendszerű oktatás már kora gyermekkorban kiöli a demokráciára való hajlamot, az általánosban ahelyett, hogy tanítanák, nevelnék, hülyének nyilvánítják a hátrányos helyzetű szegények gyerekeit, a szerencsétlen kis cigánypurdékat.
A középiskolákban, egyetemeken az oktatók azt próbálják bebizonyítani, hogy mennyire ostoba a diák, a hallgató, ahelyett, hogy azt próbálnák kibányászni, hogy mit tud, mit sajátított el.
Egy vizsga a delikvensnek kész rettegés.
Ahol egy vizsgán a húsz hallgatóból tizennégyet rúgnak ki, ott inkább az oktatót kellene kirúgni.
Magyarunk az első munkahelyén megtanulja a feudalizmust, mert még a magyarországi multik is a kiszolgáltatottságra alapozott teljesítménykényszerrel operálnak.
Itt nincs visszapofázás a főnöknek, a tanárnak, a hatóságnak, csak a zsidók szapulása divat sikereik okán, és senki nem talál összefüggést a zsidó oktatás vitára, érvelésre és a kérdések mindenoldalú megvizsgálására épülő módszere és a teljesítmény között.

Magyarember pedig nem lázad, hanem ha tapsolni kell, hát tapsol, ha szidni kell valakit, hát szidja és él a maga kis szigetén, annak partjait védi és személyes vagyonát igyekszik gyarapítani, nem törődve a többi sziget hozzá hasonló lakójával, akiknek vagyonát legfeljebb saját gyarapodása forrásának látja.
Nyugaton mindenféle civil közösségek léteznek, a rózsakertészek egyesületétől a méztermelőkig, az önkéntes betegápolóktól a lelki segítségnyújtásig, a technikai sportok kedvelőitől a versbarátok köréig – itt, ha az internet nem létezne, senki nem állna szóba senkivel.
Nálunk a civil közösségek többnyire a politika árucikkeivé válnak, sok esetben az állami vagyonhoz való hozzáférést szolgálják, kevés a valódi civil közösség.
Régen voltak munkahelyi kollektívák, a rendszerváltás szétverte őket, ma legfeljebb csapatépítő tréningeken játszanak a menedzserjelmezes rabszolgák zsákbafutást, de tulajdonképpen nem érdekli a másik ember egyiküket sem, mert a hétköznapokban ádáz harcot kell folytatniuk egymással a pozícióért, a megélhetésért, a karrierért, a család anyagi helyzetének gyarapításáért.

A falvakban pedig feléledtek az ezeréves hagyományok, a zsellér és a zsírosparaszt, a nagybirtokos ugyanolyan szánalmas struktúrát alkot, mint évszázadokkal ezelőtt, legfeljebb most nem húzza deresre a szolgabíró a renitenseket – bár igény lenne rá.
És nem kell sok idő, mikor majd a paraszt Lőrinc kegyelmes úr kezét ugyanúgy fogja csókolgatni, mint hajdan, úgy száz évvel ezelőtt tették az elődök, és Julcsa is ugyanolyan buzgón teszi majd széjjel a lábát az intézőnek, mint hajdani felmenői tették.
A magyar falu soha nem lázadt, inkább csak lapított, emellett kitermelte a csendőrt, a csicskást, a jutasi őrmestert, a zsandárt, aki egy odavetett garasért lelkiismeretfurdalás nélkül agyonverte a másik szegényembert.

A téeszparaszt a társadalom megbecsült tagja volt, de neki mégis a zsellérség kellett, a nyugdíj helyett az alamizsna, a jólét helyett a nélkülözés.
Nem lehet felróni neki, hiszen a fejlődés lépcsőit nem nagyon lehet átugrani, a polgári létért meg kell harcolni, és ez nem negyedszázados folyamat lesz.
Reális önértékelés?
Európai Unió?
Ugyan, előbb fognak itt a rizsföldeken bivallyal szántani, mint öntudatos polgárként viselkedni, és ha ferde szemmel nézik a munkájukat, az se baj, majd egy-két zsák rizs leesik a kamionról, jól nem élünk, de megélünk.
Nehéz ezzel szembenézni, még nehezebb elfogadni.

Pedig az értelmesebbje már elmegy innen, mint ahogy a szennyezett vizet is elhagyja a liba, mert nem talál benne megfelelő élelmet.
Ha elhinnénk a dumát, hogy majd visszajönnek, azt hihetnénk, még van esélyünk, de illúziókra nem építhetjük az életünket - aki megízlelte a szabadságot, a nyugalmat, azok többsége már ide ugyan vissza nem jön, soha.
De harcolni azért kell, legfeljebb a célkitűzéseket kell jobban megválogatni, a lécet talán alacsonyabbra tenni és mondani a magunkét.
Mondani, mert más nem fogja mondani, és ha más mondja, akkor rengetegen fogják azt hinni, hogy a demokrácia az, amiben éppen élnek.
Pedig amiben élünk, azt másképp nevezik…

:O)))

NA JÓ, ÉS AKKOR HOGYAN TOVÁBB?


Hát ez itt a kérdés, amelyre választ kellene találnia minden demokratikus erőnek.
Menet közben a szocialisták elveszítették pártelnöküket, ami, ha az ősi népi bölcsességet - miszerint jobb sose jön – fogadjuk el irányadónak, akkor nem egy egyértelműen pozitív fejlemény.
Habár, akár még lehet egy olyan pont is, mely a párt megújításának kezdetét jelenti.


Sajnos, nagy a valószínűsége annak, hogy győzni fog a rutin, és a választás féltéglája, melyet bevágtak a pártelit verebei közé ismét csak azt fogja eredményezni, hogy kis idő elteltével a felröppent madárkák visszaülnek az ágakra, más elrendezkedésben.
Ez főként a párt alsóbb szintjein okoz majd gondot, mert az összefonódások az ellenféllel talán ott még erősebbek, mint a párt felső szintjein, leszámítva persze azokat, akik már régen eladták magukat hol hatvan, hol negyven százalékért, Dávid Ibolya szíves közlése alapján.


Emellett elöregedett a párttagság, egyre nehezebb a járókerettel házról-házra járni, a fiatalok meg nem nagyon szeretnek gályázni, nekik azonnali sikerélmény kell, lehetőleg kis befektetéssel, nagy haszonnal.
Amikor vidáman röhigcséltünk Orbán ökör-körein, nagyot hibáztunk, mert nem ismertük fel a közösség iránti igényt, így aztán politikai ellenfeleink benyomulhattak egy olyan térbe, melyet akár mi is elfoglalhattunk volna.


Egyre távolabb kerültünk az emberektől, egyre kevesebb fiatal vállalt velünk közösséget, mára eljutottunk oda, hogy a fiatalok között ifjúszocialistának lenni ciki.
Nem vagyunk ott az egyetemeken, nemigen vagyunk jelen a diák és a hallgatói önkormányzatokban, átengedtük a terepet a szélsőjobbnak és a fiatal konformistáknak, akik egoizmusához nagyon szépen passzol a rendszer.
Ha a szocialisták még egyszer nagy párt akarnak lenni, akkor farokfelcsapva kell rohanniuk a választók közé, és a problémáikra nagyon gyakorlatias és megvalósítható megoldásokat kell keresni – helyben.

Mert a választások nem a Jókai utca irodáiban dőlnek el.

Le kell számolni a nagypárti gőggel, kompromisszumkésznek és barátságosnak kell mutatkozni a demokratikus oldal többi pártjával szemben - első lépésként segíteni lehetne például őket önálló frakciók létrehozásában, mert nagy az egymásrautaltság.
Tetszik-nemtetszik, a történelem együttműködésre ítélte ezeket a pártokat, vagy pedig halálra – lehet választani.


A szocialistáknak nagyon egyértelműen le kell tenni a garast a bérből és fizetésből élők, a kényszervállalkozók, a segélyből élők, a falusi idénymunkások, az új zsellérek mellett, és ki kell dolgozni egy tisztességes ajánlatot számukra, melyet egy választási győzelem esetén akár számon is lehet kérni.
Meg kell találni a módját, hogy a párt üzenetei eljussanak a választókhoz, ha kell, a legprimitívebb eszközöket is fel kell használni erre a célra, mert arra várni, hogy a közszolgálati médiában megjelenhet a párt üzenete, merő illúzió.
A párt vezetői is leginkább csak vezetőszáron, mert a diktatúráknak nem az a természete, hogy felpuhulnak.
Kádár diktatúrája üdítő kivétel volt, de Orbán nem Kádár, hanem Ceausescu.


A Demokratikus Koalíciónak sem lesz könnyű dolga, ha tömegbázisát növelni szeretné.
Ehhez nem elég, ha Gyurcsány meg Vadai megy az emberek közé, itt felkészült aktivisták százainak kell folyamatosan sulykolni a választók tudatába, hogy ki is a hazug, a korrupt, a nepotista, ki a tolvaj és ki a diktátor.
Nem lehet szépelegni, nem lehet finnyáskodni, ha az ellenfelek odacsinálnak az ajtó elé, hát le kell hajolni, belemarkolni és a pofájukba vágni, mert a nép nem díjazza a mértéktelen sportszerűséget – a gyengeség jelének tekinti.


A DK szervezetét is erősíteni kell, mert Budapesten vannak hívei, de a falu és a kisváros nem az ő terepük, és a falusi környezetben végzett munkához még a vezetés szintjén sincs megfelelő ember.
Ahol csak lehet, szervezetet kell működtetni, mutatni kell magát a pártnak, mert az emberek ezerszer előbb fogadják el azt, amit látnak, mint azt, amiről csak hallanak.
És nem mindegy, kitől.
Faluhoz a traktoros-küllemű, beszédstílusú ember jobban passzol, mint a fővárosi – amúgy is kissé idejétmúlt - pulóveres értelmiségi, és ezzel nem akarom a traktorosokat megbántani, mert egy okos traktoros többet ér, mint száz ostoba irodalmár.
Azt szeretném csak elmondani ezzel, hogy az emberekben az kelt bizalmat, aki hasonló hozzájuk, akinek megértik a mondandóját, és akit a háta mögött megdicsérnek, hogy na, ez legalább érti, hogy miről beszélünk.


Az is szép dolog, ha Gyurcsány egy ciklusban egyszer eljut egy településre - sokszor azt se nagyon tudja szegény, hogy hol van - de még szebb, ha a DK választója és aktivistája folyamatosan kapja a tájékoztatást az aktuális feladatokról, bevonják a munkába, érveket adnak neki, beszélgetnek vele, mert ez fogja adni számára a közösségheztartozás érzését.


És hát, el kell dönteni a vezetésnek, hogy végülis milyen legyen ez a párt – ezt lehetőleg holnap – és annak megfelelően kell dolgozni és dolgoztatni.
El kell kezdeni pártszerűen működni, mert Gyurcsány ugyan egyszemélyben is színvonalas műsort tud adni, de azért ez adott esetben kevés lehet.
Több szereplő kell a színpadra, többet kell szerepeltetni őket, komolyabb feladatokat kell adni nekik és legfőképpen meg kell próbálni gyökeret ereszteni az egyetemeken, a szakmunkásképzőkben.
Baráti köröket kell kialakítani, foglalkoztatni kell őket, mert a fiatal utálja a pofázást, szeret zászlót lengetni, óbégatni – szóval, fizikailag is tenni valamit.


Az Együtt-PM számára a legnagyobb kihívás az elvek és elképzelések összehangolása.
Itt még szervezeten belül sem tiszták a viszonyok, kívülről legalábbis úgy néz ki, hogy külön-külön mozog Bajnai, a Szolidaritás meg a PM, mely utóbbi egyébként sem a legalkalmasabb a fegyelmezett pártpolitizálásra, és várható, hogy egyik kezdeményezője lesz a párton belüli dominancia-harcnak.
Hogy aztán itt kinek kellene drukkolnunk, a fene se tudja, de az biztos, hogy ameddig Orbán ellen küzdenek, addig támogatni kellene őket választói szinten éppúgy, mint a pártok közötti együttműködés során.


Hogy Bajnait jövője mi lesz, az rejtély, de az biztos, hogy ő Juhász, Jávor és Karácsony álma, mert mellette mindegyikük azt csinál, amihez éppen kedve van.
Kónyának, aki katona volt, nem hinném, hogy ő lenne a pártelnöki idolja, de ő már foglya a szervezetnek, mely egyébként mára felfalta a Szolidaritás hajdan jól működő aktivista-hálózatát.

Nem lefutott meccs ez még, mert a civilkedés igen vonzó elfoglaltság a liberális zárványokban, esetleg még feltámasztható, habár már ezt a fogalmat is eléggé lejáratták képviselői.

Az LMP tovább folytatja permanens agóniáját, őket félteni azért nem kell, mert ha minden part szakad, majd Viktor kihúzza őket a pácból, addig meg elszórakoztatják zöldségeikkel a nagyérdeműt.


Orbán majd két év múlva lesz érdekes, mikor elkezdi előkészíteni kormányzói karrierjét, már csak az a kérdés, hogy ellentengernaggyá is kinevezteti magát, vagy marad tizedes, mint nagy elődje.


A Jobbikra viszont oda kell figyelni, mert jönnek a nehéz idők, az esetleges éhséglázadások leverését  nem lenne célszerű a Magyar Gárdából alakuló, a fegyveres testületekbe integrált  Nemzeti Gárdára bízni.


Az önkormányzati választáson lesznek sikereink, de a pénz azért továbbra is Viktor kezében marad,  a fiatalok meg továbbra is mennek világgá, mi meg, akik kalandvágyból és egzisztenciális kényszerek következtében itthon maradunk, majd összehúzzuk magunkat és megpróbálunk kijönni csökkentett nyugdíjunkból, olvassuk a Magyar Nemzetet, nézzük az MTV műsorát, és nosztalgiázunk, Drágajóbolgárúr műsoraira emlékezve.


És várunk, türelmesen várunk, mert ismerjük a japán bölcsességet: Ülj le a folyó partján és várd meg, míg ellenségeid tetemét előtted viszi a víz…

:O)))

Nincsenek megjegyzések: