CURTIS MAMÁJA

A  Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ vizsgálatot indít  Curtis édesanyjának ügyében, akit a napokban a kórházból való hazaszállítás után papucsban és köntösben hagytak magára a folyosón az ajtó előtt.
A napokkal ezelőtt történt esetről közleményt is kiadtak, kilátásba helyezve az azonnali ellenőrzést a betegszállítóknál, az Országos Mentőstolgálatnál, és bejelentették, hogy az ellenőrzések megállapításaitól függően az azonnali szankciók nem maradnak el.
A betegszállító - vélhetően ismerve a hatóság mentalitását - azonnali hatállyal elbocsátotta (fideszül: kirúgta) a betegszállító jármű vezetőjét. Akinek helyében én azonnal munkaügyi pert indítanék és nagyösszegű kártérítést követelnék, hiszen az eset olyan, mintha egy taxisofőrt elbocsátana cége azért, mert utasa elvesztette a lakáskulcsát.
Betegszállítást ugyanis abban az esetben rendel az orvos, ha a beteg mozgása tömegközlekedéssel nem oldható meg, vagy nagy nehézséget okozna betegsége jellege miatt.
Általában járóbetegeket szállítanak így, ritkábban fekvőbetegeket is, de a betegszállító jármű semmiképpen nem mentőautó, személyzete sem rendelkezik egészségügyi szakképesítéssel, és nem tévedünk nagyot, ha betegtaxiként kezeljük, csak a gépkocsivezető nem keres annyit, mint egy taxisofőr.

Általában mikrobuszokkal történik a betegszállítás, a kocsit az indulás előtt az szállításirányítók iparkodnak a lehetőségekhez képest maximálisan feltölteni.
Ha a sofőr ismeri a médiát és a hatóságokat, akkor a történet most arról szólna, hogy a kedves Mama reggel nkilenctől este hétig ült a mikrobuszban étlen-szomjan, és ha nem tudott kapcsolatot teremteni valakivel, aki beengedi a szállítási címre, akkor ismét a kórházban van, csak közben megjárja Szobot és Nagykőröst.
Viszont azonnali ellátást kaphat, ha van bőrgyógyászati beutalója -  a fenekén a sok üléstől keletkezett kelésre. 
Az illetékesek természetesen a legkézenfekvőbb megoldást választották, még szerencse, hogy gépkocsivezetőként elhelyezkedni ma nem nagy kihívás.


Az viszont nagyon tetszik, hogy egy országos hatóság ilyen intézkedőképes.
Miután az Országos Mentőszolgálat szóvivője tisztázta a problémát, felébredt a hivatal és feltámasztotta a döglött lovat. szerintem a NER előírásai szerint nádszálat dugott a fenekébe és most felfujja a dögöt, addig se kell az egészségügyről beszélni...
Persze szörnyülködők ebben az országban mindig akadnak szép számmal, most is lesznek azonnal, akik nem azt kérdezik, hogy miért nincs a hölgynél lakáskulcs vagy telefon, hogy miért nem várja senki, hogy tudja úgy elhagyni a kórházat, hogy a nevezetesség családjából senki nem tud róla, és a beteg miért akar hazamenni, ha senki sem várja.
Ezer baj van az egészségüggyel, de azt azért, hogy a beteggel embertelenül bánnának, nem merném kijelenteni, mint ahogy azt sem, hogyha el akar valaki menni egy kórházból, visszaztarthatanák, ha az egészségi állapota a távozást megengedi.
Természetesen ilyen esetben az egészségügy elvár bizonyos együttműködést a hozzátartozóktól is.


Értem én a beteget, a betegszállítót, sőt a celebet is, akinek minden említés a nevéről a médiában lefordítható jó rénusi forintokra, és a megélhetés ma oly drága - egy ember állásvesztése szinte semmi ehhez képest.
És megértem a hivatalt is, hiszen az lenne a feladata, hogy a dolgok szépen szabályozottan működjenek, csak azt nem értem, hogy miért itt, egy gépkocsivetetőn kell kezdeni a rendcsinálást, miért nem a kórházi fertőzésekért felelős személyeket keresgélik nagy buzgalommal -például?Vagy miért nem azt az ökröt keresik - aki már nem először - elrendelte mindenféle kreált okokra való hivatkozással, sok esetben még azt is megspórolva egészségügyi vezetők tömeges világgázavarását.
És ebben a szakemberhiányos időben elrendeli a bérnővérek foglalkoztatásának tilalmát, mert kórházat akkor látott utoljára, mikor kivették a mandulája helyett az agyát.
Komolyan mondom, ez a társadalom öngyilkos hajlamokkal rendelkezik, hogy ezidáig nem sikerült elpatkolnia, azon a párezer szent őrültön múlt, akik egészségügyi dolgozóként a hátukon cipelték ezt a mára már megreformálhatatlan rendszert, melybe bátran belepiszkál mindeki, aki arra jár.

Mindenesetre, ha élni akarsz, legyél celeb, fogadtasd magad örökbe Kelemen Annácskával, ha egyszer kipukkad a cicije, vagyonokat kereshetsz a hangrobbanás által okozott sérüléseddel.

A világ meghülyült, de mi bátran lépést tartunk vele...

:O)))

KEGYDÍJASOK.

Minap a klubunkban a nyudíjrendszer változásainak áttekintése volt a téma, nagyon érdekes volt.
A klubtagok között igen felkészült közgazdászok is vannak, olyanok, akik a nyugdíjas lét szépségeit is ismerik.
Hosszasan taglaltuk a svájci indexálást és az egyéb pénzromlás-elhárító módszereket, az utóbbi évek nyugdíj-viszontagságait, elfilozofálgattunk azon,hogy mi lenne jó (hej, ha még egyszer fiatalok lennénk...) - szóval az utóbbi évtizedek szokásos magyar metódusa szerint élénk vita folyt - a semmiről.
Nagyon idegesítő volt, éppen olyan, mintha arról beszélgettünk volna, hogy az a három rosszarcú emberhegy, aki ha kilépünk a lakásunkból bizton pofánver hólapáttal,  igazán vehetne már kesztyűt a művelethez, és ha vesz majd, az egyujjas vagy ötujjas legyen.
Már maga a vita témája is erős csúsztatás volt, hiszen mióta a járulékfizetés megszünt és adófizetéssel helyettesítették, azóta a nyugdíj nem az egyén évek munkájával szerzett járandósága, hanem az állam kegyétől függő életbentartási összeg, amit a gondoskodó rezsim addig kíván folyósítani, ameddig hasznosak vagyunk, hozzájárulunk a haza felvirágoztatásához, - különös tekintettel vásárlóerőnkre és a befolyó adókra.
Ha az egyén gazdaságtalannak bizonyul mert az állami ráfordítás több, mint az életbentartásából származó bevétel, akkor bizony értéktelen, sőt káros, hiszen csökkenti az arra érdemesek által magukévá tehető pénz összegét.
Olyasmi ez, mint a vadgazdálkodás, a még hasznosakat - módjával - etetni kell, néha egy kis sót is nyalhatnak, a haszontalanokra pedig ki kell adni a kilövési engedélyt.
Ezt a mai világban azért humánusan kell intézni, még akkor is, ha nem kutyusokról és cicákról, csak nyuggerekről van szó.
Erre pártunk és ármányunk a magyar egészségügy XXI. századi rendszerét találta fel.
A módszer elzárkózik a kijelöltek nyílt utcán történő lemészárlásától, ezért a vagyontalan nyuggereket a természet gondjaira bízza, míg a gazdagabbját áttereli a magánellátásba, hogy az utolsó eldugott forintjaiktól is meg lehessen őket szabadítani.
Ki van ez találva rendesen.

Már csak azt nem értem, miért nevezik ezt  az alamizsnától az arra érdemeseknek tisztes összegig terjedő kifizetést nyugdíjnak, hiszen a nyugdíj járulékfizetés ellenében folyósított normatív pénzbeli ellátás.
Tisztességesebb lenne kegydíjnak nevezni, a megállapításánál pedig NER érdempótlékot számítani.
De nem ez a legnagyobb baj a nyugdíjrendszerrel, hanem az, hogy egyre kevesebb embert érint ez a gond, és a vesztes - szokás szerint - a magyar falu lesz.
A szocializmus vérgőzös esztendei alatt szinte mindenkinek volt nyugdíj-jogosultsága.
Nagy vívmány volt, hogy a TSZ dolgozók is nyugdíj-jogosulttá váltak, a magyar vidék életében alapvető változásokat hozott.
Valamelyik nap olvastam szegény Solt Ottíliáról, a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapítója.
Ha élne és találkozni szeretnél vele, ki kellene menned a Kerepesibe, ott megtalálnád: Kádár sírjánál térdelne és bocsánatáért esedezne.

Lenne miért.

Miután nyugdíj nincs, beszélni sincs nagyon értelme a megreformálásáról.
Olyan ez, mint amikor a purdé beleesik a pöcegödörbe - ezen már nincs mit mosdatni.
Talán az állampolgári jogon járó alapjövedelem és a biztosítási alapon folyósítandó nyugdíj kombinációja jelenthetne ebből a helyzetből kiutat, de ez meg rengeteg pénzbe kerülne.
Talán futná rá a NER prominenseinek sikeres vagyonelkobzásából, a vissza nem térítendő támogatások visszatérítéséből, a joggal való visszaélések felszámolásából, de ehhez poltikai bátorság kellene.
Ehhez meg egy új ellenzék, amelyik végre a kivezető úttal foglalkozna, nem döglött lovak verésével.
Persze nem sokat segít a tömegtámogatás megszerzésében a magyar társadalom cseléd-mentalitása, mellyel elfogadja, hogy az anyagi juttatásokat személyesen Pocak adja (szia Röfi...) és könnybelábadt szemekkel emlékezik meg arról, hogy egyszer neki, a cselédlánynak anno a  Méltóságos Asszony karácsonyra egy pár cipőt ajándékozott.

Jövő hónapban pénz áll a házhoz,1G tizeharmadij havi kegydíjat ad a társadalom salakjának.
Igaz, ha nem babrálják a nyugdíjrenszert, szakértők szerint ma mindenki ötvenezet forinttal többet kapna havonta, de sebaj!
A hat százalák is szép pénz, miközben a nyugdíjas-infláció tizennyolc. Fázunk és éhezünk, részümk minden nyomor, de szabadok vagyunk!
Vagy kisnyúl.
Már csak a járókeretek forradalmában lehet reménykednünk, de minek?
Utódaink ha egyszer majd figyelnek ránk, legalább megláthatják, hogy mi vár rájuk ebben a szép új világban...

:O)))

GYURCSÁNY ALAPOT VETETT

Juliska néni, az önkormányzat senior cleaning managere elgondolkodva kicsvarta a felmosórongyot, és elhatározta, hogy hazatérve feltétlenül és haladéktalanul (ötre ér haza, hat órára Béla bácsi már módosult tudatállapotba kerül, és ilyenkor idegesíti az ideológia...) megosztja a frissen szerzett információt élete párjávall: már megint polgárok akarunk lenni!
Volt már ilyen törekvés, néhány ideológiával ezelőtt egy lógónyelvű kis köpcös hirdette meg, de akkor valahogy ők kimaradtak belőle.
De most aztán majd lehet pótolni, Magyarország nyugatos polgári ország lesz, ha beledöglik is.
Vagy kisnyúl.

No, erre bizony fel kell készülni, meg kell először is venni azt a fél kiló töpörtyűt, mely a polgári lét elengedhetetlen feltétele, továbbá meg kell nézni Győzikét, mert polgár nincs kultúra nélkül.
Még szerencse, hogy Sárika a postázóból sutyiban kinyomtatta az alapvetést, így - mint letünt korok tanúja, aki még tud olvasni - tudja  esténként olvasgatni, ízlelgetni, titokban lelkesedni - végre valaki célt mutatott a polgárjelölteknek...

Nagy dolog ez, így fél évvel az önkormányzati és Európai Parlamenti választások előtt, hiánypótló és időszerű.
Lehet elspekulálni, hogy a szerző ezt a polgárit citoyen vagy burzsoá értelemben vágyja, hogy a valaha létezett keresztény Magyarországot milyen lazán mossa össze a sosemvolt kommunista Magyarországgal.
Hogy az esélyt is el akarja veni a néptől (fuj, mecsoda közönséges szó...), hogy reménykedjen abban,- majdan egyszer, a beláthatatlanul távoli jövőben ha mi nem is, de ki tujda hányadik leszármazóink egy mainál jobb, igazságosabb világban éljenek.

E lehet gondolkodni azon, hogy jó-e az nekünk, ha a szociáldemokrácia Bad Godesbergi célkitűzését meghaladhatatlannak véljük, a kapitalizmust öröknek és végül le lehet szűrni a következtetést: nagy igazság van abban, hogy az ülésrend meghatározza az álláspontot.
Aki kapitalista, az soha nem fog a kapitalista rend ellen lázítani, hiszen a történelmünk megmutatta, hogy aki így tett, annak az utcanévtábláját hamar leszerelik, és nem csak égő szemű, túlmozgásos alkoholisták hanem az az állam, amelyik időnként ultranacionalista hangokat pengetve egy román származású királyáról nevezi el az addig Marx nevét viselő közgadasági egyetemét.
Persze indokoltan, hiszen az is dögre adóztatta magyarembert, így bátran tekinthetjük elődnek, - a mai uralkodó oláh származású elődjének.


Gyurcsány nevezetes arról, hogy kiváló ütemérzékkel ismeri fel, mikor kell tejességgel felesleges dolgokkal foglalkoznia, jóllehet foglalkozhatna éppen azzal is, hogy a választásokba ne renegátokban és kannibálokban bízva menjünk bele, hogy a választói tábor ne öltse egy szekta sajátosságait, hogy végiggondolja, hogy hova vezethet az az újkeletű atlantista lelkesedés, mely az utóbbi időben erőt vett rajta - ehhez ajánlanám a térkép erős tanulmányozását.

Gyurcsány okos ember, de az okos emberek is tévedhetnek.
Ezzel a lehetőséggel - úgy tűnik - többször élt már vissza, mint kívánatos lenne,
Kár, hiszen lehetséges utódja a feleségén kívül sincs, habár ezért is neki kell viselni a felelősséget, mint annyi másért.
Többek között munkatársaiért is, akik láthatólag egyre elégedettebbek a fennálló állapotokkal.

Végtére is a legnagyobb ellenzéki párt politikusának lenni se semmi...

És hát, hiába no, a jó politikus tudja lelkesíteni választóit a nagy feladatok előtt...

:O)))

NYERJÜK MEG A II. VILÁGHÁBORÚT!

Kellett már ez az ukrán háború, mint egy falat kenyér!
Végre szabadjára lehetett ereszteni az oroszokkal szembeni indulatokat, mert ahogy nálunk nincs antiszemitizmus, úgy ruszofóbia sincs - pedig igény mutatkozna rá.
Külön szerencsétlenségünk az, hogy a Keresztapa ruszofil hangokat penget, mert érdekei éppen ezt kívánják, elhomályosítva ezzel azok szemevilágát is, akik egyébként látni szoktak.
A történelem úgy hozta, hogy nálunk az igazlátók többsége a rendszerváltás után az értelmiség liberalizmushoz csatlakozott részéből került ki, akik közül jó néhányan a ló seggét bámulták volna naphosszat, vagy a spént szedegették volna ki a szemükből szakmányban, ha nem jönnek ezek a rohadt komcsik, de ezt mára már elfelejtették.
Ma úgy viselkedik mindegyik gatyából kilógó seggű slapaj, mintha huszonnégy karátos arisztokrata lenne.
Azt igazolja a létező szocializmus második generációs új nemessége, a sok  kikupálódott munkás és parasztivadék, hogy a dzsentri nem vész el, csak átalakul.
Azt is elfelejtették az igazlátók, hogy a liberalizmus az egyén felelősségét hirdeti saját sorsáért, és úgy lógnak a maffiaállam csöcsén, ahogy a szocializmusén lógtak - tisztelet a kivételnek. 
Az is szomorú perceket szokott okozni nekem, ha a budapesti gettó felszabadítóit a felszabadítottak unokái megszállóknak aposztrofálják, de hát az ember már csak ilyen, a memóriája néha vesztes pozicióba kerül az aranyhallal folytatott versenyben.

Hogy Magyarországon ez így van, az engem nem lepett meg, de az igen, hogy az európai emberek jelentős része is megbolondult.
Amerikán, az angolszászokon nem csodálkoztam, hiszen a gyarmatosító Anglia és volt gyarmata, a bunkósbot-politikát 1903-ban meghirdető Theodore Roosevelt óta az erőt tekinti mindemek felett állónak.
Polititológusok sora szerint Amerika legnagyobb félelme Oroszország és Németország összefogása, mely egy minőségileg más, új játékost hozna a pályára, mellyel komolyan számolni kellene - nem csak Amerikának, de az egész világnak.
Ezért csodálkozom Európán.
A II.Világháború befejeztével a földrész hosszantartó kegyelmi állapotba került, sok évtizeden keresztül - a délszláv háború kivételével - elkerülték a fegyveres harcok.
Az oroszok elégedettek voltak a jaltai megállapodással, a német militarizmus a sebeit nyalogatta, a nácik és fasiszták detto - de nem is volt trendi szélsöjobboldalinak lenni.
Egyedül az angolszászok voltak elégedetlenek, mert rajtuk kívül más is beleszólhatott a világ dolgaiba.
És akkor még nem is beszéltünk Oroszország hatalmas piacáról és kiimeríthetelen nyersanyagkincseiről, mely olyan volt az amerikai tőke számára, mint az éhes oroszlán elé kikötött antilop.
Európa kereskedett az oroszokkal, és win-win üzleteket kötöttek.
Oroszország hozzájutott néhány számára fontos és néhányezer nem annyira fontos technológiához, alkatrészhez, időnként tőkéhez, Európa meg olcsó és megbízható energiához, nyersanyagokhoz, alapanyagokhoz - mindenki jól járt.
Kivéve Amerikát.

Amerika már a II. Világháborút is  a maga kétkulacsos módján zárta le, és ha nem mérik fel, hogy (atombomba ide-atombomba oda) Sztálin igen hamar eljutott volna az Atlanti-óóceánig, le sem szerelik a Wehrmachtot, hogy együtt támadjanak az oroszokra.
Utána is folytatták a Balkán feltramcsírozására irányuló régi brit politikát, melynek gyilkos hozadéka a ma délszláv háborúnak nevezett proxy-háború volt.
Gorbacsov volt Isten büntetése Sztálin bűneiért, ezért fizet ma is vérrel Oroszország.
De a II. Világháborúban nem csak a német csapatok támadták Oroszországot, voltak szövetségeseik is, elsősorban kelet-európai kis államok, ahol virágzott a nacionalizmus, a sovinizmus, az antiszemitizmus.
Ez aztán azt hozta magával, hogy a vesztes háború után a szép eszmék képviselőinek - akik maguk is vesztesnek tudták magukat -  vissza kellett húzódniuk, de a bosszúvágyat átplántálták gyermekeikbe, családjukba.
Emellett persze az is szerepet  játszik ebben, hogy az oroszok által valóban elkövetett háborús borzalmak - és a propaganda által terjesztett álhírek is - mélyen beleivódtak a társadalmi tudatba.
Bár ma már nem emlegetik a csajkarendszert és a nők köztulajdonba vétele is békés úton ment végbe világszerte, de ha megnézzük a propagandát, az ugyanezekkel az eszközökkel operál mondjuk Koreával - vagy akár Ukrajnával kapcsolatban ma is.
Nagyon idős hozzátartozóim látták az Ukrajnából hazatérő szomszédjuk fényképét, amint az akasztófa tövében, melyen négy ember lóg, a lelőtt ukrán halott testén nyugrtatja a lábát.
Látták a pesti gettó kerítése mellett a nyilasok által agyonlőtt zsidó nők holtesteit, mégis az oroszok által elkövetettc rémségekről beszélnek, melyekről csak hallottak.
Ezen segíteni nem lehet, az ember már csak ilyen.
Ilyenkor a társadalomnak lenne dolga, hogy megmagyarázza, hogy egy népet nem a háborúban harcoló elsőlépcsős alakulatainak, a halált éppen elkerülő katonáinak viselkedéséről kellene megítélni.
De a társadalom hallgat, mert jobb a mások bűneiről hallani, mint saját bűneinkrők beszélni.

Az orosz-ukrán háború egy proxy-háború, tulajdonképpen Amerika áll háborúban - és vesztésre - Oroszországgal.
És bizony-bizony, Ukrajnában előbújtak a fasiszták, a nacionalisták, mint ahogy Lengyelországban is, és éled a német militarizmus is.
Hogy nem a nácizmus azt tekintsük a sors különös kegyének.
Valahogy úgy néz ki a dolog, hogy az európaiak egy része most jó alkalmat lát a revansra, mégis meg akarja nyerni a II. Világháborút, és ehhez boldogan asszisztál értelmsiégünk színe-virága, illúziói rabjaként.
Elfelejtik, hogy az ilyen pragmatikus népek esetében mint a magyar, 56 októberét 57 májusa követte, Hogy Arany János és Haynauegyaránt a  Szent István rend Ferenc József általi kitüntetettje volt - és sokan  azt is elfelejtik, hogy annak idején egy tribünön hirdették a druzsbát a Déli Hadseregcsoport tisztjeivel a szto gram wodka előtt...
Lehet majd aztán mosakodni, ha változik a világpolitika, mert az el fog érni a mostani hőscincérekhez is.

Szóval, mértékletesebbnek kellene lenni, és csendesebbnek, mert anno az a szovjet katona lehetett akár ukrán is.
Merthogy itt ugyanúgy testvérnépeket ugrasztott egymásnak az ebben gyarmatain nagy gyakorlatot szerzett angolszász mainstream, mint Jugoszláviában a szebeket és horvátokat, hogy további példákat ne is keressünk.
Talán azt se kellene felednünk, hogy amikor két testvér verekszik, igen pórul járhat az, aki egyiknek segít.
A verekedés végén - lehet a két testvér együttes erővel kalapálja el.

Bonyolult ügyek ezek, csak semmi túlhabzás...

:O)))