BUÉK 2012

           BÚÉK 2012

Vége lassan az ó-évnek                                        

Örvendezzünk ennek

Hátha ad az Úr minékünk

Helyette egy szebbet.

Elszenvedtünk tizenegyben

Rablást, lopást, sarcot,

Éleseszű Vezérünk meg

Folytatta a harcot.

Meg is lett az eredménye,

Romokban a nemzet

Meg is sértett mindenkit már

Akit anya nemzett.

Haragszik ránk Párizs, Berlin,

Washington meg Moszkva

Peking meg csak röhög rajtunk

Sárga hasát fogva.

Nincs már gond a pénzecskénkre

Ellopta már régen,

De kevés volt, így aztán most

Bankot rabol éppen

Azt üzeni, befoghatjuk

Pofánkat, a nagyot

Örüljünk, hogy Kálmán Olga

Egérutat kapott.

Zilált szemű vazallusa

Herdálja a pénzünk

Tojásfejű szóvivője

Hazudik, s mi nézzük.

Jövőre, ha jót akarunk,

Össze kell majd fogni,

Neki pedig menni kell majd

Ha nem akar futni

Legyen szép a jövő évünk,

A mi új világunk,

Alattvalók és rabszolgák
Gyönyörűszép, rántottlibás

Új Évet kívánok!


:O)))

CSÜRHE

Valamennyi magyar adófizető zsebét érintő rendelkezés szerint a magyar állam különadókat vethet ki abban az esetben, ha az EU vagy az Európai Bíróság a magyar költségvetést terhelő ítéleteket hoz, például megsemmisíti a különadókat és kártalanításra kötelezi az államot.

Ez is a legutóbbi képviselői elmeroham eredménye, Orbán csürhéje pedig buzgón nyomta a gombot, - kapott libacombot, nem is keveset már jóelőre.

Ha valaki azon a véleményen lenne, hogy ez a csürhe kifejezés kissé durva, annak csak azt tudom mondani, hogy ez az eljárás az ország adófizetőivel szemben minősíthetetlen disznóság, disznóságot meg disznók csinálnak - ergo, a kormánypárti képviselők disznók.

A disznókat pedig - ha egy csapatot alkotnak – csürhének nevezzük.

A hajdani paraszti életben nem volt ismeretlen ezt a kifejezés, a kondás hajnalban megfújta a kürtjét és a csürhe elindult a legelőre.

Kondás nem akárki lehetett, például a falu bolondjára soha nem bízták rá a csürhét.

Kondásnak lenni bizalmi állás volt egy faluközösségben, nem úgy, mint most, mikor minden eszement elnyerheti az a posztot, és terelgetheti a sok disznót, keresztül árkon - bokron, letapostatva a lakók kertjét és tönkretéve az országot.

Az, hogy a kormány ostobaságáért mindahányan fogunk fizetni, az mégcsak rendben is van, jóllehet az lenne az igazi, ha csak azok fizetnének, akik a nyakunkba szabadították ezt a bagázst.

Az kétségtelenül igaz, hogy minden kormány hibázhat, és a kormányt stallumába ültető döntés akkor is kollektív volt, ha mondjuk személyesen mi másokra adtuk le a voksainkat.

De ez a helyzet cseppet más, ez nem tartozik a normális politika fogalomkörébe, ez a kormány nem azt a feladatot hajtja végre, amire a választók felhatalmazást adtak, ez a maffia kormánya.

Don Vittorio kormánya pedig túlterjeszkedik minden demokratikus felhatalmazáson és másfél év alatt olyan virtigli kis önkényuralmat rittyentett az ország nyakába, amilyenre utoljára Rákosi országlása alatt volt példa.

Jelen esetben a disznó pofátlanság abban érhető tetten, hogy a kormány bátran kísérletezhet az életünkkel, hiszen ha szembemegy az Unió szabályaival és ezért pénzbüntetést szabnak ki rá, akkor azt nem a kormány költségvetésének terhére kívánják megfizetni, hanem a te, meg az én zsebemből fognak rá - különadókkal - a külön forrást megteremteni.

Nehogy már kellemetlenül érintse őket a dolog és esetleg ne maradjon pénzük a kormánybiztosok dicső segge alá hivatali autót tolni, ha már ilyen magas lett az üzemanyagár valamilyen rejtélyes oknál fogva.

A gátlástalanság más területeken is virul, például az egészségügy megmentőinek adják ki magukat, mert odalöknek harminc milliárdot néhány bajbajutott kórháznak, folytatva a remek tradíciót, mely szerint lyukas vödörrel hordjuk a nép verejtékét egy feneketlen kútba - ráadásul úgy, hogy a jövő évtől kezdve az egészségügyi intézmények valóságos gazdálkodása megszűnik.

Vezérünk rátenyerelt az egészségügyi kasszára is, hadigazdálkodást vezet be, az intézmények géppapír és sebtapasz-felhasználását központilag vezérlik, az intézmény gazdasági és szakmai vezetése pedig olyan lesz, mint piercing a kórház – mondjuk – köldökén, de szép is lesz!

Az Unió meg pattoghat, a kutya ugathat, a karaván halad.

Azt hiszem, joggal nyilváníthatom magam karaván-ügyekben illetékesnek, hát elmondom, hogy egy tisztességes karaván akkor halad, ha szakszerűen málházzák fel.

Ez azt jelenti, hogy a legerősebb, legjobb kondícióban levő tevékre rakják a nehezebb terhet, az olyan szerencsétleneket, melyekbe már csak hálni jár a lélek, kímélik.

Indulás előtt gondoskodnak megfelelő mennyiségű eledelről és vízről, az útra is visznek magukkal, mert az csak mese, hogy a tevéknek nincs szükségük ételre – italra az út során.

Az Éleseszű Vezető gyermekkorában valószínűleg nem tevés meséket hallgathatott, de azt azért hallhatta esetleg, hogy a cigány lova is már éppen leszokott volna az evésről, mikor felfordult – nincs ez másként a tevékkel sem.

Aztán az sem baj, ha a karaván vezetője olyan útitervet készít, hogy az út során ne kelljen mindenféle veszedelmes vadakat háborgatni, mikor azok amúgy is idegesek így számum idején, mert könnyen előfordulhat, hogy a karaván logisztikai egységből élelmezési alapanyaggá lényegül át.

É az akkor is így van, ha a karavánt a szájkarate örökös világbajnoka vezeti, aki kihazudja Chuck Norris kezéből is a nuncsakut.

Ül az ország nyakig a problémákban, lassan félidejéhez érkezik Kuka országlása, már ha megjön a nép esze menetközben és nem tekinti az Úr különleges csapásának + judeoplutokrata összeesküvés eredményének, hogy ez az idióta banda szakadt a nyakunkba.

Mert ha megint finnyás pofákat vágva elkerüli a nép a szavazófülkéket, vagy ott áll és rágja a golyóstolla végét, mert nem lát összefüggést személyes sorsa meg a voksa között, és megint erre a kis erőszakosra fog szavazni, akkor az ország mehet a levesbe.

Lehet, hogy gulyáslevesbe, de a levesbe.

És ezen az sem fog segíteni, ha elveszik Biszku Béla nyugdíját végtelen ostobaságukban.

Lassan vége az évnek, hát sok okunk nincs az örömre.

Itt állunk a bóvli-miniszterelnökkel a bóvli-kategóriába sorolt országunkkal az államcsőd előtt egy lépésre, nincs támogatónk, nincs barátunk, nincs pénzünk, lassan nincsenek már üzleti partnereink sem, és nincs kilátásunk arra, hogy a közeljövőben jobb lesz a helyzet.

Az új év tüntetéssel kezdődik az Operaháznál, ahol a Fényességes ünnepelteti magát és azt a nagy rakást, amit az ország fejére csinálni méltóztatott.

Gyertek oda ti is, néma gyereknek miniszterelnöke sem érti a szavát…

:O)))

CSAK HADAT NE ÜZENJEN AMERIKÁNAK...

Folyik a kapkodás.

Növekszik a nyomás a Mi Boldogságunkra, már vazallusai is érzik a büdösséget, de még nem mernek nekimenni a Vezérnek, hiszen kiszolgáltatott talpasok valamennyien.

Nincs olyan helyzet, nincs olyanpolitikai-gazdasági történés, melyre megfelelő, vagy akárcsak saját maguk számára hasznos választ tudnának adni, helyette, mint a sarokba szorított patkány vicsorognak és fenyegetőznek, ha módjuk van, harapnak is.

A helyzet nehéz, oly sokfelé kellene egyszerre figyelni, márpedig a figyelem megosztása számukra életveszélyes.

Hiszen egyetlen igazán figyelemreméltó dolog létezik csak, a hatalom és annak megtartása.

Márpedig a többi ezer és ezer probléma ehhez képest eltörpül, azokat mind-mind meg lehet oldani izomból, hiszen félnek tőlünk, ez nyilvánvaló – gondolja a Vezér, és ennek láttán hiszik el boldogan ezt talpasai, akik egyébként amúgy is a vakhitre vannak kondicionálva.

Ezért van az, hogy az utolsóelőtti pillanatig húzzák a döntést az orvosok bérproblémáival kapcsolatban, hogy még az ajánlatuk megtétele előtti napon is holmi bizottságosdira bíztatták a megoldásért felelős államtitkárt, hogy aztán ráébredjenek, hogy hétfőtől esetleg nem lesz, aki gyógyszert írjon nekik.

Mostantól viszont lehet ígérni, lehet megállapodni, hiszen egy megállapodásról, mire kiderül, hogy betarthatatlan, az is három-négy hónap, és addig annyi minden történhet még, például meg lehet állapodni az IMF-el, és mire kiderül, hogy az a megállapodás sem lesz betartható, vagy nem is akarjuk betartani, az is néhány hónap… - ki időt nyer, életet nyer.

Mennek neki fejjel a falnak, nehezítik a saját helyzetüket, ezzel együtt lassan tarthatatlanná teszik az ország lakosainak az életét is, talán abban bízva, hogy a határontúli magyarok nemzetiszínűre festett szavazataival majd felülbíráltathatják az országlakosok álláspontját.

Lehet, csak azt felejtik el, hogy vannak helyzetek, mikor az emberek nem cédulákkal, hanem kövekkel, botokkal és kötéllel szavaznak.

És most ne a párezer stadionrambóra gondoljunk, hanem a népre, melyben benne vannak a háziasszonyok, az anyák, a családjuk elnyomorodását tehetetlenül szemlélő apák, a jövőtől megfosztott fiatalok - mindenki.

Nincs már társadalmi réteg, melyet ne ért volna sérelem, nincs társadalmi réteg, mely biztonságban érezné magát és családját, de Orbanisztán kedvezményezettjeinek értelmesebbjei is érzik már, hogy nem lesz ennek jó vége.

Már a propaganda sem segít, hiszen kit érdekel ma már, hogy Budai Gyula éppen ki ellen tesz feljelentést?

Gulyás Gergelyen is csak röhögni lehet, hogy most véli időszerűnek a kommunista bűncselekmény fogalmát meghatározni, bizonyítandó, hogy nem csak vén hülyék léteznek, vannak a műfajban szépreményű fiatalok is.

Vagy a MTVA esete az éhségsztrájkolókkal.

Régebben valahogy ráéreztek, hogy az ilyesmi teljesen kontraproduktív, most meg rendőrt hívnak a külföldi médiára, mintha csak be szeretnének segíteni a hidegben üldögélőknek…

A belvárosi kávéházak népe meg elemezgeti a Vezért, találgatják, hogy milyen politikai áramlatba sorolható be, milyen narratíva várható tőle, ezzel szemben milyen cselekedetek, elemezgetik meg analizálgatják a múltját, jövendölik a jövőjét tudományos távolságtartással.

Ahelyett, hogy valaki kiállna már végre és megmondaná magyarul: emberek, ti egy sültbolond kezébe adtátok a szakadék felé száguldó ország kormányát, talán ki kellene őt kapni onnan, oszt elküldeni Döblingbe vagy bárhova, ahol az ilyeneket gyógyítani szokták.

El is lehetne szépen magyarázni nekik: tudjátok, a helyzet olyanabb, mint volt a „Féktelenül” című filmben, amikor a buszon egy terrorista bombát helyezett el, csak itt a buszt maga a bolond terrorista vezeti és nincs, aki megállítaná.

A bomba meg ketyeg – mellesleg a Szőke Kiflihercegnő sem egy Sandra Bullock.

Ez is jellemző, - egy Selmeczi Gabriella osztja az észt, ő ma a politikus, meg a Kuszaszemű és a Gulyás Gergely.

Szánalmas.

Az ember megnézi, meghallgatja Békesit, Bokrost, Oszkót – hát hol van ezekhez ez a banda?

Persze nincs ezen mit csodálkozni, a maffiának sem a könyvelés volt az erőssége feltörekvő időszakában, a brigantikra pedig itt sem szólhatunk egy szót sem.

Az ország népe meg közben azon kínlódik, hogy hova mentse biztonságba kis pénzecskéit, és hogy mikor várható az, hogy ez a gátlástalan bűnöző ráteszi a kezét a magánmegtakarításokra is.

Más országokban a nép a puszta kezével tépné ízekre azokat, akik el akarják venni azt a pénzt, amit élete munkájával kuporgatott össze, vagy amit vállalkozóként keservesen összegürcölt – itt meg ábrándos pofával néz mindenki a nagy semmibe, várva a csodát.

Nem lesz csoda, a világ törvényszerűségek alapján működik, azok pedig könyörtelenek.

Ha a liba nekirohan a késnek, ettől nem hős lesz, hanem pörkölt.

Ezer éve dolgozik Magyarország önmaga megsemmisítésén.

Nagy idő, nagy feladat.

Legalább valami tehetségesebb és nagystílűbb politikus lenne az, aki a művet bevégzi, de hogy Kuka törpére háruljon ez a feladat, - annyira snassz.

Talán ha elküldenénk világgá, még lenne sanszunk…

:O)))

ALKOTMÁNYBÍRÁK

Azért még reménykedtem.

Nem tudom ugyan, hogy miért és miben, talán azért, mert az ember hisz az intézményei által is jelképezett demokráciában még akkor is, amikor annak már minden tartalmi elemét eltörölte vagy kiürítette a diktatúra hatalma.

A demokráciának Magyarországon vége, az utolsó szöget koporsójába jelképes módon az Alkotmánybíróság verte be.

Mit mondjak, nem futott be valami túl dicsőséges pályát az intézmény.

A rendszerváltás során létrehozott jogállam alkotmányosságának nagy ígéreteként indult és egy kisszerű diktátorocska lábtörlőjeként végezte.

Ennek utána csinálhat már ez a kék bársonyba csomagolt csorda bármit, nem lesz több értéke, mint a Parlament sohasemvolt kor jelmezeibe öltöztetett ajtónállóinak, becsülete meg még annyi sem, azok ugyanis a munkájukat tisztességesen végzik.

Amúgy nem volt soha arról nevezetes, hogy a haladást és a liberális polgári demokráciát támogatta volna, de egy ideig legalább tette a dolgát a maga konzervatív ízlése szerint, úgy, ahogy a későbbi köztársasági elnök anno megálmodta.

Aztán megálmodójával együtt a napi politikát kezdte el szolgálni, méghozzá abban a játékmezőben, melyet Orbán erőltetett rá a társadalomra.

Holott ennek a testületnek nem lett volna szabad beszállnia ebbe a játékba, felette kellett volna álljon a politikai bohóckodásoknak, melyet a Vezér adott elő hótt komoly képpel - de erre képtelen volt.

Nem egy esetben viselkedett úgy a magas testület, mintha maga is a Kossuth tér csőcselékének része lenne, éppencsak nem csinálta körbe a Parlamentet.

Igaz, a mondás szerint minden úgy folytatódik, ahogy elkezdődik és ez a testület már a létrehozásával egyidejűleg bizonyítékát adta annak, hogy az elsők között van, akik semmibe veszik a jogállamiságot.

A törvény ugyanis előírta, hogy az Alkotmánybíróság székhelye Esztergom, ennek dacára  a bírák mindvégig Budapesten dolgoztak, természetesen a végrehajtó hatalom csendes asszisztenciájával.

Nem túl nagy probléma ez, de jellemző.

A Magyar Köztársaság legkomolyabb méltóságainak testülete, az alkotmányosság utolsó védvonala, kiknek döntése felülírhatta a Parlament, a Kormány, a Bíróságok és a Köztársasági Elnök döntéseit is nem engedhette volna meg ezt magának, mint ahogy a rendőr sem engedheti meg, hogy a szupermarket polcáról cukrot lopjon.

Az sem lett volna nagy baj, ha a testület döntéseiben jól megindokoltan konzervatív álláspontot képvisel, a baj az, hogy az évek során egyre inkább kiszolgálójává vált az állami szintre emelkedett maffiának, és egyre kevésbé töltötte be azt a szerepet, melyre létrehozói szánták.

Még akkor sem, mikor saját döntéseik vitték egyre közelebb őket saját eljelentéktelenítésükhöz, mondhatnám, saját kezükkel ásták meg saját sírjukat.

Amikor a helyükön kellett volna lenni, például az Alaptörvénynek nevezett Szájer-remekmű esetében az Alkotmány hatályon kívül helyezésnél, akkor hallgattak, holott az egész folyamat szembement a hatályos Alkotmánnyal.

Hagyták, hogy politikai pamfletek szólamai helyettesítsék a valóságos jogi érveket, hagyták, hogy egy idióta akarnok bánatos agyszüleménye helyettesítse azt a szerves fejlődést, melyen a jogrendszernek is keresztül kell mennie, ha normális országban szeretnénk élni.

Pedig akkortájt még jogtudósok voltak a testület tagjai.

Az egyeduralomra törő minizsarnok számára természetesen útban volt az intézmény, aki ötletes módon nem azt az utat választotta, hogy a testületet küldte volna a pokolba, inkább a Pokolt küldte a testületbe.

Meg Stumpfot, meg Balsait, a nagy elméleti felkészültségű, politikailag neutrális jogtudósokat, és ezzel meg is adta az új, nagyonfüggetlen testület nagyonmagas tekintélyét.

Hogy ezek után jogállami ellensúlyként szerepelhetne?

Ugyan már!

Mint amikor a mérleg egyik serpenyőjébe egy hízott libát teszünk, míg a másikba egy felfújt léggömböt - és nem őket jelképezi a liba.

Ha egyszer lesz elszámoltatás a maffia hatalomba juttatásáért, akkor biztos vagyok benne, hogy ott fognak állni az alkotmánybírák is, sorban, besározott talárjukban, nyakukban egy olyan lánccal melyen az ökröket szokás vezetni.

Persze még egy darabig pöffeszkedhetnek magas stallumukban, de nem az örökkévalóságig.

Mert el kell majd számolniuk azzal, hogy miért engedték meg a jogállam szétverését, miért asszisztáltak az egyeduralom kiteljesedéséhez, miért nem védték meg a jogállamot, a Köztársaságot akkor, mikor erre már szinte csak nekik lett volna joguk és lehetőségük.

Ha nem tudnak válaszolni, akkor kötelezni kell őket, hogy a méltóságukat jelképező, a nyakukban aranyláncon lógó Aranybulla – másolat helyett ugyanakkora pecsétet viseljenek életük végéig, a belevésett felirattal: Havi másfél millióért lettem prosti Orbán kuplerájában.

:O)))

ELSŐ AZ EGÉSZSÉG!

Akárhonnan is nézegetem, legjobb lesz mostanában egészségesnek maradni.

Ha meg nem tartozik valaki a havi négyszázezren felül keresők nem túl népes csapatába, akkor ezt az állapotot nem árt a továbbiakban is fenntartani, tekintettel az egészségügyi ellátás aktuális helyzetére és a várható változásokra.

Ami az akut probléma, az a rezidensek és a fiatal szakorvosok helyzete.

Szakorvos úgy lesz valakiből, ha az egyetem elvégzése után kórházi gyakorlatot szerez és specializálódik választott szakterületére.

A világ ma olyan irányba megy ugyanis, hogy az emberi test egyre kisebb szeletéről kell egyre nagyobb ismeretekkel rendelkeznie annak, aki magát szakorvosnak akarja tudni, mégha ez azzal is jár, hogy így néha kikerül a látótérből maga az ember, hiszen aki túl közel hajol vizsgálódása tárgyához, az esetenként elfelejti összességében szemlélni a beteget.

De az kétségtelen, hogy a tengernyi ismeretet, melyet korunk adhat az orvosnak, szinte lehetetlen a maga teljességében megtanulni, a mai technika használatát tökéletesen elsajátítani, annak hihetetlenül gyors fejlődését nyomon követni – gondoljunk csak a képalkotó eljárásokra, melyek többsége húsz évvel ezelőtt még ismeretlen volt.

Ma meg már a beteg is úgy emlegeti a PET-CT – t meg az MRI – t, mint régen a doktorbácsi spatuláját, és nem hisz többé a kinyújtott nyelv alapján felállított diagnózisban.

Szóval kell a szakorvos, és kell az utánpótláshoz a rezidens is, és kellene mindkettőnek tisztességes megélhetést biztosítani.

Ha nincs tisztességes megélhetés, akkor a szakorvos felkerekedik és elmegy világgá, csak kis batyujában a hamubasült pogácsa helyett a szaktudását viszi magával.

Ezért aztán rezidensek kellenek, akik majd néhány év múltán pótolni tudják majd a világgá ment szakorvosokat – vagy maguk is világgá mennek.

Ez a helyzet előbb-utóbb rányomja majd bélyegét az ellátás színvonalára is, hiszen a rezidensek a szakorvosoktól tanulnak, és ha azok közül a legjobbak máshol keresik a megélhetést, akkor a középszertől csak középszerű ismeretek továbbadására lehet számítani.

Még az a szerencse, hogy vannak az orvosok között mazochisták is, akik csendben húzzák az igát, de egyszer ők is besokallnak majd.

Amit ez a réteg kér, az nem irreális: piacképes tudásért piaci fizetést – már az ősember is kiemelten dotálta a törzsi varázslót, neki csináltak a mamutból herepörköltet, míg a nép rágcsálhatta a szívós oldalast…

Persze egy részüknek szerencséje lesz, hiszen a Vezér egy sunyi mozdulattal kettévágta az idáig egységes, szolidaritási alapon működő egészségügyi ellátást.

Azt mondják a dramaturgok, hogy ha egy színpadon a falra felakasztanak egy puskát, akkor annak el is kell sülnie a darab folyamán.

Orbán felakasztotta az ominózus puskát, ne legyen kétségünk, hogy nem véletlenül történt, az Éleseszű Vezető, ha a pénzéről volt szó, akkor roppant kreatív tud lenni.
Jelen esetben egy laza mellékmondattal a munkáltatók számára korlátlanul adó- és járulékmentessé tette a dolgozóikra kötött egészségbiztosítást.

Ezzel megszűnik az egységes ellátás, megszűnik ezzel párhuzamosan a járulékfizetések megszüntetve –átalakításával az egészségbiztosító biztosítási jellege.

Lesz a plebs számára egy redukált ellátás, melynek technikai színvonala várhatóan a Kádár korszak szintjén fog stabilizálódni, ami akkor persze korszerű volt, de közben azért eltelt majd negyed század, és valamicskét fejlődött a technika.

Mindenesetre a társadalmi többség számára a vizsgálat – kissé kisarkítva - várhatólag abból fog állni, hogy nyújtsa ki a nyelvét, - a fiatal nőknek ehhez meztelenre is kell vetkőzni persze – ez természetesen némileg rontani fogja az egészségügyi ellátás színvonalát.

A szerencsésebbje majd a magánbiztosítók szolgáltatásaiból szemezgethet.

Attól függően, hogy hol a helye a Lázár-skálán, fizeti majd egészségügyi kiegészítő biztosítását munkáltatója adó és járulékmentesen, tehát a közös zsebből – a legszegényebbek zsebéből is.

Így is kell ezt, hiszen azt a réteget, mely egyébként is meg tudja venni magas jövedelméből a többletszolgáltatást, még gazdagabbá kell tenni.

Az egészségügy jelen állapotában olyan, mint a tollafosztott liba szárny és lúdtalpak nélkül, már se repülni, se úszni nem tud, ellenben a libasereglet megtollasodott tagjai számára rendelkezésre áll a helikopter és a motoros jacht, meg ne erőltessék magukat.

Ezek személyzetét majd rendesen megfizetik, hiszen drága életek vannak a kezeik között…

Az egészségügyben ma a személyi feltételekkel és az alkalmazható gyógyító eljárásokkal kapcsolatban is súlyos gondok fekete fellegei vetik a Mi Reménységünk pilis fejére baljós árnyékukat, és már közel az a perc, mikor a műtéteket a kormány tagjainak kell személyesen elvégezni, vagy ott dögöljön meg  a páciens, ahol van.

Vajon melyik opció fog bekövetkezni?

Mindenesetre talán azt kellene elintézni a dúltlelkű rezidenseknek, hogy első körben a Kútvölgyiben és a Honvéd kórházban akadozzon a szakellátás, majd a kedves Mama akkor megmondaná a buta képviselőnek, hogy kinek az egészségével szórakozzon.

Akárhonnan szemléljük is ezt a helyzetet, elkeserítő, hogy a kormány ezen a területen is csak rombolni tud, és nagyon kilóg a lóláb a szándékok mibenléte felől.

Már az első Orbánjárás idején ott settenkedett a Nagyméltóságú Asszony  és a Család nagy barátja, a Kékessy-klán az egészségügyi privatizáció körül, nem lennék meglepve, ha az egészségbiztosítások új divatjának szabászai között ott csattogtatnák megint szorgos ollóikat.

A nép meg majd csak akkor döbben megint rá sanyarú helyzetére, mikor majd a Non-Hodgkin limfómáját kalmopyrinnel kezelik.

Még szerencse, hogy Egyetlen Mentsvárunk nem a honi egészségügy szolgáltatásait veszi igénybe, így még nem eszi meg a bögre fülét,  ki tudja, ha itthon kezelnék, ugye....

Egyelőre minket etet…

:O)))

HATEZER ADAG ÉTEL

Ennyit osztott ki ma a Blaha Lujza téren a rászorulóknak a Krisna-tudatú Hívők Közössége, mely egyébként nem részesült abban a megtiszteltetésben, hogy az állam és az állampárt Éles Elméjű Vezetője egyházként ismerte volna el.

Kerestem híreket arról is, hogy a katolikus vagy a református egyház az ország minden templomában ételosztást szervezett volna a szegényeknek, vagy, hogy megnyitotta volna a fűtött templomokat a hajléktalanoknak legalább a szeretet ünnepének három napján, de valahogy nem találtam.

Máskor sem, de a Krisnásokkal nemegyszer találkoztam már ételosztás közben, persze az is lehet, hogy csak feltűnő öltözékük tette, hogy felfigyeltem rájuk.

Ami azt illeti, tőlem aztán oszthatná a forró levest Erdő Péter bíboros úr is a tökmagsipkában, legalább a legszegényebbek is észrevehetnék, hogy van katolikus egyház, nem csak az úri középosztály, melynek tagjai az éjféli misére járnak tömjénben fürödve könyörögni, hogy az Úr bocsássa meg nekik szociális érzékük hiányát, meg a nincstelenekkel szemben tanúsított mértéktelen közönyüket.

Persze többségüknek eszébe sem jut, hogy a Kisjézusnak legalább egy jászol jutott a temperált barlangban, ahol a tehenek töltötték be a radiátorok szerepét - igaz viszont, hogy némely hajléktalan lényegesen büdösebb a barmoknál.

Hatezer adag étel – és volt rá kereslet, hogy úgy mondjam, nem kellett magas színvonalú marketingmunkával felkelteni az igényt.

Ilyenkor mindig súlyos aggályaim támadnak a rendszerváltás célszerűsége tekintetében, merthogy ha belegondolunk, akkor is light diktatúrában éltünk meg ma is abban élünk, ellenben akkortájt az embereknek jutott ennivaló - karácsonykor meg főleg, - a háziasszonyok napokon keresztül fel voltak pakolva cekkerekkel, úgy totyogtak hazafelé, mint hízott liba a legelőről.

És megfagyni sem kellett, mert valahogy mindenkinek futotta tüzelőre.

Emellett a hegyoldalak faállományát sem kellett kivágni, mérhetetlen kárt okozva ezzel, ha a fa árán túl hozzászámítjuk a tarra vágott hegyoldalak miatt keletkező árvizek károkozásait, a fűtetlen lakásokban bekövetkező megbetegedések egészségügyi kiadásait.

Hogy arról az erkölcsi és anyagi kárról ne is beszéljünk, melyet a rengeteg nincstelen életének kilátástalansága miatt folytatott bűnöző életmódja okoz.

Lehet itt handabandázni egymillió új munkahely létrehozásáról, melyből eddig annyi sem valósult meg, hogy legalább a közmunka lenne jólszervezett és folyamatos, de csak piszkálgatja a Szeretett Vezető a témát bottal, mint kamionos a kiütéses széplányt a kamionparkolóban.

Ne higgye senki, hogy ez amolyan komcsinosztalgia a Kádár-kor után, pontosan tudom, hogy az a kor elmúlt, újrateremteni nem lehet - nem is ez lenne a mai politikai osztály feladata.

Azt viszont elvárnám, hogy huszonkét évvel a rendszerváltás után kezdjenek el a társadalom végzetes és végleges kettészakítása ellen tenni is valamit, és ha azt gondolják (szerintem rosszul…) hogy a megoldás kulcsa az egyházak és a magánszemélyek karitatív akcióiban rejlik, akkor ne küldjenek ezzel ellentétes üzeneteket a társadalomnak.

Például ne vegyék el az egyházi besorolást attól a közösségtől, mely a mai egyházak közül szinte kivételképpen napi szinten foglalkozik karitatív tevékenységgel, és ne lopják el a magánemberek pénzeit, melyekkel egy katasztrófa áldozatait szándékoztak segíteni.

Ne kössön ki ez a pénz a miniszterelnök gazdasági érdekköréhez köthető vállalkozóknál teljesen felesleges és haszontalanságukban nevetséges műtárgyak építési költségeként feltüntetve, mert a szolidaritás érzését fel lehet kelteni, de az adakozástól egyszer s mindenkorra el lehet venni a kedvét annak, aki úgy érzi, hogy pofátlanul átverte az a kormány, melynek feddhetetlennek és patyolattisztának illene lennie ilyen ügyekben.

És amely ehelyett intézményesített hullarablással és a szegények fosztogatásával foglalkozik.

Aki beáll egy háromszáz méteres sorba egy tál meleg ételért, az nem jókedvéből teszi.

Hogy az állam még az ételosztás kulturált körülményeit se képes megteremteni, az már csak a kormány szegénységi bizonyítványa.

Szégyenkezzünk helyette.

Az ünnep egyébként szép volt, de elment, sajnos.

Holnap a család egy része már megy dolgozni, de van, aki a két ünnep között kicsit lazít és készül az év végére.

A kormány nem lazít, a kuszaszemű gazdasági és a túlképzett fejlesztési miniszter-asszony (amúgy Simicska magyar hangja) is az év végére készül.

Szerintem jobban járnának, ha a világ végére készülnének…

:O))))

ORBÁN AZ ABLAKBAN

„Bismarckot képzeljük úgy el, hogy kiállt az ablakba, az órájára nézett, negyed kilenc, most a birodalomban matematika óra kezdődik” – mondta Pokorni Zoltán, aki interjút adott a Népszabadságnak abból az alkalomból, hogy egyedül szavazott a Fidesz frakcióból az oktatási törvény ellen.

Mikor az újságíró megkérdezte tőle, hogy nem számít e rá, hogy ismét megüzenik neki, hogy túl messzire ment, akkor azt találta mondani: „Minden szakmának megvan a maga betegsége. A taxisofőrnek a könyökízülete fáj, a politikus paranoiás. Tehát, ez a lehetőség természetesen fennáll.”

Én mégis éppen az ő nyilatkozatában látom annak egyik bizonyítékát, hogy kormányoldalon sem mindenki orvosi eset, nem mindenki programozott pártrobot, hanem vannak olyanok is, akik a szakmai kérdéseket szakmai kérdésként kezelik és nem hajlandók kritikátlanul tudomásul venni azokat az anakronisztikus elképzeléseket, melyek valószínűleg egy alcsuti családi vacsorán születtek, nyugodt pálinkázgatás közben.

Mindenesetre most már csak azt kell megvárnunk, míg a kétharmad testületileg is felismeri azt a nagy igazságot, hogy a paranoiát és az egyéb elmebántalmakat nem a miniszterelnöki kinevezés gyógyítja, hanem a pszichiáter, akinek kompetenciája viszont nem terjed túl a természet törvényein, és a tüneti kezelésen túl legfeljebb imádkozni tud a betegért.

Fene se politizálna itt az ünnepi asztal tőszomszédságában (bejgli, zserbó-szelet, jó kis borocska, libasült, miegyéb…) ha a Vezér nem éppen ezt a dátumot tartotta volna megfelelőnek arra, hogy hű népének állam által fizetett részéhez szózatot intézzen pénzügyei rendezése érdekében.

A közszolgálatban álló dolgozóknak írt levelet Orbán Viktor, amelyben a végtörlesztés lehetőségére hívja fel a figyelmet.

Bakker, elnézegettem már, mikor aláírt valamit nagy körülményesen, majd cirkalmazgatta kicsit, mint a gyerek, mikor kitalálja a „miniszteri aláírását”.

Ez az ember nem tud írni, csak bizonyítani, hogy mindenki azt szereti legjobban művelni, amihez nem ért.

Ő például levelezni szeret.

Szilágyi Erzsébet forog a sírjában, bánatában, hogy lenyomta őt az alcsuti, - éppen őt, aki az irodalomtörténetbe is a levele útján került be.

Úgy látszik, a Szeretett Vezető a történelembe szeretne levelező tagozaton bekerülni, és ha majd egyszer, nem is oly sokára királlyá koronázzuk a Duna jegén ő lesz I. (levelező) Viktor Miháj, Isten bikacsökje, értve ezen, hogy személyében Isten egy marha csúnyájával verte pofán a tanulásképtelen magyart.

Vannak dislexiások, vannak disgráfiások, de hogy hívják azokat, akik képtelenek a történelemből tanulni?

Jó, tudom, magyaroknak - de mi ennek a betegségnek a neve?

Valahogy úgy jön ki ez az egész, hogy a kiráj ajándékot oszt karácsonyra hű szolgáinak, odacsempészve ezzel a reményt a karácsonyfa alá, hogy tán mégsem verik dobra a lakást, mert a Jó Király segít, hiszen maga mondja: „a kormány küzdelmet folytat a lakás-devizahitelesek kimentése érdekében, és sikerült megteremteni a jogi alapjait, „hogy kiutat találjunk a szorult helyzetükből".

Küzdelmes élet az övé, meg még ment is, - hát istenem, nem mindenkit, csak azokat egyelőre, akik számára fontosak, mert esetleg gondokat tudnának okozni az állam működtetése során.

A többi egyelőre dögöljön ott, ahol van a szeretet ünnepén.

Merthogy ugye devizakölcsöne nem csak a köz szolgáinak van.

Szeretem az ilyen ajándékokat egyébként is, mert minden ilyen alkalommal, mikor a kiráj nagylelkű, akkor az én pénztárcám lesz könnyebb, csakúgy, mint a stadionvásárlásoknál, építéseknél, a csóringer meg, ha fázik, fűtsön be a nyakkendőjével, mint a legutóbbi, de nem utolsó téli halálesetnél volt erre példa.

 Látom lelki szemeimmel, amint a Magasztos ott áll a karácsonyfa mellett és könnybelábad a szeme saját nagylelkűségétől és nagyvonalúságától, elképzeli, ahogy a minisztériumi kistisztviselő vagy az önkormányzati dolgozó tekintete felderül, szája optimista mosolyra húzódik és a „Kiskarácsony-Nagykarácsony” helyett halleluját zeng, kinyitva az ablakot is, hadd hallja meg mindenki, hogy a Mi Fényességünknek sikerült megteremteni a jogi alapjait, „hogy kiutat találjunk a szorult helyzetükből”.

Egyelőre jogi alapokat teremt, majd a hetedik napon megpihen, ugye...

Valaki azért elmondhatná neki, hogy jogi lehetőséget teremteni kétharmaddal könnyű, helyette talán azon kellene erőlködnie, hogy pénzt teremtsen a nagylelkűségéhez.

Méghozzá anélkül, hogy az én pénztárcámban kotorászna, mert mondjuk, azt azért leszögezhetjük, hogy az ország népének kilencven százaléka nem devizában adósodott el, hanem forintban a banknál vagy az uzsorásnál – mindegy is – és még a maradék tíz százalék sem mind közszolga, vannak eladósodott, alantasabb állampolgárok is.

Kihangsúlyoznám, hogy nem irigylem én ám a segítséget a köztisztviselőktől, csak éppen valamit hallottam harangozni a személyes felelősségen túl az egyenlő bánásmódról is.

Tömegszerencsétlenségnél sem úgy megy a dolog, hogy először kimentik az összezúzott vagonokból a köztisztviselőket, aztán a többi meg mehet a húsdarálóba.

Fene essen ebbe az alcsuti kupecbe, elcseszi itten nekem az ünnepeimet.

Az egész média a kezében van, bőven ráért volna ezt 27.-én közkinccsé tenni, hiszen semmi újat tulajdonképpen nem mondott, csak emlékeztette a cselédséget, hogy habár most már megint nem ad pénzt, de majd egyszer adni fog - vagy kisnyúl.

A jogi lehetőséget megteremtette, most éppen harcban áll a pénzesláda kulcsáért, várd ki míg lebunkózom ezt a renitens Simort, - legyél türelemmel, szeretett plebsem!

Helyettetek is morgolódtam, ti csak ünnepeljetek nyugodtan!

:O)))

SZERETET ÉS MAGÁNY

Nincs szomorúbb, mint a karácsonyi magány.

Ezer és egy oka lehet annak, hogy valaki arra kényszerül, hogy egyedül töltse ezt az estét, ahelyett, hogy családjával ünnepelhetné ezt a talán legemberibb, legmelegebb keresztény ünnepet.

Ilyenkor a bánat még mélyebb, a magány még fájdalmasabb, mint az év többi napján, hiszen éles a kontraszt a vidám készülődés és a kényszerű egyedüllét között.

Gyermekkorom bérházában, ahol laktam, az emberek akarva-akaratlanul beleláttak szomszédjaik életébe, tudtuk azt is, hogy ki magányos, és hogy miért az.

Valahogy akkor még közelebb voltunk egymáshoz, a háztömb lakói nem zárkóztak úgy el, mint manapság divat.

Leginkább a korabeli faluhoz hasonlított az emberek egymáshoz való viszonya, köszöntünk egymásnak, számon tartottuk egymást.

Az idősebb asszonyok felkaroltak egy-egy gyereket, akik azután afféle unokapótlékként funkcionáltak, volt kire ráönteni a szeretetüket, volt kiről gondoskodniuk.

De a karácsony akkor is kilógott a sorból, hiszen ez az ünnep családoké volt, talán jobban is, mint ma.

Öcsém pótnagymamája egy emelettel lakott alattunk, özvegyen maradt, a fiát pedig elveszítette a háborúban, a Don-kanyarnál eltűnt.

Talán ez még szörnyűbb volt, mintha halálhírét hozta volna a postás, évtizedig várta a férjével együtt, hogy hátha egyszer csak beállít, évekig tettek fel neki is terítéket az ünnepi asztalra, de aztán a férje halála után valahogy elveszítette a reményt és beletörődött abba, hogy már soha nem kapja vissza a gyermekét.

Az öcsém valami terápiaféle lehetett neki, szeretgette, etette, kényeztette, sütött neki süteményeket – mecsoda puncstortákat, milyen feledhetetlen sajtos stanglikat alkotott, ma is összefut a szájamban a nyál, ha eszembe jut.

Kilencvenen felüli testvérével éltek együtt, olvasgattak, rádiót hallgattak, zongorázott és a kistestvérem – akinek akkor még nem volt szakálla, és még nem mert ellentmondani a nőknek – kényeztették.

Amikor nálunk lement a hivatalos karácsonyi ünnepség, akkor felhívtuk őket, és nekik is elénekeltük a karácsonyi repertoárt, majd megkapták az ajándékaikat, cserébe mi meg megkaptuk a hihetetlenül finom tortát, melybe az idősebb testvér tette a lisztet, a tojást meg az egyéb hozzávalókat, míg öcsém pótnagyanyja tette bele az ízeket, ahogy mondta.

Talán így elviselhetőbb volt nekik az ünnep, volt hova készülődni, merthogy felöltöztek szépen ünneplőbe, ahogy illik, megadták a módját.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyire egyedül érezhette magát, miután a testvére is meghalt, hogy milyen szörnyű is a korosodásból, az életkörülmények romlásából adódó kiszolgáltatottság.

Az én leszármazottaim a szembeszomszéd Karola nénit látogatták karácsonykor tradicionálisan egy kistányér bejglivel, ők meg kaptak kockacukrot, már nagy lovak voltak, még akkor is.

Aztán vannak ismerőseim, akik azért maradtak egyedül, mert a gyermekeik távol laknak, eltávolodtak egymástól, sokuknak még egy telefonhívás sem jut, hogy a hálás gyermek kellemes ünnepeket kívánjon.

Vannak olyan ismerőseim is, akik haragban vannak gyermekükkel vagy szüleikkel, mert valami súlyos igazságtalanság emléke nyomasztja őket, vagy a hirtelen, meggondolatlanul kimondott szó, melynek semmissé tétele a hiúságon ejtene csorbát.

Voltam már nem egy olyan temetésen, ahol az óbégatott legjobban, aki húsz éve nem beszélt anyjával vagy apjával és ott ébredt rá, hogy már késő korrigálni.

Pedig bármelyik karácsony jó lehet arra, hogy felülemelkedjünk hétköznapi, pitiáner kis sérelmeinken és közeledjünk azokhoz, akik már talán saját érdekeik védelmére is képtelenek, vagy belekeseredtek a magányba, a perifériás létbe.

Szerencsésebb családokban ilyenkor teljes a család, körülállják a fenyőfát, vagy meggyújtják a soron következő gyertyát a menorán, aztán leüljenek az asztalhoz és elfogyasztják a családban tradicionális menüt.

Ez lehet bármi, lehet libasült vagy töltött pulyka, látke vagy rántott hal, esetleg mákosguba vagy akár töltött káposzta - mindegy is, a lényeg az, hogy ehhez az ünnephez kapcsolódjon.

Mert az ünnepnek hangulata kell, hogy legyen, az pedig csak akkor van, ha évente azonos módon ünneplünk, ha a generációk megőrzik és viszik tovább saját szokásaikat, összevegyítik társuk hasonló szokásaival, kialakítva azt sajátos, csak a saját családra jellemző szokásrendszert, mely aztán majd mindig eszébe jut majd gyermekeiknek, ha a karácsony szót bármikor, bárhol is meghallják.

Még nem késő felemelni a telefont és felhívni azokat, akiket szeretünk, akiknek el kellene mondanunk, hogy  Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánunk, vagy hogy Hág száméáh, - akiknek esetleg el kellene mondanunk, hogy nincs már bennünk harag és tegyük félre a hiúságot, hiszen az élet oly rövid és olyan jó, ha béke és szeretet van közöttünk.

Ezt kívánom minden kedves olvasómnak ma estére, és ha lakik a szomszédságban valaki, aki magányos, annak vigyetek át egy kistányéron pár szelet süteményt és kívánjatok neki kellemes ünnepeket.

Bearanyoznátok vele az estéjét…

:O)))

BESZOKTATÁS

Az MSZP, az LMP és a Demokratikus Koalíció képviselői ma hivatalos, baráti látogatáson keresték fel a Rendőrség Gyorskocsi utcai épületét.

Jelen volt néhány jelenlegi és volt pártelnök, volt miniszterelnök néhány miniszterviselt ember - szóval ilyen illusztris társaság ritkán jön össze egy rabomobilban, bár az előkelőbbjét azért a járőrkocsi szállította.

Gondolom, ez elővigyázatossági intézkedés volt, számítva egy majdani viszonzásra adott esetben…

Ameddig tartott a karácsonyi közönségszórakoztatás, egész idő alatt azon törtem a fejem, hogy vajon ki rendelte el a politikusok előállítását, mert azt azért nem hinném el, hogy két pártelnök elvezetéséről Kovács XIII Józsi szakaszvezető saját hatáskörében eljárva hozta meg a döntést.

Orbán keménykedett megint, vagy Pintér találta taktikailag érettnek a helyzetet, hogy a képviselők munkájának akadályozása miatt képviselőket állíttasson elő a Gyorskocsi utcába?

Mondjuk, Orbántól simán kitelne egy ilyen döntés és gondolom, hogy elégedett mosollyal nyugtázná a fejleményeket, különös tekintettel Gyurcsány rács mögé taszigálására – hadd szokja a klímát, meg tapogassa meg bátram a saját tégláját – hátha nem lesz akkora nagy a pofája.

Pintér talán sunyibb ennél, ő nem megy direktben neki senkinek, ő az a típus, aki csak akkor sértődik vagy haragszik meg, ha az érdeke úgy kívánja, és ez az eset jelenleg nem áll fenn.

Tőle tán még Orbán is fél, merthogy neki nem kell felkérnie senkit, hogy találjanak valamelyik szupernehézsúlyú politikustársára valami terhelőt, ő ezeket keresgélés nélkül, ab ovo tudja, sőt szerintem egy ilyen gyűjtemény jelenti az ő személyes politikai életbiztosítását.

Szóval, ez csak egy kispályás, pitiáner szórakozgatás volt, bicepszugráltatás az alcsuti kocsmapultnál.

Lehetett volna ezt az ügyet persze nagyvonalúan is kezelni, de ez a mentalitás olyannyira idegen a Vezértől, hogy normális ember ilyenre komolyan nem is gondol.

Ha alkalom adódik, akkor a politikai versenytársakat azonnali harcban kíméletlenül ki kell nyírni, és csak oszló tetemüket szabad otthagyni, sakálok martalékául.

Az LMP túl sokat nem kockáztatott a mai performance megrendezésével, hiszen amit elkövettek, annak igencsak kicsi a veszélyessége a társadalomra,

Még, ha követőkre találna is az ötlet, és a polgármesteri hivatalok bejáratánál a biciklitárolóhoz láncolnák is magukat az epigonok, akkor sem történne semmi, legfeljebb őket is fejbeverné táskával valamelyik jutalomosztásra érkező önkormányzati képviselő, mint tette ezt ma a demonstrálókkal Isten nemzeti érzületű szolgája…

Természetesen azonnal akadtak, akik terrorcselekményt kiáltottak, merthogy akadályoztatásra került a képviselők szabad mozgása.

Egészen idáig kerestem a jogszabályt, mely tiltaná a jobboldali képviselőknek saját, kicsit csámpás lúdtalpaik (bocsi libák!) használatát, de nem találtam sehol, emellett az Országháznak van vagy huszonöt-harminc kapuja, amihez csak akkor lehetne az LM P-t hozzáláncolni, ha a képviselőiket felnégyelnénk…

Anno, mikor társaival a rendőrségi kordont szerelte a Nagy Polihisztor, akkor azért hagyták őket a francba, merthogy mindenki annak kezelte az ügyet – ami, politikai demonstrációnak.

Ez is az volt, és a rá adott válaszreakció remekül kidomborította a tüntetés létjogosultságát.

Persze érthető a kormányzati idegesség is, hiszen könnyen előfordulhat, hogy ez a kormány márciusban már nem fog tudni béreket fizetni, nyugdíjakat folyósítani, jön az éhkopp.

A Vezér lángeszében csak a valutatartalék forog, mint libacsapat a tarló felett, emellett hamvas lelke olyan, mint a kisgyereké, aki tudja, hogy nem illik hangosa szellenteni vendégségben, de mégis bekövetkezett a dolog.

Kell egy kis kikapcsolódás a várható nehézségek előtt, hát vitessük be a politikai ellenfelet, vegyünk stadiont ötmilliárdért, legyen már hova rendelni újabb beléptetőkapukat további ötmilliárdért, egyszer élünk, nemigaz?

Majd behozzuk ezt az aprópénzt, mindjárt el is vesszük az alapítványi iskoláktól az internetet, de ha már így esett, akkor ezzel együtt a jogtiszta szoftvereket is.

Még a végén valakinek eszébe jut, hogy milyen jó is, amit a szocik kitaláltak!

Aztán majd a kétharmad megszavazza, hogy ettől kezdve a felségsértést is szankcionálni kell, hiszen milyen dolog a Mi Boldogságunkra azt mondani, hogy manifeszt bolond - a nagylátószögű haverjával együtt…

Mindenesetre ma mindenkinek szép lesz az álma,

Az LMP vezetői örülnek a sikernek, a szocik annak, hogy megmutathatták, hogy van itten még kurázsi, a DKP annak, hogy Gyurcsány milyen ügyesen tudott helyezkedni a rendőr kezeügyébe, tuti egy százalékot hozott a dolog.

A Kis Rákosi meg annak, hogy látta gyűlölete tárgyát rendőrautóban, habár a vezetőszár hiányzott kissé, azzal lett volna kerek az ügy.

Így aztán a mai napon is túl vagyunk, én már azt is nagy eredménynek tartom, hogy az ellenzéki oldal nem egymás ellen tüntetett, mi lesz ennek a vége?

Mindenesetre fél év múlva okosabbak leszünk - bár valószínűleg soványabbak is, - úgyhogy együnk sokat karácsonyra, mert ami most vár ránk, az nem a libasültek szezonja lesz, jódarabig…

:O))))

NEMZETI ÉRZÜLETŰ EMBER.

Azt mondta a Viktor, hogy „amennyiben a kormány gazdaságpolitikai elveit az IMF hitel feltételeiként fel kell adni, akkor ránk, nemzeti érzületű emberekre semmi szükség nem lesz."

Telitalálat.

Azért érti ez a Viktor a világot, mindössze abban téved, hogy a hozzá hasonló nemzeti érzelmű emberek szükségességét feltételhez köti, holott bátran kijelenthetjük, hogy rájuk akkor sincs szüksége az országnak, ha majd a történelem úgy emlékezik meg Matolcsyról, mint korunk közgazdasági géniuszáról, aki speciális adottságainál fogva kétszer annyi dolgon tudta rajta tartani vigyázó szemeit, mint mások.

Azt is mondta szegényke nagy zavarodottságában, hogy „Nekünk nem pénzre van szükségünk, nem akarunk felvenni hitelt. (...) Arra van szükségünk, hogy olyan megállapodást kössünk, hogy ha a nemzetközi pénzpiacok megbénulnak, akkor hozzá tudjunk jutni egy hitelvonalhoz.”

Ez – az én értelmezésem szerint - akkor fog bekövetkezni, ha hitelt akarunk felvenni, de a világon már senki nem áll szóba velünk, hiába nyújtogatjuk zsíros szalagú kalapunkat, mely régi szép idők nagy zabálásaira emlékeztet bennünket kegyetlenül, vagy hiába próbáljuk meg eladni a „Fedél nélkül” című kiadványunkat, senki se ad érte egy megveszekedett buznyákot sem.

De pénzre lenne szükségünk.

Mert ha nem lesz pénz, nem fog fizetést kapni a tanítónő, az orvos meg a nyugdíjas, és akkor esetleg veszélybe kerülhet I. Viktor Miháj királysága.

Tehát nekünk azért kell a megállapodás, mert pénzre van szükségünk, és azt ma már a legostobább fideszes is látja (mecsoda tülekedés van a címért…), hogy nagy a baj, a gyorsnaszád alól elfogyott a víz, a motor már régen leállt, a gépész függetlenséget demonstráló szemei riadtan szaladnak szanaszéjjel, miközben a kapitány a hídon gépágyúval lövi a közeledő mentőhajót.

Közben a Mi Rettenthetetlenünk udvariasan levelezget Barrosoval, és a tőle telhető legválasztékosabb stílusban elküldi őt a bánatos, náthás és bús francba, kifejezve ezzel is, hogy a szeretetére áhítozik.

Szinte látom, amint a levél tanulmányozására összeül az Unió agytrösztje, hogy eldöntse, mi is a teendő olyankor, amikor egy liba griffnek képzelve magát nagy gágogások közepette életveszélyes légibalettet mutat be az égen.

Merthogy volt nekik dolguk már ostoba kormányfővel, agresszív miniszterelnökkel, ágaskodó önérzetű miniszterelnökkel, de komplett bolonddal ezidáig még nem találkoztak, ez az első ilyen esetük.

Úgyhogy meg is állapítják, hogy ez az ügy nem az ő kompetenciájuk, ide nem politikusok kellenek, hanem pszichiáterek, elektrosokk meg a modern gyógyszeripar készítményei.

Mindenesetre azt azért leszögezik, hogy aki bolond kezébe pénzt ad, az maga is bolond, és elspekulálnak azon, hogy talán már a jövő évi pénzek folyósítását is érdemes lenne befagyasztani.

Ezzel egyidejűleg a hitelminősítők is eltöprengenek azon, hogy a „zzz-mínusz” besorolás megfelelően tükrözi e véleményüket hazánk állapotáról, a hitelbiztosítási díjakat pedig elég lesz e a hitel összegével azonos összegben megállapítani, vagy esetleg már akkor is fizettetni kell a magyar kormánnyal, ha kiejti a hitel szót azon a csepp kis száján.

Meg aztán, ez a „ha a nemzetközi pénzpiacok megbénulnak” duma is, ugye.

Mondja ezt az a szerencsétlen, akinek a pénzügyi mozgástere már a csárdás alaplépéséhez sem elegendő.

Most hozzávetőleg olyan a helyzete, mint a népi táncosé, akinek mindkét lábát kétszázas szegekkel hozzászögelték a színpadhoz, ott hajladozik előre hátra, a karjával hadonászik,időnként elrikkantja magát, hogy „helyretyutyutyúúúú”, aztán pofára esik  - majd az attrakciót a nagy sikerre való tekintettel még vagy ötvenszer megismétli.

Ez az ember sajnos bolond.

Ez a kisebbik baj mert ha csendes bolond lenne, akkor ülne otthon a kád előtt és horgászna benne, de sajnos nincs szerencsénk, mert ez az ember közveszélyes.

Valami hihetetlen agresszivitással veri szét a jogállamot, próbálja örökössé tenni a hatalmát – ehhez aztán kétségtelenül van esze.

Anakronisztikus módszereivel kivívja a világ csodálatát, hiszen Drezdában és Sevresben, ahol ahhoz szoktak, hogy a porcelánt kézzel formázzák és festik, nemigen értik azt az unortodox eljárást, mely baltával akarja faragni a porceláncsipkét.

Ha még elefánt lenne - de még a borneói törpeelefánt méretét sem üti meg, jókat lehetne röhögni is rajta, csak ne lenne olyan gusztustalanul büdös és kártékony.

Merthogy kártékony és felelőtlen, hiszen a mi életünkkel játszik, pedig talán lehetne azzal is játszania, amivel egykorú, ha már úgyis állandóan a zsebében van az a szent keze…

De kártékonyak azok is, akik kritikátlanul ünneplik még ma is, mikor kiejti azon a csücsöri szájacskáján a „nemzeti érzelmű” kifejezést.

Ennyi időnek elég kellett lennie ahhoz, hogy ráébredjenek, hogy az albérleti dumáival mennyire átverte őket ez a gátlástalan bohóc.

Vannak közöttük szegények, nyugdíjasok, munkanélküliek.

Kiskeresetű pedagógusok, egészségügyi dolgozók, nincstelen parasztok, olyanok, akiknek a pénze jövőre kevesebb lesz, mint idén volt, meg olyanok, akiknek jövőre már nem lesz munkahelyük,

Vagy ők is bolondok lennének?

:O)))


Ps: A képet a Progresszív blog egyik régebbi posztjából csentem, remélem, az alkotó elnézi nekem...

KAPUZÁRÁS ELŐTTI PÁNIK

Az ember korosodása során találkozik össze ezzel a jelenséggel, mikor megérzi azt, hogy hajdan oly délceg férfiassága már nem mindig a régi, mikor úgy érzi, hogy ellőtte már a számára kiutalt puskapor javát, vagy a nő már felélte vonzerejét, és megijed attól, hogy lassan-lassan tán majd koldulnia kell a női egót éltető sóvár pillantásokat.

Ilyenkor a delikvens bevet minden eszközt, hogy még mielőtt minden összeomlik, arasson még egy rendesebbet a nemek piacán.

Ilyenkor kezd az öreg jampec gyúrni és a strandon behúzott hassal közlekedni, az aggbakfis kipakolni a kipakolnivalót, aztán hasat be, mellet ki és kacarászni, mintha tizenhat éves lenne, önfeledten, de hamis hangfekvésben és magasabb hangerővel, mint amit a szituáció és a kora indokolna.

Aztán sokat és hosszan hisztériázik, a férfi meg hozzávágja a spenótot a falhoz, mert hátha ez visszahoz valamit az elvesztegetett ártatlanságból, vagy az elpocsékolt férfierőből.

Mikor önkényuralmi rendszerek ismerik fel, hogy már nincs sok hátra, a viselkedés hasonló.

A Vezér játékosan megtáncoltatja bicepszét, marcona pofát vágva beszól a diszkó kidobóemberének, aki aztán természetesen úgy veri képen, hogy utána egy hónapig megdrótozott állkapoccsal ijesztgeti a pitbullokat, majd ha valaki kiejti előtte a diszkó nevét, akkor sikoltozva menekül az ágy alá.

Most éppen a képenverési fázisnál tartunk, a Mi Pótolhatatlanunk kapott egy-két kokit, leesett neki egy-két saller, és az adományozó leeresztett kézzel várja az értelem és a megértés szikrájának felvillanását a Mi Csipetcsillagunk szemében, egyelőre mindhiába.

Azt nem hinném Magyarország miniszterelnökéről, hogy annyira orbitálisan ostoba lenne, hogy azt feltételezné, hogy a Magyarországot sújtó gazdasági sorscsapások között ne lenne összefüggés - vagy, hogy azt gondolná, hogy Barrosoval úgy levelezhet, mint Jancsi Juliskával, rózsaszín kopertában küldve az aktuális szerelmi üzenetet, miszerint szeretlek Manuel, nagyon - nagyon…

Érzi ő a büdösséget nagyon is, és most megpróbál előre menekülni, átverni mindent, amit csak lehet mihamarább, mert lehet, hogy aki utána jön az már nem lesz képes ezt megtenni.

Mi lenne akkor, ha egy torzót hagyna maga után, mikor ő egy virtigli kis egyszemélyi diktatúrát álmodott meg már a kezdet kezdetén, de legkésőbb akkor, mikor híveit azzal bíztatta, hogy egyszer kell nyerni, de akkor nagyon.

Nagyeszű választópolgárainknak ez nem lett azonnal gyanús, pedig egy ilyen kijelentés után valakinek azonnal cserépszavazás elrendelését kellett volna kezdeményeznie, és legalább tíz évre száműzni a Mi Rosszabbik Énünket, mecsoda remek tíz év lett volna, mecsoda nyugalom!

De nem ez történt, a választópolgár a kezébe adta a sorsát és ez a sors a többség számára igencsak rosszra fordult az utóbbi időben.

Vezér meg beleélte magát a magyar Che Guevara szerepébe, harcot hirdetett a nemzetközi nagytőke ellen, államosítgatni kezdett, mintha ő lenne a magyar Hugo Chavez.

Mára már teljesen elszakadt a realitásoktól, a pánik a legrosszabbat hozta ki belőle.

Már nem is titkolja a hatalomkoncentrációt, már nem akarja álcázni magát, helyette ott hepciáskodik a nemzetközi színtéren, jóllehet ott már senki sem áll szóba vele.

Elvetélt kínai és arab álmok keringenek körülötte, mint libák a tó körül, de a libák leszállnak a tó partjára, míg az ő álmai tovasuhannak, és nem marad meg utánuk más, csak egy kis keserű csalódottság, hiszen oly jó lett volna látni, amint a Malév ismét nyugodtan szárnyalhatna, vagy, hogy a vonatunk háromszáz kilométeres sebességgel száguld Bécs felé.

Ma leminősítette az országot immáron a második hitelminősítő is, ennek pedig az lesz a következménye, hogy ebbe az országba tőke bejönni nemigen fog.

Akiknek pedig – szerencsétlenségükre – befektetett pénzük van nálunk, azok saját szabályzatuk szerint el kell kezdjék kivonni tőlünk,

Nem lesz egy örömünnep. Inkább csak fájdalom várható.

Az tiszta sor, hogy Orbánt a vezető nyugati államok nem tekintik már tárgyalópartnernek. Inkább csak egy kipucolandó foltnak Európa asztalának térkép-abroszán.

De ne feledjük, a sebesült állat a legveszélyesebb, kiszámíthatatlan reakciói a saját életét is veszélyeztethetik, hát még a környezete életét.

Orbán mentális zavara erre még rátesz egy lapáttal.

Túl kell élni ezt a periódust, aztán majd saját párttársai fogják befejezni azt a folyamatot, melyet a nyugat kezdett el, nem erőszakkal, csak a nyomásgyakorlás megszokott eszközeivel…

Antall József alámerült és a Munka Érdemrend arany fokozatával a zsebében és kibekkelte a komcsikat, vagy negyven éven át, akkor most ezt a pár hetet ne bírnánk ki?

Ugyan!

Féllábon is, mint a liba a jégen…

:O))))

SZÁJZÁR

Nem mai kezdeményezés az, hogy a baloldali médiának befogják a pofáját.

Az írott sajtónál ez nem nehéz, hiszen ha a vezér összeráncolja a homlokát, akkor azok a cégek, melyek sajtóhirdetésre egyáltalán még képesek ebben a gazdasági helyzetben, lesütik szemüket és óvatosan eloldalognak a baloldali lapok környékéről is, már amennyiben még indokolt a többes szám, lévén, hogy a Népszava mellett még baloldalinak nyilvántartott Népszabadságban éppen most kalapálják át a tulajdonosi struktúrát úgy, hogy jobboldal-konformmá lehessen tenni néhány apró sasszéval.

Emiatt le is mondott Földes György, a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumának elnöke, mert véleménye szerint  " a Szabad Sajtó Alapítvány fontos biztosítéka volt az elmúlt két évtizedben a lap minőségének, irányvonalának, baloldali, liberális és nemzeti elkötelezettségének".

A Népszabadság egyébként sem volt balosnak mondható. Saját magát inkább mértékadó politikai napilapként pozícionálta, mely a tények és vélemények sokoldalú bemutatásával sikeresen töltötte be a magyar politikai napilapok között a vezető helyet.

Nem lennék meglepve, ha az alapítvány huszonhét százalékos tulajdonrészét egy kiskunborzasztói és egy nagybüdösfalvi magánszemélyek által tulajdonolt ötszázezer forintos alaptőkéjű vállalkozás venné meg, a nálunk szokásos balkáni szisztéma szerint.

Marad a Népszava, amelyik már 1998 óta vegetál, - az is maga a csoda, hogy egyáltalán még a standokon van.

Ennek a lapnak mindegy volt, hogy ki van kormányon, soha, senkitől nem kapott támogatást, se a szocialistáktól, se a szakszervezetektől és a mindenkori főszerkesztő személyes kapcsolataitól függött a léte és függ ma is.

Azt nem lehetett elérni – lehet, nem is akarta elérni senki – hogy legalább a szocialista párt tagjai részére kötelező legyen a lap megrendelése, mintegy a tagdíj részeként, vagy, hogy a szakszervezetek hozzájáruljanak előfizetéséhez a tagdíjbevételeikből, melyeket elnyelt a feneketlen és átláthatatlan szakszervezeti bürokrácia.

Így aztán van egyetlen olyan baloldali lap, melyet rettegve kerülnek a hirdetők, melyekből a terjesztők csak annyit rendelnek, hogy azoknak, akik keresik a standokon, ne lehessen azt mondani, hogy nem létezik.

A televíziók között még olyat is nehezen talál az ember, amelyik viszonylag tárgyilagos képet kíván adni a bel és külpolitika történéseiről, jobb esetben politika helyett bemutatja a hajdani Habsburg címerre hajzó kétfejű libát, vagy a népszerű celebek által abszolvált tréfás vetélkedőt, melynek tárgya a népszerű lantművész vontatása férfiasságánál fogva.

A második kereskedelmi csatornánál ott üldögél a vezető kormánypárt szeme és füle, és annyi annak, akinek műsora nem felel meg a magas kívánalmaknak.

A többi kereskedelmi televízióban pedig a magyar médiavilág páriái, vagy páriává tett értékei cirkulálnak, szellentőversenyekkel és nyíltszíni szexorgiákkal szórakoztatva a nagyérdeműt, gondosan kerülve minden értéket és mértéket, mely egy médiumot európaivá tesz.

Létezik még az ATV, mely egy vallási közösség tulajdonában van, mely közösség azt kérte nemrég a Keresztapától, hogy egy frekventált standon vehessen részt a vallási bizniszben.

Kérése meghallgatásra talált, áldozatokat sem kellett azonnal hoznia, azt mondták neki, hogy talán egyszer - amire meglehet, soha nem kerül sor - majd kérni fogunk tőled valamit.

Nem kizárt, hogy ez a valami Kálmán Olga egyébként igen csinos bőre lesz - egyébként is hogy jön ahhoz egy nő, hogy ennyi rengeteg esze legyen, mikor nálunk a színvonal csúcsát a piranha-jellegű szőke démon testesíti meg, hajszínéhez igazodó szellemi képességekkel.

És itt van a rádiózás, ahol a kereskedelmi rádiók frekvenciáinak kiosztásánál eleve bebiztosították, hogy az ellenzékről egy szót se halljon senki.

Az egyetlen Klubrádió budapesti frekvenciájának elvételére már régóta készülnek, ezt tudván a rádió új frekvenciát pályázott, meg is nyerte, de a pályázatot utóbb érvénytelennek nyilvánították, most meg lehúzták nekik a rolót.

Félmillió hallgatója van a rádiónak, hihetetlenül népszerű műsorokkal, melyek zöme betelefonálós-beszélgetős műsor, amire a nép egyszerű gyermeke nagyon vevő, hiszen jószerivel nincs más fórum, ahol Tiborc elmondhatná panaszát, vagy Juliskát a másodikról valaki meghallgatná.

Itt a Drágajóbolgárúr remekül elbeszélget mindenkivel, a Munkáspárt 2006 aktivistájától a Jobbik utcai harcosáig, és mindegyik beszélgetés olyan lesz, mint a hajdani szovjet babakocsigyári munkás alkatrészlopása, aki akárhogy rakta össze mindig csak t-34-es jött ki a babakocsi-alkatrészekből.

Itt is állandóan az lett a végeredménye a beszélgetéseknek, hogy a betelefonáló igazsága kissé megroggyant, ellenben a tiszta ész diadalmaskodott…

Hát majd most nem fog, marad Bolgár Györgynek az ATV, míg el nem küldik onnan, megkeresni a Désijanit.

Egyre inkább beszorítva nem lesz könnyű az élet, marad az internet, míg csak be nem vezeti a Mi Jótevőnk a teljesen demokratikus kínai modellt.

Nem szeretnék szerénytelenség bűnébe esni, de erről a témáról már írtam egyszer, valamikor júliusban, ebben a bejegyzésemben,  - az idő semmiféle pozitív változást nem hozott, a helyzet csak romlott.

Aki nem hiszi, hogy ez a médiairányítás az önkényuralom céljait szolgálja, az valószínűleg rengeteg egyéb gonddal is küszködik.

Mindenesetre a baloldalnak fel kell vennie a kesztyűt és új módszerekkel megoldást  kell találnia ahhoz, hogy eljuttassa üzeneteit a választókhoz, akik a dolgok jelenlegi állása szerint csak az egy foltos hiéna  közül választhatnak.

Létkérdés ez, lehet nekikezdeni töprenkedni, vagy megrendelhetjük a hullaszállítót.

:O)))