Ült a kis Lacika a lakás legkisebb helyiségében és ahelyett,
hogy családi indíttatásból a szocializmus várható győzelme esetén rá eső lányok
számáról meditált volna, kémregényeket olvasott.
Nem mondhatni, hogy mindig a kémregényírói szakma magyar csúcsát,
mondhatni Kékestetőjét képviselő Berkesi Andrást, de hát a Hód jelenti című
veretes Mattyasovszky regény is megütötte - minimálisan is - a Gellérthegy
szintjét, mindenesetre a hely szellemének megfelelt.
Maximálisan kielégítette a kis Lacika romantika – kaland -
titok szentháromságához való vonzódásának igényeit, és bár ez a vonzódás a
személyiség fejlődése során általában normális szintre szokott csökkenni, a
példa azt mutatja, hogy ez a folyamat nem mindenkinél következik be.
Kicsit olyan ez, mint amikor a kisfiúk egész nap a
fütyijüket morzsolgatják a nadrágzsebükben, azt sem tudja mindenki kinőni.
Így aztán amikor a rendszerváltás felszínre dobta azt a
különös anyagot, melyből a Fidesz vezetőit gyúrták, végre ipari méretekben is
ki tudták élni szenvedélyüket és nagyban tudták játszani a kémest, meg az
ügynököst.
Egybeesett ez azokkal az időkkel, amikor az állam vezetői
úgy döntöttek, hogy oda kell dobni valakit az idióta jobboldaliaknak, erre
pedig az akkoriban legnagyobb pofájú liberálisok személyes ellenszenve okán a
Belügyminisztérium III/III Főcsoportfőnökségének személyi állománya felelt meg.
Kevesen voltak, ügynökeik túlnyomó többsége civil, ilyen-olyan
zsarolással beszervezett, jellemgyenge ember volt, akikért nem volt túl nagy
kár, hiszen egy részük még ostoba is volt, mert maga állt ki a napra vajjal a
fején a déli verőfényben.
Persze voltak olyanok is, akik meggyőződésből tették a
dolgukat, amiben a magyar nép acélos jellemét és a Gestapo ezirányú kutatásait tekintve
semmi meglepő nincs.
A félelmetesen bátor forradalmárok akkor lepődtek csak meg
igazán, mikor eléjük kerültek bizonyos névsorok, nevek, melyeket nemhogy
megemészteni, de se kiköpni, se lenyelni nem tudtak, és a mai napig is úgy
rágják, csócsálják a témát, mint a libacsapat legvénebb tojójának harcedzett mellehúsát
a sóletből.
Merthogy kiderült, hogy minden második forradalmár a
titkosszolgálatoknak dolgozott, ha nem ő, hát a kedves papa vagy a hűtlen
szerető, a katonatárs, - ki-ki a saját frontján.
Volt, aki fekete, lila vagy bíbor reverendában szolgálta a
szocializmus zavartalan építésének ügyét, volt, aki lobogó lelkű ellenállóként,
de még olyan is volt, aki érzékeny lelkű művészként tette ezt.
Egy vitathatatlan: a Kádár-rendszer titkosszolgálata profi
módon tette a dolgát belföldön-külföldön egyaránt, képes volt releváns információkkal
ellátni a politikai vezetést, szinte minden területen.
A rendszerváltást követően – nagyon helyesen – eleinte nem zaklatták
az áldozatul dobottakon kívül a titkosszolgálatok más területeit, de aztán,
ahogy telt-múlt az idő, a józan észen felülkerekedett a paranoia, ez aztán
véget is vetett a szakmaiságnak, és aki csak tudott, menekült a szolgálatoktól,
érethető okokból.
A titkosszolgálat attól az, ami, hogy alkalmazottait
fedésben tartja, túlnyomó többségükről normális esetben annyit lehetett csak
tudni, hogy a delikvens a Belügyminisztériumban dolgozik – vagy még ennyit sem.
Ez adja a területen dolgozók biztonságát, ez biztosítja
munkafeltételeiket.
Ez a zárt rendszer kezdett el szivárogni, különféle
politikai érdekeket szolgálva.
Pedig a szolgálatoknak nem pártpolitikai érdekeket kellene
szolgálni, hanem az ország és - politikailag vakon - csakis az ország érdekeit.
Mikor a Fidesz kezébe kapta a szolgálatok irányítását, elkezdték
a területet saját hitbizományukként kezelni, majd a vesztett választások után
nem voltak képesek tudomásul venni, hogy megszűnt információs monopóliumuk,
annak birtokosa az új kormány lett.
Elsősorban a szolgálatokhoz telepített embereiken keresztül
elvárták, hogy az információk elsőszámú birtokosai és haszonélvezői ők legyenek,
így aztán nemegyszer előfordult, hogy egy adott ügyről Kövér előbb vagy többet tudott,
mint az illetékes titkosszolgálati vezető, vagy a területet felügyelő
miniszter.
Ez a helyzet változott meg alapvetően azzal, hogy a Szilvásy
– Laborcz duó elzárta az információs források jelentős részét, így a Fidesz
vezetés dolgát megnehezítették.
Aztán a legutóbbi kormányváltás után persze meg is lett
ennek a böjtje, 2011-ben őrizetbe vették Szilvásy György korábbi
titokminisztert, Galambos Lajost, az NBH korábbi főigazgatóját, Laborc Sándort,
majd Gyarmati Györgyöt, az NBH egykori megbízott főosztályvezetőjét és
Simon Ibolyát, az NBH egykori jogászát is – kémkedés jogcímén emeltek vádat
ellenük – ezidáig nem túl sok sikerrel.
Mindenesetre szokásos operativitásukkal a nagyböjt idején
létrehozták a saját kis titkosszolgálatukat, UD Zrt-nek keresztelték, majd
ellátták feladattal, többek között Laborcz mozgását kellett megfigyelniük, meg
Dávid Ibolyára keresni valami terhelőt.
Nem hiszem, hogy csodálkozni kellene azon, hogy a
kormányváltást követően hamarosan kiderült, hogy a magán-titkosszolgálat
hófehér és patyolattiszta, míg az állam titkosszolgálata velejéig mocskos és
galád.
Ebben az országban addig nem lesz rend sosem, míg bármelyik
politikai erő a titkosszolgálatokat saját céljaira tudja felhasználni, ahelyett,
hogy hagyná, hogy tegyék a dolguk: a demokratikus államrend és Magyarország
védelmét.
Friss hír, hogy a titkosszolgálati munka új dimenziókat hódított
meg.
Lázár János, az Információs Hivatalt (IH) felügyelő
államtitkár az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának keddi nyílt ülésén
az IH feladatai közé sorolta az Európai Unióban zajló események figyelemmel
kísérését, illetve a kiemelt gazdasági partnerek, például Németország gazdasági
folyamatainak nyomon követését.
A titkosszolgálati munka célországai között lehet Svájc, ahol állítólag magyar állampolgárok mesés összegeket tartanak bankszámlákon.
A titkosszolgálati munka célországai között lehet Svájc, ahol állítólag magyar állampolgárok mesés összegeket tartanak bankszámlákon.
Innen már csak egy lépés, hogy a NATO is titkosszolgálataink
látókörébe kerüljön, a mi kis paranoiásunk igazán elégedett lehet az elért
eredményekkel: ez az ország már majdnem olyan zakkant, mint ő.
Természetesen a hajdani táskahordozóból magát magasra
felnyaló miniszter annyit ért a titkosszolgálati munkához, mint Viktor Utolsó
Reménysége, Hajdú a harangöntéshez, de azért a pofáját befoghatná.
Ha egyáltalán maradt még egy csepp bizalom irántunk valahol
a világon Burundit és Swáziföldet kivéve – bár ez utóbbiban nem vagyok biztos…-
akkor azt éppen most játszotta el.
Ezek pedig erősen forintosítható ügyek.
Ezekhez képest egy elefánt a porcelánboltban maga
Pliszeckaja…
Vajon felelősségre lesznek egyszer vonva károkozásaikért?
Jó lenne remélni…
:O)))