2017. augusztus 16., szerda

KUTYÁBÓL SZALONNA

Amióta a Jobbik iparkodik kitörni a szélsőséges, neonáci párt szerepéből, azóta mást se hallani, csak azt, hogy miket műveltek döntésük előtt, meg, hogy melyik vezetőjük hajdan mit is mondott, milyen mellényt viselt, kivel vállalt közösséget és kivel nem - szóval folyik a politikai hisztéria, ahogy már ezt megszoktuk.
Vona próbálja bizonygatni a párt átalakulását, de a magukat demokratának aposztrofáló véleményformálók nemigen hisznek neki, mondván dögkeselyűből nem lesz liba, és minden erejükkel azon vannak, hogy kiszorítsák a demokratikus térből a vállaltan radikális jobboldali pártot.

Valahogy úgy közelítik a dolgot, mintha Vona azt kérné, hogy szeressék őket, értsenek egyet a politikáukkal, sőt, ha lehet tegyék magukévá programjukat és szavazzanak rájuk.
Alapvetően hibás ez a közelítés, hiszen erről nincs szó.
Vona mindössze megértette, hogy a társadalom zöme nem kér a szélsőségekből, taszítja az erőszak és szeretné újrapozicionálni a pártját, megtartva annak nemzeti radikális jellegét, jelentsen ez bármit is.
A demokraták egy dühödtebb része (szavazz a liberálisokra, vagy megmérgezzük a macskádat...) pedig legszívesebben bezárná őket egy stadionba, majd népítélet keretében kötelékrendezést tartana.
Hogy ezenközben semmivel nem különbek, mint a neonácik, az nem zavarja őket, a múlt által feljogosítva érzik magukat arra, hogy egyéni ízlésük szerint ítéletet mondjanak azokról, akik másként látják a viilgot, mint ők - ettől magyar demokraták ugyanis.



Magyarország az az ország, mely arról nevezetes, hogy errefelé a demokraták sem demokraták, itt mindenki másra akarja oktrojálni kizárólagosan helyes véleményét, az általa elfogadott jelszavak alapján.
Márpedig a demokrácia nem ezt jelenti.
Demokráciában az embereknek joguk van a saját véleményükhöz, saját világlátásukhoz, és ameddig ezzel nem okoznak sérelmet másoknak, addig bátran tarthatják magukat is demokratának, ha betartják a demokrácia játékszabályait.
Még akkor is, ha nem szeretik a cigányokat, ha irigyek a zsidókra és rettegnek a sosemlátott migránsoktól.
Feltéve persze, ha ezt magánügyükként kezelik és nem próbálnak gyűlöletet szítani senki ellen.
Demokráciában a kötelezettségek főként az államot terhelik, az állam felel azért, hogy polgárai minden tekintetben egyenlő elbírálás alá essenek, és ezt a feladatát senki nem vitathatja el, senki nem léphet a helyére, sem a hatalom birtokában, sem magára üldözöttként tekintve.
Akár tetszik a magukat demokratáknak tartóknak, akár nem, ez az ország nem egységes, soha nem volt az és jó darabig még nem is lesz - ez az ország mindig megosztott volt.
Szent István hívei és Koppány pogányy harcosai, kurucok és labancok, népiesek és urbánusok, népnemzeti érzelműek és liberálisok élnek itt együtt évszázadok óta - és ma is.
A nép egyik fele a szívével gondolkodik, a másik az agyával, és csak kevesen vannak, akik a kettőt ötvözni szeretnék.
Természetesen a gondolkodásmód befolyásolja a politikai álláspontokat is, de bármennyire is hihetetlen, mindkét tábor szereti a hazáját és azt gondolja, hogy érte áll ki, jóllehet sokszor visszaélnek jószándékával.



Akik a népet vezetik, azok közül csak a valódi államférfiak képesek felülemelkedni ezen, és azt vizsgálni, mi jó adott helyzetben nemzetnek, a népnek, az országnak.
A többiek viszont gátlástalanul kihasználják a nép befolyásolhatóságát, visszaélnek zsigeri félelmeivel,  félelmeivel az ismeretlentől, rájátszanak az emberi irigységre, visszaélnek az ismeretek hiányával.
A diktatórikus hatalom számára kényelmes állapot a megosztottság, méginkább a szétporlasztott társadalom, ezért az az érdeke, hogy megakadályozza a társadalom polarizálódását a demokrácia-diktatúra által kijelölt választóvonal mentén.
A Jobbik pedig különösen félelmetes számára, mivel a jelenlegi politikusok álláspontjától eltérően ma veszélyesebb a nemzeti zászlót lengető diktatúrára, mint a mai ellenzék.
Ha valaki szavazatokat tud elhozni a Fidesznek nevezett Orbántól, hát az éppen a Jobbik, hiszen a két párt szavazótábora nem csekély átfedést mutat.
Persze felmerül a kérdés, képes-e demokratikus párttá válni Vona csapata?

Nem zárható ez ki, mint ahogy az sem, hogy a Fidesz tovább radikalizálódik, mivel a hatalmát megtartani demokratikus eszközökkel nemigen tudja, és a demokratikus eszközökön ne a Fidesz által hozott törvényeket értsük.
A Jobbik viszont így tud leghamarabb egy demokratikus párt helyzetébe kerülni, melyhez persze rengeteget kell még változnia, de ha magát demokratának deklarálja, akkor semmiképpen nem fog a diktatúra felé indulni.
Pszichológusok a megmondhatói, ha valakinek a hasára tűzünk egy jelvényt, hát elkezd annak megfelelően viselkedni.



Természetesen meg lehet próbálni ellehetetleníteni őket a demokrata játéktéren, de megfontolandó, hogy mi hoz többet a társadalomnak, ha belökjük őket a diktatúra szekértolói közé, vagy, ha elfogadjuk őket, mint demokratikus és legitim pártot, mindaddig, míg az ellenkezőjét nem bizonyítják.
Aztán ha lebontottuk a diktatúrát, akkor lehet folytatni a politikai harcot, lehet a saját megoldásainkat kínálni a társadalomnak, de egy biztos: a Jobbik szavazótáborát soha nem lehet kizárni a társadalomból.

És talán nem is kell, hiszen ők is honfitársaink, még ha az ország helyzetének alakulásáért minket hibáztatnak, jóllehet akár belenézhetnének a tükörbe is.
Persze ez túlzó elvárás, hiszen mi sem szoktuk gyakran nézegetni magunkat a kívülálló vagy ellenfeleink szemüvegén keresztül.



Pedig néha nem ártana...


:O)))

2017. augusztus 14., hétfő

HAMUBASÜLT POGÁCSA

Kedves ismerősöm fia kint él Angliában.
Nem Londonban, mert az egy drága város, hanem a vidéki Angliában.
Két barátjával indultak útnak, szakmunkások mindhárman.
Nem voltak könnyűek az első lépések, de egymást támogatva túljutottak a kezdeti megpróbáltatásokon, és ma már nem jönnének haza, de a következő tizenötéves tervükben sincs benne ez az opció.
A srác húga még itthon van, de csak azért, mert az udvarlója észnél van és ragaszkodik az iskola befejezéséhez - szakmája lesz, eladható a világ bármely részén.
Apjuk-anyjuk nyakig ül a bajban, devizahitelesek, akiknek elárverezték a házát nyolc és fél millióért, aki megvette, az már tovább is adta tizenháromért, valószínűleg el fogják még azt adni húszmillióért is nemsokára.
Nekik még így is maradt majd harmincmillió adósság, és reményük sincs arra, hogy még egyszer építkezzenek, vagy lakást vegyenek valahol.
Egyelőre még bérletet se találnak, tele vannak gonddal, hova menjenek?
És ha valahova mennek is, ott mihez fognak kezdeni, hiszen a munkahelyük itt van, és nem kell minden faluban minősített hegesztő, meg adminisztrátor sem.

Ha kimenne Németországba, remekül élhetne, sajnos az a típus, aki hozzánőtt az anyaföldhöz, és ha máshova kellene menni lakni, talán bele is halna - van ilyen...


Ez csak egy példa, de tudok olyat is, ahol nincs semmiféle kényszer, mégis ki akar menni a fiatal már egyetemre is külföldre, és előre lehet borítékolni, hogy onnan már nemigen fog hazajönni, hiszen a pályát tökéletes nyelvtudással és a hazaihoz képest kiemelkedő fizetéssel fogja kezdeni.
Egy másik jó ismerős gyereke egy svájci kutatóintézetben kapott állást, ő itthon végzett, de ő sem akar hazajönni, hiszen a munkakörülmények, a pénz mind-mind marasztalják.
Másik ismerősöm eljárt Dániába gyümölcsöt szedni, ő ugyan hazajött, de a gyereke kintfelejtette magát, tőle aztán a magyar alma úgy jön le a fáról, ahogy akar, mióta Newton fejére esett egy, azóta tudjuk, egy se marad fenn a fán...
Cipruson nyaraltam néhány éve, sétáltunk a városban és láttuk a cégtáblátt: Körtőskalács.
Bementünk, beszélgettünk, kiderült, tőlünk két utcával odébb lakó ismerőseink gyerekei árulják a nem túl bonyolult specialitást, megélnek belőle.
A szüleik is kint vannak, ők a szakmájukban kaptak munkát, és mindahányan megélnek.
Bár
 télikabátjuk és fülessapkájuk nincs, de nem is nagyon hiányzik nekik.
Exvejem a német-svájci határon dolgozik, feleségével és nevelt lányával, ők haza-hazalátogatnak, ki tudja meddig?


Tulajdonképpen nem az a baj, hogy nem itt vállalnak munkát, a baj az, hogy elveszítjük őket - döntő többségüket örökre.
Tulajdonképpen senki nem tudja pontosan, hogy hányan és kik mentek világgá, milyen képzettséggel, és senki nem akar szembenézni azzal, hogy milyen űrt hagytak maguk után.
Olyan, mintha az ország lemondott volna róluk, a hivatalos politika pedig napi érdekei mentén még el is idegeníti őket a mai Magyarországtól, hiszen jelentősen megnehezíti a közéletben való részvételük lehetőségét.
Közben lassan már nem lehet találni egy valamirevaló szakembert sem, a megbízható szerelő Alexandriában dolgozik minden hónapból két hetet, akit meg itthon hagyott tartani a frontot, az gyakorlatilag menekül a munka, vagy a felelősség elől.
Az Iparkamara elnöke a szakképzést favorizálja a gimnáziumok helyett, de már nincs orvos a kórházakban, szakrendelőkben, a családorvosok zöme öreg, utánpótlásuk nincs, ki fog a helyükre állni?
Orvos, pedagógus, jogász nem úgy lesz az emberből, hogy elvégzi a iskolát és kész szakember - évek kellenek, mire megszerzi a kellő gyakorlatot és rutint, hogy önállóan is képes legyen elvégezni a feladatát.
A jelenlegi rendszer mindenféle hókuszpókuszokkal - életpályamodellel meg kazalnyi adminisztrációval - próbálja elfedni a problémákat, természetesen sikertelenül.


Akinek megsütötte édesanyja a hamubasült pogácsát és hozzácsomagolta a libacombhoz - már ha futotta rá, arra keserves évek várnak, de az alagút végén ott pislákol a fény.
Aki itthon marad, annak az út végén legfeljebb a következő alagút sejlik fel.
Ez a mai Magyarország nem mondható a szerencse gyermekének, azok pedig, akik az ajándékba adott euromilliókat ellopták, elherdálták, azok elárulták ezt az országot, ezt a társadalmat.
Akik viacolorba meg szökőkútba fektették azokat az összegeket, melyekből korszerű munkahelyeket, magas színvonalú oktatást, az egész országot lefedő internetes hálózatot kellett volna létrehozni, azok talán el sem hiszik, hogy ez bűn volt, és hogy ezért egyszer majd felelniük kell.
Aki pénzt adott az alföldi falu vicc-kategóriába eső kilátóira, az azonnal használhatatlanná váló kerékpárutakra, a dunaparti műugró-toronyra, mely milliárdokért épült és melynek milliárdokba került a lebontása, miközben a felhasznált - hulladékáron is százmilliókba kerülő - anyaga a kivitelező tulajdonában maradt, mind-mind felelni fog, és hálás lehet, ha ennek a nagy dínom-dánomnak nem népítélet lesz a vége.


Az ország lakóinak száma pedig folyamatosan csökken, a magukat országgyarapítónak képzelő szerencsétlenek éppen ellenkező irányba tartanak - megy össze az ország, mint gatya a mosásban.
Az ország ugyanis a földön, vízen, természeti adottságokon túl elsősorban a lakóit jelenti, akiket összefűz a közös nyelv, a közös múlt, az egymással és egymásért vállalt közösség.


Ugyan, mi maradt ezekből mára meg?




:O)))

2017. augusztus 12., szombat

AJVÉ...

Nézegetünk ki a fejünkből, vonogatjuk a vállunkat, félmosollyal biztatgatjuk egymást: majdcsak lesz valahogy, hiszen úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.
Általában ilyen bölcsességekkel szokta magát biztatgatni a magyar, ha szembetalálkozik egy megváltoztathatatlannak vélt helyzettel, időszakkal.
De az is opció még, hogy elénekli a "Minden elmúlik egyszer!" című német katonadal 1944-ben oly népszerű magyar változatát.
Aztán a dal után nehéz időszak szokott jönni, de ennek nincs dallama, a szöveget meg már mindenki régen elfelejtette, így aztán nem is foglalkozik a lényegi kérdéssel senki, csak várja ábrándos tekintettel a gyönyörű májust...



Hát igen, valahogy majd lesz - vagy nem lesz, de ezt az opciót senki nem szokta figyelembe venni, mert minden személyes tapasztalat dacára mindenki elképzelhetetlennek tartja, hogy egy idióta embertársunk fajunk kiirtására játszana,
Pedig hát annyi mindent tartottak elképzelhetetlennek az emberek, és ha annyi forintom lenne, ahányan még az auschwitzi rámpán vagy a srebrenicai árokparton sem voltak képesek elképzelni az elképzelhetetlent, gazdag ember lennék.
Természetesen én is azok között vagyok, akik szeretnének ilyen végletes eseteket a fantázia birodalmába utalni, és bár láthatóak a csonthegyek, szokás szerint jön a "na jó, de velem ez nem történhet meg" effektus.

Pedig megtörténhet, sajnos.


De ne történjenek ilyen végletes dolgok, azért még ne számítsunk virágzó évekre, lesz itt gond csőstül...
Akárki is győz,  választás után a társadalmi feszültség fokozódni fog, merthogy a Fidesz ebben érdekelt.
2019-ben ugyanis jönnek az önkormányzati választások, így aztán a hisztéria tartós lesz, még akkor is, ha menet közben kitör a béke Líbiában, Szíriában, Afganisztánban, Szomáliában és ha Soros György - neadjisten - időközben megtér Ábrahám kebelére.
Van már tapasztalatunk a Fidesz kommunikációs rendszeréről, melynek két pillére a gyűlölet és a félelem.
Ha elfogynak a jelenlegi gyűlölnivalók, majd találnak helyettük újakat.
A probléma az, hogy ez nem egyszerű behelyettesítés lesz, hiszen az idő még a gyűlöletet is koptatja, emelkedik az ingerküszöb, így aztán a gyűlölet következő tárgyánál emelni kell a tétet és még láthatóbbá kell tenni a szörnyeteget.
Közelebbi ellenséget kell választani, márpedig a mai világban ki lenne közelebbi ellenség a szomszédainknál, akikkel állítólag ezer éve huzakodunk, jóllehet ez persze nem igaz, hiszen a Magyar Királyság multikulturális állam volt, ami persze rosszul hangzik azoknak, akiknek fogalmuk sincs a történelemről.

A bajok éppen akkor kezdődtek, mikor a nemzetek elkezdték keresni önmagukat, és tökéletességüket természetesen a szomszédaik viszonylatában volt legegyszerűbb megfogalmazni.
A magyarok élen jártak ebben, sajátkezűleg verve szét így a Magyar Királyságot, egyúttal a Monarchiát is, visszasüllyesztve Magyarországot egy balkánszéli törpeállami létbe.



Az összes bennünket körbevevő állam erősebb nálunk gazdaságilag, többségük katonailag is, így aztán egy komoly konfrontáció előre jósolható vereséggel jár.
Mi mégis eljárunk a szomszédba ingerelni a szomszéd nacionalistákat, akik egyébként semmivel sem okosabbak a mieinknél - ez szabad szemmel is látható, míg ki nem verik azt a szemet.
Hogy Európai Unió?
Meg, hogy a határok lebontása?
Meg a munkaerő szabad áramlása az Unión belül?
Ugyan kérem, ez csak a brüsszeliták mantrája, akik ellopják a drága magyar föld kincseit, megy ki a pénz, jön be a barátság, mint ezt már régóta tudjuk.
Ez csak nekik jó, nélkülük már régen lenyomtuk volna Dániát és Svédországot, és még csak meg sem erőszakoltak volna a migráncsok senkit, nem úgy mint a svédeknél, ahol Ulla örülhet, ha csak kardélre hányják a muszlimok, és nem lesz Ulla hulla, mint ez tudott...
Jobb esetben nem kerülünk ki az Unióból, még jobb esetben a jogainkat ott nem a Miranda-formula írja körül, de erre kevés az esély, ameddig ragaszkodunk ahhoz, hogy nálunk egy manifeszt szociopata is betölthesse a miniszterelnöki posztot.
Persze ezzel nem sokat kell törődnünk, hiszen 2020-tól változik az Unió finanszírozási rendszere, vélhetőleg nem a mi javunkra, ez pedig rossz hatással lesz az ország teljesítményére, áttételesen pedig az életszínvonalra.


Az életszínvonal változása pedig nem az emberek meggazdagodásában fog megjelenni, inkább tovább nyílik a társadalmi olló gazdagok és szegények között, ami meg lesz spékelve a középosztály szűkülésével, és akik ma még a talpaikkal is tapsolnak Orbánnak, olyan hülyén néznek majd ki a fejükből, mint a liba, aki elé kukorica helyett csapágy-golyókat szórtak - jó étvágyat hozzá.
Tovább fogja rontani a helyzetet a társadalom elöregedése, ezzel párhuzamosan a nyugdíjrendszer összeomlása, mely úgy tíz év múlva veszi kezdetét.
Az öregek a vergődő egészségügyi ellátási rendszerben már ma sem találják a helyüket, és egyre több olyan beteg fog megjelenni, akinek nem lesz jogosultsága az ellátáshoz, a falvakban megjelennek azok, akiknek nem lesz nyugdíjjogosultságuk.
A nyomor természetesen növeli a bűnözést, melyre egyre inkább jellemző lesznek az erőszakos bűncselekmények, rablások, kifosztások - az állam pedig már ma sem képes kézben tartani a közbiztonságot.
Azt pedig, hogy a TEK páncélozott járművei ott parádéznak a közterületeken, nem tartom vívmánynak, hanem a szép új világ egy nagyon szomorú látleletének.


A diktatúra időnként majd kegyet gyakorol, oda-odavet valamit a döglődő társadalomnak, mint hajdan a földesúr az agaraknak.
A bajokat tovább szaporítja a termelés automatizálásából keletkező munkaerő-felesleg, emberek tízezrei veszítik el munkájukat, a szolgáltatások, melyek felvehetnék a munkaerőt a fizetőképes kereslet hiányában vergődnek.
A társadalom reprodukciós képessége is romlik, a  munkaerő újratermelését az objektív okokon túl a valóságos munkából kiszorított köz-kényszermunkások is rontják, nem mutathatnak ugyanis követendő mintát.
Márpedig a nevelés centrumában a személyes példamutatás áll.
Gyermekeik számára az oktatás sem biztosítja a kiemelkedést, emellett a társadalom minden direkt és indirekt eszközzel azt sulykolja, hogy felesleges minden törekvés a felemelkedésre - a közmunkás gyereke maradjon közmunkás...
A magyar gyermekek közül minden ötödik külföldön jön a világra.
Ők már el fogják veszíteni gazdasági-életmódbeli kötöttségeiket az anyaországhoz, lesz belőlük magyar származású amerikai, ausztrál, kanadai, német,
A klímaváltozás is hozhat meglepetéseket, a bogyós gyümölcsöket már ma sem túlzottan jövedelmező errefelé termelni - Lengyelországból importálni jobban megéri - hol vagy jó szobi szörp?


A legnagyobb veszély mégis a társadalom állapotának romlása.
Az agresszivitás, az önzés növekedése, a szolidaritás hiánya, az az ember - modell, melyet a társadalom a felnövekvő nemzedékek elé tart nincs túl messze a csimpánz-csorda tagjainak erkölcsiségétől.
Az egyházak képtelenek betölteni feladatukat, helyette vagyongyűjtésre koncentrálnak, ahelyett, hogy hirdetett elveiknek megfelelően szolgáltatnának híveiknek.

Szaporodni fognak a szekták és hálásak lehetünk, ha csak pénzéhes, de épeszű emberek vezetik ezeket.
Szóval, a következő ötven év nem tűnik diadalmenetnek, gyermekeinkre és gyermekeink gyermekeire nem olyan országot hagyunk, melyre büszkék lehetnénk.


Természetesen míg élünk, remélünk, de ha egy társadalom beteg lesz, az nagy baj.
Egy betegségbe ugyanis bele is lehet halni.
Lesz erre gyógyszer?
Ki tudja, reménykedjünk!
Minden elmúlik egyszer...


:O)))

2017. augusztus 10., csütörtök

PÓLUSOK ÉS POFÁRAESÉSEK

Folyik a vita a semmiről, körülbelül azon a szinten, mintha arról vitatkozna az úri közönség, hogy kell-e az embernek nyolc szem a háta közepére.
Értelme nincs, realitása nincs, csak egyetlen dologra jó: időhúzásra.
Márpedig időből van ma a legkevesebb.
A harmadik pólus létrehozását a minipártokból Karácsony Gergely erőltetgeti, igaz nem valami túlzott vehemenciával, egybe akarván terelni a kispártokat, melyek között a Kétfarkú Párt olyan, mint pincsik között a dán dog.
A szocialista behemót elhatárolódik az ötlettől, ezt természetesen olyan kecsesen teszi, mint amikor az elefánt menüettet táncol a porcelánboltban.
Szép szokása szerint mindenkit sérteget, gondolván, hogy ez az erő jele.
Pedig ez csak a taktikai érzék hiányára utal, és az ember nem tudja, hogy neveletlenségből vagy az ellenzéki oldal szándékos szétverésének szándékából fakad, de talán ez lényegtelen is.


A pólus két átellenes pont egyike.
Három pólus nincs, olyasmi ez, mint az alternatíva.
A harmadik pólus koncepciója bár hülyeség, de kiérlelt: van három törpepárt, ha egymás nyakába ülnek, akkor óriás lesz belőlük és ők leszek akkor a harmadik pólus.

Ezt valószínűleg Törpokos találhatta ki, de az sem lehetetlen, hogy maga a gonosz Hókuszpók bérelte fel az elméleti szakembert e számára kedvező elképzelés propagálására.
A szocik ezt pontosan tudják, de tiltakozásuk hiteltelen, ugyanis a Birodalmi Lépegető el van telve imperialista gőggel, jóllehet a Birodalom már régen a múlté, az erő meg elfogyott.
A Szocialista Párt ma olyan, mint a hajdani szépasszony, akire ráborulhat L'Oreal összes kincse, akkor sem lesz már hamvas soha, mégis úgy kelleti magát, mintha ő lenne az összes vonzó feromon tulajdonosa.
Valahogy az Istennek se akarja észrevenni, hogy már senki nem telefonálja neki, hogy "Ne fürgyé le!" inkább fintorog a nép a sajtszagú, démon mellett...
A kispártok meg egymástól rettegnek és óvatosan nézegetik, melyikük fogai nőttek akkorára, hogy fel tudja zabálni a többit, mert a finanszírozás ugyan valószínűleg egy helyről érkezik, de nem mindegy, hogy hányfelé kell vágni a Nemzeti Együttműködési Tortácskát...


Namármost ezekből akkor lesz harmadik pólus, amikor belőlem - kifinomult mozgáskultúrájú teveként - Pliszeckaja utódja a Bolsoj Balettben.
Nekem ez a harmadik pólus is tetszik, hiszen ahhoz, hogy valami harmadik legyen, kell lennie elsőnek és másodiknak is.
Itt jelenleg annyi pólus van, hogyha a Földnek lenne annyi mágneses pólusa, a hajók és repülők úgy pörögnének, mint majom farkán a stanicli, és aki Washingtonba indult, könnyen Pekingben köthetne ki.
Így is gyanús már a helyzet, hiszen olyat már látunk, aki Brüsszelbe indult és most félúton van Moszkva felé...
De tételezzük fel, hogy az első pólus a kormányzó párt, második a szocialisták, harmadik a Karácsonyfa, de akkor mi van azokkal, akik ebből a tortaszeletelésből kimaradtak?
Itt van akkor gazdátlanul a DK és itt van a Jobbik is, melyekről a nagy pólusozás közepette előszeretettel feledkeznek meg a politika agytrösztjei - úgy vannak velük, mint a forró krumplival, inkább elejtik, de nem foglalkoznak velük.


A DK még csak-csak, hiszen Gyurcsány ekézésével jó nagyot lehet nyalintani Orbán seggén, ez pedig fontos aktus lehet a további finanszírozás tekintetében.
De a Jobbik nehéz képlet.
Jó lenne, ha nem lenne, de van, letagadhatatlanul.
Tetszik - nem tetszik, ők az évek során, miközben a demokraták el voltak foglalva egymás ekézésével és doktriner baromságok mantrázásával, felépítették magukat, kiépítették a szervezeteiket, folyamatosan karbantartották kiterjedt szavazóbázisukat, és még a sors is a kezükre játszott.
A legnagyobb magyar Orbanológus, aki felismerte a Vezér geci-jellegét szükségszerűen csak bennük találhatta meg azt a társadalmi-politikai bázist, melynek felhasználásával megszorongathatja Vityka haverja bánatos mogyoróit.
Ma a diktátoron kívül közterületi médiafelülete a Jobbiknak van, televíziója a Jobbiknak van, és lesz itt még egy-két meglepetés a választásig...


Mindenesetre a sok csóró koldus még most is előkelően fintorog, jóllehet a Jobbik kézzel-lábbal iparkodik szalonképessé tenni magát, miközben Orbán egyre radikálisabb húrok pengetésével próbálkozik, néha-néha már a fasizmus határait is átlépve.
Pedig ebben a helyzetben csak a hülye nem ismeri fel, hogy a Fidesznek nevezett Orbán ellen csak a Jobbik bevonásával lehet győzni, és Vikkancs sikítófrászt kapna, ha a demokratikus oldal behívná  egy ellene létrehozott koalícióba Vonáékat.
A pártok itt mind azon rugóznak, hogy milyen színű legyen a kórházi dolgozók köpenyének szegélye, jóllehet, ha fel akarják építeni a demokrácia csillogó és libalábon forgó palotáját, akkor először el kell takarítani az építkezés helyszínén éktelenkedő égigérő trágyadombot.
Utána lehet majd tervezni, szervezni, kivitelezni, de addig csak légvárakat lehet építeni.
Nem kell a Jobbikot szeretni és a Jobbiknak se kell komcsikat csókolgatni, mindössze egyben kell nézetazonosságra jutniuk: Magyarország érdekeit tekintve ma legkártékonyabb a Törpnapóleon, őt és rendszerét kell világgá zavarni, persze csak a büntetésük letöltése és a vagyonelkobzás után.


Pólusból az a jó, ha kettő van, akkor lehet eligazodni a legegyszerűbb embereknek is - aki látott már iránytűt, az tudja.
Diktatúra, vagy demokrácia, ez jelen esetben a vízválasztó, és aki mást mond, az hazudik és Orbán szekerét tolja.
Hogy pénzért, vagy csak a diktatúra hasznos idiótája, ez is mindegy, az ostobaság nem enyhítő körülmény...
Felesleges azzal áltatni az embereket, hogy Augiász helyi istállóját három nap alatt ki lehet takarítani, ehhez kell minimálisan egy egész ciklus, unortodox eljárások és kemény, megalkuvás nélküli fellépés.
És kell valaki, aki ezt fel meri vállalni, csak azért, mert a hazáját szereti.
Nem lehet finnyáskodni, szépelegni, a ellenfelet jól tökön kell rúgni.
Az ellenfél ugyanis minden rendelkezésére álló legális és illegális eszközzel támadni fog, hiszen a jövőjük múlik a harc kimenetelén, ők meg már felettébb hozzászoktak a jóléthez.
Vagy ők, vagy mi, de ha ők győznek, akkor még az unokáink gyermekei is isszák majd a levét.


A pártok persze a választás napjáig ugyanilyen ostobán fognak viselkedni, mint most.
Viszont a tagság kényszerítheti őket az életszerűbb viselkedésre....
Simicska mondta egyszer, hogy Magyarországon mindenkinek jogában áll hülyének lenni.
Figyelem!
Nem azt mondta, hogy kötelező!


:O))

2017. augusztus 8., kedd

MENTÁLIS KIHÍVÁSOK

Főbe lőtte magát a Nemzeti Védelmi Szolgálat munkatársa, a cselekmény oka állítólag családi tragédia volt.
Nem könnyű ezekben a dolgokban megtalálni az igazságot, hiszen lehetett az ok akár ez is, de az biztos, hogy egy normálisan működő szolgálatnál nehezen következhet be ilyen eset.
A nemzetbiztonság kényes terület, az itt dolgozók munkáját és magánéletét gondosan és pontosan figyelemmel kell kísérni, márpedig valaki ritkán lesz öngyilkos a Dunaparton hirtelen felindulásból, egy ilyen döntésnek vannak előzményei és előjelei.
Ezeket a szerencsétlen öngyilkos elöljáróinak észlelni illene, végtére is még egy ABC áruház boltvezetője is észreveszi, ha a pultosa családi problémákkal küzd.
Ilyenkor ugyanis munkája sem lesz hibátlan, a libamájat eladja disznósajt-árban, vagy fordítva, elvágja az ujját a szeletelőgéppel, kerüli a beszélgetést, összeszólalkozik a kollégáival, udvariatlanná válik a vevőkkel, türelmetlen, figyelmetlen lesz, de a változás mindenképpen szembeötlő.
A következmények itt is sérthetik az üzlet érdekeit, de a nemzetbiztonsági szolgálatok nem parízert árulnak, hanem az ország biztonságát kellene megvédeniük a kül és belföldi támadóktól - és itt ne Sorosozó meg migránsozó, politikai haszonszerzésre irányuló baromságokra gondoljunk, hanem olyan dolgokra, melyek fontos érdekeinket veszélyeztetik.

Egy országnak sokféle érdeke van, és ezek közül nálunk nem a katonai érdekek védelme a legfontosabb, hiszen katonailag jóformán értékelhetetlen a tevékenységünk, az erőnk, az eszközeink, a felkészültségünk.
Hogy sajnos, vagy hálistennek, ezen el lehet spekulálni, de ahogy belegondolok az alcsúti Napóleon mentális állapotába, talán jobb is ez így, hiszen senkinek se lenne kedve hadba vonulni Brüsszel ellen, bizonyára jobb a békesség.
De gazdasági érdekeink kétségkívül vannak, külpolitikai érdekeink is, és akkor még nem beszéltünk egy szót sem a belföldi idiótákról, akiket szintén szem előtt kell tartani, még mielőtt
felrobbantanák magukat, vagy megmerényelnék szeretett Vezérünket.
Az se lenne baj, ha nem kerülne három évbe, mire a kísérletező kedvű diákok tudásvágyát társadalmilag elfogadható mértékűre redukálnák, ehhez pedig jól működő belbiztonsági szolgálatra lenne szükség.
Persze a mai viszonyok között illúzió ezt elvárni, hiszen ha valamit, hát a titkosszolgálatokat porrá rombolták a Hód sorozat kötetein szocializálódott fideszes fiúk, akik imádtak kémesdit játszani, vélhetőleg abból kiindulva, hogy a 007-es ügynökön csak javíthat, ha
olyan bajsza van, mint a második hajdúnak Hajdú vármegyében...



Aki a nemzet biztonságával foglalkozik annak illik mentálisan is rendben lenni, ezt az állapotot folyamatosan ellenőrizni illenék, és a legapróbb jeleket sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni.
Nincs helye a nagyvonalúságnak, akinek problémái vannak, az kiszámíthatatlanná, befolyásolhatóvá és megkörnyékezhetővé válik, de az is lehet, hogy például a kábítószerrel, vagy az itallal csak oldja szorongását, melyet tevékenysége szabályainak bűnös vagy gondatlan megszegése miatt érez.
Ördögi kör ez, aki mentálisan sebzett, az egyre sebezhetőbbé válik, erre pedig ha rájön, minden ellenséges szolgálat kihasználja.
A szolgálatok nemzetközi szinten is együttműködnek, az együttműködésnek pedig komoly gátja, ha a partnerek úgy ítélik meg, hogy a munka alacsony színvonalú, a személyi állomány pedig könnyen megközelíthető.
Kellene erre figyelni.




De kellene figyelni politikusainkra is, mert ugyan szép dolog KGBéla ellen hadakozni, de az sokkal komolyabb baj, ha az országot vezető politikusok küzdenek mentális problémákkal, vagy válnak zsarolhatóvá, kézbentarthatóvá.
Ezért is csodálkozom, hogy a politikai élvonal - annak dacára, hogy sokan és sokféleképpen felhívták már a problémára a figyelmet - a mai napig nem kezdeményezett olyan jogszabályt, mely legalább egy autóbusz-vezetőtől elvárható mentális állapot meglétét vizsgálná a stallumok betöltése előtt.
Nem elég elpoénkodni azon, hogy nem zavarják-e szeretett Vezérünket a ruhájára varrt szíjak és szalagok szabadsága zavartalan eltöltésében a grazi wellness-szanatóriumban, tenni is kellene valamit annak érdekében, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a társadalom autóbuszát tízmillió emberrel a háta mögött  nem egy mentális kihívásokkal küzdő sofőr vezeti.



El kellene gondolkodni ezen...



:O)))