A LEGYŐZHETETLEN NEMZETI NYÚL PROJEKT

Mindjárt itt, az elején szeretnék elnézést kérni azoktól az asszonyoktól, akik vallási vagy erkölcsi okokból, tradícióik miatt szülnek.
Azoktól is, akik esetleg azért, mert maguk is nagycsaládban nőttek fel, meg azoktól, akik csak úgy egyszerűen szeretik a gyerekeket, és önmegvalósításukat anyai szerepben tudják legjobban elképzelni, ezért szülnek három-hat gyereket - minden tiszteletem az övék.
Egy-két gyereket felnevelni sem könnyű, hát még négyet-ötöt, különösen úgy, hogy az anyagi háttér sok esetben meg sem engedné a nagyüzemi szülést, és mégis, ennek dacára is szülnek.
Persze lehetne itt okoskodni, meg bölcs kalkulációkkal bemutatni, hogy mennyire felelőtlen az az anya, aki tudja, hogy a család bevétele kevés a nagyszámú gyermek színvonalas felneveléséhez, de nem érdemes, mert ilyen alapon el lehetne ítélni anyáinkat, nagyanyáinkat, akik a világháborúkat közvetlenül követő évek anyagi és politikai bizonytalanságába szültek akár egyetlen gyereket is.


Divatos azt mondani manapság, hogy Juliska három gyereket vállalt, én meg azt gondolom, hogy gyereket szülni csak a Fidesz háza táján vállalkozás, normális nő belső késztetése szerint szül  gyermeket, nem pedig normában.
De jellemző Orbán és bandájának gondolkodására, hogy ilyen-olyan, szenteltvízzel meglocsolt adókedvezményekkel akar nyúlanyót csinálni a magyar nőkből, persze a feltételrendszert szorosan saját torz ideológiájához igazítva. 
Nyúlanyó az lehet, akiből nemzeti középosztályt akarnak csinálni.
Nemzeti az, aki Orbán és vazallusai seggét nyalja, minek következtében annak nyilvánítják.
A többi nyulak nem nemzetiek, ezért aztán nem is részesülnek az atyai áldásból, legyen bár nekik hat gyerekük és egy szobájuk, akkor sem. 
A Nemzeti Nyúlanyó projekt dübörög, lesz itt hitel dögivel, aztán ha bedőlt, hát jöhetnek megint a kilakoltatások, lesz bizonyára, akinek két-három lakása is rámegy arra, hogy Orbán felkarolta.
Ha minden jól megy, annyi lesz itt a gyerek, mint Fideszben a kleptomániás, merthogy a meglévő apróságok nem számítanak - gyerekből is új kell ahhoz, hogy dőljön a lé.
Ha minden stimmel, akkor már csak a végső teszt van hátra, az erre kiképzett Nemzeti Szarértő Szervezet megvizsgálja az érintettet: ha drazsét szarik, hát minden rendben, de ha nem, rágcsálhatja reggeltől-estig a répát, akkor se lesz Nemzeti Nyúlnak minősítve.


Persze vannak, akiket eleve nem érint a program, jóllehet, annak rögzítése, hogy ők nem tartoznak a nemzettesthez, még hátra van, de ahogy a folyamatokat nézzük, már nincs messze a nap, mikor ezt az igazságot is dolomitba vésik.
Erre a kis időre meg már felesleges lenne megzavarni őket, ellesznek az árokparton, ahogy eddig is, oszt az a három-négy gyerek eljátszik a sárban, legalább megtanulják, hogy a béka is étel.
Erre persze majd luxusadót vet ki a pénzügyi kormányzat, csakúgy, mint a csigára - az illetékesek pedig kivizsgálhatják Soros bérencének, a francia Macronnak alattomos szándékát a nemzet elcsigázása terén...
Oda is kell figyelnünk, legalább most már, mikor szinte észrevétlenül világhatalom lettünk, katonai erőnk felülmúlja akár a Brexittel szabadságát kivívó Nagy-Britannia csapásmérő képességét is.
Nagyurunk elmondta, hogy katonai képességeinket odáig kell fejleszteni, hogy bármely égtájról minket ért fegyveres fenyegetést képesek legyünk elhárítani, ezért veszünk még tizenkét repülőgépet, a Gripen is jól fialt, az F-16-os se lehet rosszabb.
Utoljára talán Voronyezsnél álltunk ilyen jól, akkor is nyomasztó fölényben voltunk az oroszokkal szemben, csak aztán az ősi magyar fátum, ugye...
Most is csak a szegény magyar bakát sajnálom, aki álló nap egy seggébe szúrt söprűnyélen pörögve guvasztja szemeit a négy világtáj felé, azt vizslatva, merről támad az ellen.


Ez a Mi Vezérünk hihetetlen tempóérzékkel ismerte fel az optimális időpontot ahhoz, hogy generalisszimusszá lényegüljön, Sztálin és Csang Kaj-sek után harmadikként - átmenetileg, de már napirenden van a rendfokozati reform
Ekkora baromságokat még katonák sem képesek mondani, jóllehet ők aztán tudnak alkotni, példa rá a nejlonlámpa is...
Azért meg lehetne kérdezni Őfőméltóságától, hogy Magyarország mióta rendelkezik konkrét ellenségképpel?
Hogy ő az első zárójelentése óta, az valószínű.
Esetleg csak a kisantant-fóbia szép új  megnyilvánulásával van dolgunk?
Ez esetben jó lenne visszavenni terjedelmes arcunkból, tekintettel a szomszédságainkban fellelhető másfél milliónyi magyar túszra, meg arra, hogy ha a román hadsereg estefelé gondol egyet, akkor a reggelit már a Gundelben fogyaszthatják, természetesen baráti áron. 
Ukrajna pedig - bár ezer sebből vérzik, de még így sincs egy kategóriában velünk, bármennyire is emberkedik a mi kis Harcimarcink, emellett rettenetesen nagy szüksége lenne egy katonai győzelemre......


Persze, akár győzhetünk is, hiszen az ország éppen olyan legatyásodott állapotban van, mint Vezérünk elméje, melynek fénye messze világlik határainkon túl is.
A sok kis pénzértcsinált, ágyútölteléknek szánt nebuló pedig csak reménykedjen, mire katonaköteles korba érnek, addigra vagy két méter kenderkötél, vagy egy belülről párnázott új dolgozószoba megoldja a helyzetet.
Ebben reménykedjünk mi is!



:O)))

A BALOLDAL NYOMORA

A címet talán magyarázni sem kell.
Talán még a Horthy-rendszerben sem volt ilyen mélyrepülésben a baloldal, mint ma, amikor elvileg demokrácia van - legalábbis ezt vizionálják a baloldal politikai vezetői, elfedve és növelve ezzel a bajt. 
Törvényszerűen így kellett ennek lennie?  Nem hiszem...
A magyar baloldal persze pontosan azt kapta, amit érdemelt, sorsa pedig ma - történelmileg rövid távon - megjósolhatatlan, ezer és ezer dolog függvénye. 
Amit a magyar baloldal adott ennek az országnak fejlődésben 1962-1998 között, az az ország történelmében példátlan, a közeljövőben pedig megismételhetetlen, hiszen csak az elmúlt harminc évben okozott károk enyhítéséhez is kellene újabb harminc-negyven év, még akkor is, ha itt teremtjük meg a világ legélhetőbb kapitalizmusát.
Persze nem tekinthetünk el attól sem, hogy a magyar nép Emese álma óta folyamatosan álomvilágban él, mely álom dicsőségről, győzelmekről, hódításokról - esetleges vereségek esetén mások hibáiról szól, és még véletlenül sem munkáról, békességről, méltányosságról.
Hogy mitől torzult el a magyar közgondolkodás ennyire, azt csak sejteni lehet, mint ahogy azt is, hogy hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt visszalökni a népet a cseléd-létbe.


Ne áltassa magát senki, cseléd itt gondolkodásmódjában a mérnök, az orvos és az akadémikus is, hogy a kétkezi munkásról most ne is essék szó.
Akik a szocializmusban bátran verték az asztalt, ha valamilyen érdeksérelmet szenvedtek, most meghunyászkodva tűrtek mindent, minden jöttmenttől, aki kiejtette a száján azt, hogy az "elmúlt negyven év."
A helyzetben vastagon benne van a baloldali politikai vezetők tevékenysége is, a sok tanácstalan totyorgás, tehetetlenkedés, a megfelelni-vágyás politikai ellenfeleink - sokszor ellenségeink - elvárásainak, márpedig aki az ellenfele politikai elvárásait teljesíti, az nem egészen épeszű.
Hajdan azt hittük, hogy a nép anyagi-kulturális felemelkedésével párhuzamosan növekszik politikai tisztánlátása, érdekfelismerő képessége is, de tévedtünk.
Ebben az országban a proli, meg a paraszt azt hitte, hogy a földosztás, a lakás, a fürdőszoba meg a kockaház az égből pottyant, az állampolgári jogon járó egészségügy,  fia iskoláztatása megkérdőjelezhetetlen járandóság, a biztos munkalehetőség természetes állapot, a mosónő szocializmus alatt kivakarózott fia meg tulajdonképpen grófi származék - és ennek megfelelően is viselkedtek a rendszerváltáskor, melynek során lazán elherdálták az ország vagyonát és eladták gyermekeik, unokáik, de még ükunokáik  jövőjét is.
A rendszerváltás nagyobb kárt okozott az országnak, mint a második világháború.


A baloldali szervezetek vezetői összefosták a lábuk szárát, mikor dolgozni és harcolni kellett volna, a tagság meg elkezdte sütögetni a saját kis pecsenyéjét, hazavitte a traktor egyik kerekét, örült a barma a munkanélküli segélynek, és hagyta, hogy semmirekellő kis percemberkék elvegyék, meggyalázzák a múltját, élete munkáját, az országot, melyet két kezével épített, melyben emberhez méltó módon lehetett élni. 
Pironkodtak a diktatúra miatt, jóllehet az a nagy többség diktatúrája volt egy kisszámú, ám nagypofájú kisebbséggel szemben, akik a politikai fordulat előtt lapultak, mint tehénlepény a fűben, nyalták a párttitkár seggét (is), és tartották a markukat a november hetedikei jutalomért, majd hősi múltat költöttek maguknak.
Többen lettek, mint hajdan a partizánok, pedig azok se voltak kevesen.
Abban a diktatúrában ezerszer több volt a demokrácia, mint abban, amit ma demokráciának csúfolunk.
A vidéki szervezetek bírták egy ideig a nyomást, de egy idő után sem határozott célokkal, sem megfelelő módszerekkel nem rendelkeztek, felmorzsolódtak.
A baloldali vezetők - országos szinten főleg - felkészületlenek és alkalmatlanok voltak a politikai harc vezetésére a sokszínű politikai térben, továbbra is azt tették, amihez az egypárt-rendszerben értettek.
Sajnos ez a megváltozott helyzetben olyan volt, mintha bicskával faragtak volna processzort, képtelenek voltak új módszerekkel, új munkastílussal  maguk mellé állítani azokat, akiket képviselniük kellett volna - és ez volt, ez ma is az egyik oka annak, hogy itt tartunk.


Csődöt mondott az utánpótlás-nevelés is, nincs baloldali ifjúsági szervezet, kihajítottuk az ablakon az úttörőmozgalmat, nincs politikusképzés, a kezdő politikusok csak barkácsolnak, ahelyett, hogy belenevelkedve-belenőve a munkásmozgalomba vezetővé érnének. 
Pedig ide elhivatott, elvhű és karizmatikus vezetők kellenének, de a rendszer kivetette az egyéniségeket, egy Szanyi olyan volt a sok bürokrata között, mint láma a birkanyájban.
A mai napig nem sikerült eldönteni, hogy a baloldalinak mondott szervezetek kiket képviselnek, kinek a pártja a Magyar Szocialista Párt, hogy a többiről ne is beszéljünk. 
Régi dolog az, hogy a pártok vezetésének érdekei ritkán esnek egybe a vezetettek érdekeivel, itt is büdös lett a melós, meg a paraszt, a pártvezérek elkezdtek a középosztály felé húzódni, lenézték azt, aki nem volt képes az új munkamegosztásban megtalálni a helyét.
Eldobták a marxizmust, eldobták a szocializmust, eldobták az osztályharcot az osztályokkal együtt, merthogy a fogalom szerintük  idejétmúlt és nem tetszik néhány jobboldali paprikajancsinak.
Elvesztettük múltunkkal együtt a jelképeinket is, és amikor Havas Szonja meghekkelte a kongresszust és zárásként bejátszatta az Internacionálét, a párt vezetése kishíján sikítva rohant világgá  - még ilyet, hogy egy szocialista párt kongresszusán az internacionálét...
Szégyellték a vörös zászlót, hagyták, hogy a vörös csillagot önkényuralmi jelképpé nyilvánítsák, jóllehet Horthy Magyarországának címere sokkal érdemesebb lett volna erre a címre, különös tekintettel a halálba küldött százezrekre.
Hagyták, hogy az a Thürmer - akit egyébként minden baloldalinak naponta kellene leköpni - sajátítsa ki a kádári örökséget, leginkább szóban, aki csak a baloldal megosztására szerződött, ma pedig már a nevét sem ismerik a fiatalok, ment a levesbe a többi politikai pojácával együtt.
Engedték, hogy szitokszóvá váljon Kádár neve, jóllehet az elmúlt fél évezred szinte egyetlen olyan politikusa volt, aki az országnak, létbiztonságot, jogbiztonságot, közbiztonságot adott, akinek nevével fémjelzett rendszer megbecsülte a munkást, felemelte a parasztságot, valós társadalmi mobilitást teremtett.
Hiába, a John Deere traktorok korában a  paraszt még mindig az ötven évvel azelőtt  téeszesített gebéjéért siránkozott, de azért élvezte a szövetkezeti lét adta előnyöket.
Aztán az első adandó alkalommal szétverte azt a munkaszervezetet, mely mellesleg a falu életét is szervezte, beleértve Mari néni szociális biztonságát, a nyugdíjat és a gyermekek taníttatását, a kultúrához való hozzáférést és az érdekvédelmet. 
Nemsokára sorra kerül az első olyan falusi nemzedék, amelyiknek már nem lesz nyugdíja, na, akkor lesz szép világ vidéken...
Zöldbáróztak.
Ma bezzeg nem zöldhercegeznek, jóllehet a föld akkor a paraszt nevén volt, most meg a Mészáros Lőrinc nevű orbánviktor nevén.
A termelőszövetkezeti vezetők a közösség alkalmazottai voltak, míg a mai oligarchák óránként lopnak annyit a közösségtől, mint amennyit a legkorruptabb téeszvezető egy életen át sem volt képes.


A szakszervezetek hajdan a szociáldemokraták természetes szövetségesei, vezetőik valódi munkásvezérek  voltak. 
A Kádár-rendszerben a szakszervezeti vezetők elszoktak a harctól, hiszen mindenhol részesei voltak a vezetésnek, nem voltak pozíciójukból adódó érdekellentétek a tulajdonos állam és a munkások között.
Jelzem ma munkás sincs, csak munkavállaló, esetleg alkalmazott van, merthogy az osztályok fogalma elavultnak számít a baloldalon is, hogy menne az összes idióta kedves mamája szülőcsatornájába, hogy próbáljam én is újmagyarul kifejezni magam.
Persze ma szakszervezetet szervezni nem egyszerű dolog, és nem is lesz mindaddig, ameddig a Suzukinál például a szervezők vezetőjét anélkül tudják kirúgni munkahelyéről, hogy ne törne ki azonnal országos szolidaritási sztrájk, legalább az autógyártásban.
Pedig tudtak a szakszervezetek szolidárisak lenni, legszebb példája ennek a munkásáruló Gaskó, aki odaállt a már akkor is a legszegényebbeket nyúzó Fidesz mellé és sztrájkba vitte a félrevezetett tagságot - szolidaritásra hivatkozva. ...
Ma a szakszervezetek bölcs távolságtartással kezelik a hihetetlen jóindulattal baloldalinak nevezhető pártokat, ami az összes létező tradíció megcsúfolása, mellesleg maga a beépített vereség.


Akinek nincs múltja, annak jövője sincs.
A baloldal pedig megtagadta a múltját, kezdve Károlyitól a Tanácsköztársaságon, a vesztett háborúk közötti időszakon át a Magyar Népköztársaságig - Kádár koráig, jóllehet megannyi felvállalható és az ország számára pozitív dolog köthető ehhez a múlthoz, még, ha mondjuk Rákosi tevékenységére nem is lehetünk büszkék.
De még annak a kornak is volt pozitív hozadéka: a földosztás, a Fényes szelek nemzedéke, a NÉKOSZ-mozgalom elhozta a társadalmi mobilitást a Horthy-kor áporodott társadalmi struktúrája után.
Hatalmas áldozatok árán létrejött a nehézipar, az oktatást kivették az egyház kezéből, munkát adtak a legszegényebbeknek is. 
A Rákosi nevével jelzett korra büszkének nem kell lennünk, de nem értékelhetjük függetlenül az ország politikai helyzetétől, a vesztett háborútól és nem utolsó sorban a sztálinizmus munkásmozgalmat romboló hatásától sem, már, ha tárgyilagosak szeretnénk maradni.
Viszont Kádárt és korát egyértelműen pozitívan - és egyre pozitívabban lehetne felvállalni, hiszen a magyar történelem olyan páratlan időszaka volt, mely a magyarok nagy többségének biztonságos hazát teremtett.
Ma szitokszó a Tanácsköztársaság, mely honvédő háborút folytatott a kisantant intervenciója ellen, ellenben ballagunk vissza Horthy korába, kinek Nemzeti Hadseregének tisztjei Szegeden pezsgőztek, míg a munkás-századok fegyverrel védték a hazát.
Most meg újraépítjük azok emlékművét, akik a háborúban álló nemzetet hátbatámadták, és ezért megkapták azt a büntetést, melyet minden hadban álló nemzet kiszab a törvényes kormány elleni hátországi fegyveres felkelések résztvevőire.
Károlyi földet osztott - elsőként a sajátját, ő az ország ellensége lett, míg Tisza István, aki vesztes háborúba vitte az országot  szobrot kapott a Parlamentnél, nem messze onnan, ahonnan Nagy Imre szobrát nemrég eltávolították.
Ha lenne vér a pucájukban - de nem lesz - egy majdani, esetleges baloldali kormány adományozhatna egy-két szobrot a Szoborparknak...


És hát persze, a kérdés az, hogy hogyan tovább?
Első feladat lenne ideológiailag rendbetenni a baloldali pártot - hívják akárminek is. 
Ehhez nagyon jó kiindulópont lenne Marx, aki nem volt a munkásosztály Mózese, nem vésett kőbe parancsolatokat, hanem azt mondta, hogy az elméletet folyamatosan hozzá kell igazítani a társadalmi változásokhoz.
Ezt a munkát eddig nem végezte el senki, jóllehet a kapitalizmus lényege nem sokat változott, a változást a technikai fejlődés és a globalizáció adja, de az emberek többsége ma sem rendelkezik mással, csak pőre munkaerejével, melyből a tőkés profitot termel, nálunk azt is meglehetősen szabadon értelmezve, hogy finoman fogalmazzam meg a korrupciót és a rablást.
Másrészt meg kellene határozni, hogy a párt kiket képvisel, mert aki mindenkit akar képviselni, az senkit sem képvisel. 
A pártot ujjá kell szervezni, képzett vezetőkkel, akiktől nem idegen a XXI. század kommunikációja, a politikai marketing sem. 
Szem előtt kell tartani, hogy a baloldal elsősorban kommunikációs vereséget szenvedett, és ameddig ezen a területen nem történik változás, addig esély sincs egy hatékony baloldali párt felépítésére.
Újra kell építeni a kapcsolatokat a szakszervezetekkel, a párt tagjainak részt kell vállalni a szakszervezeti munkából, el kell érni a fiatalokat, mert ma fiatalként szocialistának lenni sajnálatos, de ciki.
Értelmes feladatokat kell adni a tagságnak, mert a feladat nélküli ember elkezd önjáróvá válni, ez pedig csak addig előny, ameddig a közös célokat szolgálja, merthogy nem lenne szabad anarchista párt felépítésébe fogni.
A párt működésébe vissza kellene hozni a demokratikus centralizmus elvét, meg kellene gátolni a klikkesedést, a háttéralkukat, a kamarillapolitikát, az elvtelenséget.
A pénzügyeket támadhatatlanná kell tenni, a pártpénztárnokot távol kell tartani a politikai  döntésektől és a pénz felhasználásáról szóló döntésektől.
Káderképzést kell szervezni, létre kell hozni a párt ifjúsági szervezetét.
Programot kell adni az újjáépített alapszervezeteknek, méghozzá nagyon pragmatikus programot.
Kell keresni tehetséges propagandistákat, ügyes és tehetséges PR szakembereket, akik képesek eljuttatni a párt üzeneteit a szimpatizánsokhoz.


És még ezer a feladat, de az első,  a helyzet pontos felmérése kell legyen, országosan és helyileg is.
Szép álom lenne, ha nekikezdenének.
Ha mégis, hát sok sikert hozzá!


:O)))

MI LESZ VELED EMBERKE?

Hans Fallada könyvének címét vettem kölcsön ehhez a poszthoz.
A könyv egy tisztességes, szorgalmas  fiatalember küzdelméről szól  a második világháborút megelőző kor gazdasági világválságában.
A cím jól tükrözi a kisember kilátástalanságát, bizonytalanságát, téblábolását abban a világban, melyre nincs sok hatása, - még saját sorsának alakításában sem.
A világ ma sem biztonságosabb hely, mint a regény cselekményének idején volt - sőt -, és csak reménykedhetünk a szerencsében, abban, hogy azok az elmebetegek, akiket saját nyakunkba ültettünk nem fogják elpusztítani az emberiséget, vagy ha el nem is pusztul, mindenki törheti mind a két-három fejét, hogy hogyan másszunk ki a gödörből..
A világ átalakulóban van, új világrend születik, és egyáltalán nem tűnik szerencsésnek, hogy a szülést egy olyan bába vezeti, aki tajt részegen hadonászik hol egy szikével, hol egy placentafogóval, miközben fennhangon énekli szerencsétlen nemzete himnuszát a csillagok és sávok alatt.
Közben fenyegetőzik és az emberiség nevében jogot formál arra, hogy beleavatkozzon más államok belügyeibe, jóllehet az ilyen típusú döntések már elődjeinek sem sikerültek jól.
Leszámítva azt, hogy Vietnamban pofára estek, hogy meggyilkoltattak néhány vezetőt az arab világban, leszámítva, hogy a casus bellinek kikiáltott helyzetek egytől-egyig hazugságok voltak, még csak az sem igaz, hogy döntéseiktől jobb lett a világ.
Csökkent az iszlám fundamentalizmus?
Nem!
Javult életszínvonal az érintett országokban?
Dehogy, mindegyik rommá vált, de a legnagyobb rombolást - csakúgy, mint nálunk - mégiscsak a fejekben vitték véghez, szinte az ember immanens tulajdonságává téve saját fajának gyűlöletét, gyilkolásvágyát.
Szélsőségeseket fegyvereztek fel az arab világban és Afganisztánban, majd háborút indítottak ellenük, de a folyamatokat képtelenek voltak kézben tartani. Az eredmény pedig néhány millió menekült és néhány lerombolt ország lett, igaz viszont, hogy a kőolaj-készleteket vidáman fel tudták osztani egymás között.
Ma ugyanez folyik Venezuelában, a háború oka szintén a kőolaj, az eszközök és a módszerek ugyanazok, mint az arab világban voltak, csak a külső körülmények változnak lassanként.
Amerika olyan, mint a kiöregedett bokszoló, Európa vezető államai pedig a szorítósegédei, akik lelkesen lengetik a törülközőt a ringsarokban, aggódva és fogvédőjét csókolgatva figyelik a levegőt egyre nehezebben szedő munkáltatójukat.


És ez a nagy baj.
Európa vezetői olyanok, mint a kiselefánt, nehezen tanulnak, ám könnyen felejtenek.
Milliók élete árán sem tanulták meg, hogy hova vezet az idióta nacionalizmus, mi lesz a következménye a nácizmusnak, hova vezet, ha ideológiai köntösbe öltöztetünk gazdasági érdekeket.
A nép pedig hagyja, hogy legostobábbjai ragadják magukhoz a hatalmat és döntsenek sorsáról, jóllehet  múlt században az emberek már megtanulhatták, hogy az ilyen-olyan izmusok, csetnikek, usztasák, nyilasok, falangisták, nácik, fasiszták, volksbundisták, vasgárdisták és egyéb nemzeti megfelelőik a pusztulás széléig hajtják népeiket, és a pusztulásba hozzátartozóikat.
Pedig az erőviszonyok átrendeződtek, és a folyamatnak még messze nincs vége. 
Megjelent a világpolitikában Kína, mindenki iparkodik azon, hogy ne kelljen számításba venni Indiát, Brazíliát, Dél-Afrikát, Nigériát, ez pedig hiba, hiszen ideig-óráig el lehet feledkezni ezekről a mamutokról, de nem a végtelenségig.
Azt mondják, ez az évszázad Kína évszázada, a következő Indiáé lesz, és ma ez már egyáltalán nem tűnik mesebeszédnek.
A harc ma a kőolajért folyik, lehet, száz év múlva az ivóvízért, a termőterületért vagy az oxigénért fog folyni - ki tudja?
Európa legjobbjai felismerték anno, hogy a földrész vagy egységes lesz, vagy elpusztul, tettek is érte ezt-azt, de közben soha nem saját kottájukból muzsikáltak.
Most sem ezt teszik.
Csak a bolond nem látja, hogy mennyire előnytelen Európának az amerikai védelmi ernyő alatt élni, tulajdonképpen munkaszolgálatosként, kiszolgáltatva a Nagy Testvér kénye-kedvének.
Különösen most, amikor egy idióta került hatalomra.
Csibész elnöke volt már Amerikának nem egy, de aki ennyire felelőtlenül játszott volna emberek millióinak életével, olyan kevés.


Amerika persze történelmileg küldetéstudatos, jóllehet saját társadalma is ezer sebből vérzik, mégis azt képzeli, hogy rátestálták a világrend megalkotójának és őrének szerepét, ami súlyos tévedés. 
Európa súlyos tévedése pedig az, hogy szembemehet a világ természetes folyamataival, melyeket a fejlődés hozott magával.
Az európai politikusok egy része azt képzeli, hogy a globalizáció elhatározás kérdése, pedig az a fejlődésből következik, mint ahogy a vagyoni koncentráció is a kapitalista gazdaság fejlődéséből következik, törvényszerűen.
Ezek a dolgok pedig más és más újabb következményekkel járnak, melyek vizsgálata könnyen elvezethet a kapitalizmus mai formájának tagadásáig, de ehhez nincs a rendszer prominenseinek bátorsága.
Mint ahogy azzal sem tudnak szembenézni, hogy a technika fejlődése elért egy olyan határpontot, mely új válaszokat követel, új kihívások elé állítva az embert.
Mi lesz az automatizálás miatt feleslegessé vált munkaerő sorsa? Miből fognak élni a munka nélkül maradó embertömegek? És mit fognak csinálni rengeteg szabadidejükben? 
Sok válasz adható erre, a műtrágyagyártástól a feltétel nélküli alapjövedelemig, de átfogó elképzelés még nem nagyon született, vagy ha igen, akkor az nem publikus.
Ehhez a problémához képeznek a mai társadalmak szellemi színvonalukat tekintve állati sorba taszított tömegeket, akiknek legfeljebb odáig terjed az érdeklődése, hogy az aktuális villában mit villantott VV Töky, vagy BB Muffy. 
Nem fog menni, ennyi nem lesz elég, a természet ennél sokkal bonyolultabban kódolta az emberi genomot, merthogy bele van kódolva a fejlődés lehetősége és követelménye, ami előbb-utóbb utat fog törni magának.
A világ ma, az interkontinentális rakéták és a Hold sötét oldalán való landolás korában megrekedt az ember sötét oldalának, a boszorkányüldözések és a primitív varázslatok korában.
Jóllehet az Isten állítólag saját képére és hasonlatosságára teremtette az Embert, teremtményének ezért magában kellene hordoznia a teremtés képességét is, mégis, úgy tűnik, csak a primitív rombolás ösztönét képes produkálni - csupa-csupa olyan kisgyerek, akik kitépkedik a legyek lábát és beleteszik a macskát a mikróba...


Hogy mi várható a következő ötven-száz, esetleg kevesebb évben, azt nem tudom, csak azt, hogy én mire számítok.
Azt gondolom, hogy a világ koncentrálódik, majd több nagyobb részre szakad, a század végére.
A kisállamoknak végük lesz, ha önállóságuk illúzióját akarják őrizgetni, 
A világ vezető hatalma a század végére Kína lesz, mely kiterjeszti meghatározó befolyását Afrikára - jelzem, ezen már évtizedek óta csendben dolgozik, nem is sikertelenül.
India várakozik, és közben fejlődik, olyan területeken, melyeken az átlagmagyar,  aki cigányokat lát bennük, szokásos beképzeltségében nem is képzelné. 
India már ma is szoftver-nagyhatalom, és szerepének súlya a számítógépekkel vezérelt robotok és a mesterséges intelligencia korában csak nőni fog.
Mellesleg a világ legnagyobb lélekszámú állama lesz.
Sorsa nagyban függ attól, hogy milyen lesz a viszonya Kínával akkor, amikor az a világ katonailag legerősebb állama lesz.
Az iszlám államok számára ez a század a szenvedésekről fog szólni, a palesztin kérdés, a kurdok a síita-szunnita ellentétek, a török társadalom visszarúgása a Kemal Atatürk előtti időkbe még sokáig mérgezik majd a levegőt, még azután is, hogy Izrael megköti a szükséges kompromisszumokat a térség leghatalmasabb és legerősebb államaival, melyek egyébként maguk is küzdeni fognak saját belső problémáikkal.
Ha az ember nem tanul ebben a században toleranciát és mindenképpen rá akarja kényszeríteni érékrendjét és életvitelét, társadalomszervezési modelljét a többiekre, akkor rettenetes idők jönnek.


Az Egyesült Államok helyzete sem lesz rózsás, hiszen lássuk be, a múlt század közepe óta nem nyert meg egyetlen háborút sem - tegyük hozzá, akkor sem ő nyerte meg a háborút, legfeljebb csak a filmeken.
Az etnikai átrendeződés ingataggá teszi az angolszász-protestáns fehér lakosság hegemóniáját, jönnek a spanyolajkúak és bizony-bizony, jönnek a migránsok, ha tetszik, ha nem.
A gazdasági migráció ugyanis olyan, mint a közlekedőedény, a szegény világ felől jön a tömeg a gazdagabb világ felé, aztán valahol nivellálódik a folyamat, de mire megáll, addigra a gazdagnak fel kell adni valamit a jólétéből, ha tetszik neki, ha nem.
És itt már csak az a kérdés, hogy melyik társadalmi réteg lesz a változás fő teherviselője, a teljes középosztály, vagy a társadalmi javak ötven százalékát birtokló két százalék?
Ideig-óráig persze lehet falakat emelni, ez persze csak annyira hatékony, mint amikor egy tésztaszűrő lyukait próbáljuk befogni a tíz ujjunkkal, Trumpnak sem fog sikerülni.
Amerika katonai ereje hatalmas, de azért jusson eszünkbe az is, hogy mit sem ér a zsebkésünk a viperánk, a bokszerünk, a pisztolyunk, a gépágyúnk és a rakétánk, ha ellenfelünk is rendelkezik ezek közül csak a legerősebbel, mely adott esetben egy pillanat alatt el tud pusztítani bennünket is - és ma ez a helyzet.
Ezért nevetségesek a grafikonok, melyeken repülőcskékkel, tankocskákkal, hajócskákkal demonstrálják Amerika erejét, mert ez csak addig igaz, ameddig a konfliktus megreked a falusi kocsmák "'gyere ki a hóra!" szintjén. 
Amerika azért erőlteti a helyi háborúkat, mert a közvetlen konfrontáció a létét veszélyezteti, és annak a világnak is vége van, melyben a háborúkat az amerikai kontinensen kívül vívták meg.
Emellett nem lehet biztos abban, hogy csak egyetlen országgal vagy egy olyan szövetségi rendszerrel áll szemben, mely meghaladja természeti és emberi erőforrásainak kapacitását.


Európának pedig választania kell - na most írok majd olyanokat, melytől kedves olvasóim egy része sikítófrászt fog kapni.
Szóval, Európának választania kell a teljes eljelentéktelenedés, a világ tudományos-gazdasági versenyében való lemaradás, vagy az integráció között.
A nemzetállami kereteket Európa kinőtte, mondjon bármit is bárki, úgy áll már ma is rajtunk ez a szett, mint tehénen a gatya.
Minden, ami új érték, minden, ami előremutató, az határokon túlívelő tevékenység eredménye.
Jövőt nem lehet nosztalgiából építeni, kurultájokból meg nyílpuskákból nem lehet modern és a kor kihívásaira megfelelő feleletet adni tudó államot építeni.
Ehhez viszont európai egység kell, katonai erő kell, mert enélkül semmit sem érnek a szép szavak.
Első lépésként talán tisztázni kellene, meddig tart Európa.
Ez nem teoretikus kérdés, hanem nagyon is gyakorlati, hiszen ha Európa határa Beregsuránynál húzódik az is egy helyzet, meg ha az Uralnál, az is, és ha Európát annak kezeljük, ami valójában, Eurázsia egy nem túl terjedelmes nyúlványának, akkor ez a térség is más gazdasági-politikai-gazdasági lehetőségeket nyújthat lakóinak.
Azt gondolom, hogy ha Európa fenn akar maradni, akkor unióra kell lépnie Oroszországgal, mely számára ily módon valóra válhatna Nagy Péter álma egy európai Oroszországról, Európa viszont olyan státuszt nyerne, amilyet önmaga erejéből soha nem lenne képes elérni.
Utópia?
Lehet, de a történelem már kikényszerített ezt-azt a világ országaiból.
Az Unió visszalépett egyet a régiók Európájának elképzeléséből, tűri, hogy mindenféle lábszagú diktátorocskák visszaéljenek a demokrácia által adott lehetőségekkel és visszacsempésszék Európa térképére a már oly sok problémát okozó nacionalizmust, sőt, a nácizmust is.
Most az angolok kilépésével megnyílt a lehetőség arra, hogy Európa leszámoljon az angolszász imperializmus agresszív és történelmileg meghaladott  nyomulásával.
Anglia a mai napig nem volt képes kiheverni a Brit Birodalom elvesztése miatt bekövetkezett traumáját, olyan ez nekik, mint nekünk Trianon, és ugyanolyan káros is Európára nézve, mint a mi feldolgozatlan traumánk - Magyarországra nézve.
Mégis, ezeken a dolgokon túl kell lépni, mert ha benne ragadunk köldökünk nézegetésében és az önsajnálatban, abból XXI. századi, európai ország soha nem lesz, és nekünk még az az esélyünk sincs meg, mint az angoloknak, hogy csillag legyünk az USA lobogóján.


Szeretek ezeken a dolgokon gondolkodni, mert talán így jobban meg lehet érteni a világot.
Rengeteg írás, film foglakkozik ezekkel a dolgokkal, ha érdekelnek, olvassátok őket, de soha ne felejtsétek, hogy a sajátr gondolkodásotokat soha nem fogja pótolni semmiféle előrágott politikai pampuska.


Ez sem.
És elnézést a terjengősségért, ráértem, úgy látszik...


:O)))

TÉLVÉGI KABARÉ

Tél végén a mackó kijön a barlangjából, durrant egy óriásit, aztán folytatja, amit a tél beköszönte előtt tett - hizlalja saját magát.

A  magyar politikai elit is ezt teszi, kijön barlangjából és közzéteszi vagyonnyilatkozatát, aztán folytatja, amit addig is tett: hizlalja a vagyonát. A vagyonnyilatkozatra aztán a média rácsap, mint gyöngytyúk a búzára (például), - a pórnép meg részben dühöng, részben álmélkodik, aztán a két csoport tapsra cserél.

A nép egy része először azért dühöng, mert látja: már megint retardált idiótának nézik, aztán meg azért, mert látja, hogy a másik tábor ájult tisztelettel szopja a szájába adott cumit. 

A nép másik fele meg azon dühöng, hogy ezek a libsibolsi, bevándorláspárti sorosista bérencek már megint szentségtörő módon viselkednek az Úr vagyonfelmutatásakor, mikor is kiderül schwarz auf weiss, hogy az Úr puritán, a freskókat sem aranyfüsttel boríttatta be a Várban, pedig megtehette volna, hanem egyszerűen csak lemeszeltette. 

És álmélkodik, hogy miért nem lehet egyszerűen csak csodálni és imádni vagyontalan és takarékos Vezérünket, aki soha nem volt gazdag ember és nem is lesz soha, kicsinyke vagyongyarapodása is asszonykája tűpénzének megtakarításából származik.

És valamennyi harcostársa is ilyen, puritán és mértéktartó a végtelenségig a Pasa Parktól-Batidáig, beleértve a Habsburg főherceget is, akinek címét ugyan már régen eltörölte a történelem, de hát a vitézi címmel is ez a helyzet, és hát míg lószar vitéz van, veréb főherceg is akad.

Puritán főherceg, persze, aki egyelőre nem követeli vissza a bécsi Burgot, egy havi hetvenezer forintos bérlakásban eszi a bécsiszeletet (vegyesköret + kovi ubi), a Várban...

Nem mondom, szörnyű félelmek ülhetik torukat az érintett vagyonbevalló lelkében, mind retteg, hogy esetleg valami apróságot kifelejtett, aztán annyi neki, mehet börtönbe, mígcsak le nem rohad cellája ajtajáról a műanyaglakat.

Még szerencse, hogy semmiféle szankció nem kapcsolódik a vagyonbevallást előíró törvényhez, így aztán a kérdőív minden kockájába ha kedve tartja rajzolhat akár egy kiscicát vagy egy pici strómant is, akkor se tudnának mit kezdeni vele, emellett családtagjaikra és Mészárosaikra nem terjed ki a bevallás, mint ahogy azt se vizsgálja senki, hogy bankszámlájuk mozgásai mit mutatnak.

Nem kell ide offshore cég, Magyarország ma egy kuriózum, itt az összes uniós támogatást és a szegények pénzét egynyeletre elnyeli a Felcsúti Fekete Lyuk, melynek ellenállni nem lehet, még Simicska Geiger-Müller számlálójával sem.

De a legcsodálatosabb a média.

Az újságíró - népség azon része, amelyiket még nem rendeltek ki árok-karbantartásra úgy tesz, mintha ez az esemény téma lenne, jóllehet minden újságíró tudja, hogy ez az egész cirkusz értelmetlen hazugság, felülmúlja a Nemzeti Konzultációkat is, mégis elemezgetik, csócsálgatják lelkesen.

És az ellenzéki politikusok is részt vesznek a parasztvakításban, legfeljebb nem mernek hazudozni, csak arról, amit a Fidesszel mutyiban csináltak, mert tudják, hogy Isten szeme mindent lát, kivéve azt, amire becsukja...

Talán abba kellene ezt hagyni, vállalva akár a szankciókat is, mondjuk letétbe helyezve a szabályos bevallásokat, de nem átadva az állam azon szerveinek, melyek erre igényt tartanának.

Ehelyett egyes ellenzékiek követelik Mészáros vagyonbevallását is, mely akcióról már egy idén első vizsgaidőszakát abszolváló joghallgató is tudja, hogy ki fogják röhögni a kezdeményezőt.

A vagyonbevallásnak lenne értelme, ha értelmes törvény szabályozná, de egy olyan országban, melyben a képviselők mindenféle támogatásokra hajtanak, ilyet várni illúzió.

Mint ahogy ezeket a bevallásokat elemezgetni sem értelmes dolog, ezek arra valók, hogy elködösítsék a vagyongyarapodás tényét, módját, mértékét, ezek a hülyéknek készülnek.

Talán lehetne ezen változtatni, de ehhez persze akarat kellene, az pedig nem biztos, hogy vagyon.

Még egyes ellenzéki képviselők esetében sem.

Ez is egy érdekes kérdés lesz egy jövőbeni elitváltás után.

Remélem, megérjük.

:O)))

AZ ORSZÁG CSENDES, ÚJRA CSENDES

Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és. 
Szabadságát nem vívta ki

Elnézést kedves Petőfi Sándor, szentségtörő módon belepiszkáltam a magyar költészet e gyöngyszemébe, de a mai helyzetre tökéletesen illik, még ha ezek a mi XXI. századi forradalmaink felettébb fékezett habzásúak is.
Pedig egy pillanatra úgy tűnt, fordul a trend, mintha az alsó-középosztály, mely egyáltalán képes forradalmi hangulatot teremteni rájött volna arra, hogy sík hülyének nézték, manipulálták, játszottak vele, mint Viktor a golyóival, annak nézték, ami: egy nagy nullának.
A tetejébe ostoba nullának, hiszen olyan módon vezették meg, ahogy még egy ökröt se lehetne - még csak oldalba sem kellett verni a járomszöggel, elég volt megfenyegetni, hogy jön a Soros, és a dús füvű legelőről lelegeli előle a vénasszonyok szüzességét és beülteti nappalijába Ali babát.
Ettől úgy megijedt, hogy azonnal az éjjelijére szaladt, pedig a negyven rabló már egy ideje ott tett-vett a nappalijában, már ellopta a nagymama arany jegygyűrűjét, a családi ezüstöt, a Mészáros nevű rabló meg éppen a patinás Zsolnai eszcájgot nézegeti a lopott fürdőkádból.
Most büdös van, hideg és aggodalom, mert a Sokeszű Amerikának is beszólt, ez az ember egy oroszlán - az állatok királya, mint Rejtő óta tudjuk.


Politikailag talán az Audi dolgozóinak sztrájkja hozhat valamit a konyhára.
Bár az ipari óriást meg nem gyengítheti, de talán bérpolitikája újragondolására késztetheti a már németországi üzemeire is hatást gyakorló megmozdulás.
A multi nem izmozik feleslegesen, megnézi, hogy mi mit ér meg, és megköti a szükséges kompromisszumokat, ez pedig elindíthat egy láncreakciót, Mercédesz, Opel, Hankook, a BMW és a többi autóipari óriáscég házatáján, ami nem tenne jót Orbánnak.
Neki ugyanis olyan benyomást kell kelteni, hogy kézben tudja tartani a magyar munkaerőt, hiszen leginkább ezért nézik el neki azt az alsó-balkáni homokba pipiskét, melynek végén ott ül méltóságteljes pofával homokváracskája csúcsán, reszelgeti a körmöcskéjét és hülyeségeket beszél...
A valódi hatalom a gazdaság, nem pedig a politika, és egy politikus addig politikus, ameddig a gazdaság igényeit ki tudja szolgálni.
Onnantól kezdve, hogy nem, már csak egy fehérjehalmaz, és még csak nem is olyan koncentrált formában, mint az a nép ajkán megformálódott, miszerint Szeretett Urunk tulajdonképpen ondó.

Erről ő arra következtet, hogy ő itt a megmondó, ami ma még igaz, de ha Herr Källenius a Daimler AG új elnökeként összevonja szemöldökét, akkor gigászi személye igen könnyen letörölhető egy papírzsebkendővel.

Szóval, észnél illene lennie, de ő már régen elvesztette az eszét, már csak a zsákmányt védi, foggal-körömmel.

Egy szerencséje van: ellenzéknek hívják.

Tulajdonképpen vicces lenne, ha nem ennyire szomorú, de ki kell mondani: az ellenzék nem ért ahhoz, amit csinálnia kellene.

Ezen a térfélen, ha valaki megnyer egy választást, mert ellenfelét  még nála is jobban utálja a nép, akkor megindul a csodavárás: Nézd, eltalálta a labdát, ez egy labdazsonglőr, jobb, mint Messi!

És elindul az ötletelés - öten tíz lábbal száz ellenfelet akarnak egyidejűleg fenéken billenteni, aminek csak az lehet a vége, hogy seggreesnek.  

Ameddig tömegek vannak mögöttük, addig nem tudnak mit kezdeni velük, márpedig telecsinált gatyával nem lehet rohamra indulni, de legalábbis nagyon kínos.

A tömeg meg várja, hogy akik vezetőikké feltolták magukat, azok ugyan mifrancot is akarnak?

Forradalmat, töréssel-zúzással, vérrel-takonnyal, vagy virágénekekkel kívánják megdönteni a zsarnokot?

Ősi igazság, nem lehet egyszerre dugni, meg szűznek maradni, egy lyukból egyszerre hideget és meleget is fújni, mégis állandóan ezzel kísérleteznek.

Az ember sokszor már nem is tudja, hogy az ellenzék kottájának ki a zeneszerzője, de hogy nem ellenzéki, az biztos.

Most éppen előválasztunk, szegény Karácsony próbál valami hasznosat kicsikarni a helyzetből, de csak azt éri el, hogy alámerül Horváth Csaba szintjére, ami valószínűleg keszonbetegséggel jár együtt.

Pótcselekvés ez a javából.

Azt sem értem, hogy a szocialistáknak hogy nem akad egyetlen valamirevaló politikusuk, akivel végre ki tudnák váltani százszor kudarcot vallott budapesti jelöltjüket, aki ellenzékben sem virított, inkább csak csöndesen elvolt a fővárosi politikai életben.

Azt hiszem, a szocik királycsinálóinak inkább mással kellene foglalkozniuk, merthogy tíz év alatt ne találjanak egy ütős jelöltet, ez nem a jelölteket, inkább őket minősíti.

Namármost nyer Karácsony - rendben is van, de akkor még ott van Puzsér, aki legalább hőbörögni tud és ott van a Jobbik, meg a kétfarkúak, akiknek egyik farkát most tépik le éppen, némi számvevőszéki segédlettel.

Nincs rosszabb egy olyan viccpártnál, amelyik véresen komolyan veszi magát.

A DK beszorult a kispárti szerepbe, Gyurcsány a mai napig szitokszó, ami felettébb sajnálatos, de tény.

Mint ahogy lassan az is, hogy ő a magyar politika egyik szektavezére - a másik pedig örök ellenfele.

Ki kellene törni végre ebből a helyzetből, kérdés,Gyurcsány képes-e rá?

A Jobbik sem remekel, akiben volt tehetség, az világgá ment, a neonácik napja felvirradt, emellett osztódtak is, mint petesejt O1G-vel való találkozás után...

Lesz itt még csihi-puhi.

Az ország tele van megoldatlan gondokkal, nem sorolnám, de kellene végre valaki, aki gatyába rázza ezt a birkanépet - a feketéket is meg a fehéreket is.

Kellene egy képességes vezető, aki hangot talál a fiatalokkal, a nyugdíjasokkal, a nőkkel meg a megfélemlített férfiakkal, aki megtalálja a helyes arányokat a határon túliak támogatásában, és aki nem csak a zsákmányt őrzi, mint a mai fideszes nomenklatúra.

Biztosan lesz ilyen, csak idő kérdése - de vajon nekünk lesz elég időnk kivárni a politikust, aki nem messiás, csak épeszű és nem enyves a keze?

Túl nagy igény lenne?

Nem hiszem...

:O)))