2015. május 22., péntek

AKI NEM NAVRACSICS

Így sikerült pozicionálnia magát a mai magyar közéletben Lázár Jánosnak arra a hírre, hogy Orbán vele egy szintre kívánja emelni Rogán Antalt, a Pasa park rémét.
A fene tudja, mi lesz ennek a fideszes vetélkedőnek a vége, de az biztos, hogy komoly dilemma előtt állunk, merthogy egyik fideszes korifeus taszítóbb, mint a másik, de hát majd csak tesznek azért, hogy m kiderüljön, melyiket utáljuk jobban.
Pillanatnyilag a rangsort - ha jól érzékelem - Rogán vezeti, szorosan nyomában lohol Szíjjártó, de Lázár sincs túl nagy lemaradásban.
Közben ma már nem csak a hibbant vezér és vazallusai, de hívei is a Rákosi-érát idézik, merthogy - legalábbis Hír24 értesülései szerint - Orbánt sikerült hajdani kopasz elődje pozíciójába tolni.

Egy észak-alföldi város fideszes alpolgármestere arról beszélt a hvg.hu -nak, hogy azzal mennek oda hozzá az emberek, hogy „ha Orbán Viktorhoz eljutna, mi zajlik az országban, azonnal rendet tenne”.
„Amíg a miniszterelnök Brüsszelben küzd a magyarok szabadságáért, addig bizalmasai itthon lopnak” - ezt meg a főtolvaj hívei gondolják különösen elborult pillanataiban.
Nincs is szebb a hívőnél, az összes egyház erre építi az üzletet - higgyél gyermekem, és majd a túlvilágon boldog leszel, ha már ezen a világon bele is döglöttél a nyomorba!
Hidd azt, hogy Orbán Viktor majd megsegít, ha már helyettese nem segített rajtad, hidd azt, hogy a Vezér rossz döntéseit rossz tanácsadói sugalmazására hozza, ne vedd észre, hogy nem kellenek neki ehhez tanácsadók!

Hogy most a tanácsadók között is kitört a torzsalkodás, hát az sajnálatos, hiszen tönkreteszi a Vezér áldásos munkáját és kést szúr a Brüsszelben a halálbüntetésért élet-halál harcát vívó Utolsó Reményünk hátába.
A nép többsége rezignáltan szemléli a tragikomédiát, de nem nagyon törődik vele.
Az ősi magyar álláspont szerint ugyanis az ország vezetése nem rá tartozik, a magyar a vezetőit csak elszenvedi, mint Julcsa az erőszakot a diszkó után az árokparton - hagyd magad, hamarabb szabadulsz.
A politika egyébként is csak úri huncutság, aki alul van, az alul is marad, és neki még az is mindegy, hogy az ország vezetői mennyit lopnak, mert ha sokat, ha keveset, neki mindenképpen csak annyi jut, ami az éhenhaláshoz sok, de emberi élethez kevés.
Mostanában ez annyiban módosult, hogy már azt is ellopják, ami az éhenhaláshoz sok, de magyarember ez ellen sem hadakozik, hiszen ez a világ
 rendje.

Hogy valaha a román szomszédokkal kapcsolatban azon poénkodtunk, hogy a puliszka nem robban?
Hol van az már?
Azóta kiderült, hogy a puliszka robbant, mígellenben a paprikáskrumpli nem, igaz az ország népének egy részénél már úgy merül fel a kérdés, hogy a semmi tud-e robbanni.

Ha legalább a liba robbanna, lehetne enni libalevest, de a liba se egy robbanékony fajta, úgy tűnik.

Mindenesetre a változások úgy szoktak kezdődni, hogy a hatalom legfelső szintjén a vazallusok egymásnak esnek, és szép ütemesen kibelezik egymást.
Ezt Lenin kissé tudományosabban úgy írta le, hogy a hatalom már nem képes a régi módon uralkodni, azt meg, hogy a nép éhen döglik, úgy fogalmazta, hogy a nép nagyon nem kíván már a régi módon élni, és forradalmi hangulatba jön.
A forradalom szakértője szerint a folyamathoz kellene még egy párt is, amelyik kifejezi a nép szándékát és utat mutat.
Namármost utóbbi két előfeltétele a változásnak még hiányzik, a nép itt-ott morgolódik ugyan, de ezzel egy ütemben a hatalom meg ígérget vadul, és ameddig a nép nem ébred rá arra, hogy az ígérgetésekből nem lehet enni adni a családnak, addig marad a morgás.
Nagy kár, hogy itt csak Orbán olvas Lenint, igaz viszont, hogy ő a Mein Kampfból is tud idézni…

Most éppen a pedagógusok hasbaakasztása folyik, akik természetesen hinni fognak Felcsút bülbülszavú rózsájának, hiszen hittek Hoffmannék Rózsikájának is, de az így szerzett tapasztalat kevés volt ahhoz, hogy kételkedjenek.
Így majd megint reménykednek, hátha most nem rúgják hasba őket és nem veszik hülyére az egész hivatásrendet, hátha most majd tényleg jobb lesz nekik.
Pedig dehogy – csak a hatalom kapkod, mert azt érzékeli, hogy egyre több területen lázadoznak ellene, de egyelőre még sikerül távoltartani őket egymástól.
Persze ennek ellentmond, hogy Gaskót a saját szakszervezete kirakta az ajtó elé, mint Vilma a kardfogú tigrist, hogy udvarias legyek, és ki tudja, hátha az utód nyelve nem épül be oly szervesen Orbán seggébe, hogy nem lehet eldönteni, a seggnek van nyelve, vagy Gaskónak, hátha szakszervezetet fog építeni, világ csodájára.

Hát így állunk most, és mivel a társadalmi folyamatokat nem lehet siettetni, türelemre van szükségünk, a bableves is akkor jó, ha puhára fő benne a bab, ahhoz meg idő kell.

Más: a facebook letiltotta a profilomat, mert szerintük nem a saját nevem a Steve PuPu.
Innen már csak egy lépés, hogy abban is kételkedjenek, hogy az Állatkerti körúton lakom…
Így aztán kénytelen leszek bevallani a nevemet, de felettébb utálom a sok rohadt bürokratát, elrontották a játékomat.
De azért ti tudjátok az igazságot, hogy aki nektek ír, az maga PuPu, az egyetlen blogger, aki teve.
Vagy Steve…

:O)))

2015. május 21., csütörtök

RÜKVERCBEN A KÖZÖS EURÓPA FELÉ VEZETŐ ÚTON

Olyan a helyzet, mintha egy autógyár tervezőirodájában lennénk, ahol egy új modell fejlesztése folyik.
A tervezők - csupa-csupa nagytapasztalatú szakember - közé bekerült valaki, aki azt érzi életcéljának, hogy megakadályozza, hogy a majdani gépkocsi gurulni tudjon, ezért rengeteg javaslatot tesz a fejlesztés során.
Például javasolja, hogy motor helyett igásökrök kerüljenek alkalmazásra, a kerék készüljön fából, a karbantartás során alkalmazzanak kocsikenőcsöt és a vezetőülést nevezzék ezentúl baknak, melynek méreteit a saját testméreteire optimalizálják.
Az ajtókat zár helyett hegesszék le és az első lökhárító helyére kerüljön egy guillotine, melynek alkalmazása után a duda játssza el a Budavári Te Deumot.
De közben a már elkészült részegységeken is elvégez néhány apróbb módosítást, például kiszúrja a gumiabroncsokat, egy-két maréknyi homokkal javítja a kenőanyagok minőségét és nyomja a rekedt hangú dudát, míg csak társai idegei kócosak nem lesznek.
Ez a mi hozzájárulásunk Európa sikeréhez - cserébe Európa már rúghatna egyet a kis polihisztor seggébe, ezzel járulva hozzá Magyarország sikeréhez.

Európa átalakul, és az átalakulás során - sajnos - ilyesfajta problémákkal is meg kell küzdenie a nemzetközi közösségnek, melynek egyébként is nagy gondokat okoz öröksége, a nacionalizmus és a sovinizmus, társadalmainak elöregedése, a multikulturalizmus vadhajtásainak nyesegetése, a különféle elképzelések összehangolása.
Nem egyszerű dolog ez, hiszen - bár a cél adott - az eléréséhez szükséges egységes akarat még hiányzik.
Elsősorban tudati fékjei vannak ennek, hiszen nem csak nálunk, de az Unió egyéb országaiban is kevesen vannak, akik önmagukat európaiként definiálnák, pedig ez lenne az alap.
Európai magyar vagyok - ez lenne az első elérendő cél, hiszen ennek alapján tudnánk azonosulni azzal, hogy le kell mondani szuverenitásunk egyre nagyobb részéről annak érdekében, hogy a megváltozott nemzetközi viszonyokban helyt tudjunk állni.
Merthogy a tét itt az, hogy a soron következő évszázadokban tényezők leszünk a világban, vagy csak sodor majd bennünket a világpolitikai huzat, mint elhajított papírzsebkendőt a szél.

Nehéz dolog ez, hiszen évszázadok beidegződésein kell felülemelkednünk, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, meg kell bocsátanunk azoknak, akik sértették nemzeti érdekeinket és bocsánatát kell kérnünk azoknak, akiknek mi sértettük az érdekeit.
El kell viselnünk azt, hogy mások másként látják a történelmet, mint mi, és azt is el kellene fogadnunk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, alkalmazkodnunk kell.

Ez a probléma egész Európára fennáll, hiszen hol vagyunk mi a hajdani gyarmattartókhoz, a mai atomhatalom Angliához, Franciaországhoz képest? 
Pedig, ha sikeres Európát akarunk, akkor az azt jelenti, hogy nekik is le kell mondani önálló és mára már kissé illuzórikus nagyhatalmi státuszukról, hogy egy újabb, valódi nagyhatalom keretében magasabb minőségre léphessenek.
Velük együtt kell megtalálnunk a megoldást erre, és mindenki tudja, hogy az út vége az Európai Egyesült Államok.
Vannak, akik szerint a nemzetek együttműködésén alapuló Európa lenne a cél.
Ezek a politikusok olyanok, mint a libák, melyek egy faluszéli posványos libaúsztatón keresgélik az élelmet - nem sok sikerrel.
Együttműködésük meg leginkább arról szól, hogy hogyan tudják megkaparintani egymástól a kukoricát.


Ebben a majdani országban a tagállamoknak le kell mondaniuk önállóságuk nagyrészéről, nemzeti sajátosságaik érvényesítési lehetőségeinek egy részéről és nacionalista büszkeségeikről.
Hogy ezt milyen ütemben és milyen mértékben sikerül elérni, az fogja meghatározni, hogy az új világban valakik vagy senkik leszünk.
Annak idején a Monarchia hozott soha nem látott fellendülést az országnak, annak az volt az ára, hogy a közös külügy, hadügy és pénzügypolitika érdekében el kellett viselnünk jogaink korlátozását.

Megérte.
Még akkor is, ha vesztes háborúba kezdtünk, hiszen gondoljunk csak Budapestre, mely abban  a korban nyerte el világvárosi formáját.
De gondolhatunk a kis német államok egyesítésére is, aminek persze volt negatív hatása is, a német militarizmus létrejötte, de magával hozta Németország felvirágzását is, ami a mai napig alapja Németország gazdasági erejének.

Ha következetesek szeretnénk lenni, akkor az Uniónak arra kellene törekednie, hogy tagjai közé fogadhassa akár Oroszországot is, mely nem csak az oroszok, de Európa számára is minőségi ugrást jelentene gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt.
Persze ez ma illúzió, hiszen a nyugati hatalmak erre az országra mindig ellenségként tekintettek, kivéve, amikor létük forgott kockán.
Talán nem lenne baj, ha most nem várnák meg ezt a helyzetet, de  természetesen meg fogják várni.
Mire ráébrednek, hogy már megint elkéstek, addigra már pálcikával esznek.
Számunkra Európa egyszerűen kényszer - minden ide köt bennünket ezer és ezer szállal, ha ebből mesterségesen ki akarjuk szakítani az országot, abból csak olyan eredmény születhet, mint Albánia esetében született Enver Hodzsa idején a hatvanas években.

A mai magyar politika retrográd és kártékony a magyar nemzetre, mert az érdekeinket az szolgálná, ha belesimulnánk az európai átalakulási folyamatokba, ha azt a tenger pénzt, melyet az Uniótól támogatásként kapunk értelmes dolgokra költenénk, olyan fejlesztésekre, melyekhez a szükséges intellektuális kapacitással rendelkezünk és melynek eredményeire a világnak szüksége van.
Ha az oktatásba és a nyelvtanításba invesztálnánk, hogy a magyar fiatal ne karikásostort csattogtatva, örökösen hátrafelé nézegetve és az összes vele együtt haladóba belekötve álldogáljon a közös úton, hanem értelmes célokat tudjon kitűzni maga elé.
Hogy a nanotechnológia fejlesztésében akarjon jeleskedni tarsolylemez-domborítás helyett, hogy nyelveket tanuljon, mert a nemzetközi kommunikáció nélkül menthetetlenül lemarad a világtól.
Kell a sport is, de a "mindennap legyen testnevelés" szép elve helyett - vagy mellette - legyen minden nap nyelvtanítás, legyen mindenkinek elérhető internet-hozzáférése, hogy mást is lásson, olvasson a fiatal, mint a televízió-sorozatokat, hogy más is vonzó lehessen neki, mint a kommersz giccsekből elképzelt világ.

És legyen Európai Egyesült Államok, hogy ne legyen tere az ostobáknak, akik vissza akarják forgatni az idő kerekét valamilyen olyan világba, ahol őseik még a falvakba se jöhettek be, ahol a zsellér kezet csókolt a gazdatisztnek, ahol kitörési pont a gyereknek csak az egyházak felé nyílt.
A mi Európánk legyen a cél.

Remélem, egyszer elérjük.

:O)))


2015. május 20., szerda

MIKOR A VERÉB KARDOT RÁNT

Lételeme a harc.
Ha nincs ok a harcra, hát majd ő csinál, és harcol orrvérzésig.
Vannak, akiknek ez tetszik, vannak, akiknek meg nem annyira, nekem konkrétan tele van ezzel a harcimarcival, meg a harcaival az a szervem, mely Simicska szerint a Mi Vezérünk szülőfaluja, ahol milliónyi társával készül az élet megpróbáltatásaira.

Az Európai Parlament plenáris ülésén rántott kardot a veréb, merthogy a testületnek nemigen tetszett álláspontja a halálbüntetéssel és a menekültkérdéssel kapcsolatban, és a nemzeti inzultáció kérdései sem váltottak ki osztatlan sikert.

Természetesen, ha Orbán mozgását érteni akarjuk, akkor azt tudomásul kell venni, hogy minden külpolitikai megmozdulása belpolitikai célt szolgál: hatalma megtartását, lehetőleg a végtelenségig.
Ez természetesen nem öncélú, nem a hatalom a hatalomért típusú akció, a hatalom itt nagyonis konkrét célt szolgál: családja személyes meggazdagodását, melynek során nem ismer gátlásokat.
Nem véletlen, hogy politikustársai már évtizeddel ezelőtt is a mesebeli kisgömböchöz hasonlították, és most, így kipukkadás előtti állapotában a harc már élet-halál kérdésévé vált számára, hiszen tudja, hogy az ő politikai pályafutása már nem zárulhat elegáns visszavonulással, neki - és vazallusainak is - a hatalom már a börtön elleni biztosíték is, remélhetőleg csak átmenetileg.
Ha a hiénától el akarod venni a zsákmányát, mindenre képes.
Orbán politikai és gazdasági dögevő, aki a zsákmányát nem maga ejti el, hanem az életét (és az életünket) biztosító gazdasági támogatást másoktól, konkrétan a nyugati demokráciáktól kapja.
Ha a magyar gazdaságból hiányozna az uniós támogatás, hát igencsak megnézhetnénk magunkat.

Azért annyira nem őrült, hogy a gazdasági támogatás mértékét vagy módozatait vitassa, ő inkább olyan kérdésekkel szeret foglalkozni, melyekhez könnyen szerezhet belpolitikai támogatást, mely segít neki kiénekelni a Jobbik szájából a politikai sajtot.

Ezek a kérdések a népesség azon részét célozzák meg, mely vevő a primitív bosszúvágyra, az idegenektől és a másságtól való félelemre, és ami azt illeti, nem is kalkulál rosszul.
Sajnos, van még vevő nálunk bőségesen ezekre az eszmékre, melyek ellen nem használnak érvek, melyeket nem befolyásolnak a tények, melyek ellen nincs orvosság, mert azt évszázadok alatt lehet csak kikeverni a társadalom patikájában.
Itt van mindjárt a halálbüntetés dolga.
Ha azt mondjuk, hogy a talio elve legyen a követendő jogelv -szemet szemért, fogat fogért - akkor a halálbüntetés csak az emberölésekre vonatkozhat, melyek száma évek óta százötven körül van évente, ezek túlnyomó többsége is családon belül történik, akkor a vehemens követelés a halálbüntetés bevezetésére kissé túldimenzionáltnak tűnik.
Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a témát akkor pottyantotta a közbeszédbe Orbán, amikor félő volt, hogy az emberek a miniszterelnök érintettségével, érdekeivel és büntetőjogi felelősségével kezdenek el foglalkozni a Quaestor-ügy kapcsán, akkor azért tisztul a kép.

És ha azt is megfigyeljük, hogy a Nagy Pávatáncos a kérdést úgy fogalmazta, hogy abból bármikor kifarolhasson, egyben azonnal tagadta is, hogy szándékában állna bevezetni a halálbüntetést, akkor egyértelművé válik a cél.

Azért a média és a közbeszéd is beszopta, mint már annyiszor az albérleti terelést, egészen az Unióig csaptak a hullámok, jóllehet mindenki tudta, hogy a kérdés nem kérdés, az Uniónak ezzel kapcsolatban szilárd álláspontja van, a vita a semmiről meg nem vezet sehova.
A menekült-kérdést is hasomlóképpen kezeli - hülyének néz mindenkit.
Úgy játszik a fogalmakkal, mint a cirkuszi zsonglőr.
A menekült ugyanis az a személy, akit a hazájában olyan fenyegetés vagy gazdasági ellehetetlenítés ér, mely indokolttá teszi menekülését szülőhazájából.
A gazdasági migráció pedig egy modern népvándorlás - a népek mennek a megélhetés után.
A magyar megy Angliába, a bangladesi meg jön hozzánk, - de ha lehet, akkor inkább ő is Angliába megy, mert a mai magyar viszonyok már szinte egy nép számára sem kedvezőek.
A bevándorlók befogadásáról ma is a magyar hatóságok döntenek, a zöldhatáron illegálisan bejutni szándékozók pedig ma is visszatoloncolhatók oda, ahonnan érkeztek, de az is tény, hogy azokat a menekülteket, akik az Unióba a tengeren át érkeznek, nemigen van hova visszatoloncolni, és az felettébb igazságtalan lenne, ha a problémát arra az egy-két államra hagynánk, akik közvetlenül érintettek.
Ha a jóból ki szeretnénk venni a részünket - márpedig a pénzt Orbán még nem küldte vissza, - akkor a problémák megoldásából is ki kell vennünk a részünket.
Orbán hőzöngésének itt is belpolitikai célja van: kifogni a szelet a Jobbik vitorlájából.
Amúgy meg Brüsszel locuta, causa finita, ahogy mondani szokás.

Az pedig, hogy a nemzeti konzultációnak nevezett parasztvakítás nem tetszik az Unió képviselőinek, természetes.
Ezt már csak a leghülyébbek veszik komolyan, szerintem valamelyik baráti nyomdát lát el munkával így ez a kétlábon járó sorscsapás, más értelme ennek nincs.
Amúgy kapott hideget-meleget, de erről ez lepereg.
A szomorú ebben az, hogy ha a nép látna reális demokratikus alternatívát vele szemben, már régen elhajtotta volna, csakhát, ugye...
A legnagyobb baj az, hogy a Mi Betegünk egyszerűen utálja az Uniót, mert korlátozza őt, azt pedig elképzelni se akarja, hogy az Unióból Európai Egyesült Államok legyen, jóllehet az ésszerűség ezt kívánná, ha azt szeretné, hogy Európa versenyképes és egyenrangú legyen az USA és Kína gazdaságával.
Hát, majd meglátjuk, mit eszik a magyar huszonöt év múlva, - már, amelyik túléli, természetesen.

Vagy libasültet, vagy egy marék rizst.
Orbán a maga számára a libát favorizálja, te meg kezdjél el gyakorolni a pálcikákkal.
De közben azért reménykedhetsz egy jobb verzión is...

:O)))

2015. május 19., kedd

NYAKADON A FUNDAMENTALIZMUS

„Magyarországot először koldussá, aztán katolikussá és végül németté teszem.” 
Ezeket a szavakat – politikai ellenfele, II. Rákóczi Ferenc szerint – Kollonich Lipót (1631–1707) győri püspök, kalocsai, majd esztergomi érsek, államminiszter mondta.
Magyarország keresztény lesz, vagy nem lesz."
Ezeket a szavakat meg Orbán Viktor mondta tegnap Debrecenben.
Azt is hozzátette, hogy a Hajdúdorogi Metropólia megalakulásával újabb szilárd pillére született a keresztény Magyarországnak abban az Európában, mely nem vállalja 
kétezer éves keresztény múltját. 
"Magyarország azonban ezt vállalja, ezért is foglaltuk az alaptörvényünkbe a kereszténység megtartó erejének elvét.
 
Ezért is mondjuk azt, hogy Magyarország keresztény lesz, vagy nem lesz, ezért üdvözöljük az új metropóliát a jövő metropóliájaként".
A koldussá tételt nem forszírozta a mi újdonat Kollonichunk, az már lefutott meccs.
Aztán kicsit még elfilozofálgatott azon, hogy mi nem azért vagyunk Európaiak, mert területileg ide tartozunk, hanem azért, mert keresztények vagyunk.
E
rős és sikeres Magyarországot csak ezekre a nemzeti, keresztény és polgári hagyományokra lehet építeni - mondá még, lerakva ezzel az államegyház ezidáig sajnálatosan hiányzó alapjait.

Elgondolkodtató.
Hogy főkegyúri gesztussal odalökött a katolikus egyháznak kétmilliárd háromszázmillió forintot, továbbá a kálvinista Róma – nyilván nem a tudta nélkül - odaadott ingyen két nemakármilyen épületet a görögkatolikusoknak, azt talán ne is forszírozzuk, hiszen a katolikus egyház oly szegény, hogy csak a metropólia alapítására futotta, annak felbokrétázására már nem.
A görögkatolikusok a Szentatyától metropóliaként egy puci libát kaptak, melyet aztán az állam tollazott fel, mint a diákok Sopronban a hattyút, de itt még a májat is az állam tömte bele.
Nem irigylem tőlük, használják az épületeket az ország hasznára, végezzék áldásos munkájukat a nép javára.
Ellenben az államnak nem feladata az egyházak bevonása az államéletbe, az állam és az egyházak szétválasztása  több évszázados európai norrna, és rajta segítne, aki elárulná neki, hogy európaiak nem azért vagyunk, mert keresztény vagy keresztyén rítusok szerint imádjuk az Istent, hanem azért, mert európai módon viselkedünk.

Ettől még a hívő lehet jó keresztény, ha úgy érzi, vagy családi tradíciói alapján azt vallja, hogy számára a kereszténység az üdvözítő, de hiba lenne azt gondolni, hogy attól egy spanyol vagy olasz katolikus, vagy egy belga protestáns kevesebbet ér, vagy az állam rosszabbul működik, mint nálunk, az új keresztény fundamentalizmus hajnalán.
Azt a kijelentését meg még cizellálhatná kicsit az agyilag romos Kisgenyó, hogy mit is ért azon, hogy mit is jelent a nemzeti, keresztény, polgári hagyomány.
Merthogy az egyház és a hatalom évszázadokon át szoros együttműködésben szipolyozta és butította a népet, ennek levét isszuk a mai napig.
Az egyházi tizedet nem önkéntesen fizette a magyar, hanem behajtották rajta tűzzel-vassal, cserébe meg nem kapott semmit, hiszen a magyar egyházak – tisztelet a kevés számú kivételes esetnek – egyértelműen és folyamatosan retrográd, haladásellenes álláspontot foglaltak el a magyar nép sorsfordulói alkalmával.

Most sincs ez másként.
Ha az egyházak szerepvállalását tekintjük a rendszerváltás során, akkor sajnálattal kell látnunk, hogy a katolikusok a vagyongyűjtésben jeleskedtek és jeleskednek a mai napig,  a reformátusok a szélsőjobb ideológiai támogatásában vélték felfedezni küldetésüket, de a zsidó felekezetek sem dicsekedhetnek azzal, hogy ők a haladás zászlóvivői, hatalmi torzsalkodásaikkal már szinte a nevetségességig lealázták a hitközségeket.
Hogy a keresztény egyházakból mikor veszett ki a krisztusi szeretet, azt nemigen lehet megállapítani, de már a második világháború előtt – alatt sem ők voltak az erkölcs és emberszeretet fároszai, több tettük szól ellenük, mint mellettük.
És akkor még a magánerkölcsökről, az egyház képviselői által elkövetett és egyházuk által eltusolt magánbűnökről nem is beszéltünk.
Szánalmas ország szánalmas egyházaival bútorozik össze napjaink szánalmas miniszterelnöke, akire ha lenne Isten, már régen lesújtott volna kénköves villámaival, így meg csak remélhetjük, hogy a pokolbeli üstben Belzebub olyan szorgalmasan fogja szurkálni szent seggét a vasvillával, mint amilyen buzgón ő iparkodik nyomorba dönteni a magyarokat.

És melyek azok a felmagasztalt nemzeti hagyományok?
Az örök széthúzás?
Az államilag támogatott ordas eszmék?
Pató Pál úr?
Ocskay brigadéros?
Netán a félművelt idióták agyában felderengő jelmezbál?
Az ambiciózus koreográfusok elméjében megszületett műnépi táncok?
Vagy az a mentalitás, mellyel ötszáz év vesztes csatái után az egyetlen győzelmet, mellyel Magyarország területi épségét védtük, kihajítjuk a szemétre?
Hogy a zsellér és unokája olyan hülye, hogy fényesre nyalja elnyomói és mai utódaik seggét?
Ugyan…

Aki a polgárságot felemlegeti,  annak tudnia kell, hogy a millenniumi évek polgársága túlnyomórészt zsidó volt.
Akiket gyermekeikkel együtt kicsit később – a keresztény és keresztyén egyházak asszisztálásával halálba küldtünk - és ezen nem változtat az sem, ha minden falu főterére odacsinál egy turult a kurzusszobrász – dögevő még úgysem szerepelt kertitörpe gyanánt.
De azok, akik megmaradtak, s az ő gyermekeik ugyan mit gondolhatnak arról a politikáról, mely a kereszténységet favorizálja és meg sem említi őket, akik annyit adtak az országnak.
Szóval, ez igen szánalmas politikai megnyilatkozás volt, emellett téves koncepcióra alapult.
A katolikus egyház nem fogja őt megmenteni, mert a katolikus egyház csak önmagával törődik, és ő már teljesített három kívánságukat – úgy bánnak majd vele, mint ő szokott azokkal akiket már kifacsart.
A protestánsok reménysége meg a Jobbik, meg aztán ott erő sincs annyi, hogy meg tudnák védeni.
Magyarország egyébként sem vallásos ország, ezen az sem segítene, ha a plázák szombaton is zárva tartanának.

Orbán ajatollah bajban van, reménykedjünk, hogy az anyag, melyet idecsinált, lassan – lassan elnyeli…

:O)))

2015. május 18., hétfő

MINT A MÓKUS FENN A FÁN

Az úttörő oly vidám - volt, valaha.
Ma már nincsenek úttörők és valahogy a vidámság is ritkább lett, habár a mókusok örvendezhetnének a valódi szőrmék ellen folytatott harc eredményei láttán.
Sej-haj, úttörőnek lenni mindig jó, énekeltük nyári napban, téli szélben, hajnalban s ha hullt a hó, és úttörőnek lenni valóban jó volt.
Főként, ha akadt egy-két megszállott pedagógus, aki szervezte a programokat, vezette a szakköröket, foglalkoztatta a gyerekeket.
Nekem szerencsém volt, mert úttörőként két csapatban is tag lehettem, az egyik a 80. sz. II. Rákóczi Ferenc Úttörőcsapat volt, a másik a 24. számú Hámán Kató Úttörővasutas és Postáscsapat.
Lehet, hogy másnak más a véleménye, de emlékeim szerint még a menetelést is élveztük, a különféle megbízatásokról, úgymint őrsvezető-helyettes, krónikás, szakács, nótafa - nem is beszélve.
Amikor aztán őrsvezetői megbízatást kapott valaki, az nagy szó volt, a kicsiket próbáltuk fegyelemre nevelni, de azok általában állandóan huss - szétszaladtak, mint nyugdíjas bácsi kosarából a csigák.
A legjobbak a kirándulások voltak.
Kisfiam például a vándortáborból úgy jött haza, hogy az egyik zoknija egy félig elfogyasztott májkrémes dobozba volt belegyömöszölve, a hátizsákjában volt hat úttörőnyakkendő, de a pulóverét valaki más cipelte.

Az úttörővasutas-lét pedig maga volt a csoda.
Komoly tanfolyam előzte meg, majd a sikeres vizsga után kéthetente szolgálat Hűvösvölgyben.
Hihetetlen komolyan vettük a feladatot, egyben élveztük is nagyon.

A szolgálati beosztás mindig változott, hol jegyvizsgáló, hol váltókezelő, hol forgalmi szolgálattevő volt a - majdnem azt írtam, hogy ember, de hát csak gyerekek voltunk még, felső tagozatos általános iskolások.
Nyaranta táboroztunk, a tábor Hűvösvölgyben volt, aztán Csillebércen, ahol éjszakai őrség alatt az úttörővezetők ijesztgették a népet, mígcsak egyszer el nem fogtuk az egyiket, akit annak rendje és módja szerint ellenségnek kezeltünk és megkötöztük, keze-lába lila lett, mire a saját vezetőink ki tudták szabadítani.
A gyerekeim is úttörősködtek, főzték bográcsban a paprikáskrumplit, kirándultak madarak és fák napján a közeli parkerdőbe, voltak élményeik, volt közösség, melyhez tartozhattak.
Aztán jött a rendszerváltás és az úttörők mentek a levesbe, a rengeteg úttörőtábort meg hihetetlen ütemben szétlopták.
Helyükbe meg nem lépett semmi, habár nagy tervek eleinte voltak.
Merthogy egy-két hajdani cserkész szép emlékeket őrzött a cserkészmozgalomról, a veteránok - élükön Sinkovits Imrével, a neves színésszel - megpróbálták feltámasztani a mozgalmat, ami abból állt, hogy rövid nadrágból kilógó szőrös, pipaszár lábaikkal addig torzsalkodtak egymással, mígnem mára nincs se cserkészet, se úttörőmozgalom - nincs semmi.
Egy-két cserkészt ugyan néha beöltöztetnek a városi potentátok, de a biodíszlet-üzemmód nem lehet valami túl vonzó a gyerekeknek, amit meg is értek.

Ez azért elég nagy baj, mert a gyerekek tartozni szeretnek valahova, szeretnek feladatokat végrehajtani, tábortűz körül ülni, szalonnát sütni, énekelni, - hát istenem, ma legfeljebb a rap lenne műsoron - vazze mókus le ne essél, fejbeváglak, ne nevessél! - a lényeg csapat, a közösség, a "mi" érzése lenne.

Még zordabb a helyzet a tizennégy év feletti korosztályoknál.
Ahogy helyes az, hogy a kisgyerekekkel az általános emberi értékeket - hűség, barátság, becsület, segítőkészség, a szülők tisztelete - ismertetjük meg, kerülve a direkt politizálást, addig a fiataloknak másfajta közösséget kellene építenünk.
A fiúk és lányok kamaszkorban csodálkoznak rá a világra, keresik benne a helyüket, véleményt alkotnak róla - méghozzá meglehetősen kritikus véleményt.
Szükségük van a segítségre a tájékozódáshoz, ami messze nem azt jelenti, hogy diktálni kellene nekik a világképet, sokkal inkább abban kellene segíteni őket, hogy maguk ébredjenek rá dolgokra, önállóan ismerjék fel olyan értékek fontosságát, mint a demokrácia, a szolidaritás.
Itt lenne dolga a demokratikus pártoknak, melyek egyébként úgy nézegetnek tagságuk korösszetételére, mint liba a piroskukoricára, de megváltoztatása érdekében alig tesznek valamit.

Merthogy más igénye van a fiatalnak, meg más a járókeretes forradalmároknak.
A fiatal aktivitásra vágyik, tenni akar valamit fizikailag is, nemigen érdeklik az elméleti fejtegetések, de ha azt mondod nekik, hogy feszítsenek ki egy lepedőt "Húzzál Mici!" felirattal  a Nemzeti Sörnyitó két karja közé a Gellérthegy tetején, abban látnak fantáziát.
Persze, ehhez szervezni kell őket, beszélgetni közülük azzal akivel lehet, elmondani nekik, hogy miért jobb demokráciában élni, mint diktatúrában, az ő nyelvükön az ő ismereteiket felhasználva.
A szervezést pedig nem lehet úgy végezni, mint ahogy ma divatos, hogy valamelyik pártvezér unokaöccse a haveri körével elkölti a kis pénzt, amit a párt odalök nekik.
Bármely párt ifjúsági szervezetét csak komoly politikus vezetheti, aki tárgyalóképes a párt bármelyik politikusával, akit nem lehet egy kézlegyintéssel lerázni.
A ma tizenöt évesek a következő választáson választópolgárok lesznek, és három év hamar elszalad.
Ez az a kor, amely az érzelmi azonosulásnak nagy szerepe van, és ez a titka a Jobbik sikerének ebben a korosztályban.
Merthogy ők kínálnak szívmelengető eszményeket a fiataloknak, hazáról beszélnek nekik és ellenségképet rajzolnak, ami szintén fontos, mert harcolni nem csak valamiért, hanem valami ellen is kell.
Ők még nem mosolyognak a hazafias lózungokon, hanem azonosulnak velük.
A demokratikus pártoknak sem lenne hátrányos, ha kitalálnák, hogy eszméik közül mivel tud a mai fiatal azonosulni, és hogyan kell azt feltálalni számukra úgy, hogy többletet adjanak a jobboldal által felkínáltakhoz képest....

Szóval, lenne itt mit tenni, mindenesetre el kellene gondolkodni azon, hogy lehet-e abból valami, ha ugyanaz az ötven ember körbeáll és okosakat mond, majd körbedicsérik egymást, vagy kívánatosabb lenne bővíteni ezt a kört.
Politikus-utánpótlásnak sem okvetlenül a politikus családjából kell érkezni, el tudom képzelni, hogy például az adott párt ifjúsági szervezetéből jöjjön az utánpótlás, tudatos kiválasztással, feladatok megoldása után, úgyszólván belenőjön a politikába.
De ehhez sokat kellene tenni, mert az idő rohan, és leamortizálódott politikus-arcokkal sokra nem fogunk menni.
Úgyhogy ifjúsági szervezeteket, tehetséges vezetőket és teret a tehetséges fiataloknak, akik tennének, ha lenne mit.
Ezen kellene dolgozni, pontosabban ezen is.
De hát, aki politikusnak áll, az téved, ha nyugodt életre számít - nem igaz?

:O)))