SANGHAJBÓL CSÁRDÁST, PEKINGBŐL PULIT

Kínából importálunk paprikát, ez azért már valóban mindennek az alja.

Valaha azt hihettük – és talán joggal – hogy a mi földünkön termett gyümölcsnek, zöldségnek nincs párja, mert ízletesebb, zamatosabb, mint a világ összes többi gyümölcse, köszönhetően a kiváló termőhelyi adottságoknak, a víznek, a napsütésnek.
Erre az Úr, hogy büntessen minket rátartiságunkért, első lépcsőben idecseszett a fejünkhöz egy rohadt narancsot.
Ne taglaljuk most, hogy milyen, maradjunk annyiban, hogy a narancs még Izraelben  is (!!!) különb, mint itt, pedig ott minden gyümölcshöz jár egy javadalmazás lőszer is…

Nadehogy paprikát Kínából – ennél azért nincs lejjebb!

Mert azt senki sem vitathatja, hogy a kínaiak is tudnak paprikát termeszteni, ami egészen paprika-jellegű is, de hol van az a szegedi csípőshöz, vagy a kalocsai édesnemeshez?
Természetesen ez a helyzet nem máról holnapra állt elő, a züllésnek lépcsői vannak e tekintetben is.

Az első lépcső az volt, mikor az élelmes magyar paraszt beledarálta a disznóól tégláját a paprikába, hiszen jó paprika nélkül úgysincs jó kolbász, a téglával dúsított paprika meg nem jó paprika, így aztán röfit tartani is felesleges, majd hozunk be kalbászt Hongkongból.

A második lépcső az volt, mikor a ravasz magyar paraszt rájött, hogy azért nem megy jól a paprika, mert a tégla nem elég vörös, de megoldotta a problémát, hozatott be míniumot (barter, - ólom lefolyócső ki – mínium be…) Shenzenből.
Igaz, az első időkben gondot okozott, hogy a kedves vevő látszólag vértől habzó szájjal szidta a termelőt, de átmenetileg megállt a magyar paprika nimbuszának romlása.

Különös tekintettel arra, hogy a jogrend vadul védte a minőséget, tegnapelőtt született ítélet például az alfatoxinnal dúsított szegedi paprika ügyében, mellyel tíz évvel ezelőtt mérgezték a népet.
Az ominózus paprikaőrlemény semmiképpen sem jöhetett a Népi Kínából, valószínűleg tajvani gagyi lehetett, mint a Gucci karórák és társaik…

Az utolsó csapás a magyar paprikára az volt, mikor a takarékos magyar paraszt elhatározta, hogy megtanítja a paprikát a víz nélküli növekedésre, ami éppen akkora sikert aratott, mint amikor Gazsi meg akarta tanítani a lovát az étkezés elmellőzésére.
Már közel volt a siker, mikor a Rigó égnek rakta mind a négy patáját – és a paprikatermesztés sem járt másként.

Namármost a paprikatermesztés kicsiben maga a magyar mezőgazdaság, melyet a rendszerváltók oly sikeresen vertek szét, hogy ma már lélegeztetőgépen sem lehet tartani, körüllengi a bomlás édeskés illata.
Ami meg még nem ment tönkre, azon éppen most buzgólkodik az ország első mezőgazdásza, a Nagy Poliészter, vagy ki is, aki természetesen ehhez is ért – felkészül a gumipitypang.
A Vezér - von Haus aus is - echte magyar paraszt, a legszebb hagyományok ápolója, márpedig ő tudja, hogy az ápoló mennyire fontos, hiszen neki is van ápolója Grazban, aki ha kicsit is elhanyagolja a dolgát, mindjárt tűzheti is a nyelvét a füléhez, ziherejsztűvel. 

A magyar falu nyakig ül a szarban, leszámítva persze azt a néhány kulákot, akik majd a kínaiak bejövetele után kitelepítésre és átnevelésre kerülnek, de ma még boldogan basáskodnak földijeik felett.
Baloldali szemmel ez sem szép látvány, de ha legalább jól csinálnák a kulákoskodást – de erről nincs szó.

Hajdan, Rákosi korában a kulák értett a földhöz, esztergálta szorgalmasan, szerette, megadta neki mindazt, amire a földnek szüksége volt, hogy aztán az majd meghálálhassa neki.

A mai kuláknak nem földje van, hanem földalapja, merthogy arra jár a földalapú támogatás.
A földről való gondoskodás meg többnyire abban merül ki, hogy kimegy a kinevezett gazda a határba, szemöldöke fölé emeli műkörömreszeléstől kérges kezét, hogy a nap ne süssön a szemébe, gondterhelten körültekint, majd legyint: le van szarva.

Ez a trágyázás.
Ugyanez, ha a biogazdaság szétverése miatt háborgó emberekre tekint, fejtrágyázásnak minősülhet.

A mai magyar gazda nem bíbelődik öntözéssel, learatja a búzát, a rozsot, a szép termést hozó kombájnolható pipacsföldjét, majd tartja a tenyerét, melybe belepotyog az uniós pénz, aztán mindenki tapsol és örül.
Hajdan volt öntözés, ma nincs – igaz, egy korabeli öntözőberendezés alá ma beférne vagy tizenöt szerencsétlen földje is, de ettől nem kell tartani, a magyar paraszt képtelen az együttműködésre, huszonöt év alatt sem volt képes kiizzadni magából valami beszerzési vagy értékesítési szövetkezet-félét, merthogy az valamiféle komcsi furfang, emlékszünk jól.
Megmondta a Mama is, mikor megjött a nyugdíja, ami a vérzivataros téeszévek után jár neki, és amiből végre futotta egy kanna tablettásra, hogy azok voltak a szép idők, mikor a Főméltóságú Kormányzó Úr részére átadták a szalmából font címert az angyalokkal…

Magyar mezőgazdaság volt, de hogy lesz-e még – ki tudja?

Mindenesetre most szétverik még a maradék nagyüzemeket is, merthogy ezek a rohadtak gazdaságilag talpon maradtak, márpedig így nehézkes lesz elérni, hogy barátaink felvásárolhassák őket a szennyvízkezelőkben tárolt valutáért…

Magyarország élelmiszert importál, a faluban pedig ismét cselédek és zsellérek laknak.
Ha ilyen ütemben haladunk hátrafelé, még megérhetjük a jobbágyság újraélesztését – urbárium, kilenced, tized, robot az aktuális Mészáros Lőrincnek, vagy a Főméltóságú Kormányzóné Nagyasszonynak, füstadó, évi 1 icce vaj, 2 kappan, 12 tojás, miegymás.

És hungarikumok, melyek között is első a mi Nagyurunk, akinek párja a kerek világon sincs, kivéve Anikó asszonyt, de ő is eléggé elnyűtt már – nem egyszerű dolog a családi gazdaság két szorgos kezében tartása.

Szép jövő vár ránk, csak győzzük kivárni – addig meg együk a kínai paprikát, és nézegessük a pulit, mely kicsikét egy sárkányra hajaz, de hát adjunk időt a kínai tenyésztőnek, lesz ez még pulibb a pulinál…

:O)))

KÁDÁR CIPŐFŰZŐJE

Olvasgatom az Élet és Irodalomban Bruck András érdekes és okos publicisztikáját (A keletnek megfelel), szeretem az olyan írásokat, melyek nem csak visszaböfögik az aktuális mantrát, de új gondolatokat is hoznak.
Ez az írás ilyen. 

Élvezem is az olvasását, míg csak oda nem érek a megállapításhoz: Itt van Orbán, a visszaállított kádárista rendszerével.
Nagyon ki tudok ezen akadni, mert egyszerűen el nem vagyok képes képzelni, hogy egyébként nagyon okos emberek hogyan tehetnek ilyen megállapításokat.
Gondolom, azt képzelik, hogy ezzel Orbán rendszerét sértik, de az igazság az, hogy Kádár rendszerét gyalázzák meg az ilyen megállapításokkal, aki igencsak kikérné – és joggal ki is kérhetné - magának, hogy egy lapon említsék egy szociopata maffiózóval.
Igaza is lenne.

Kezdjük talán azzal, hogy Kádár rendszere vállaltan diktatúra volt, a korabeli szóhasználattal a munkások, parasztok - ma munkavállalóknak, gazdáknak mondanánk őket, (a kisparaszt, a zsellér meg a cseléd átmenetileg még ciki), és a velük szövetséges értelmiség diktatúrája.
Bár személyhez kötődött – hálistennek Kádárhoz – nem személyi diktatúra volt, hanem a társadalom többségének diktatúrája.
Még akkor is, ha ez a többség akkor is apolitikus volt, ha akkor is csak a rántott libacomb érdekelte, még akkor is, ha a rendszer előnyeivel ugyan élt, de sokra nem becsülte azokat.

Orbán diktatúrája nem nyíltan vállalt, hanem sunyi diktatúra, mely azzal hülyíti az évek során inkább csak elbutult, mint okosodott népet, hogy az a rendszer, melyet képvisel, az demokrácia.
Hát lószart Mama, diktatúra ez a javából, sőt, diktatúrább Kádár társadalmánál is, mely legalább megkísérelte azt, hogy egy lyukból fújjon hideget és meleget, és megvalósítsa a kor fából vaskarikáját, a diktatúrán belüli demokráciát - a fogalom képtelenségéhez képest kiemelkedően jó eredménnyel.
Természetesen az Orbán féle diktatúra is osztálydiktatúra, a nagytőke diktatúrája, mely az ország lakosságának elenyésző részét képviseli, ám az ország vagyonának nagyon tekintélyes hányadát tudhatja magáénak.

Hivatalosan háromszáz főre teszik a számukat, de a valóságban talán kétszer annyian is lehetnek, hiszen nem minden vagyon jelenik meg a maga teljességében.
Hogy mindjárt kézenfekvő példát is említsek, az Orbán vagyon, mely mára feltehetően a legnagyobb Magyarországon, strómanok nevén, külföldön és névtelen értékpapírokban, részvényekben bújik el a nyilvánosság elől.

Orbánt ez a réteg juttatta hatalomra, ez a társaság tartotta lélegeztetőgépen a szocialisták regnálása alatt, ők pénzelték, és ők mozgattak a háttérből olyan politikai szálakat, melyek megakadályozták, hogy a Gyurcsány-típusú idealista népboldogítók sikeresek legyenek.
Elmentek egészen a puccskísérletig, és biztos vagyok benne, hogy csak a NATO fenyegető réme akadályozta meg őket egy kis vérontásban…
Persze, a technikák még nem voltak kifinomultak, a szereplők még lotyogtak, Orbán is kifejtette, hogy a nemzeti nagytőkés réteget kell preferálni, ha hatalomra akar kerülni.
Joggal nem szereti a multikat, azok kézbentarthatatlan népek, megbokrosodhatnak – lásd RTL-Klub - az pedig nem kívánatos.

Csányi is lebukott a politikába való közvetlen belekotnyeleskedésével, aki pedig keresztbe akart tenni nekik, az hamar a bíróság előtt találta magát, fülig bekenve szarral, melyet mire levakart magáról, már nem volt többé senki, mehetett MLM hálózatot szervezni és seggenfütyülő kínai gumikutyákat árulni.

A demokráciásdi remekül elfedte a pártokon átívelő összefonódásokat, érdekkapcsolatokat, melyeknek csak halványan felsejlő kontúrját mutatta meg a Simicska-Puch tengely, meg a hetven-harminc százalékos mutyi a beruházási összegek felosztása során, vagy Bajnai pénzügyminiszterének remek állása az OTP egyik érdekeltségénél.
Szóval bonyolultak itt a kapcsolatok kérem, és aki naivan azt kérdezi, hogy a szocialistákhoz közeli nagytőkések miért nem támogatják a baloldali médiát, ideje, hogy megtudják: a gazdasági összefonódás az oka. 

Hatszáz ember, kontra tízmillió – remek arány.
Kádár rendszerében ez az arány fordított volt, még ha a rendszer ellenfelei ezt vitatják is, bár meg kell jegyezzem, nagyon csendesen teszik, mert a valóság roppant nyilvánvaló.
A gazdag ma egyre gazdagabb, a szegény egyre szegényebb, a középosztály tíz körömmel kapaszkodik, hogy biztosítsa társadalmi státuszát, vagy legalább annak látszatának fenntartását, miközben látnia kell, az ő gyereke ebben a csodálatos új világban már csak csicskása lehet a leggazdagabbak gyerekeinek.

Falun a helyzet még durvább, és ha eszembe jut a rendszerváltás korának zöldbárózása, mikor a magyar falut felvirágoztató termelőszövetkezetek, állami gazdaságok vezetőit kellett eltenni az útból, hát nevetni vagy sírni támad kedvem.
Nem azért, mert akiknek a termelőszövetkezetek szétverése érdeke volt, ezt tették, hanem azért, mert a magyar paraszt annyira ostoba volt és ostoba ma is, hogy azokat isteníti, akik a huszonegyedik század hajnalán visszatuszkolták őt első kanyarban a ló segge mögé, hogy aztán úgy rántsák ki alóla a földet, mint cirkuszi bohóc alól a szőnyeget szokták.
Most ott ülnek a padlón és méltatlankodnak, hogy nem ők kapják a földbérletet, hanem az oligarchának nevezett bűnöző pereputtya, a műkörmös meg a tanítónéni.

Kádár idejében a falu működött, a mezőgazdaság nettó költségvetési befizető volt - két ország volt ilyen a világon, a másik Új-Zéland.
Ma nincs mezőgazdaság, csak földalapú alamizsna, a falvak vergődnek, a lakosság nyomorog, a hegyoldalakból ellopják a fát – és nem csak a cigányok, hogy félreértés ne essék – a talajerózió miatt bekövetkező árvizek hullámain meg ott tutajozik a Nemzet Esze, a Haza Megmentője, a Mi Maffiózónk.

Jogállam?
Ugyan kérem, illúzió.
Kádár rendszere rigorózusan betartotta saját törvényeit, melyek nem egyéni képviselői indítványra születtek, hanem nagy többségükben minimálisan is az érintettekkel és a szakmai szervezetekkel való egyeztetések és konzultáció után.
A fontosabb törvényekről társadalmi vita folyt, és egyetlen esetre sem emlékszem, hogy Kádár törvényt módosíttatott volna azért, hogy személyes akaratát érvényre juttassa.
A törvények pedig a többség érdekeit képviselték, elejét vették a hatalmaskodásoknak, a dogoknak szabályozott rendje volt, elő sem fordulhatott volna, hogy Kádár Keresztelő Szent Jánosnak álcázott szobrát felállítsák Budapesten, Kádár személyes ízlésére szabva.

A felállítandó köztéri alkotásokat zsűrizték, a szoborparkban elhelyezett Kádár-kori alkotások mindegyike magasabb esztétikai értéket képvisel a jelenlegi remekműveknél.
Hogy ne is menjünk tovább a Szabadság térnél, ott van mindjárt Ronald Reagan szobra, amelyiknél sokkal különbet láthatunk Madame Tussaud panoptikumában, és a viasz is mennyivel olcsóbb, mint a bronz…

A közoktatás, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer mind-mind jobban működött.
És akkor még nem beszéltünk a társadalmi mobilitásról, melynek felszámolása javában folyik, építgetik a hivatásrendi kasztokat, ahonnan nem lesz kitörés az alsóbb néposztályok számára.

A személyek közötti differencia is óriási, és nem Orbán javára.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Kádár nem volt egy ócska, enyveskezű maffiózó, magának nem gyűjtögetett, mint ez a Hibbant Hörcsög, politikusként pedig komoly nemzetközi tekintélye volt – nem csak a szocialista táborban.
Szerette a nép, de nem voltak imádói, ő maga a személyi kultuszt gyűlölte, nem is engedett teret neki.

Orbán emberileg nulla, éppen olyan ő a nagytőkének, mint neki Farkas Flórián.
Ha tartanak is tőle, de lenézik mélységesen – joggal egyébként, habár mára már egy közülük ő is.
Politikusként az országra ezidáig csak szégyent hozott, a nép fele nyomorszinten él, gyermekek tízezrei éheznek.
Ha visszagondolok a hajdani úttörőtáborokra, melyekben a gyerekek százezrei tudtak nyáron szórakozni, a vállalati és szakszervezeti üdülőkre, ahol a családok együtt örülhettek a nyárnak, hát elkeseredek.

Azt mondják néhányan, hogy hát igen, de most négyévenként új vezetőket választhatsz.
Aki beleles a legutóbbi választás megszervezésébe, ezen csak mosolyogni tud, különben is, Orbán már nem sokáig lesz miniszterelnök, szerintem két év múlva már a Sándor-palotában fog ülni, mint kormányzó, vagy a Nemzet Mozdonyának Vezetője, vagy valami ilyesmi – hat vagy kilenc évre választva, háromszori újraválaszthatósággal, trónörökös Gáspár. Demokratikusan, természetesen.

Szóval – félreértés ne essék – nem akarok én semmiféle kádárista restaurációt, hiszen a világ megváltozott, nem élek illúziókban.
De azt állítom, hogy Kádár társadalma jobban szolgálta az átlagember érdekeit, mint a mai politikai berendezkedés.
Ezért is méltánytalan a hajdani pártfőtitkár összehasonlítása ezzel a maffiózóval.

A politikust az minősíti, hogy tud-e adekvát válaszokat adni kora kihívásaira, népe érdekében.
Kádár tudott, a rendelkezésére álló lehetőségekből kihozta a maximumot, emellett ő komolyan is gondolta a munkásosztály hatalmát, neki ez nem csak üres lózung volt.
Mai utódai a cipőfűzőjéig sem érnek fel.
Kádár adott ennek az országnak huszonöt boldog, békés, nyugodt évet, mai utódai szétverték a nemzetet, állandó harcban állnak - leginkább saját megbomlott elméjükkel.

Az a minimum, hogy ha a ma problémáiról írunk, ne mossuk össze a huszadik század – de talán az egész magyar történelem egyik legsikeresebb politikusának személyét a ma harácsoló, erőszakos és gátlástalan bűnözőinek ócska figuráival, mert méltánytalan.
Ha azon sopánkodunk, hogy a magyar nép nem képes szembenézni a múltjával, akkor talán elvárható lenne, hogy a magyar értelmiség nézzen szembe legalább a közelmúlttal. 
Bruck András írása – ettől eltekintve -  remek, ajánlom elolvasásra mindenkinek…

:O)))

A TILTAKOZÁS MÉLTÓ MÓDJA

A mi Beszari Boldogságunk éjnek idején, suttyomban odacsinálta a Szabadság térre a német megszállás áldozatainak emlékműveként csomagolt mosóport, melynek rendeltetése, hogy ő, mint korunk Ágnes asszonya új utat szabjon a történelemnek, legalább utólag, de mindenképpen visszamenőleg.

A mű randa, szimbolikája hazug, de még a hazugságot is sikerült giccsesre formálni – látszik rajta, hogy a Vezér személyesen szabta meg a művész feladatát, akkor jönnek elő a semmiből ilyen rémálmok, mint a Nemzeti Színház, a Felcsúti Stadion vagy ez a Deutsch Papagei.
Mások is tudnak szart álmodni, mint például a Művészetek Palotáját Demján, de ő legalább megpróbál korszerűnek látszani, és az általa inspirált és személyes iránymutatása mellett készült giccs is felettébb korszerűen csillog-villog a külvárosi éjben.
Vezérünk ízlésvilágára viszont visszavonhatatlanul rányomta bélyegét a szülei első velencei útjáról hozott világító, forgó és zenélő gondola.

Az emlékműről magáról már sok szó esett, a tiltakozás is folyamatos volt ellene, a felállítása ellen felhozott érvek többsége is helytálló és kikezdhetetlen.
A tiltakozás választott formája is elegáns volt, az Eleven Emlékmű visszaemlékezései megrendítőek, az aktivisták fáradhatatlanok.
Le a kalappal mindenki előtt, aki időt és energiát szánt arra, hogy megpróbálja a társadalom figyelmét erre a szégyenteljes szerecsenmosdatásra irányítani.

Mégis, a tiltakozás társadalmi visszhangja nem érte el azt a szintet, mely ma reggelre odahozott volna két-háromszázezer embert, akik aztán eldönthették volna az emlékművel együtt, sasostól-mindenestől a vitát.
A tiltakozás „lelke” volt az a két hölgy, akik közleményt tettek közzé, mely szerint a tojásdobálás nem volt méltó a tiltakozás méltóságához, ami annyiban igaz, hogy valóban, túl kevesen dobálták a tojást, ha többezren teszik, hatásosabb lett volna.
Hiába, jobbról ebben jobbak, emlékezzünk csak vissza Demszky beszédeire a Petőfi-szobornál, vagy 2006. október 23.-ra, amikor az Orbánpuccs szétverte a várost, jóllehet, ott aztán nem ért erkölcsi sérelem senkit.

Ez a pocakos diktátorocska az erő megszállottja, és ha nem érez magával szemben erőt, akkor elpofátlanodik.
Teljesen irreális arra várni, hogy majd felébred benne a demokrata, ez az ember nettó szociopata maffiózó, a tetejébe most dühös, mert ellopták a mobilját, benne a grazi klinika telefonszámaival – kínos…

Nagyobb baj az, hogy a társadalom hallgat, és nem lehet pontosan tudni, hogy miért.
Talán csak megtippelni lehet, de az eléggé kiábrándító eredményt hoz.
Úgy érzem, hogy a magyar társadalom még mindig éretlen a saját múltjával való szembenézésre, helyette mindenféle önfelmentő ötletekkel próbálkozik, Orbán meg ismeri a vidéki magyar mentalitását.

Úgy érzem, ezt az ügyet a táradalomban a zsidók belügyeként kezelik.
Nem közelítenek hozzá ellenségesen, de nem is mozdítja meg őket - az átlagmagyarnak remekül megfelel az, ha szégyenét ráfoghatja a nyuszira, a német megszállásra vagy Gyurcsányra.
Ezt az igényt igyekszik kielégíteni Orbán, aki ezek után még majd azt is elmondhatja, hogy lám, a hálátlan zsidók, akiket megmentett Horthy, akik elhunytjainak ő állított emléket, de ezeknek semmi sem elég.

Az egyszerű ember talán meg sem érti azt, hogy mekkora bűn gyilkos és áldozatának összemosása, csak azt látja, hogy ott az a szép szobor a turullal vagy mivel, oszt ezek a zsidók le akarják rombolni.
Nem kell azt gondolni, hogy a különféle pártok talpasai rosszindulatból mondják, amit mondanak, ők hiszik is sajnos azt a sok sületlenséget, amit beadagol nekik a médiamonopóliumra szert tett Orbán meg Vona, ebből kibillenteni őket nemigen lehet.
A magyar lovasnemzet, a zsidó gazdag, a cigány meg lop.

Szomorú ez, de nagyjából így van, még szomorúbb, hogy a demokratikus oldalnak nincs ellene hatékony gyógyszere, mert el van foglalva egymás rugdosásával, másrészt meg a magyar olyan igazodós fajta – nincs most kedvem Kanadába emigrálni…
Ami meg a módszertant illeti, nem hiszem, hogy száz harcos nőnek kellene felvennie a harcot a Fradi szurkolóival.
Márpedig ne legyen kétséges, hogy ha a szobor körüli cirkusz tovább folyik, akkor Orbán szabadon fogja engedni pitbulljait, mint tette a Fidesz szákháznál szervezett tüntetés idején is.

Más módszerek kellenének, nemzetközi nyomásgyakorlás, valódi tömegtüntetés, de ilyenre mostanában nem fog sor kerülni, mert baloldalinak lenni ma nem trendi, ma a civil a menő, kár, hogy rohamcsapatokkal való konfliktusból eddig még egyetlen civil erő sem jött ki jól.
A Szír-csoport tradícióinak felélesztése is megoldás lehetne, de attól tartok drágább lenne a leves, mint a hús, mert erre való hivatkozással még a maradék vékony kis máz is lekopna az Orbán-féle demokráciának nevezett sunyi diktatúráról.

A legnagyobb félelmem, hogy ez az ügy is Nagy Navarro Balázsék ügyének sorsára jut, akit rövid idő után mindenki magára hagyott, azok is, akiknek érdekeiért kiállt és kiáll ma is.
Szóval nem lehet hagyni, hogy ez az ügy elaludjon, de párhuzamosan ezzel el kell magyarázni sokszor és sokféleképpen, hogy miért káros a történelemnek olyan közelítése, mint amelyet ez az emlékmű szimbolizál.
Senki ne higgye, hogy a történelem – lényegét tekintve - nem ismételheti önmagát, dehogynem.

A magyar társadalom nem készült fel a demokráciára, ennek oka a nyomor is.
Akinek nem telik libára, annak a demokrácia semmit sem mond, ellenben remek vevőre találnak benne az olyan tanok, melyek arra bíztatják, hogy vegyük el a libát attól, akinek van – hát nem egy korszerű társadalomszervezési modell, ami azt illeti.
Most harcias nyilatkozatokat hallhatunk, hogy az ellenzék választási győzelme esetén ez a sas repülni fog, de ha a budai turulra gondolok, akkor ebben azért nem vagyok túlzottan biztos.
Túl sok szobornak kellene már helyet változtatni, túl sok újabb feszültséggel járna, márpedig ez egy fáradt, meghasonlott és apatikussá vált társadalom, legfeljebb azzal lehetne lázba hozni, ha telefonos szavazással lehetne eldönteni, hogy melyik szobor kerüljön lebontásra, aztán a bronz lenne a nyertes díja.

Türelmesnek kell lenni, a történelmünkkel való szembenézés igényének belülről kell fakadni, de ez nem holnap lesz, hiszen a jövővel és a múlttal való egyidejű szembenézésre jelenleg csak Matolcsy képes…
De azért ne adjuk fel…

:O)))

REKULTIVÁLT MSZP

Szombat este van, kilenc órakor a teraszon még mindig 29 fok a hőmérséklet. 

Ha valamit, hát az ilyen időjárást talán az Úr is pártmegújításra találta ki, de, hogy nem bloggerkedésre, az tutifix.
Mindenesetre a szocialisták éltek a remek lehetőséggel és megújították magukat, lett is délutánra dínom-dánom, fecerunt magnum áldomás, lett új pártelnök, elnökhelyettes, alelnök - három is, ahogy illik.

Úgy látszik, egy párt jelentőségének csökkenésével fordított arányban növekszik vezető tisztségviselőinek száma.
Ilyen tekintetben azért még van tartalék a szocialistákban, hiszen segédalelnököt és vice-alelnököket, továbbá pártsámánt és új pártpénztárost nem választottak, ami nagyon helyes is, hiszen mire is menne a világ, ha mindenhol új arcok fogadnák a betérő barátokat!
Benéz például Simicska, aki már például ezt a Velez gyereket is nehezen szokta meg, pedig róla tudhatta, hogy bármi baj van, akkor a háttérben ott áll a fiatal versenyző régi atyai barátja - hihetetlen rutinja van a pártpénzek terén, - ha most a pártpénztárnoki irodában új arcot találna, hát megnézhetnék magukat a szocik.

Merthogy a hatalom kérdése párton belül is a régi recept szerint megy, akinél a pénz, annál van a hatalom is, márpedig ameddig nincs tisztességes pártfinanszírozás, addig minden pénz útja a pártpénztárnok környezetében található zsebek egyikébe vezet.
De így semmi gond nincs, igazán indokolt az új pártelnök szinte parttalannak mondható optimizmusa.
Magam is úgy gondolom, hogy amikor a gazdasszony a libát a hóna alá csapja, majd az optimista jószág fejét saját szárnya alá hajlítja, másik kezében a kést lengeti, akkor még mindig van esélye a már régen domesztikált optimista jószágnak, hogy felszárnyaljon a magas égig – megengedem, az esély mértékéről lehet vitatkozni...

Tóbiás pártelnök megígérte tagságának, hogy a szoci név megint szép lesz, méltó régi nagy fényéhez, mit rákentek a századok, lemossák a gyalázatot.
Székfoglaló beszédében csupa-csupa megújulást valószínűsítő dolgot mondott, aztán meghatározta önmagát – ki nem fogja senki találni, hogy kivel szemben: Gyurcsánnyal szemben.
Nem, nem Orbánnal szemben – Gyurcsánnyal szemben.
Hosszasan taglalta, hogy mire kapott felhatalmazást és hogy mit nem akar, éppencsak azt nem mondta, hogy nem akar olyan lenni, mint Gyurcsány, de hát ezt felesleges is lett volna mondania – már első pártelnöki nyilatkozatából is világosan kiderült, hogy erre esélye sincs.

Úgyhogy, business as usual, megnyugodhatunk, az új pártelnök feltűrte az inge ujját, éppencsak, hogy  a tenyerébe nem pökött, ezt majd talán később, mikor a szervezetet a régi megyei elnökök megújítják.
Botka lett a választmány elnöke, mecsoda meglepetés, - ő továbbra is úgy ül Szeged ormain, mint egy türelmes dögkeselyű, mely megvárja, míg a csorda utolsó állata is elhullik és csak utána tárja ki szárnyait.
Azt hiszem, ezt a témát már így is túltárgyaltuk, a pártveteránok Deák Ferenc Köre sem hozott megváltást, ebből meg az a tanulság, hogy a parttalan humanizmus sehova sem vezet, legfeljebb a Politikatörténeti Intézetbe, amelynek élére majd kerül az izgága Földes helyett valami Fidesz-konform történész, aki a zsebében megtalálta szocialista gyökerét, oszt akkor megnézhetik magukat!
Méghogy Deák Ferenc! Méghogy kör!
Csapják a hónuk alá a járókereteiket oszt ballagjanak el ütemesen, Kovács, maga meg ne zavarja itt a megújulást az állandó tenniakarásával, meg a kiterjedt nemzetközi kapcsolataival, maga üljön le!
Na!

Valószínűleg lesz új logo, visszajön valamilyen formában Baja, de hát ez legyen már a szocialisták baja…
Tíz óra van, befejezem az írást, a teraszon most huszonhét fok van.
Igyatok hideg vizet, sokat, egyetek jó hidegre hűtött görögdinnyét, ilyen hőségben hamar felszalad az a vérnyomás, és ehhez még csak a szocialistákra se kell gondolni.

:O)))

SETÉTSÉG

Azt nyilatkozta Setét Jenő cigány szociális munkás,

hogy ”a pártok a legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot akarják kivenni, politikai prédának tekintik a cigányokat.
Setét Jenő jogvédő, az „Ide tartozunk!” roma közösségi hálózat alapítója és szervezője attól tart, hogy a miskolci Pásztor Albert támogatása nem egyedi eset, hanem akár a baloldalon végrehajtott stratégiaváltás része is lehet.
A romák számára egyetlen lehetőséget lát: tömegek mozgósítására képes önszerveződést kell létrehozni.”

Elspekuláltam – talán igaza van, habár én azért nem gyömöszölnék be egy fazékba mindenkit, nem mosnám össze a pártokat és nem követném a ma oly trendi elvet, mely szerint ezek mind egyformák – nem egyformák.
A cigánysághoz való hozzáállásuk sem egyforma, a cigánysággal kapcsolatos szándékok őszintesége sem egyforma, cigányságot képviselő politikusaik minősége sem egyforma.
Szóval ezt a „mind egyforma” szöveget hallani egy cigány szájából, aki állítólag éppen az ellen a nézet ellen küzd, mely szerint a cigány mind egyforma, bűnöző, koszos és büdös, továbbá élősködő – meglehetősen furcsa.

Az még furcsább, hogy negyed század alatt felhalmozható politikai tapasztalat sem elég arra, hogy ráébredjen – az ő ellenfelei nem egy demokratikus pártban vannak, még ha neki nem is tetszik a volt miskolci rendőrkapitány egy öt évvel ezelőtti nyilatkozata.
Hát, nekem meg nem tetszik egy cigány aktivista politikai fellépése, aki harmadmagával ott szambázott a téren, olyan táblával, melyen azt kérdezi, hogy zsidózó polgármester-jelöltje is lesz-e a tüntetést szervező pártnak.
Hát, fel vagyok én is háborodva, mert ezzel azt mondta ki tulajdonképpen, hogy a DK a zsidók pártja, akik a saját érdekeiket védik, de őket, cigányokat nem.

Szerencsétlen ügy ez, akármerről nézzük, és bár a néhány papírlap kinyomtatásába nem kellett túl nagy energiát fektetni, de azért a kevésért is kár volt.

Ostoba dolog Pásztor Albertet rasszista szerepbe szorítani, mert nem rasszista ő, hanem egy tárgyilagos ember, nyilatkozata idején éppen rendőrkapitány.
Olyan ember, akinek egy tájékoztatójából kiragadott mondata nem szolgáltathat alapot erre, hiszen éppen ennyi erővel Lakatos Attila cigányvajdát is meg lehet vádolni rasszizmussal, Setét Jenőt antiszemitizmussal, a római Pápát homoszexualitással, és így tovább.
Harlemben a helyi rendőr a fekete bűnözőkkel harcol, merthogy ott övék az utca, Miskolcon meg a betelepített cigányok bűnözőké az Avas, hát róluk szól a bűnüldözés, és a rájuk jellemző elkövetői magatartásról.

Setét & Co. addig-addig erőlködik, míg  csak el nem jutunk odáig, hogy egyetlen igaz ember él csak Magyarországon, kinek ablaka a Parlamentben éjjel is világos - a Vezér értünk dolgozik….
Ha valaki politikusnak áll, akkor az lásson is a pályán, próbáljon összefüggéseket keresni, ne csak handabandázzon.
A cigányság mai problémája nem Pásztor Albert, ő csak arra jó, hogy egy cigány vezető őt támadva odatörleszkedhessen egy politikai csoporthoz, mely ennek nagyon örül, hiszen tagjai egyrészt végre be tudják azonosítani a cigányt, ha szembejön velük az utcán: kerekded, barna bőrű és táblát tart a kezében.
Másrészt nem csak cigány ez a cigány, hanem remek hivatkozási alap is: lám, a cigányok is megsértődtek…
Setét Jenő – gondolom, ő ezt nemigen veszi észre, vagy nem érdekli - eszköz egy politikai játszmában, melynek célja Gyurcsány eltávolítása a politikából.
Ha tudja, szégyellje magát, ha nem tudja, akkor meg adja valaki végre a tudtára.

Huszonöt év telt el a rendszerváltás óta, tenger pénz ment el célzott támogatások és kamupályázatok formájában az eleinte ilyen formában nem is létező cigánykérdés megoldására, minden haszon nélkül.
Volt telepfelszámolási program, ahol ügyvéd, OTP ügyintéző és cigányvezető kéz a kézben fosztották ki a cigányokat, voltak munkahely-teremtési támogatások, osztottak kislibát, adtak földet, melyet a Sztalinyec sem volt képes feltörni, a pénz elfolyt kézen-közön, a cigány meg kiszolgáltatottabb ma, mint az elmúlt hetvenöt évben bármikor is volt.
Ez a többségi társadalom bűne, de bűntársak benne a Setét Jenők is, akik részt vettek a bazinagy cigánymutyiban.

Abban igaza van Jenőnek, hogy a politikai pártok a cigányságot eszköznek tekintik, de a helyzet kialakulásában nekik is tetemes részük van.
Tiz-húsz évvel ezelőtt még bátran írhattam, hogy cigánykérdés, mint olyan nem létezik, ellenben létezik szociális kérdés, foglalkoztatáspolitikai kérdés, oktatási kérdés, népesedéspolitikai kérdés – mára már ez érvényét vesztette, mert ma már vannak falvak, melyek teljesen elcigányosodtak.
Vannak városrészek, melyek teljesen elslumosodtak, a lakók pedig élik a gettó boldognak éppen nem mondható életét, nézegetik egymás nyomorát, nincs munkájuk és nincs előttük sem perspektíva, sem normális életvezetési minta.

A mindenkori hatalom megnyugtatta a lelkét azzal, hogy szétosztott párszáz, esetleg párezer milliót a cigányvezetők között, keresztet vetett rá, aztán a pénz hamar eliminálódott.
Az volt a szép elképzelés, hogy majd ennek segítségével a cigányság kihúzza magát a saját hajánál fogva a bajból, ami persze nagy marhaság volt.
Főleg egy olyan országban, ahol a többségi társadalom is éppen csak középső csoportos abban az óvodában, ahol a demokráciát el kellene kezdeni tanulni, a cigányság meg éppenhogy csak kiscsoportos.

Egy büdös buznyák nem sok, annyit sem adnék a sokszor büntetet előéletű, vagy éppen kegyelemmel mentesített cigányvezetők kezébe, egy cigány klánt sem engednék belekotorni a pénzesládikóba, hanem minden kiadott fillérnek megkérném az ellenértékét.
De rengeteget adnék, mert ezen nem lehet takarékoskodni, hiszen ha kitermelünk egy képzetlen, fegyelmezetlen, munkára alkalmatlan réteget, a magyar jövőt skótoskodjuk el.
Viszont a pénzt, mint az Unió a támogatásait, csak pályázat alapján, konkrét célra és szoros elszámolás mellett adnám, szinte napi ellenőrzéssel, kikötve, hogy a pénzen nem lehet sem tanulmányt vásárolni, sem utazgatásokat meg tapasztalatcseréket támogatni, cigányszervezetet is csak a működését segítő dologi eszközökkel.

Viszont lehetne a gyerekeknek számítógépet adni, sportfelszerelést venni, tankonyhát berendezni, szociális munkásokat fizetni, a rászorulóknak ételt, ruhát, tankönyvet adni.
Ha az egyetemeken kancellárt neveznek ki a sok felsőfokú végzettségű fölé, akkor miért lenne probléma, ha a cigányságra költendő pénzt is ellenőriznék, mégpedig nem utólag.
Ami meg az önszerveződést illeti: volt rá negyed századuk Setét Jenőéknek, az eredmény nulla, akkor most meg kellene próbálni nem a cigányságra bízni az önmentést, hanem hozzáértő szakemberekre – pedagógusokra, szociológusokra és épeszű, ép szemléletű gazdasági szakemberekre.
Setét Jenő meg egyelőre segítse őket, hátha együtt többre mennek.
Persze lehet, hogy rosszul képzelem…

:O)))