KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET!

BÉKÉS, NYUGALMAS, KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDENKINEK!

:O)))

A NYÚL FOHÁSZA

Legszentebb Kanálfülű, ott fenn a mennyben!
Bocsáss meg nekem arcátlanságomért, hogy én, a legeslegszürkébb házinyúl hozzád fordulok fohászommal!
Hozzád, ki  mindennapi káposztánkat adod minékünk, s ki úr vagy minden cselekedetünk felett!
Jól tudom, rengeteg a te dolgod, nem törődhetsz minden tapsifüles egyéni problémájával, mégis úgy érzem, talán segítek neked, ha beszámolok kiterjedt családom gondjairól.
Mi, magyar nyulak itt élünk, rágjuk az árvalányhajat, a sárgarépát, a káposztát, kinek mikor mit juttatsz a te végtelen kegyelmedben már egy évezrede a Kárpát-medence rónáin.
Hogy sorsunk felhőtlen lett volna, azt nem mondhatom, hiszen migránsként érkeztünk ide, aztán invaziv módon reátelepedtünk az itt őshonos luki nyulak nyakára, úton-útfélen elháltuk leányaikat, asszonyaikat, sőt nagymamáikat is - jó nyúl - mint tudjuk - nem válogat, ugye...
Aztán az élet persze nem csak dínom-dánom, jöttek errefelé mások is - flamand nyulak, német nyulak, orosz óriás nyulak, és egyik sem tagadta meg fajtánk jellemzőit, dobbantottak szorgalmasan, mi meg szaporodtunk és keveredtünk, mint a nyulak, mára már valódi magyar nyúl nincs is, csak mindenféle turmix.
Népünk javát háziasította az ember, aki ez ellen tiltakozott, azt tarkóncsapta, és pörköltté lényegítette, így aztán aki a népnevelést túlélte, az génjeibe írta a konformizmust, a megalkuvást.
Mi ritkán lázadtunk, eredményesen meg soha, a mi forradalmáraink általában elakadtak forradalmáraink  saját érdekeinek érvényesítésénél - tisztelet a kevés számú kivételnek.
Azért elvergődtünk valahogy, gyermekeink kijárták az ugróiskolát, okosodtak a torzsatudományokban, egy darabig úgy érezték, hogy sorsuk minden évben egyre jobb lesz, egyre kevesebbszer került elő a bogrács, melyben oly sok derék tapsifüles végezte hajdan - békésen festegethettük pirosra tojásainkat, rághattuk a sárgarépát.


De mostanság valami megváltozott, ó Nyulak Ura! 
Ez a változás nem sorsunk jobbra fordulását hozta, ellenkezőleg!
Tudom, bűnösök vagyunk mi - a mohóság és önelégültség bűnébe estünk.
Elfeledve múltunk megpróbáltatásait hittünk a rókák és mohó társaink szavának, nem becsültük meg azt, ami a mienk volt, hanem a számunkra festett szép, színes légketrecek iránt lelkesedtünk, mígcsak ránk nem csapták annak rácsos ajtaját. 
Dús káposztaföldjeinket privatizálták, gyönyörű sárgarépamezőinken megjelentek a külföldi nyulak, akik megvették azokat néhány fabatkáért, mígnem a végén ott álltunk csupasz farkincával, nem maradt semmink, és még örülni is illett ennek.
Túléltük ezt is, hiszen igényeink nem túl magasak, és mint már említettem, génjeinkben ott lapul az óvatos és sunyi megalkuvás, no, meg az irigység is, mely akadálya annak, hogy egymást segítve mindannyiunk számára élhető rétet hozzunk létre.  
De még ennek dacára is, egymás szőrét tépve és sok felesleges makogással, lassan és döccenőkkel haladtunk azért előre, egészen a legutóbbi időkig, mikor is megjelent körünkben és megszerezte a hatalmat a Vérnyúl.
Nem mondom, ravasz egy dög, a róka iparitanuló lehetne nála, de ravaszságát nem a mi felkelkáposztásíttatásunkra használja, hanem a saját családja érdekében - tegyük hozzá, mértéktelenül és gátlástalanul.
A vérnyúl kezdetben olyan volt, mint egy közülünk, elkápráztatott bennünket éles eszével és fiatalságával, majd néhány logopédus segítségével megtanult beszélni is, ettől kezdve pedig nem volt megállás. 
Lopni ugyan az első perctől lopott, de azt hittük, mértéktartó lesz - hát nem így alakult.
Amit nem vitt el a német meg a holland óriás, azt mind ő lopja el, tavat, földet, erdőt, és nincs apelláta, az adásvételi szerződések megkötésének módját a Keresztapa című filmből tanulta.
Mi meg közben egyre szegényebbek leszünk, kivéve azokat, akiket felhasznál, hogy hazudjanak helyette, mert egyedül nem bírja már a megterhelést.
Közülünk sokan még ma sem látják, hogy kihasználja és kifosztja őket.
Arra hivatkozva, hogy a magyar nyúl a legszebb, legokosabb a világon kiforgatja őket a gereznájukból.
A nyúlság kevésbé értelmes részére ráhozza a frászt, azzal riogatva őket, hogy a káposztaföldjeinket el akarja orozni egy idegen nyúl, mely nem téged imád, hanem más Istent favorizál.
Közben teleépítette az országot futópályákkal, mert azt hallotta, hogy volt valaha itt egy nyúl, melyik az agárversenyek sztárja volt, és azt képzeli, hogy hasonlít rá.
Azzal is ámítja a nyúlságot ó Nagy Tapsifüles, hogy nem te hozod el nekik a fényt, hanem egy új fajta, a Keleti Paksifüles, mely nem csak fut, de világít is...
Mostanában a gazdagabbaknak állandóan dobbantani is kell, hát ki bírja ezt energiával?
A szegény meg dobbanthat éjjel-nappal, akkor sem ad neki semmit, egy tépett káposztalevelet sem.
És mi lesz, ha valaki egyszer tarkóncsapja? 
Ki neveli fel a pénzértcsinált árvákat?
Uram, kérlek, mihamarább vesd be ellene Antiochiai Szent Kézigránátodat, még mielőtt az országunkat úgy, ahogy van, felpakolja ás átköltöztetni Ázsiába, mi meg itt maradunk széna, káposzta, répa és ország nélkül.


Tudom, sokat vétettünk ellened, de a te nagylelkűséged határtalan, hát tedd meg nekünk, hogy a mi potrohos vérnyulunkat áthelyezed a Pokolba, az üstökhöz tesztpilótának, a repüléshez úgyis vonzódik.
Kérlek, adj nekünk kis nyugalmat, és ha mellé jut még kis káposztatorzsa is, hát annál jobb!


Imádlak Uram, tekints barátságosan a te kanálfülű, gombfarkú népedre!

:O)))

CHÁG KÁSER VESZÁMÉÁH

Minden kedves zsidó barátomnak!

:O)))

TAVASZI SALÁTAPOSZT

Rengeteg dologról lehetne írni, de minek?
Azért nehéz ma a politikai blogger élete, mert a politika a vallásháborúk alatt szünetel, ilyenkor a hit lép elő mindent meghatározó tényezővé, a hit pedig nem tűr kételyt, nem tűr kompromisszumot, a hit az ellenfél életét követeli, különösen akkor, ha a hívők egy része már régen kilépett a normális gondolkodás keretei közül és egy, a valóságtól alapjaiban különböző másik síkon éli életét.
Ezért aztán most nem is szenvedek azzal, hogy a józan észre apelláljak, mindössze néhány megjegyzést szeretnék tenni Abszurdisztán mai állapotáról, Übü király birodalmáról.


Lehet, túlzottan provinciális a világlátásom, de attól tartok, hogy gond van errefelé az anyagi  források elosztásával.
Két kézzel szórja a pénzt a mi kis diktátorunk, amerre lép, arra futball-akadémia bújik ki a földből, mindenféle szigetecskét, csóringer országot tömünk pénzzel, ki tudja, milyen ellenszolgáltatásért, jövőbeli búvóhelyért...
Tudom, fontos dolog a humanizmus, de az azért már mégis túlzás talán, hogy templomok építésére adunk pénzt - milliárdokat - Mexikóban. 
Emellett üldözött koptokat - ezer családot állítólag -  is importáltunk, ezek a migránsok a mi migránsaink, akiket Egyiptomból és Irakból fogadtunk be, megadva nekik a magyar állampolgárságot, gondolom mind magyarabok, esetleg sumérok.
Hogy ma hol élnek? Ki tudja - talán magyar útlevéllel Berlinben...
Emellett persze árultuk is az állampolgárságot boldognak, boldogtalannak, csak fizetőképes legyen.
Egyébként ki lettek tömve a magyar egyházak is pénzzel, nem is csoda, hogy semmiről nincs véleményük, kussolnak és lapítanak, közben lassan olyanok vagyunk keresztényben, mint Irán mohamedánban, holnap lehet elkezdeni a harcot az egyházt és állam elválasztásáért. 
Várható lassan a magyar egyházak összevonása is, anglikán mintát követve, ahol az egyház feje az angol uralkodó.


Nagyon tetszik a történelem újraértelmezése is, meg az ehhez kapcsolódó attrakciók.
Nagy Imre szobrának helyére felállítják az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékművét három milliárdért, emlékeztetve a népet, hogy mostanság átmenetileg győzött a fehérterror, és mélyen kussolva arról, hogy többnyire a kisantant hadseregei elleni harc idején a hátországot bomlasztó, sok esetben fegyverrel a hatalom ellen lázító és lázadó ellenforradalmárok voltak ezek az áldozatok.
Merthogy Horthy és vitézei a harc idején Szegeden pezsgőztek, meg szervezkedtek, és a támadókkal csak a Tanácsköztársaság csapatai mertek szembefordulni, akiket aztán vitézül el is árultak a vezérkar ellenforradalmár tisztjei, meg a dicső Székely Hadosztály.
Lehetett volna - ha már éppen ez lenne ma fontos - olyan emlékművet állítani, melyen ott szerepelnek együtt a vörös és fehérterror áldozatai, merthogy az ember mindig áldozat, sokszor eszméi áldozata, az áldozatok pedig egy megosztó politikai térben újabb és újabb áldozatokat generálnak.
Száz éves történeteken ideje lenne túllépni már, de nem lehet, hiszen jön Trianon centenáriuma.
Nem mondom, felemelőbb lenne a Magyar Királyság állampolgárának lenni, mint egy közepes méretű európai országénak, de hát a történelem így alakult, ezt dobta nekünk a gép, melyet egyébként igen szerencsétlen kézzel és nulla szakértelemmel buheráltak politikusaink évszázadok óta.
Hogy a nemzetiségek elnyomottnak érezhették magukat saját hazájukban, arról a magyar állam szupremácia iránti elkötelezettsége tehet, a nemzetiségek iránti lenézés és követeléseik figyelmen kívül hagyása csúnyán visszaütött.
Az I. Világháború sem nevezhető a magyar diplomácia sikertörténetének, egyébként meg örülhetünk, hogy ennyit meghagytak nekünk az országból, mely a nemzetiségekkel közös hazánk volt, ameddig ezt ők is úgy érezhették.
Most Trianon emlékére megépítik a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét a Parlamentnél a föld alatt, ötmilliárdért, falára fel lesz vésve az összes elcsatolt település neve - gondolom, örülni fognak neki az utódállamok nacionalistái.
Csak azt nem tudom még, hogy hogyan lehet majd ezt is átköltöztetni a Szoborparkba, a vad geszti bolond szobra mellé...


A Népszavát megvette Leisztinger Tamás nagyvállalkozó, akit a baloldalhoz kötődőnek tart a közvélemény. 
Már az is szép lenne, ha maradnának az újságírók, ami úgy hat hónapi biztosan így lesz, aztán majd kiderül.
Mindenesetre Leisztinger is jobban tette volna, ha tíz évvel ezelőtt megveszi valamelyik baloldali lapot, ma már a beszűkült mozgástérben, hogy finoman fejezzem ki magam, nem lehet nagyon ugrálni, Leisztinger meg tudja, hogy hol a határ a NER piszkálásában.
Puch Lászlótól vette meg a lapot, úgy látszik, hogy a politika ősbölénye sem számít sok jóra a közeljövőben, Orbán egyre vadabb lesz, csicskásai sem szelídülnek, hiszen egyre több a rettegnivalójuk, egyre pofátlanabbul dugdossák a lopott pénzt, mindenféle szigeteken, mindenféle befektetési formákban. 
Ezektől visszavenni a lopott holmit nagyon nehéz feladat lesz majd egyszer, amikor a nép felül tud emelkedni a számára oly kedves gyűlölködésen, torzsalkodáson.
Lesz-e erre alkalmas ember?
És lehet-e ez az ember a szó klasszikus értelmében vett demokrata?
Farkas ellen medve veheti fel a harcot, de van itt ilyen jellemű jelölt?
Persze majd lesz, hisz a társadalmi változások mindig kitermelik a változásokhoz szükséges történelmi személyiségeket, hát várjunk rájuk türelemmel...


Most volt a költészet napja, hadd ünnepeljük egy aktuális verssel - elmondja Latinovits Zoltán...

:O)))

FÉLÜNK ÉS MEGHALUNK

Azon töröm a fejem, hogy mi lesz, ha Soros mégsem örök életű, és egyszercsak, váratlanul visszaadja sötét lelkét a Sátánnak.
Lehet,  félbehagyott művet hagyna utódjára?
Vagy nincs is mű, mert a helyiérdekű ördögűző az oroszok után a Sátánt is hazazavarta?
Azért van ok az aggodalomra, merthogy az ördögűzés bonyolult és nehéz tudomány, az eredmény meg kiszámíthatatlan, van úgy sokszor, hogy a Sátán győz.
De van olyan is, hogy maga a Sátán ölti fel az ördögűző történelemből évezredek óta  jól ismert gúnyáját, és Istenes dumákkal hülyíti az Úr együgyű teremtményeit, hirdetve, hogy majd ő megvédi őket az ördögtől.
Azok meg mennek utána, mégha az ördögűző csuhája alól ki is lóg a lóláb, melynek tövénél ott lengedezik az istenfélő polgár jutalma erős hitéért.
Mindenesetre a Sátán tudja, hogy az ember életének egyetlen dolog ad valódi tartalmat, ez pedig a félelem.


Szeretünk félni, létszükségletünk szinte a félelem, ha éppen nem kell félnünk semmitől, csak pislogunk tanácstalanul, mint a luki nyúl, mikor üres a mező...
A félelem jó, a félelem eligazítást ad olyan esetekben, mikor cselekednünk kellene, mert azonnal  tudjuk, hogy ki vagy mi ellen kell védekeznünk. És mennyivel egyszerűbb a világ, ha van, aki eligazít bennünket ebben a fontos kérdésben...
A védekezés formája magyar sajátosság - népünk ezt ellenfelünk háta mögött térdre ereszkedve, vad nyelvcsapásokkal végzi, gondosan odafigyelve a csapások egy speciális rózsával megjelölt pontos helyének kiválasztására.
Féltünk hajdan a tatároktól - ellenük a tengerig futva, félelmetes hátunkat mutatva  harcoltunk, aztán féltünk a törököktől, ezért is neveztük országunk egy részét hódoltságnak és nem harcosságnak, féltünk a Habsburgoktól, akik királyokat adtak nekünk - utódaik ma errefelé várják sorsuk jobbra fordulását.
Féltünk az oroszoktól, akik internacionalista kötelezettségüknek eleget téve 1848-ban puskalövés nélkül besétáltak a világosi síkig, aztán féltünk tovább. Félelmeink megszüntetése érdekében az I. Világháborúban nyakunkra húztuk a Bruszilov-offenzívát, a II. Világháborúban pedig Ukrajna megszállóiként vitézkedtünk, melynek következtében ismét beballagtak az orosz csapatok, de már nem puskalövések nélkül.
Aztán 1956-ban is esett néhány lövés, utána meg hosszú ideig csend és Varsói Szerződés, meg barátság, egészen addig, míg I.Viktor Mihály ki nem zavarta őket.
Aztán egy darabig nem féltünk, csak a rendszerváltás után éledt fel a régi, ismerősen kellemes érzés, hisz oly kevesen szeretnek térképet nézegetni és még kevesebben kulturáltan viselkedni.


Másoktól nem nagyon féltünk, pedig talán nem lett volna baj, hiszen fél évszázaddal a világháború után nagyobb anyagi kárt okoztak az országnak, mint a háború.
A rendszerváltásig volt egy ország, melyet hazánknak nevezhettünk, most vendégek vagyunk a saját hazánkban.
A helyzet olyan, mintha a lakásodban az utolsó sámli is másoké lenne, te pedig takarítónője vagy az új tulajdonosnak, akitől persze lop a közös képviselő.
Te meg méltatlankodsz, mert téged nem engednek lopni, vagy mert még mindig nem fogtad fel, hogy az asztal hiába áll a szobád közepén, az már nem a te asztalod, de még raktározási díjat se számíthatsz fel érte, mert a lakás sem a tied már.
Erre most bedőlsz a kis potrohosnak, aki egyszer már részt vett a lakásod elkótyavetyélésében, most meg a megváltó szerepében tetszelegve rugdal a szakadék felé, az országgal együtt.
Amit eddig még nem loptak el, azt majd ellopja ő.
Telhetetlen, pofátlan és arrogáns, igaza volt Dávid Ibolyának, olyan, mint a mesebeli kisgömböc, felzabál mindent, ami az útjába kerül.
Ami a legfelháborítóbb, az a mocskos mentalitása, ahogy a legelesettebbekkel bánik.
Ahogy kizsigereli a nyugdíjasokat, ahogy a szerencsétlen sorsú állami gondozottak lába alól kihúzza a szőnyeget.
Ahogy a gyerekekkel bánik.
Ebben az országban minden megyének volt gyermektábora, ifjúsági tábora, ma egy sincs, ellopták Zánkát, a beszélő fóka megkapta Csillebércet, a sok botlábú fejenként egy stadiont, a román, ukrán államnak adót fizető magyarok úgy ki lettek sámfázva lóvéval, mintha itthon nem létezne gyermekszegénység, nem élnének létminimum alatt tengődő nyugdíjasok, és nem lenne egyre félelmetesebb a ránk ásító holnapi nyugdíj-probléma.


A pesti, meg az agglomerációban élő kispolgár pedig boldogan gügyög cukicicájának, miközben a végeken emberek élnek úgy - és nem a lumpenek - hogy nem jut nekik fele sem, mint amennyit a szerencsésebb polgár a macskájára költ havonta.
Félreértés ne essék - nem a macskáktól sajnálom a Whiskast, csak tudom, hogy a gazdáik egy részének fogalma nincs arról, hogy van falu, ahol már kocsma sincs, orvos sincs, iskola sincs, bolt sincs, ahol van, hogy a család a nagymama nyugdíjából él - de miből fog élni a következő egy-két generáció?
Már nem is iszik a nép, hanem mindenféle ócska kábítószeren él, hogy szakadt volna anyjába a feje annak, aki ide juttatta ezt az országot.
Most éppen Sorostól félünk, meg a muzulmánoktól, meg az oroszoktól, mint ahogy nagyszüleink féltek a kolhoztól, a csajkarendszertől, meg attól, hogy az asszonyokat is be kell adni a közösbe.
Na jó, voltak asszonyok, akik annyira azért nem féltek ettől, de nekik is csalatkozni kellett a reményeikben, de ettől még évtizedeken keresztül erről szólt a nóta, mint most a migránsokról.
Félni itt Kínától kellene, ahol a térfigyelő kamerák felvételei alapján pontozzák a kínai polgárt, és akkor utazhat, tanulhat, ha a hatalomnak megfelelő módon viselkedik.
A világ hihetetlenül bonyolulttá vált, eljött az eszement politikusok kora, az Úr legyen irgalmas a világhoz.
Eljött Mad Max világa...


Talán az utolsó leehetőségeinket éljük fel, amikor nem a diktatúrát, hanem a másik demokratát akarjuk megsemmisíteni.
Persze vannak jelei azért annak, hogy nem mindenki marhult meg teljesen, Sorost például kitüntette Bécs városa, mert a CEU odatelepítésével feltette a tudományos világ térképére az osztrák fővárost, aztán talán mára visszaszorultak a pártok legostobább idiótái, de a rengeteg baj még csak most következik, mert odacsinálni egy steril műtő közepére nem túl nagy kunszt, megy az hamar, de mire abból a műtőből megint steril tér lesz, sokat kell sikálni, beleszakadhat mind a tíz körmünk is.
De akkor is meg kell majd csinálnunk, ha ezeket eltakarítottuk, ha lehet örökre.
És nem szépelegve, nem beleájulva a sportszerűségünkbe, politikai korrektségünkbe, hanem drasztikusan, egyszer és mindenkorra.
Ezen kellene dolgozni, nem moralizálgatni, arra majd ráérünk, ha ezek az ócsai lakótelepen lesznek, a határról áttelepített kerítések mögött, erős őrizet alatt...


Azért addig is ki kellene húzni valahogy.
Lehet rettegve is, de biztos, hogy ez a legjobb megoldás?


:O)))