RENDEZŐI FAROK

le-minotaure - Dali

Volt hajdan vörös farok a létező szocializmusban, aztán lett fehér farok a rendszerváltás után - ez azt jelentette, hogy a rendszerkritikus mondatok után beillesztettek egy bekezdést - de Amerikában négereket vernek, majd hogy a kommunisták elnyomták a beszédhibás kisebbséget, mert tagjait nem vették fel rádió-bemondónak.
Az uralomra jutott gömböc nem bajlódik ezzel, ő egy-egy kiválasztott emberen keresztül öli meg az intézményeket, politikai - művészeti irányzatokat, mert tudja, a művész nagy úr, de csak addig, ameddig van hely, ahol teret adnak elképzeléseinek.
A három T világában mindenki otthonosan érezhette magát, hiszen volt logikája: a rendszer számára kedves alkotások támogatottak lettek - az rendeli a zenét, aki fizet - még a kocsmában is.
Aztán voltak a tűrt művek, művészek, ők nem kaptak támogatást, de ha elő tudták teremteni működésük anyagi feltételeit, hát előadhatták vízióikat, műveiket, eljuthattak a közönségükhöz, ha volt.


A tiltott művek zömmel megérdemelték a sorsukat, ilyen kevés volt, legalábbis a rendszerváltás után nemigen lehetett ilyenekkel találkoztni a Mein Kampfon és a nyilas szakirodalmon, továbbá a vallási szekták irodalmán kívül - legalábbis én nem találkoztam ilyenekkel.
Ma a három T kettőre redukálódott, van a támogatott és van a tiltott mű.
Utóbbit nem kivégzéssel, hanem kivéreztetéssel teszik el láb alól, de mire ez bekövetkezik, addigra a társadalom egyetértését is kimódolják.
Ennek véghezvitelére leginkább a neves művészek farkát látják megfelelőnek, mondván,  a Neves Művész egy vérnősző barom, aki a színházak táján nagy számban található szűzeket úgy fogyasztja, mint daliás időkben a krétai útvesztőben a Minotaurusz.
A Neves Művészek viselkedéséről pedig mindent feltételezhetünk, és az is boldogan tetszeleghet művésznőpártoló szerepében, aki még életében nem járt egyetlen színházban sem.
Ha véletlenül berángatják egybe, akkor egész este hiába várja a műlovarnőt meg a bohócokat, miközben ölében a magával hozott rántottcsirke-combot nyiszálja a bicskájával.


Most megint divatba jött a színházi farokszemle, Gothár Péteren még túl sem estek, mikor már megtalálták az Új Színház egyik művészét, aki négy évvel ezelőtt vérnőszött, és mostanra sikerült felháborodni ezen, természetesen azon iparkodva, hogy az egész ország felháborodjon a történeten és kórusnban követelje az érintett művész ivartalanítását.
Hát nem is tudom, hajdan a kritikusoknak kellett kinyírniuk a nemkívánatos színházi embereket, ma erre elég Juliska története, mely aztán vagy megesett, vagy nem, vagy úgy esett meg, vagy nem - mindenesetre az ítélet a vád elhangzásával egyidejűleg készen várja a tettest.
Mondjuk aki szűzi életet akar élni, az azért ne menjen színházba dolgozni, merthogy ott impulzív emberek találhatók, akik a könyvelőknél egy fokkal bátrabban fogalmazzák meg társadalomellenes szexuális szándékaikat, leginkább verbálisan, és ez - hungarikumként - csak a színházi világban vált ki széleskörű társadalmi rosszallást.
Más lenne a helyzet, ha az érintettek katolikus papok házvezetőnői lennének, de ők eddig még nem tiltakoztak.


Magyarország különleges ország, a tehetségtelenek paradicsoma, ahol a tehetségeseket bátran farkon lehet ragadni, hiszen a két ember között lejátszódó, vagy annak beállított események nemigen bizonyíthatók - a kérdés csak az, kinek hiszünk.
A tehetségesek általában magányosak, a tehetségtelenek viszont falkában vadásznak.


Nem lehet kétséges az eredmény...

:O)))

NÉLKÜLEM

Kitört - no, nem a pesti limbó-láz, hanem a nacionalista őrület, majd lecseng ez is, mint a többi, persze addig még hátra van Trianon évfordulója, addig azért húzós lesz a dolog.
Az ok ezidőtájt az Ismerős Arcok együttes dala, melynek bánatos elbőgése közepette egy focimeccsen nem állt fel az Index újságírója, miközben az összes khm... - szóval az összes szurkoló felállt.
Hogy neki miért kellett volna felállnia?
Hát mert a többiek felálltak, és ő ezzel leleplezte önmagát, miszerint ő nem egy vérből való azokkal, akik felálltak, ami - ki tudja? - talán nem is olyan nagy baj.
Habár kétségtelen, hogy hátrányos helyzetű, hiszen akik ott haptákba vágták magukat egy műdal hallatán, azok állandóan hirdetik: "Nincs az egész Dzsungelban olyan bölcs, jó, okos, erős és nemes nép, mint a Bender-log, a Majmok Népe!"
Az idézet a Dzsungel könyvéből való, melyből kiderül, hogy a Vadon Népe erősen lenézi a majmok népét, mert "Nincs törvényük, nincs vadászkiáltásuk, nincsenek vezetőik - csak bolond szavaik vannak, és apró, nyúlkáló, tolvaj kezük.
Az én hibám lesz, ha itt éhen halok, vagy megölnek" - gondolta Maugli, és igaza volt, különösen a tolvaj kezek tekintetében.
Szóval eljutottunk oda, hogy azok, akiknek taknyuk-nyáluk összefolyik egy ilyen enyhén giccses dal éneklése közben rá akarják kényszeríteni a velük való azonosulásra azokat is, akiknek még maradt csepp eszük ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban.


Jómagam természetesen egészen addig toleráns vagyok, ameddig mindenki eldöntheti, hogy dallal kívánja-e belemanőverezni magát a közös szégyenbe, melyet derék labdarúgóink állítanak elő olyan havi fixért, melyet talán akkor érdemelnének ki, ha karddal vagy lándzsával küzdenének a különféle Arénákban, de erre most kevés az esély.
Az viszont még bekövetkezhet, hogy az Index újságíróját két félidő között a szünetben a mókusok elé vetik, a drukkerek meg - talp a talpon, hogy zenei műveltségem is fitogtassam kissé - kiegyenesített középső ujjal adnak utasítást a zsebrák kinyiffantására.
Érdekes ez az egész.
Tulajdonképpen a profi sport lezüllesztése, ha az teret ad mindenféle politikai irányzat számára, merthogy a profi sport nem erről szól, hanem magasan képzett sportolók viadaláról, amiért mi pénzt fizetünk, ők meg pénzt kapnak, és ez így rendben is lenne, hiszen mindenki szívesen azonosul Messivel.
De hogy miért is kellene nyáladzó sovinisztákkal azonosulni, az számomra érthetetlen.
Szégyen ide, szágyen oda én az ilyesmit kiirtanám a stadionokból - menjenek azok, akiknek kedvük van hozzá a Vérmezőre óbégatni, a sportot meg hagyják meg annak - ami - szórakoztatásnak.
Hogy aztán sovinisztáink médiapatkányai, publicistái mit írnak, nyilatkoznak, az az ő dolguk, de ne próbálják rákényszeríteni zavaros és vesztes eszméiket az épeszűekre.
Az ellenzék pedig ne hagyja magát belehúzni ebbe a szartengerbe, mert holnap ezzel akarnak majd éket verni az ellenzéki egység pártjai közé, ami, ha sikerülne, nagy kár lenne


A hazafias érzelem szép dolog, rengeteg dolog van, amire büszkék lehetünk, de speciel a nacionalistáinkra nemigen.
Persze valahol mindenkiben ott bujkál egy csepp nacionalizmus, és ha üldözöttnek érzi magát, vagy nemzettársait, akkor felszínre is tör - nem egy párttitkárral énekelgettem közösen Ceusescu idején a "Régi mániám, tankkal végigmenni Románián" slágerét,
Jóllehet pontosan tisztában voltam ennek irrealitásával, mégis, valaghogy jólesett, merthogy sajnáltam az erdélyi magyarokat a falurombolásért, a szegénységért, a kilátástalanságért.
Ma inkább azokat sajnálom, akik vegyesházasságban élnek vagy abból születtek, mert hallgatniuk kell a sok féleszűt, de lehet, még fel is kell állniuk hozzá.
Maugli így foglalta össze  a dolgot: "Valamennyit Tabaki, a sakál haraphatta meg - gondolta magában -, most megvesztek. Ez bizonyosan nem más, mint veszettség.

Én sem tudom pontosabban körülírni...


:O)))

ELFOGYOTT BALOLDAL

Ez most nem egy aktuálpolitikai poszt lesz, nem az MSZP ellen szól, érted haragszom, ha érted… Kérek kis türelmet hozzá…

Lassan-lassan elfogy a baloldal, már persze az, melyet az idősebb generáció is baloldalnak tart.
Agóniája csúf és méltatlan, ha ez politikai kategória volna, azt is mondhatnánk, hogy nem ezt érdemli, vagy érdemelte, szinte szánnivaló.
A magyar baloldal ugyanis nem az eszme barikádján esett el, hanem az ostobaság és a közöny mocsarába fulladt.
Valószínűleg a huszonnegyedik órában vagyunk végleges eltűnése előtt.
És nem, - nem Orbán tüntette el, hanem a saját sírját ásta szorgalmasan harminc éven át, már csak az van hátra, hogy beledőljön, aztán majd azok, akiket a közvélekedés baloldalinak tart, szépen, ütemesen elparentálják, a hazafias nótákat ehhez majd a jobboldal szolgáltatja.
„Egy vérből valók vagyunk te, meg én” - tesznek hitet az állatok a Dzsungel könyvében és a szurkolók a hazai stadionokban egyaránt, bizonyságát adva népünk kulturális felemelkedésének az utóbbi harminc év során. Tesszük ezt úgy, hogy közben sikerült minden olyan területen, melyhez az embernek, vagy a társadalomnak köze van mélyre ásni magunkat az emberiség pöcegödrében.
Cigányozunk, zsidózunk és migránsozunk boldog ábrázattal – vannak, akik még nálunk is kevesebbek, gondoljuk, és nem vesszük észre, hogy ilyenek lassan már nincsenek, hozzánk képest a tálibok lassan példaképpé nemesülhetnek.

Ha leltárt szeretnénk csinálni a baloldali magyar pártokról, hát nem lenne hosszú a lista, és még az sem biztos, hogy nem tévednénk-e a baloldali minősítés odaítélése során.
Baloldali párt jelenleg egy van, jóllehet sokszor ezt nem tudja saját magáról sem, és ez a Magyar Szocialista Párt lenne, ha ehhez mérten viselkedne.
Sajnálatos, de a baloldali jelző minden tekintetben úgy passzol rá, mint ravatalon fekvő halottra az esküvői öltönye – menet közben kifogyott belőle, de nagyon, ha még tudna mozogni, talán feszengene is kissé, mondván, túl elegáns ez egy hajléktalanhoz.
Baloldalinak szokták még minősíteni a Demokratikus Koalíciót, az meg remek taktikai érzékkel nem tiltakozik ellene, utálkozását legyőzve élvezi a szocialista utódpártiság előnyeit, miközben ideológiailag semmi köze nincs a szocialista eszmékhez, - jelzem, nem is nagyon kapkod utánuk.
A DK rendes, tisztességes, erős szociális elkötelezettséggel rendelkező balliberális párt, erős értelmiségi attitűddel, többé-kevésbé szektás működéssel, ezt azonban meg szoktuk bocsátani, mert az összehasonlítási alap Orbán és bandája, azoknál viszont valóban fényévekkel tisztességesebb és elkötelezettebb a magyar társadalom mellett.
És hát akkor itt is a vége a felsorolásnak, merthogy a Momentum egy technokrata párt zöldre maszkírozva, a többiekről meg talán ne is beszéljünk, hiszen önállóan nemigen állnak meg a lábukon, hol a szocik húzták ki őket a pöcegödörből, hol a Fidesz,aztán lassan eltűntek, mint a büdösség. Maradványpártjaik kapkodnak fűhöz-fához, keresik, de nem találják a helyüket a diktatúra viszonyai között.
Jelenlegi politikai álláspontjuk tulajdonképpen átmeneti tudatmódosult állapotnak tekinthető, ki tudja, meddig tart ki.
Szerencsére hatásuk sem átütő, és csak annyiban érdemelnek szót, hogy politikusaik között akadnak tisztességes emberek, mint ahogy a Jobbik politikusai között is vannak olyanok, akik a magyar állam működését nem diktatúraként és nem kleptokráciaként képzelik el, de azért azt se higgyük, hogy  élnek-halnak a szocialista értékekért, már, ha vannak még ilyenek.

A bukás oka – szerintem – elsősorban a múlt megtagadása volt.
Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, mondják az okosok, és talán igazuk is van.
Kádár sokszor mondta, hogy nagyon kell vigyáznunk vívmányainkra, sajnos ezt az emberek lózungnak hitték és Bécs felé mutogattak, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy arrafelé más történelmi múlttal, más mentalitású emberek élnek.
A rendszerváltás egy elkényeztetett társadalmat vágott nyakon, de még akkor sem eszmélt a nép, mikor már tízezrével kerültek utcára az emberek, a magyar falut meg szétcincálták a multik meg a kárpótlás.
Viszont kiderült, hogy magyarok vagyunk, amit persze addig is tudtunk, csak akkor még büszkék is lehettünk rá.
Magyarember azt hitte, eljött ide is a Kánaán, pedig aki kopogtatott az ajtón, az a többség számára a nyomor volt, a létbiztonság, jogbiztonság, közbiztonság felszámolása.
Ennek dacára mindenki azt hitte, hogy tovább dolgozni már nem kell, örültek a munkanélküli segélynek,  a végkielégítésnek, ha hozzájutottak, utána meg nekiálltak szidni a komcsikat, pedig ha ez a társadalom valaha is kapott valamit anyagi jólétben, meg emberi méltóság tekintetében akkor azt a „komcsiktól”  kapta.
Szinte fájt, mikor Horthy kenderesi cselédje könnybelábadt szemekkel emlékezett arra, hogy a Főméltóságú Asszonytól, mint belső cseléd kapott karácsonyra egy pár cipőt, jóllehet abban a korban már ha százlábú lett volna, akkor sem kellett volna mezítláb járnia.
A téeszből hazahordták a traktort – kerekenként más és más, az ügyeskedők kiénekelték a szájukból a kárpótlás nevű sajtot, a végén ott maradtak csupasz seggel.
A magyar paraszt soha nem az eszéről volt híres, de hogy ezek után sem jött még rá, hogy piszkosul átverték, az azért meglepő volt.

Mint az is, hogy az emberek milyen hamar elfelejtették a jólétet, milyen hamar feladták az emberi tartást és milyen hamar estek vissza a cseléd-mentalitásba.
A társadalom másik része meg úgy viselkedett, mintha nagypolgári, nopláne arisztokrata családba született volna, ha az embernek röhögni támadt kedve, bőven adódott lehetősége a sok önértékeléssel küzdő proligyerek láttán.
A baloldalválasza nem az volt erre, hogy összezárt volna, felemeli szavát az ország szétrablása és kifosztása ellen, inkább úgy viselkedett, mint az egyszeri paraszt a jégesőben, mikor a termést furkósbottal verte: Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten.
Még legjobbjaink is illúziókban éltek, szép példa erre Horn Gyula nemes gesztusa az egyházak felé, melyet aztán azok kamatostul meg is háláltak: mienk Európa legreakciósabb klérusa, persze kart-karba öltve a haladás ellen ugyancsak beoltott lengyelekkel.
Nem volt divat – és ma sem az, habár ma már jószerével mindegy  – elmondani, hogy a Kádár rendszere igenis vállalható volt, igenis a többség társadalma volt és ha választani kell a többség diktatúrája és Orbán demokráciának csúfolt  kleptokráciája között, akkor ezerszer inkább az előbbi, hiszen Kádár rendszere felemelte az országot és a népet, ma meg elég kicsit körülnézni.
De azoknak, akik az antikommunizmusból akartak megélni, ez vállalhatatlan volt, jóllehet a leghangosabbak mind-mind a Kádár-rendszer haszonélvezői voltak.
Neves művészek csinálnak maguknak ellenálló múltat abból, hogy egyszer elénekelték „A piros tojást nem a nyuszi hozta” című slágerüket,  ami lehet, hogy így volt, de közben mindegyikük gennyesre kereste magát.

De persze mindegyikük ki volt akadva Aczél „támogat-tűr-tilt” szentháromságán, ami egyébként teljesen rendben volt, erre talán az is bizonyíték, hogy a rendszerváltás után egyetlen politikai okból fiókban maradt művet sem talált senki, ellenben elszabadult a pornográf irodalom, a nyilas és náci szenny elöntötte a könyvesboltok polcait.
Ma a pénz szelektál, a polcokon a magyar és a világirodalom jelentős művei helyett giccs és lektűrök sorjáznak, olyan áron, hogy az átlagember erősen töprenkedik, mielőtt betér a könyvesboltba, tej helyett Vavyan Fable vagy Fejős Éva kultúrájából szippantani egy csíkot.

A mieink meg sunnyogtak meg sápítoztak, elhatárolódtak mindentől, nem volt szavuk a hazugságok ellen, elviselték, hogy Kádárból tömeggyilkost farigcsáljanak, jóllehet az 56-ban kivégzettek háromnegyede igencsak rászolgált a kötélre.
Mikor a sírját meggyalázták, lapítottak, mint szamovár a fűben.
A megtagadott kor Magyarország aranykora volt, bőven lett volna mit felvállalni belőle és bőven lett volna változás, amely ellen harcolni illett volna egy valamirevaló baloldali pártnak, csak sajnos a párt korifeusai el voltak foglalva saját kis pecsenyéjük sütögetésével, és az a baj, hogy a mentalitásuk a mai napig él.
Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy az ellenzéki összefogást éppen szocialista önkormányzati képviselők rúgják fel, de ez – valószínűleg - csak az én naivitásom ékes bizonyítéka .
Hogy mi lesz a szocialistákkal az ma még megjósolhatatlan, de az biztos, hogy változtatniuk kellene, és szervezni a pártot, merthogy azt az alapokig ledózerolták, és ma egy tegnap bejegyzett párt is komolyabb mozgósítóerővel rendelkezik, mint ők.
A fiatalok körében sem népszerű a baloldaliság -  nem trendi.
Hát ha nem, akkor más hívószavakat kell találni, amire a mai fiatal is vevő, a zöldségek és a klímakatasztrófa talán alkalmas erre, de éppen fel lehetne karolni  a falut, vagy szervezni építőközösségeket, lakásokat építeni, mint hajdan, de persze lehet új célokat és új módszereket is keresni.

Nem kellene hallgatni, mikor a Tanácsköztársaságról hazudnak, mert az a magyar állam volt az utolsó, mely valóban honvédő háborút folytatott, mely ellen a mai hősök példaképei a hátországban szervezkedtek.
Nem kellene hagyni rommá hazudni Trianont – nem ok nélkül következett be.
A második világháborúról is el lehetne mondani a történelmi tényeket és a rendszerváltásról is – be lehetne mutatni, hogy a magyar jobboldal ezidáig jóformán csak kárt okozott az országnak, de ehhez persze média is kellene – viszont a mai politikai viszonyokra építve lehetne ezen a területen előrelépni – összehangolva a települési lapok munkáját.
Nem kellene kizárni az országgyűlési akciók lehetőségét sem, hiszen a mai világban az emberek ingerküszöbe magasabb, mint évtizedekkel ezelőtt, emellett ha a fiatalokkal akarjuk növelni a táborunkat, akkor akcionista politikát kell folytatni – őket a duma nem mobilizálja.
Fel kell lépni azok ellen a közkeletű hazugságok ellen is, hogy egyedül az angolszász típusú demokrácia üdvözít.
Ha a saját példánkat nem is nézzük, az utolsó fél évszázad bőven bizonyította ennek azt állításnak hazug voltát.

Rengetegfajta társadalomszervezési modell létezik, senki nem tudhatja, hogy melyik lesz végül az, amely az emberiséget boldogítani tudja, de hogy nem az angolszász típusú kapitalizmus – az biztos.
Hogy az angolszász hatalmak ezt favorizálják, ez érthető, de azért azt is tegyük hozzá, hogy politikusaik elég nagy hányadának ott kellett volna ülnie a Hágai Nemzetközi Bíróság vádlottjainak padján, tömeggyilkosságért.
Fel kell lépni az ellen is. hogy Putyin rossz, Amerika jó – ez az Orwelli világképbe belefér, de a valóságba nemigen, mint ahogy Kína sem az ördög állama.
Ezekkel a dolgokkal foglalkozni kell, baloldali baráti köröket kell szervezni – nem csak baloldali résztvevőkkel, ezekre felkészült aktivistákat küldeni, a fiataloknak célokat adni – egyszóval meg kellene kezdeni élni, mert ami nem él, nem mozog, az előbb-utóbb megbüdösödik.
Nem kell a választópolgárnak hazudni, de nem kell szégyenlősnek lenni sem, ha ők húszmillió migránssal ijesztgetik Mari nénit, akkor mi nyugodtan hivatkozhatunk a tengerek vízszintjének emelkedésére, kihangsúlyozva a Kárpát-medence medence jellegét és a víz folyásirányát.
Ez persze csak tréfa volt, de a kommunikációnak figyelemfelkeltőnek és agresszívnek kell lenni, néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ugye…

Ezek a problémák zömében a szocialisták problémái, vagy nekikezdenek a megoldásuknak, vagy elfelejthetik, hogy valaha is léteztek.
Ha azt gondolják, hogy majd valaki a segítségükre siet, akkor tévednek,  ezt a békát nekik – nekünk kell megrágcsálni, mielőtt lenyelnénk.
Nem stadionozni kell, hanem bemutatni, hogy a ma szegény embere nem számíthat ezektől semmire, csak arra, hogy még a nincsből is elvesznek, hogy a gyerekeitektől – unokáitoktól elveszik a normális élet lehetőségét.
Tudomásul kellene végrte venni azt is, hogy ma a politikai harc a tömegpropaganda területén folyik,  nem bánom, ha valaki akarja, nevezheti politikai marketingnek is.

Mao után szabadon: mindegy, hogy minek nevezzük a macskát, csak fogja meg az egeret…
Ehhez persze kell kreativitás, fantázia meg bátor vezetők, ez nem a konfliktuskerülés terepe.
Van még a következő választásig néhány év, de nem árt emlékezni azért Koncz Zsuzsa örökbecsűjére sem: Rohan az idő…

:O)))

NÉPSTADION HELYETT

Esküvőket is lehet majd tartani futballnemzetünk templomában, az új Puskás Stadionban -írja a média, mi pedig csodálkozhatunk, hogy immáron a média szakmunkásai is totálisan meghülyültek.
Már mitől lennénk mi futballnemzet? És mitől templom egy olyan stadion, amelyik nevében is Aréna, emellett legfeljebb a pofátlan lopások temploma, de inkább katedrálisa lehetne?
A moszkvai labdarúgó VB fő-stadionja is kevesebb pénzből épült, mint  a gatyájából kilógó seggű nemzet kivagyiságának és  rongyrázásának eme fellegvára.
Persze sehol sem lennénk, ha a varacskos Maradona (copyright by Bödőcs) nem próbálná meg a te pénzedből pótolni, ami az ő tehetségéből hibádzott.


A Népstadion építése 1948-ban, a háború után kezdődött, öt évvel később adták át, és valóban a Nép építette, önmagának.
Rengeteg társadalmi munka volt benne, rengeteg sportsiker tanúja volt, de a Népköztársaság elmúltával a Népstadion ideje is lejárt, jött korunk hőse, aki számára az aranyborjú az Isten.
Kis borjú - kis foci, mint tudjuk, a Nép meg le van sz@rva.
Ma avatjuk hát az új stadiont, a Puskás Arénát.
Bizonyára szép lesz, a jó művész a velejéig romlott megrendelőnek is tud szépet alkotni, és az sem akadályozza ebben, ha a valódi megrendelő tulajdonképpen te vagy, csak éppen nem tudsz róla, mint ahogy az sem, ha a műre szánt összeg egy részét ellopja az, akire botor módon nem túl vastag pénztárcád bíztad.


A tény az tény - a Népstadion már régen megérett a felújításra, de az, hogy leradírozták a földről, talán mégis túlzás volt.
Bármennyire is szeretnénk sport-nagyhatalom lenni, nem vagyunk, és nem is leszünk mostanában az, hiszen az amatőr sport hosszas agónia után átadta eszméjét az enyészetnek, ma már ezen a címen is kitenyésztett gladiátorok küzdenek egymással, ami nem a sport, hanem a cirkuszművészet része, csak nálunk a bohóc a Várhegyről szórakoztatja a Nagyérdeműt egy színházból, melyet ő kolostornak hív.
Nem véletlenül, hiszen a szó maga puritán, Istenhívő életmódot sugall, a politika meg manapság a tömegmanipulációval egyenlő, de hát nincs mit tenni - nekünk ezt dobta a gép...

Reménykedjünk azért, hogy az új stadionban is örülhetünk kiváló eredményeknek, ennyi pénzért már akár meg is érdemelnénk ezt.
Ha a hozzávetőleg százötvenezer budapesti ülőhely árát az iskolai sportra fordítottuk volna, talán előbb-utóbb a magyar labdarúgás is felvirágozna, persze ehhez a poroszos szemléletű testnevelést is át illene alakítani, de hát akkor nem lehetett volna ekkorákat lopni.
Ma este valószínűleg győzelemmel kezd a magyar válogatott, stadionavatókra a vendégcsapatok nem nyerni jönnek, de persze ne zárjunk ki semmit, - vannak helyzetek, mikor veszíteni nehezebb, mint győzni.
Meg különben is, ha nincs atlétikai EB, akkor nincs csepeli hév-felújítás se, belegondolni is borzasztó, mi lett volna, ha valaki megkérdőjelezte volna a Puskás Aréna létjogosultságát.
Lehet, el is bontották volna a négyes-hatos pályáját, oszt szaladgálhattak volna a pesti csibészek gyalog a focimeccsekre, mikor kötelező lesz a buzdítás.


Hát akkor hajrá mogyorók!
:O)))

MOCSKOS KEZEK, TISZTA ERKÖLCSÖK

Vagy mi vagyunk tiszta hülyék?

Az ország éppen olyan állapotban van, mint nyuggerei - tisztelet a szerencsés kivételnek.
Kívülnézetből még csak egyben volna, hiszen a nyugdíjasnak is van kabátja és papundekli franciaágya, többségüknek tán még cipője is, de például füle már több van, mint foga, a gyógyszereit is felírják, ha szerencséje van, de kiváltani már nem mindenki tudja.
Az országban is demokrácia van, habár a Parlament elnöke már reformerként tündököl. mivel a fékek és ellensúlyok rendszere már a fékek és egyensúlyok rendszerét ismerő jogtudós számára is tűrhetetlen.
Az ő világképében nincs hely még az egyensúlynak sem, és ez egészen addig így is lesz, míg csak el nem vesztik az egyensúlyukat és pofára nem esnek, amiben minden épeszű ember őszintén reménykedik, pedig ma már mindenki sejti, hogy ez nem nagyon fog menni véráldozatok nélkül, és a véradók jobb esetben ők lesznek.
Mindegy, majd felvésik az ő nevét is az emlékműre, melyet oly boldogan avattak fel minapában, csak úgy csillogott az az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében kipolírozott szeme.
Nagyon utálja a kommunistákat.
Ha valaki, hát ő aztán jól ismeri őket - majd minden felmenője Lenin emlőin nevelkedett, egyetemi karrierjén pedig meglehetősen sokat lendített nagypapája Szochazás múltja.
De a másik díszmadzag is mintha elfelejtette volna a kedves papa párttitkári előéletét, nem szólva saját ifjúkommunista múltjáról - Szamuely és Korvin Ottó forognak sírjukban az osztályárulók láttán...
Miért van az vajon, hogy ezek még küllemileg is olyanok, mint amilyen a jellemük?
A zsírdisznó, a róka, a patkány, a zsúrpubi, a hájfejű - a fene tudja, ezek között talán egy normális küllemű sincs, amelyik meg kinéz valahogy, az meg hülyeségeket beszél folyamatosan.


A nép szegényebbje meg döngő léptekkel masírozik a sír felé.
Az állami egészségügynek megint lekevertek egy maflást, hogy a fal adta a másikat.
Felvételi tilalom van a kórházakban, jóllehet a munkaerőhiány óriási, lassan a betegek egymás alól húzzák ki az ágytálat.
Persze lehet, csak azért, mert ha belenéznek, látják benne a jövőt, no meg meg Viktort, a Pantokrátort.
Ki van ez találva rendesen, akinek van még öt fillér a zsebében, az hordja csak szorgalmasan a magánellátásba, akinek meg nincs, az üljön le szépen sírgödre szélére és várja meg, míg beleszédül.
Persze ehhez hatalmasságaink csapágyasra forgatják a szemüket, miközben a várólisták nem azért nőnek, mert az egészségügyi dolgozók lusták, hanem azért, mert mesterségesen korlátozzák az állami ellátórendszer teljesítményét, hadd várjon a rákos beteg a leletére, a türelem rózsát terem, olcsóbb lesz a koszorú.
Hányinger ez a banda, állandóan a legelesettebbekkel szórakoznak, élükön a gyász-szegélyes körmű miniszterrel, aki vénségére a maradék eszét is elvesztette, úgy tűnik.
Nézni is elborzasztó, mikor valaki egy élet munkáját seggnyalással és szolgalelkűséggel koronázza meg, nem irigylem a leszármazottait...


Itt járt Erdogan, a város bedugult, a két paranoiás meg csókolgathatta egymást akkordban - ilyenkor azért vagyunk nagyon türkök meg kipcsákok, hogy el tudjuk mondani, hogy mi olyan ügyesek voltunk, hogy anno képesek voltunk százötven évig megszállni magunkat, Zrínyi Miklós meg le van sz@rva.
Viktor még túl is teljesített, ő a mai napig megszállott.
Nagyurunk valóságos poliészter, vagy mi is, utoljára tán Sztálin volt ekkora tehetség.
Minap egyik éjjel a rakparton hazafelé autózva felnéztem a Várra, sötét volt, csak egy ablakban világított a lámpa: Viktor elvtárs dolgozik, sóhajtottam megkönnyebbülten.
Nincs ok az aggodalomra, jó kezekben vagyunk!
Jó, jó - kicsit enyves, kicsit mocskos, de dolgos!
Szerencsénk van, lövethetne is ránk...


:O)))