Van fejvakarászás meg mindenféle kínlódás dögivel, merthogy
Kádár János születésének századik évfordulóját sunnyogjuk el éppen.
Rohadt egy helyzet.
Minden felmérés szerint a XX. század legnépszerűbb, a magyarság
történelmének második legjelentősebb politikusának tartja a nép – egyedül Szent
István tartja a pole pozíciót.
Érdekes párhuzam, mindketten idegen segítséggel, megtorlásokkal
kezdték pályafutásukat, erről Koppány és Nagy Imre tudna talán bővebben beszélni.
A média zöme egyszerűen elhallgatja az évfordulót, ez a
legkényelmesebb magatartás.
A politika odadobta hálás népének az újabb gumicsontot a nyilas
Nyírő újratemetésének kissé infantilis témájával, a baloldali pártok lapítanak,
mint barna nyúl a fűben, a jobboldal el van foglalva a zsidókkal, cigányokkal
meg szobor és emlékmű-kozmetikai munkálatokkal.
Ami hír megjelenik erről az évfordulóról, az rövid, mint
liba élete a gazdasszony lányának lakodalma esetén.
A lapok készítenek álinterjúkat huszonéves gyerekekkel, akik
bölcs megállapításokat tesznek, melyekre roppant alkalmasak is, hiszen halovány
lövésük sincs a korról, csak a rendszerváltás kurzustörténészeinek munkáiból
kiragadott mondatokat csócsálják és variálják, mint kiskutya a szerelmi életét.
És elmondják, hogy ők aztán soha nem cserélnék fel a
szabadságot a létbiztonsággal, amit én el is hiszek nekik és meg is értek, mindössze
a véleményük stabilitására lennék kíváncsi abban az esetben, mikor úgy hatodik
hónapja nem találnak munkát, a feleségüket is éppen kirúgta a munkáltatója a
nagy pocakjával egyetemben, nagypapák-nagymamák a nyugdíjukból birkóznak az
emelkedő rezsiköltségekkel és a gyógyszerárak emelkedésével, húga meg a tandíj
kifizetésének nehézségeivel.
Azt gondolom, hogy ebben az esetben a gyakorlatban válna bizonyítottá
a marxi igazság: a lét határozza meg a divatot.
Talán ha így esne, akkor eszükbe jutna, hogy Magyarország
nem egyenlő Budapesttel, a felsőfokú végzettség nem általános jelenség,
jóllehet láttam én már felsőfokú végzettséggel is munkanélkülit, ugye…
Aztán vannak remek tollú újságírók, akik azzal öltik drága
idejüket, hogy párhuzamokat keresnek Kádár és Orbán diktatúrája között, összevetve
a két személy politikusi képességeit is, ami eleve badarság, de olyan jól hangzik,
és olyan jól pótolja a magyarázatot az Orbán-jelenségre, hogy vétek lenne
kihagyni a lehetőséget…
Kezdjük talán itt a dolgokat.
A szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedés ugyanúgy
társadalomszervezési modell, mint az angolszász típusú parlamentáris
demokrácia.
Hogy előbbit diktatúrának nevezzük, az csak egy, a polgári
társadalomtudósok előtt nyitva álló lehetőség kihasználása, hiszen a
szocialista történészek és társadalomtudósok viszont a parlamentáris demokráciát
tartják a tőke és a tőkések érdekeit szolgáló diktatúra elleplezésére szolgáló társadalmi
modellnek.
Ami azt illeti, az elmúlt átkos húsz év nagy szolgálatot
tett annak érdekében, hogy utóbbi felismerés alátámasztást nyerjen.
Hogy Kádár rendszere büszkén vállalta, hogy munkás-paraszt
demokratikus diktatúra?
Hát, ha egyszer az volt - és a rendszer névadója szerint a
krumplileves legyen krumplileves.
De azért a kérdés úgy is felmerülhet, hogy melyik társadalmi
berendezkedés hasznosabb az országnak – Kádáré, vagy pedig egy parlamentáris
demokráciának nevezett, de valójában egy szűk gazdasági-politikai érdekcsoport
által maguk fölé emelt félművelt suttyó sunyi diktatúrája?
A válasz nem is kérdéses, mert ugyan folyamatos a
balliberális értelmiség szerecsenmosdatása – áh, dehogy is van még itt
diktatúra – mégis a tények azt mutatják, hogy ez azért másként van.
És a két diktatúra között is van némi differencia, - Kádár
diktatúrája nem Kádár érdekét, hanem a nép érdekét szolgálta.
Nem emlékszem, hogy Mariska néni tokaji szőlőbirtokok visszanemtérítendő
állami támogatásáról értekezett volna, miként Kádár János sem utasította a KB
titkárait, hogy ne mi nyerjük a legtöbbet.
Kádár – ahogy ő fogalmazott – a gyalogosok pártján volt.
Soha nem felejtette el, hogy honnan jött és hová tart, olyan
politikus volt, aki tudott megalkudni és kompromisszumokat kötni ha kellett, de
a célt soha nem feledte: élhető országot biztosítani munkásnak, parasztnak,
értelmiséginek.
Lehet ma azzal villogni, hogy a Mercedes meg az Audi micsoda
termelési kapacitásokat hozott létre az országban, de ez nem fogja vigasztalni
azt a sokmilliónyi kisegzisztenciát, akit megetettek a szabadság illatával, és
akiknek most korog a gyomra.
Lehet elmondani, hogy debezzeg most lehet utazni, ha egyszer
csak egy nagyon szűk rétegnek jut rá pénz és lehet szabadságról papolni egy
olyan országban, ahol az ország ötöde a létminimum alatt él.
Ahol a közbiztonság, a létbiztonság és a jogbiztonság a
nulla felé konvergál.
Ahol a gyerekek előtt bezárult a felemelkedés kapuja, ahol a
klérus - mely saját szervezetét sem képes tisztességesen működtetni -
pukkadásig harácsolja magát, ahol az ország lakossága – mondjuk ki nyíltan –
retteg, mert fél a munkahelye elvesztésétől, a megtorlástól.
Kádár nem volt szent, Kádár józan reálpolitikus volt, aki
nem azért lett kommunista, hogy harácsoljon és hatalmaskodjon, hanem azért,
hogy szolgáljon.
A kisemberek érdekeit, a kétkezi munkásembert, a tanítót, a
tanárt az írót, a színészt, a háziasszonyt.
A nép pedig érezte ezt és tudta pontosan, hogy ez nem
képmutató szerepjáték, hanem Kádár lényéből fakadó természetes törekvés.
Nem is tud nagyon vele mit kezdeni egyetlen politikus sem,
mert ugyanaz a kisebbségi érzés fogja el őket vele kapcsolatban, mint Orbánt, mikor
Gyurcsánnyal hadakozik.
Természetesen tudja mindenki, hogy Kádárnak voltak hibái és
voltak ma bűnnek értékelt cselekedetei, de azt azért figyelembe kell venni, hogy
„bűneit” nem a XXI. század első évtizedében, hanem a XX. század közepén követte
el, akkortájt, mikor Churchill porig bombáztatta Drezdát, amikor az amerikaiak
atombombát dobtak Japánra.
Akkor, amikor Hruscsov falhoz állíttatta Beriját, amikor De
Gaulle szemrebbenés nélkül lövette agyon merénylőit és az OAS elfogott katonáit,
amikor a hős forradalmárok késsel vágták ki a Köztársaság téri pártházat védő
Asztalos ezredes szívét, amikor a Pártházat védő, Nagy Imre segítségnyújtásának
elmaradása miatt magukat megadni kénytelen kiskatonákat halomra lőtték.
Szóval, csak az adott kor normáinak megfelelően járt el
Kádár is, amin lehet szörnyülködni, de csodálkozni azért nem kellene.
A jobboldal szívből gyűlöli Kádárt – és nem azért, mert
sajnálja Nagy Imrét, dehogy!
Azért gyűlöli, mert sikeres volt, sokkal sikeresebb, mint
akárki más előtte és ma már elmondhatjuk, akárki más utána.
Hogy ők gyűlölik, az természetes, de hogy a baloldali
politikusok is rettegnek felvállalni annak a kornak az eredményeit, vívmányait,
az azért nagyon szánalmas dolog.
Hogy ez az ország még egyáltalán így is tartja magát, az a
kádári örökségnek köszönhető.
Kádár azt mondta, hogy becsüljük meg az eredményeinket és féltsük
a vívmányainkat, mert van mit féltenünk.
Most látni csak, mennyire igaza volt.
Azt mondják néhányan, hogy eladósította az országot, ami
annyiban igaz, hogy az a rendszer is vett fel hiteleket, de – a közkeletű hasbaakasztósdival
ellentétben - nem az életszínvonal fenntartására közvetlenül, hanem különféle
programok – eocén-program, könnyűipar rekonstrukciója, élelmiszer-feldolgozás
korszerűsítése, stb.- megvalósítására.
Hogy aztán jött egy világpolitikai átrendeződés?
Ki számíthatott rá?
De hol van ma már Gorbacsov, akinek a szájából a nyugat
kiénekelte a sajtot?
Viszont napirenden van a szénbányák újranyitása, mindenki igaz
könnyeket ejt az élelmiszer-feldolgozó ipar elkótyavetyélése miatt és mindenki egyszermosható
kínai rongyokban jár.
Kádár nem készíttette el a saját szobrát, nem halmozott fel
vagyont, nem élt vissza a hatalmával, tisztességes diktátor volt, semmivel nem
rosszabb, mint korának bármely nyugati politikusa egy másfajta társadalomban.
Természetesen a kádárizmust elvitte a történelem, soha visszajönni
nem fog már, de nem kellene történelmi bűneinket azzal is tetézni, hogy sem
azokat nem tudjuk elítélni, akik rosszat tettek ezzel az országgal, sem őt megbecsülni
azzal, hogy reális képet alakítunk ki róla.
Egy olyan politikusról, aki jót tett az országgal, aki felemelte
a nemzetet és negyedszázadnyi gondtalan nyugalmat és létbiztonságot adott neki.
Tartozunk neki a századik születésnapján jó szóval, tisztességgel,
életútjának tisztességes értékelésével.
:O)))








