2014. november 21., péntek

NEMZEDÉKEK

Bumbulu, az ifjú ősember ült a barlangja előtt és egy hosszú botot hajlítgatott.
Az idegszál, melyet a mamut hátsó lábának húsából húzott ki, rövidebb volt, mint a bot, - ha rákötötte az egyik végére, nem érte el a másikat, ha meg a botot meghajlította, és úgy kötötte rá, akkor nem tudott vele ütni.
A pipától nem látott volna, ha lett volna pipa, így csak dühöngött.
Jól van, ezt akkor most feltaláltam, mondta, miközben kipróbálta asszonyán az új eszközt, asszonya pedig felettébb szépen szólt, ha a nyakán húzta-vonta.
Elmosolyodott – legyen a neve vonó, mondta, majd gyantát kent hitvese kissé kivörösödött nyakára.
Aztán kissé kreol arca gondterheltté vált: mennyi kreativitásra lesz még szükségem, míg ebből kifejlesztem az íjat, gondolta, de azért egy startup alapítását talán megéri - majd a sámánt bevonom kockázati tőkebefektetőnek.
Úgyis szereti a libacombot, majd felfestem neki a libaeső vonzó képét…
Óvatosan dolgozz Bumbulu, mert kiveri a szemed - szólt oda neki apja, az agg Bumba, aki kitartó munkája elismeréseként aktív korában első bunkó volt a törzsben, de mára már visszavonult.
Most az asszonyokkal együtt rágta a télikabátnak való bőrt, mert elkezdtek hullani az égből azok a kis, fehér és hideg izék, - más se hiányzott volna, mint egy tüdőgyulladás.

Az ősz matróna, Bimbi, Bumbulu anyja harciasan átlépte bal mellét és ráförmedt a férjére: hagyd azt a gyereket kísérletezni, abban még van hit és ambíció, meg még romlatlan is, és nézd meg milyen tiszta, alig van mamutszar a sarkán!
Ő a mi reménységünk, a te időd meg már lejárt, életed órája hat órát mutat, a két súly is csak bánatosan lengedezik, öreg vagy te már a kongatáshoz, hagyd rá hát a fiatalokra a dolgot!
Bumba nem vitatkozott, hiszen már a házasságuk elején is inkább kiment a barlangból és a kardfogú tigrissel takarózott, minthogy Bimbi kárálását hallgassa reggelig, azóta meg csak romlott a helyzet.
Fejbeverni a bunkóval ennyi év után már nem akarta, meg az új rendelkezések szerint neki kellene kicipelnie a Hiénadombra, ami igencsak strapás lenne, merthogy Bimbi felettébb szerette a mamutvelőt, és ez meg is látszott alakján, tavaly egy művész szobrot mintázott róla  - azt mondta, a mű címe Villendorfi Vénusz.

Közben elszabadult a bot végéről az ideg, kiverte Bumbulu egyik szemét, ez nem nagyon tetszett neki, de Bumba megvigasztalta: a vadászat úgyis strapás, majd betollak valahogy a Neandervölgyi Barlangi Bank elnökének, van egy kis félretett mamutzsír, majd a Legfőbb Bunkó segít, hogy a pályázatot, melyet egy félszemű bankelnökre írtak ki, te nyerd…


Mióta világ a világ meg három nap, azóta így megyen ez, az öreg aggodalmaskodik, a fiatal nem hallgat rá, az anyák lehurrogják az apákat, aztán bőgnek, a gyerekek meg meg vannak győződve arról, hogy ők rettenetesen okosak egyrészt, másrészt meg nagyobbat tudnak szellenteni az öregeknél, és egészen addig ebben a hitben élnek, míg be nem szarnak.
De addig legalább boldogok, és szorgalmasak, elkövetik az összes hibákat, melyeket szüleik, nagyszüleik, dédszüleik sőt köbükszüleik is elkövettek – az emberiség fejlődése nem mondható túl gyors folyamatnak.
Ez csak arról jutott eszembe, hogy mostanában elkezdték egyesek generációs problémára konvertálni a politikai problémákat, ami meglehetősen nevetséges lenne, ha nem tennék hozzá azt is, hogy hát hadd csináljanak a fiatalok valamit, vagy üljünk be a sarokba?
Merthogy ez így kerek, és akkor most várjuk meg azt a valamit, amit tökismeretlen fiatalok majd menet közben improvizálnak.
Hát várja meg, aki akarja, én ugyanis el tudom képzelni, hogy előírják akár a hatvanöt éves korban történő elhalálozást is, mely alól csak ők adhatnak felmentést.
Esetleg a dologtalan nyugdíjasok juttatásainak megfelezését, - aki nem dolgozik, ne is egyék.
És aki azt mondja, hogy ez utópia, annak jusson eszébe, hogy mit várt anno a Fidesztől és mit kapott.
Szóval, az általam favorizált társadalmi modell továbbra is a generációk egyensúlyán alapuló demokratikus társadalom marad.
Anno volt egy Nagy Generáció, akik most uralmon vannak, az a Nagy Degeneráció, ideje lenne végre egy normális, nyugodt, békés társadalom megteremtésének, békeharc és békemenet nélkül.

Utópia – nem?

:O)))

2014. november 19., szerda

DOBJUK KI A MÚLTAT

Orbánnak már bejött, ő már kidobott egyszer negyvenöt évet.
Igaz, ő nem cifrázta, csak kijelentette, hogy márpedig az ország 1945 és 1990 között nem volt, aki pedig mást állít, az a nemzet árulója, egy rohadt kommancs, aki vissza akarja hozni azokat az éveket, mikor közös tulajdonban voltak a nők és ebédjét – mint mostanában a Blaha Lujza téren a rendszerváltás nyertesei - mindenki közös kondérból kiporciózva, csajkából fogyasztotta.
Bölcs népünk fogékony ezekre a baromságokra, senkinek nem volt egy szava sem az akcióhoz, megfontoltan bólogatott – hát bizony szörnyű lenne, ha kötelezővé válna a randapofájú Mislicsekné rendszeres megművelése.
Az akció költsége sem lenne mindegy, hiszen venni kellene egy Demi Moore posztert, amivel le lehetne takarni a köz szeretett Amáliájának fejét, mert enélkül a szándék és a képesség dialektikus összhangját igen nehéz lenne megteremteni.

Mondjuk, rendben van az elképzelés, hiszen a gyógyszervegyészet egyre fejlődik, majd kikezelik Grazban, ha meg nem sikerül, hát az se baj, fele munka, dupla siker, megy a mosolygósba, Napóleon és a Pókember mellé.
Erre most tessék, kiderült, hogy a kór ragályos és romlatlan gyerek-emberek egészségét veszélyezteti.
Igaz, ők még csak huszonöt évet akarnak eltörölni, de a Fidesz sem a Nemzeti Dohányboltokkal kezdte, a ma inkvizítorai is eljutnak majd akár ötven év tagadásáig is, felkészül Árpádházi István…
Tulajdonképpen megértettem őket, hiszen csak azokat a sztereotípiákat ismétlik, melyet az idősebb generációk azon képviselőitől hallanak nap-nap után, akiket inkább szilárd elvhűségük, mint az eszük miatt tisztelünk.
Egyszerű emberek ők, egyszerű elvekkel és egyszerű eljárásokkal.
Ha valamit nem tudunk működtetni, hát dobjuk szemétre, ha valaki nem tetszik, hát akasszuk fel, ha valamit nem értünk, hát nyilvánítsuk baromságnak, hirdetőjét meg ökörnek.
Márpedig a demokrácián rettentően sok gomb van, nem lehet összevissza nyomogatni őket, mert megbolondul a gépezet.

De tegyük fel, hogy igazuk van, ami itt huszonöt éven keresztül folyt, az a társadalom salakjának tobzódása volt, csupa-csupa szemétember kártékonykodása, az ország maga Szodoma és Gonorrhea, melyben a politikusok feladata a nemzet tönkretétele.
Nincs sok új a nap alatt, ezt egyszer már megértük, és valószínűleg elődeink is egyszer-kétszer, a mi nemzedékünk például a létező szocializmusnak nevezett virágzó államkapitalista berendezkedés idején, a rendszerváltáskor, amikor elbukkantak a társadalmi pöcegödör mocsarából a tiszták.
Viszonylag hamar eljutottunk oda, ahová most is – aki élt és dolgozott az elmúlt periódusban, az egy kártékony féreg, mind-mind rosszat akart az országnak, és ahogy ami generációnk Ratkó Annának, úgy a mostaniak csak Semjén Zsoltnak köszönhetik azt, hogy egyáltalán megszülethettek ilyen tisztának és hófehérnek, forradalmilag szőrös és nagy pofával.
De majd ők rendet tesznek, csak először menjen mindenki a picsába, hogy tiszta legyen a pálya.
Támogatja őket a nagymamák generációja, meg kissé túlvirágzott szépasszonyok egy jelentősebb csoportja, akik könnytől homályos szemekkel bizonygatják, hogy majd beérnek a szép, tisztaszívű, hamvaslelkű fiatalok, adjunk nekik lehetőséget, hadd tanuljanak.
Tulajdonképpen ezzel meg is reformálták a hiénavadászatot, adjunk lehetőséget a vadászok új nemzedékének, akik a puskát a csövébe nézve akarják elsütni, aztán már csak a hiénák csontropogtatása hallik egy ideig.

Persze az tény, hogy az elmúlt átkos huszonöt év prominensei nem remekeltek, de hát miért is remekeltek volna?
Nekik valóban tanulniuk kellett a demokráciát, a kapitalizmust, és nem csak a kommancsok miatt, hanem azért is, mert ebben az országban, ahogy nem volt soha kommunizmus, úgy nem volt soha demokrácia sem, még elméleti síkon sem.
Mára a nép – mint festő a fekálbarna színt - kikevert magának valamiféle szép elképzelést arról, hogy milyen társadalmat szeretne, ennek az az alapvető jellemzője, hogy ilyen társadalom ab ovo nem létezhet.
Az elképzelés olyan, mint a hatmázsás liba, mert egy liba vagy hatmázsás, vagy tud repülni.
Ezt kérné számon a politikusokon, nem pedig azt, hogy a külső-belső adottságokat kihasználva, a demokrácia eszközrendszerén belül mozogva milyen társadalmat teremtettek számára.
Reménytelen ügy, ha valaki nem érti, hogy a politikus nem Roxfortban szerzi a képesítését, mint Harry Potter, hanem egy átlagember, akit a társadalom tagjai képviseletükkel bíznak meg, akkor csak csalódás érheti.
Tekintsünk el attól, hogy ezt a politikusok jelentős része sem érti, és nem is akarja megtanulni, de ettől a tény még tény: emberektől nemigen lehet várni emberfelettit.

Mégis, talán el lehet gondolkodni azon is, hogy vajon a dolgok ilyetén állása csak a politikusokon múlt-e, vagy más is felel a kialakult helyzetért?
Hát, ha őszinték vagyunk, bizony ez rajtunk is múlt, magyar választópolgárokon.
Ott lengeted a parlament előtt a molinódat, melyen üzensz a politikusoknak, hogy nem tudunk annyit adózni, amennyit ti loptok, miközben mindenki tudja, hogy te is lopsz, - te például az adót lopod el az államtól.
Rohadtul szeretsz mindig jól járni, öt forintért Dorozsmáig baxod a kecskét, minden baromságra bólogatsz, nehogy bajod essék.
Te vagy az, aki mindent szeret okosba intézni, te tolod a baksist, de te sopánkodsz a paraszolvencia és a fizetős egészségügy miatt, te fogod be a szád, mikor a szomszédodba belerúgnak.
Te vagy az, aki ha jobboldalival beszélsz, akkor a dilist dicséred, ha demokratával, akkor szidod és te vagy, aki soha, de soha nem vállalod a véleményed.
Te vagy az, aki hagyja magát megvenni a rezsicsökkentés édesbús hazugságával, te vagy az, aki a politikust, aki ellen tüntetsz, immár harmadszor toltad be a Parlamentbe.
Te vagy az, aki szerint minden politikus egyforma, de most lelkesedsz, mert néhányan, akiket nem is ismersz, a nevüket sem hallottad soha, azt se tudod, kit képviselnek, ígérgetnek neked részegen józan közéletet.
Ha minden politikus egyforma, ugyan, miért lennének ezek mások?

Ja – ezek nem politikusok, hanem civilek, mondod, miközben elfeledkezel arról, hogy aki beteszi a lábát a politikai térbe, az máris politikussá válik, te meg, ha ezt nem veszed észre, akkor ostobává.
A pap is addig pap, ameddig a szószékről (tudom, mexünt…) Isten igéjét hirdeti, ha kampányol, akkor megszűnik papnak lenni és politikai aktivistává válik.
Ettől a politikus még nem válik szentté, okossá, jellemessé – mindegyik éppen olyan, mint volt, mielőtt politikussá lett volna.
Ezért talán elegendő lenne rajtuk annyit számonkérni, hogy a feladataikat a demokrácia játékszabályai szerin, tiszta kézzel látták-e el, és ha igen, akkor meg lehet engedni nekik a tévedés lehetőségét.
De összemosni azokat, akik felépítettek nyolcszáz kilométer autópályát azokkal, akik a kertjük végébe a te pénzedből stadiont építettek, minimálisan is ostobaság, rosszabb esetben ismét a te eredményes hülyítésed.
Merthogy tudatosan hülyítenek, ezt ne is vond kétségbe – az önkényuralom nem szereti az okos embereket.
Ezért csukja be a gimnáziumokat, a kéttannyelvű oktatási intézményeket, ezért etet téged minden nap silány szappanoperákkal, ezért mutatja a híradóban inkább a kétfejű borjút, mint a valóságot, ezért kap sikítófrászt, ha az RTL híradóban megmutatják a falu népének is, amit máshonnan soha nem tudna meg, - igaz, ezt meg nem hiszi el, míg rajta nem csattan az ostor.

Az angol pázsit titka, hogy háromszáz évig kell locsolni és nyírni, mi meg huszonöt évenként mélyszántást akarunk rendezni.
Lehet, csak akkor ne vágyakozzunk pázsitra, elégedjünk meg a libalegelővel.
Kellenek a fiatalok a közéletbe, de egyszer már megszívtuk a kollégiumi szobatársakkal.
Ájult nyálcsurgatásunk közepette nem vettük észre, hogy a szép, okos fiatalok létrehozták a maffiát és elfoglalták az államot.
Egyszer tévedni – tévedés.
Kétszer tévedni ugyanabban, ugyanúgy – hülyeség.


Nem kellene hülyének lennünk…


:O)))

2014. november 18., kedd

FANYALGÁS ÉS FELELŐSSÉG

Kedvenc kommentelőm és - talán nem sértődik meg, ha azt írom, hogy - ezeréve barátom és vitapartnerem megharagudott a világra és valószínűleg rám is, mert nem méltattuk ájult elégedettséggel a tegnap esti önképzőköri mutatványt, sőt, egyes elemeit kritizáltuk is itt néhányan.
Hát igen, annak, aki lobogni és lelkesedni akar, aki tegnap estére várta a világforradalom kitörését és holnaputánra a világbékét, bizonyára fájdalmas volt a csalódás.
Vélhetőleg nem volt kellemes végighallgatnia vagy elolvasnia azt, hogy ami az ő szemében dicső forradalmi megmozdulásnak látszott, azt mások felkészületlen fiatalok által előadott, szedett-vedett farsangi komédiának látták, tisztelet a kevés számú komoly embernek, aki nevét adta a rendezvényhez.
Ha tudják,
hogy a tüntetés befejezése mennyire siralmas, lehet, el sem vállalják a részvételt.

Namármost jó magyar szokás szerint nem arra haragszunk, aki hibázott, hanem arra, aki ezt szóvá meri tenni, nem kezdi el a szerecsent mosdatni, nem keres mindenféle hülye mentségeket a szervezőknek, hanem belemondja a pacekba, hogy ez, így, bizony kevés jóbarát, mint libatollban a Parker-betét.
Igen, tudom, ezt fiatalok szervezték, ami már önmagában is nagy dolog, de én azért továbbra is azt javasolnám, hogy az első tétova lépéseket ne ezen a pályán tegyék meg – a Forma 1-hez vezető első métereket  Alonso is pedálos kisautóval tette meg – nagyon helyesen, egyébként.
Ha valaki ezidáig nem tudta, hogy mit jelent a „kontraproduktív” kifejezés, hát akkor most megtanulhatta, habár itt elsősorban nem ő szorult rá új ismeretekre, hanem a szervezők, akik a hozzáértést hangerővel, itt-ott kis trágársággal és irgalmatlan nagy mellénnyel pótolták, amit képtelen volt elleplezni az ugyancsak túlméretes kabát.

Hogy ez fanyalgás?
Az hát, hiszen joggal elvárható, hogy ha valaki alkalmasnak találja magát egy ilyen rendezvény megszervezésére, az végezzen színvonalas munkát.
A hozzáértést nem lehet lelkesedéssel pótolni, a szakmát meg kell tanulni, ha már valaki forradalomkitöresztésre adja a fejét, de az is lehet, hogy gőzkieresztésre szakosodott, csak ezt elfelejtette megmondani.
Nem mondom, hogy legyen egy Lenin, de a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy még egy Che Guevara is kevés lehet az ügyhöz, ha téves premisszákból jut el a forradalom gyönyörű konklúziójáig.

Ami engem személyesen felháborított, az néhány ember minősíthetetlen viselkedése a tüntetés befejezése után.
A felelősség itt is elsősorban a szervezőké, hiszen ők nem viselkedhetnek úgy, mint az egyszeri bűvészinas, aki kitáncoltatta a seprűt a sarokból, de visszaparancsolni már nem tudta.
Ez a felelősség elsősorban nem jogi, hanem erkölcsi felelősség, az embereket, akiket én bolondítottam ki a térre, nekem kötelességem megvédeni, akár még saját maguktól is.
De bőven kijut a felelősségből azoknak is, akik itt a neten, a facebookon és személyes kapcsolataikban is illuzórikus feltételezésekből kiindulva olyan helyzetet vizionáltak, mely a valóságban nem állt fenn, szép ábrándjaikat valóságnak vélve hergelték a tömeget, mintha itt egy forradalomnak akárcsak a csíráját is felfedezhette volna valaki, pedig annak nyoma sem volt.
1956-ban hasonló felelőtlenséggel küldtek neki gyerekeket a szovjet tankoknak a mai bátrak elődjei, aztán a kis halottak nevére hivatkozva negyven évvel később tartották a markukat.

Ez lenne a cél?
Tegnap sem zavarta a lila ködök vándorait semmi, mondták a magukét és mondják még ma is, nem törődve a következményekkel, melyekből az a legkevésbé fájdalmas, ha valaki kap egyet arra a bánatos seggére a gumibottal.
Ami igazán fájhat, az nem az ebből adódó lilászöld pedagógiai hurka, hanem a nép félrevezetéséből adódó politikai kár.
Orbán elérte célját, a társadalom a pártok után ma már a magukat civilnek nevezőknek sem hisz, egy szervező erő, egy hívószó tegnap ki lett iktatva a repertoárból, örvendjetek demokraták.

Azok, akik önmagukra, mint civilekre gondolnak, már ezidáig is rengeteg kárt okoztak a magyar társadalomnak.
Itt van legfőbb ideje, hogy szedjék a sátorfájukat és visszaballagjanak oda, ahová valók - a civil szférába, ahol bélyeggyűjtőként, önkéntes szociális munkásként, vagy receptcsere-egylet tagjaként kiélhetik közösségi munka iránti késztetéseiket, mindenesetre – szerény véleményem szerint -  sokkal jobb lenne, ha a politikától odébblépnének, és a politizálást csak állampolgári szinten, választóként vagy aktivistaként művelnék.
Vagy párttá alakulnának, pártba lépnének, pártosodnának, mert amit ma művelnek, az a választópolgár becsapása annak érdekében, hogy személyes ambícióikat kiélhessék.

Merthogy ki itt a civil?
Aki nem tagja pártnak?
Hiszen ebben az országban alig pártízezer tagjuk van a pártoknak – összesen.
Akkor kikről beszélünk?
Vagy a civil is olyan, mint a polgár, mely kinevezéssel szaporodik?
És ki nevezi ki a kinevezőket?
Kit képvisel az a politikai analfabéta, aki azt mondja, hogy az elmúlt huszonöt évben minden politikus gazember volt?
Kit képvisel az, aki buzgón összemossa Orbánt a valóban tisztakezű és felelősségérzettől vezérelt politikusokkal?
A többi politikai analfabétát?
Nincs elég bajunk?

Szóval, suszter, maradj a kaptafánál, és ne civilkedj, mert akkor ez lesz belőle, amit tegnap láthattál.
Vagy politizálj, de nem kell egyből a csúcson kezdeni, mert a forradalmárok beérésének megpróbáltatásaiba a választók bele szoktak dögleni.
Keresni egy tömeget, mely elindult valamerre és az élükre állva zászlót lengetni - nem egy nagy kunszt, de a politikus dolga más: neki utat kell mutatni.
Az átkos negyven év alatt ezerszer hallgattam meg
Váci Mihály: Még nem elég című versét mindenféle ünnepségeken, de értelmet most nyert igazán, mert most jött el az a kor, amikor a költő leírt szavai nem csak esztétikai élményt nyújtanak, hanem konkrét követelményeket fogalmaznak meg.
A demokratáknak át kellene ezt az egészet gondolni, mert nem lenne szabad engedni, hogy a demokrácia fogalmát is leamortizálva már csak egy gebe közül választhassunk a lóvásáron, mert már csak ez van hátra.
Ott áll majd a Viktor nevű paripa, körbeveszik mindenféle gumilovak, a vazallusok meg buzgón fújják a lovak seggét szívószálon át – gyönyörű ménes lesz!

Nem hinném, hogy ez kellene nekünk…

:O)))

2014. november 17., hétfő

KEZDETNEK NEM ROSSZ

Ugyan a forradalom ma sem tört ki és még reggel is Orbán Viktornak hívják majd a miniszterelnököt, de ez azért már nem az elmúlt évek csenevész tüntetésecskéje volt.
Sokan voltunk, a lényegben egyetértettünk - Orbán takaroggy! – a végén még tök feleslegesen izmoztunk is egyet a rendőrökkel, mindenesetre odatettük magunkat, ahogy illik.
Az egyik szónok önkritikát is gyakorolt korosztálya eddig tanúsított apolitikus, közömbös magatartása miatt, mi kellhet még?
Hogy bennem az egész a MILLA- feelinget hozta vissza, az már legyen az én magánjellegű bajom, vannak adottságaim ahhoz, hogy mindenből a legrosszabb változatot nézzem ki, és hogy általában igazam szokott lenni, azt tekintsük az én pechemnek.


De azért jó volt hallani a nép szavát, mely köztudottan Isten szava, és kellemes csalódás volt, hogy a szervezők találtak szónokokat, akiknek mondandójára vevő volt a tömeg.
Szorgalmasan válaszolgattak a kérdésekre: 
Akarod, hogy meglopjanak? 
Nem!
Hagyjuk, hogy a tolvajok tovább garázdálkodjanak? 
Nem!
Nem haggyuk! Nem haggyuk! – és így tovább, jó kis balhé az ilyesmi és jó látni, amikor a tömeg elkezdi próbálgatni az erejét. 
Volt sok szép tábla meg molinó, nekem az tetszett, melynek a felirata az volt, hogy „Nem tudunk annyit adózni, amennyit loptok!” – a népnek van érzéke a tömör bölcsességekhez.


A beszédek amatőrökhöz mérten jók voltak, a hangosítás minősíthetetlen, a szónokok szépen belesimultak a tömegbe, ha valaki kicsit is szerencsétlenebb helyen állt, nyújtogathatta a nyakát, mint liba a farzsebben tárolt kukorica után, akkor sem látta az aktuális sztárokat.
Pedig jó lett volna megnézni legalább az ismeretleneket, hadd tudjuk, hogy melyikük az, aki nem csak okos, de szép is.
Volt az egésznek valami hamvas bája, mint az iskolai önképzőkör éves előadásának - ha olyanok mennek nézőnek, akik szeretik az előadókat, elnézik nekik, ha raccsolnak vagy pöszögnek, és mi itt szerettük az előadókat.


A szónoklatokban a sok okosság mellett elhangzottak az összes divatos sztereotípiák, melyek azért szakember szájából meghökkentőek, például, hogy adjuk oda a civileknek a korrupcióellenes harcot, majd azok jól legyőzik az elvetemülteket.
Jómagam az ilyet jól el tudnám képzelni 1789 forradalmi napjaiban, de a huszonegyedik században a korrupció elleni harcot hagyjuk csak meg mindahányunk feladatának, szervezését meg bízzuk az államra.
Ilyen alapon holnap a rablóbandát is civileknek kell üldözniük, sőt, ha túlkapásokba bonyolódnak, sajátkezűleg kell lefújniuk magukat könnygázzal, mert a dolgok mai állása szerint csak a civil a jó politikus és csak a civil a megbízható bűnüldöző.


Ma egyébként pontosan lehetett látni, hogy milyen egy rendezvény, amit civilek szerveznek, én meg már csak olyan renitens vagyok, hogy a profizmust kedvelem minden területen.
Tüntetésszervezés esetén is.
Már ezerszer leírtam, de megteszem ezeregyedszerre is – hátha… -, hogy egy tüntetést meg kell komponálni.
Kell, hogy legyen eleje, közepe meg vége, kell, hogy legyen főtéma, egyik elem erősítse a másik hatását, hogy az előadás tökéletes legyen.
És a szónokokat sem lenne szabad hagyni elhatalmasodni, mert abból sok jó nem származik. 
Vida Ildikó kedvence erre a legjobb példa, aki okosakat mondott, de nincs az az okosság, ami egy tömeggyűlésen korlátlanul eladható lenne - a beszédekre is vonatkozik a megtervezettség követelménye.


Namármost a rendezvény befejezése sem mindegy, hogy milyenre sikerül.
Odaállni szerencsétlen rendőrökkel torzsalkodni nem egy felemelő lezárása egy rendezvénynek, emellett terméketlen akció is.
Jobban jártunk volna, ha a tömeg elénekli „Az alcsúti legények, libát loptak, szegények” című himnuszt, kiegészítve esetleg további ellopott javak felsorolásával, még, ha bele is nyúlt volna a rendezvény a hajnalba.
Ha valaki le akarja győzni Klicskót, annak előtte ki kell gyúrnia magát, tömegesítenie kell magát, aztán, majd ha szép nagy marha ember lesz a kihívó, akkor el lehet kezdeni némi kockázatot vállalva emberkedni.
De hatvan kilósan, tornából felmentve, csak szarrá vereti magát adott esetben a versenyző.
Nem mondom, bátor ember, de a temetőkben tucatjával állnak fejfák „Bátor ember volt” feliratokkal.


Szóval, szerintem a szép kezdés után most jöhetnek a szorgalmas hétköznapok, lehet keresni civileket, akik profik, ami nem nehéz, mert Magyarországon a pártoknak összesen sincs negyvenezer tagjuk, a többi mind-mind civil.
Mert ha valaki komolyan veszi a szervezők felszólítását, hogy gyertek el legközelebb is sokan, Hát egyszer talán még elmegy a nép, de ha akkor sem hallja a szónokokat, nem látja kedvenceit és a rendezvény leginkább az amőbára hasonlít, akkor utána már csak akkor megy el, ha sült libamellet osztanak, párolt káposztával – nem vörössel, mert abban túlteng az osztályöntudat…
Vannak dolgok, amit nem lehet megspórolni, ilyen a profizmus is, merthogy a civil nem az amatőr szinonimája.


A tömegben mellettem beszélgettek arról, hogy ez rendben is van, de a falusi népnek egyszerűen nincs fogalma arról, hogy mi történik az országban, nem érti, hogy mi történik, és mégannyira sem, hogy mi miért történik.
A szocialisták egyik prominense ott helyeselt, és én megdicsértem magam, mert megálltam, hogy ne kotyogjak bele, hogy anno a szocialista pártnak minden faluban volt alapszervezete, a tagok rendszeresen meg tudták egymással beszélni a világ dolgait, el lehetett hozzájuk juttatni a különféle politikai anyagokat, ki lehetett kérni a véleményüket – kár volt ezt a struktúrát veszni hagyni.


A rendezvény vége felé az egyik szónok belevágott az ifjúság dicséretébe, szerényen a jövő reménységének minősítette magukat, nekem meg eszembe jutott, hogy hajdan volt egy párt, melynek tagjai a nagymamák kedvencei voltak – lehet, mégegyszer meg kell szívnia az országnak a hamvas ifjúság törtetését?
Mindenesetre egyre jobban foglalkoztat egy nyuggerpárt alapítása, járókeretre fel magyar, legalább verjük fejbe mankóinkkal az ellent!


A forradalmárkodáshoz az elszántságon kívül türelemre is szükség van, gyakoroljuk hát még kis ideig ezt a szép erényt, hiszen nincs az a gödör, melynek alja ne lenne, onnan pedig már csak felfelé vezet az út…

:O)))

2014. november 16., vasárnap

ELHOMÁLYOSULT ABSZOLUTIZMUS

Azt mondják az okos történészek, hogy a leghatékonyabb államforma a felvilágosult abszolutizmus, mert a döntések hamar születnek, a megvalósításukhoz szükséges hatalom egy kézben koncentrálódik, mely kezet egy olyan agy irányítja, mely nincs beleájulva saját mérhetetlen okosságába, mely a hatalmat nem célnak, hanem eszköznek tekinti.

Errefelé erre két példát lehet hozni, II. Józsefet, a kalapos királyt és Kádár Jánost, a sorsuk annyiban közös, hogy mindketten egy utópia megvalósításában serénykedtek és mindkettőjük munkája kudarcot vallott – tulajdonképpen nem kellettek senkinek.
Így aztán nagy művük rombadőlt - még életükben.
Igaz, csak percekre voltak a haláltól, mikor kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy senkit nem lehet akarata ellenére boldoggá tenni, de annak azért örülnének, ha tudnák, hogy a történelem nem futott keresztül a fejük felett nyomtalanul.
A felvilágosult abszolutizmusban az a szép, hogy az egyeduralkodó saját elhatározásából, korának leghaladóbb társadalompolitikai irányzatait figyelembevéve kormányozza országát.
Eszébe sincs az avítt struktúrákat fenntartani, ezért aztán folyamatosan sérti azok érdekeit, akik koruk iszapfürdőjében remekül megtalálták saját kis gödröcskéjüket, melyben boldogan dagonyázhatnak, ezért aztán nem is nagyon szeretik a meggabalyodott szuverént.

Érdekes, de általában azok sem nagyon kedvelik, akik érdekében tevékenykedik, legfeljebb elismerik a munkáját, de azt se túl lelkesen.
A nép ugyanis szereti, ha hazudnak neki, és a nép által kedvelt hazugságok között előkelő helyen szerepel vezetőjének idealizált képe, országának felmagasztalása, a nemzeti tulajdonságok túlértékelése.
A választó szereti a méltóságteljes, Harrach-típusú pofákat, a pompázatos ünnepségeket, szívesen azonosul mindenféle sosemvolt viseletek alapján készített jelmezekkel, díszmagyarral, zászlóval, pitykével meg sarkantyúval, szereti, ha hízelegnek neki és különbnek nevezik őt másoknál.
Minden marhaságot elhisz, a történelmét, melyben Eisenach óta - ahol előzetes bosszút álltunk a Wartburgért - egyetlen győzelmet sem tud felmutatni, folyamatos diadalmenetként prezentálja, magát Európa védelmezőjeként tünteti fel, holott még saját magát sem védelmezte, mikor ehhez a katonai ereje meglett volna, mert akkor is torzsalkodott a többi magyarral.

Egy felvilágosult uralkodó persze a szigorú logika és a tiszta ész alapján állva ilyen attrakciókra nem hajlandó, nem is fogja meg mondókája Julcsa lelkét, akitől legtávolabb talán a logikus gondolkodás áll, de minél kevésbé tanult ember valaki, annál inkább gondolkodik a szívével, mint az eszével, és a szívet becsapni nem egy nagy kunszt.
Ha magyarember megtudná a libáról, hogy okos jószág, meglehet, kisebbségi érzetétől gyötörve, undorodva kiköpné még a libamájat is.

Így aztán elviseli – sőt, ünnepli - azt a diktátort, aki kifosztja, belerúg, senkinek nézi és megalázza, aki szolgává silányítja a gyermekét.
Mert az ilyen vezető erős, hiszen még azt is meg merte tenni, hogy elvette a pénztárcáját, a nyugdíját, az egészségügyi ellátását, a munkahelyét - tulajdonképpen ellopta az egész, egyszeri és megismételhetetlen életét.
Lehet tőle félni, és rettegni jó, hiszen a félelem az ember természetes állapota a kardfogú tigris óta, nem is lehet ezen változtatni.
Olyasmi ez, mint a béke, mely csak szünetet jelent két háború között, és melyet semmire sem becsül senki a hullajelöltek közül, hiszen béke idején nincs kit gyűlölni, nincs kire fenekedni, nincs kinek a kegyetlen elpusztítását tervezgetni bélkitépésig bezárólag, hát mit ér az ilyen élet?
Semmit, bátran állíthatjuk!

Úgyhogy a demokrácia csak a balfékeknek való, ide egy erőskezű, határozott, nemzetéért égő vezető kell, aki tudja, hogy mit akar.
Sokáig magam is úgy gondoltam, hogy nem minden társadalom érett a demokráciára és rengeteget röhögtem Amerikán, mely egyszerre gyűlölte Che Guevarát a forradalom exportja miatt, miközben vadul, de eredménytelenül exportálta az angolszász típusú parlamentáris demokráciát.
Aztán kiderült, hogy Churchillnek bizony igaza volt, ez egy ócska társadalmi berendezkedés, de jelenleg nincs jobb, és most tekintsünk el a szocializmusnak nevezett magyar kísérlettől, mely korai elhalálozása előtt felcsillantotta egy új modell kialakításának lehetőségét.
Maradjunk a realitásoknál.

Viszont ne feledjük azt, hogy demokráciának is vannak árnyoldalai, például Hitler óta tudjuk, hogy a szélsőség demokratikus úton is hatalomra kerülhet, és ebben a tapasztalatunkban Orbán egyeduralmi törekvései és Ózd csak megerősíthet bennünket.
Orbánról valaha azt gondoltam, hogy bolsevik típusú, kleptomániás népboldogító, ma már nem ezt hiszem, hanem inkább Al Caponéhoz hasonlítanám, útban az Alcatraz felé, ahonnan – már, ha egyáltalán ép ésszel kerül be, de ép ésszel már soha nem kerül ki.
Itt már régen nem társadalmi kérdésekről van szó, itt már csak a pőre vagyongyűjtésről szól a történet, melynek során elvesztett minden gátlást, a cselekedetei és megnyilatkozásai minden racionalitást nélkülöznek, elfogyott a kreativitás, elkoptak a sablonok, a módszerek.
A gyógyszervegyészet diadalának lassan vége, a természet legyőzi a tudományt.

A tét holnap az, hogy meddig engedi a nép elhomályosult diktátorát randalírozni?
Kiszámíthatatlan, mint ahogy az volt Caligula és Néró esetében is, de időben kellene lépni, mert Ózd figyelmeztető jel: a megoldás nem mindig a legésszerűbb eredményt hozza, van úgy, hogy több kárral jár, mint haszonnal.
De holnap a Kossuth téren még van esélyünk, még el tudjuk indítani a folyamatokat valami normális irányba.
Azt is el kell mondanom, hogy ez pártok nélkül nem fog menni, mert óbégatni lehet egyénileg, civilkedve is, de az érdekek megjelenítésére a pártokat találta ki a történelem.
Ezen is el kellene gondolkodni, mielőtt belelépünk valami olyan csapdába, melyből aztán nehéz lesz kiráncigálni a lábunkat.

Nem könnyű a helyzet, és nincs időnk illúziókat kergetni, abból a politikusi garnitúrából kell választanunk, aki rendelkezésünkre áll, és nem szabad abban reménykedni, hogy a mennyekből aláereszkedik egy optimális megváltó.
De szervezettnek kell lenni, mert ötszáz szervezett ember szét tud verni egy ötvenezres szervezetlen tüntetést, ezzel tisztában kell lenni.
Holnap nem lenne szabad hibázni, nem lenne szabad hülyeségeket követelni, nem lenne szabad a tüntetés után hazamenni és várni, hogy majd március tizenötödikén megint találkozhassunk.
Kíváncsi vagyok, hányan leszünk, kíváncsi vagyok, hogy kijöhet-e abból valami, hogy a téren tudjuk majd meg, hogy mit is akarunk.
Hát, majd kiderül…

:O)))