2014. október 19., vasárnap

ARCCAL A JÖVŐ FELÉ

A politika szervezetek műfaja, ebben a világban a magányos próféták eleve vereségre vannak ítélve.
Esetleg helyi szinten labdába
 rúghatnak a magukat függetlennek deklaráló, de a gyakorlatban többnyire mégiscsak valamelyik párt hallgatólagos támogatásával induló polgármester-jelöltek, de a klubsovinizmus bármikor leveri a személyes hitelességet.

Nem is csoda ez, hiszen együtt, egy csapatban minden cél könnyebben valósítható meg, ezt még a libák is tudják, csak a mai magyar demokratikus oldal politikusai nem - tisztelet a kivételnek.
Olyan hülye liba ugyanis nincs a világon, amely egyedül indulna neki a hosszú vándorútnak, amelyik pedig becefrézett, tudatmódosult állapotában megpróbálná, igen hamar Vuk serpenyőjében végezné.


Szóval, a politikának - még a legtehetségesebb és soha nem hibázó politikusoknak is - kell egy szervezet, melynek segítségével sikerre tudja vinni politikáját, valóra tudja váltani a társadalomról alkotott elképzeléseit.
Szervezet, mert a természet sem látott még olyan élőlényt, amelyiknek csak agya van, és ez elég is ahhoz, hogy életben maradjon.


A társadalmak a szervezetépítés rengeteg változatát kipróbálták, a mai pártok is ügyeskedtek e téren, kivéve a demokratikusnak nevezett pártokat, merthogy ők azért nem annyira - kivéve az MSZP-t, amelyik megcsókolhatta volna Kádár sírkövét a rájuk hagyott pártstruktúráért.
Ők viszont nem csókoltak meg semmit, pedig javaslatom lett volna a célterületre, ellenben hagyták szétesni a valaha jól működő rendszert, a struktúra, mely normális esetben folyamatosan változik, alkalmazkodik a helyzethez megmerevedett.
A tagság elöregedett, a sok akolmelegre vágyó öreg bolsevikot hízelgéssel, jólhangzó szlogenekkel, bűnbakképzéssel, néhány tányér pacallal magához édesgette a pártbürokrácia, mely maga sem lett fiatalabb, aki pedig fiatal létére közéjük került, az hamar hozzájuk öregedett.


Ha valaki itt a következő választáson tényező akar lenni, annak szervezetet kell építeni - autóversenyen sem lehet autó nélkül nyerni, ugye.
Nem tartanám jó ötletnek a hajdani alapszervezeti rendszer felmelegítését, és azt sem, ha elkezdenénk egy évtizednyi késéssel másolni a Fidesz ökör-köreit, más irányba kellene elindulni, más formát kellene találni.
Hogy milyet, az persze függ attól is, hogy milyen pártot akar az, aki szervezi: aktív, cselekvésre törekvő közösséget, vagy kritika nélküli, ide-oda terelgethető nyájat, mely bármit mond a pártvezetés, csak bólogat: beee kedveseeen terelsz lelkeeeem, megyeeek, merre vezeeetsz!


Mindenesetre azt tudomásul kell venni, hogy a fiatal ember nem szeret értekezleteken ülni, nem szereti folyvást Zseleznyák partizán beszámolóját  hallgatni a nácik elleni harcról, a fiatal tele van igazságérzettel, tettvággyal, a fiatal nem dumálni, cselekedni akar.
Módot kell rá adni, és az se túl nagy baj, ha ők a mainál radikálisabbra veszik a műsort, ami persze nem jelenti azt, hogy ha találkoznak egy fideszessel, akkor azt le kell köpni.

De még a jó állapotban levő nyugdíjas is tenni szeretne valamit, és mindahányan szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, mely valamilyen magasztos eszmét követ.
Mindenesetre unatkozni mindenki tud magában is, habár még ezt is jobb társaságban tenni.


Közösség kell, a közösségnek pedig vezetők, akik képesek összefogni a társaság tagjait.
Nem okvetlen kell túlbürokratizálni a dolgot, de a célokat pontosan és közérthetően meg kell jelölni, és az akciókat irányítani kell.
Ha valaki azt gondolná, hogy ezzel ráérünk még, akkor téved, a közösségépítés az egyik legfáradságosabb és legidőigényesebb dolog, már, ha nem alkalmi csürhe összetereléséről van szó.
A kommunikációs forradalom idején nem igaz, hogy ne lehetne megtalálni azokat az eszközöket és módszereket, melyekkel el lehet juttatni üzeneteinket a választókhoz, csak nem szabad tehetetlenül széttárni a kezünket.


Ami viszont kétségtelen, hogy a személyes meggyőzésnek nincs párja.
Meggyőzni viszont csak az tud, aki maga is hisz abban, amit mond, emellett felkészült is, mert a világ legszomorúbb dolga lenne, ha odamegy a jobberhez Tóbiás szent nevével az ajkán, de visszafelé már Viktorozgat.
Mindenesetre kisközösségek kellenek, a fiataloknak is, öregeknek is, kinek-kinek igényei szerint, de nem mereven elkülönülve, nem csak politizálva, de más közös programokkal is,  - kell ennek a megszervezéséhez is érzék...
Ezekre a szervezetekre kell felépíteni a pártstruktúrát, nekik kell választani a közülük kikerülő vezetőket, mert a jelenlegi rendszer, melyben egy szűk kör oktrojálja rá akaratát egy szűkkörű tagságra, miközben tömegeket szeretnének maguk mellé állítani, láthatólag nem jött be.


Konkrétabban erről nem érdemes itt beszélni, mert - hacsak nem vadonatúj pártról van szó - akkor az adott állapotokhoz kell igazítani a módszereket.
Sajnos úgy néz ki, hogy sokan, akikben buzog az ambíció, de ilyen-olyan okok folytán nem tudtak karriert csinálni, a pártokban vélik felfedezni felvirágzásuk színterét.
Közülük meglehetősen kevesen értenek ahhoz, amit csinálnak, az olyan istenáldotta tehetségeket, mint egy szocialista vagy demokrata Kubatov pedig azonnal a víz alá nyomják - sok az eszkimó, kevés a fóka mostanában a baloldalon, többek között ezért is van annyi életképtelen párt a mi térfelünkön, mint Vukban a bolha...

Aki olvasta Asimov Alapítvány-trilógiáját, az emlékezhet rá, hogy a címadó Alapítványt azért hozták létre, hogy a káosz és pusztulás korát lerövidítsék.
Nem lenne baj egy ilyet létrehozni a demokratáknak sem.
Vajon ki lesz a magyar Hari Seldon?

:O)))

2014. október 18., szombat

TÜRELEM

Mottó: Ülj le a folyó partján és várd meg, míg ellenséged tetemét előtted viszi a víz…

Na, de most aztán már hagyjuk abba a múlton való nyámmogást, valaki mondja meg, hogy mit kell tenni, aztán veselkedjünk neki és zavarjuk el végre ezt az Orbántot és bűnbandáját! – mondják sokan itt is, meg szertefelé a neten.
Rossz hírt kell mondjak, sajnos, ez nem fog menni.
Nem ússzuk meg a kemény és kitartó munkát, mellyel meg lehet teremteni a kétségkívül szép cél elérésének előfeltételeit.

Ha magunkat, demokratákat egy politikai táborként határozzuk meg, akkor a feladatok sorrendje valószínűleg a következő:
- Teremtsünk rendet a saját csapatunkban.
- Győzzük meg a választót, hogy ránk van szüksége, mert éppen ilyen megváltót írt neki elő az Úr.
- Aztán, mire ezt elhiszi, készen kell állnia a változást megvalósító eszközrendszernek, az erre alkalmas szervezetnek, a változás megvalósítására képes, felkészült személyeknek, és birtokunkban kell legyenek az ehhez szükséges erőforrások.

Aki azt hiszi, hogy ez olyan „gyere cipó, hamm bekaplak” típusú feladat, az becsapja saját magát és mindazokat, akik változást akarnak.
A felsoroltak közül egyik sem egyszerű dolog, és arra kell készülni, hogy a hatalom – ahogy már ma is teszi – mindent meg fog tenni, hogy dolgunkat megnehezítse, pedig, ha körülnézünk, akkor be kell látnunk, nehéz ez Viktor nélkül is, eléggé.
Nem kétséges, kellett Orbán tevékenysége is a bukáshoz, de azért a munka oroszlánrészét mi végeztük el – hogy kissé profán legyek, elvégeztük azt a komoly felkészültséget kívánó cirkuszi mutatványt, hogy seggberúgtuk magunkat.

Ha elvégzünk egy gyors helyzetértékelést, akkor azt látjuk, hogy egy jólszervezett, szinte korlátlan anyagi erőforrásokkal rendelkező, eszközökben és jól felkészített aktivistákban gazdag, vezetői szinten erősen motivált ellenféllel állunk szemben.
Abban a táborban a vezetők mindahányan tudják, hogy Orbán bukása egyben az ő bukásukat is jelentené, hiszen szinte valamennyien Orbán kezéből vehették át a stallumot, az ő kreálmányai, aki pedig nem, azok Orbán kreálmányainak kreálmányai, akik túl sok jóra nem számíthatnak egy ilyen esetben.
Feltéve persze, hogy nem Gyurcsány vezeti a változást végrehajtó erőket, mert ő képes a rókát kinevezni a libaólba közegészségügyi államtitkárnak, már csak a demokrácia jegyében is, ugye.

A hideg szaladgál a hátamon, amikor eszembe jut Polt Péter pályaíve, aki a szocialisták kormányzása alatt is ott maradhatott magas beosztásban az Ügyészségen, megőrizhette informális befolyását és magával a jelenlétével is figyelmeztette az ott dolgozókat arra, hogy holnap akár vissza is térhet.
Pedig nem kellett volna erkölcsi skrupulusoknak lenni, hiszen elődjét úgy vágták ki Viktorék, mint a macskát fosni.
De vonatkozik ez más, magas beosztásban levő tisztviselőkre is, akik mind-mind kerékkötői voltak a Gyurcsány-kormány által bevezetni kívánt változásoknak.
Rendben, szép elv az, hogy a köztisztviselő a mindenkori kormányhoz legyen lojális, de ha a köztisztviselőket a politikai ellenfél a portásig bezárólag lecseréli, akkor az ellenzék győzelme után logikusan ugyanezt kell lépnie az új hatalomnak is, ha hosszúéletű akar lenni ezen a földön.

Az ellenfél totális médiafölénnyel rendelkezik, és informálisan kezében van még az úgynevezett ellenzéki média is, hiszen a médiumok is olyanok, mint a választópolgárok, élni akarnak, és ehhez pénzre van szükségük.
A mai média a reklámbevételekből és, a magyar reklámpiac kicsi, az ellenzéki médiumok egyike sem olyan tőkeerős, mint a német RTL, mely megengedheti magának a hosszas perelgetések luxusát - mire megnyerne egy pert, vélhetőleg az Unióban, addigra már régen az enyészeté lesz, már a nevére sem emlékszik senki.
Új módszerekre vagy új médiumokra lenne szükség, ami nem biztos, hogy reménytelen, de az viszont biztos, hogy el kell érni a választót annak, aki kormányra akar kerülni.

Valaki azt is elmondhatná már a demokratikus oldal kommunikációját irányítóknak, hogy a kommunikáció nem az, hogy a Fidesz mond valamit, mi meg reagálunk rá, mert így majmot csinálnak belőlünk, úgyhogy ideje eldobni a banánt és nekikezdeni a saját mondanivalónkat hirdetni, amennyiben az nem a saját táboron belüli torzsalkodásról, hanem a választóról szól.

Rendbe kell tenni a szervezeti kérdéseket is, mert az nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzetben a szövetségi politika erőltetése felesleges, a jelenlegi pártok vezetői valószínűleg egy konkrét igénynek eleget téve ellenzik az összefogást, híveik meg abban az illúzióban ringatják magukat, hogy egyedül is menni fog a dolog.
Nem fog menni, de az is egy elképzelhető eljárás, hogy a pártok építsék fel és erősítsék meg saját szervezeteiket, erősítsék meg aktívahálózatukat, ha tudják, elsősorban fiatalokkal. mert négy-öt év múlva a kitelepüléseken már valóban csak járókeretekkel vesznek majd részt a ma lelkes nyugdíjasai.
Aztán majd ráérünk a választások előtt összefogni, ami természetesen nem fog menni, hiszen Gyurcsány… stb. stb.

De szervezetet azért kell építeni, hiszen ott kellene lenni az ezer lelkes falvakban is, csak hát azért az vicces lenne, ha minden tíz portára jutna egy párt és a helyi Jobbikkal szemben öt magányos harcos ötféleképpen magyarázná, hogy miben téved Juliska néni libalopás ügyben.
Majd jönne Fodor Gábor személyesen, és elmagyarázná, hogy a libának demokratikus jogában áll ellopódni.
Az MSZP hajdani sikereinek záloga a szervezettség volt, valóban minden településen létezett alapszervezet, de menet közben a körülmények megváltoztak, akkoriban a pártéletnek még nem az éhhalál volt a következménye.

A hajdani alapszervezeteket szét sem kellett verni, szétestek azok maguktól is, a tagság elöregedett, az utánpótlásról nem gondoskodott senki, aki kitartott, azt is demoralizálta a pártvezetésen belüli ostoba torzsalkodás, a vezetők egy részének árulása, a szervezetlenség és vezetetlenség, a céltalan és kilátástalan sodródás.
De nem csak szervezetet, egyben közösséget is kell építeni, mert a választó számára ez adhat valamiféle biztonságot, ad egy teret, ahol nem kell alakoskodnia, őszintén elmondhatja a véleményét és egy közösséget, melytől elvárhatja, hogy szükség esetén kiálljon mellette.
Talán folytassuk holnap, jó?

:O)))

2014. október 17., péntek

ADDIG ÜSD A GYURCSÁNYT, MÍG MELEG!

A RÁHEL ESKÜVŐJÉN ELLOPOTT TELEFONOKON
EZ AZ APPLIKÁCIÓ VOLT...
Vége a választásoknak, hálistennek, Orbán elégedett pofákat vág, ami nem is csoda, pisilés céljából kutatott a gatyájában és két faxt talált benne.
Most, hogy kiderült, hogy róla beszélnek a Miatyánkban (Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen") tulajdonképpen elégedett is lehetne, a gempa se viszket a bőre alatt, már a nyelvét is vissza tudja húzni, pedig nemrég még minden tekintetben leverte a kaméleont – és mégsem.
Pedig hány álmatlan éjszakájába került, hogy kitaláljon valami ütőset a Nagyorrú eltárolására a Gyorskocsi utcában, hozzá képest Rákosi elvtárs a Rajk-per előkészítése során egy mormota volt.
Nem jött össze semmi.

Pedig élete során ilyen-olyan eszközökkel, jogásztól-juhászig szinte több embert nyírt ki, mint amennyit megvett, pedighát utóbbiakból is kijönne az új főváros, New Alcsút lakossága, mely a Várhegyen kerül majd kialakításra, uniós forrásokból.
Mindenesetre Ferkó ügyében kőbe szaladt a kasza, és ez egy olyan embernek, mint amilyen a Mi Világítótornyunk – aki, mint ma megtudhattuk, alkohol nélkül csinálta végig a kampányt – tűrhetetlen.
Akkor lett volna pedig igazáncsak hatékony, ha a depresszió elleni bogyóira ráküld egy-két házifőzésű felest, akkor talán repült is volna egy-két kört, úgyis hiányzik még a csoda a szentté avatásához.
Igaz, hogy ez az ország még úgy-ahogy áll, az elszámolható lenne csodaként szentügyileg, de azt is figyelembe kell venni, hogy ő lesz az első református szent, Szent Lopácius néven.
Az úttörőkkel szemben mindig magasabbak a követelmények, ezt pedig ő pontosan tudja, hiszen nemhogy csak úttörő volt, de KISZ-titkár, sőt Ifjú Gárdista is - igaz, akkor a Gárda még nem volt Magyar…

Viktor, szegény, a Gyurcsány-fóbiájába fog végképp belebolondulni.
Úgy kezeli a problémát, mint az egyszeri ember, aki nem hitte el, hogy amikor becsukta a hűtőszekrény ajtaját, kialudt a lámpa, ezért hopp! – hirtelen kinyitotta és lám, igaza is volt!
Normális ember a helyében elégedetten hátradőlne a Centrális Erőtér kellős közepén, ölébe fektetné fénykardját és fürdene az erőben, mely vele van, de ő egyrészt ugye nem, másrészt meg maximalista.
És – mint nyilatkozta – azt tanulta politikai pályafutása során, hogy az ellenfelet, ha mód van rá, akkor meg kell ölni.

És úgy érzi, hogy most mód van rá, hiszen zombiserege diadalmaskodott, számuk a győzelemmel gyarapodott, az ellenség csapatait – mint Zsukov Sztálingrádnál – először részekre szabdalta, majd egyenként megsemmisítette, ügynökei ott vannak minden politikai pártban és az államélet minden területén, meg minden kilométerkőnél.
Ha egyszer megszületik majd Orbán ügynökeinek listája, Kádár lelke zokogni fog – a lista hosszabb lesz, mint ide Lacháza.
Így aztán, most, a nagy csalódás után, hogy a választások során mégsem semmisült meg a Deutálom Koalíció, frontális támadást rendelt el, melyben részt vesznek segédcsapatai is.


Ott vannak a szocialisták, élükön Tóbiás tábornokkal, aki arról nevezetes, hogy harminc évig mozdulatlanul tudott ülni a seggén, közben dúdolgatott:
Éliás -Tóbiás, mit csinálsz?
Vakarom a talpam, talpam,
Vakarom a talpam halkan!
Rendkívüli képességéért el is nyerte a marsallbotot, és végre megjelölhette a célt a szocialisták megizmosodott szavazótáborának - aki kitalálja, hogy ki ellen harcolt a választások során és ki ellen fog harcolni a választások után, az jogosult egy hangszóróra…
Ha valaki azt mondaná neki, hogy jóember, de nagy marha vagy te, bizonyára megsértődne, pedig ebben a relációban a marhának lenne erre jogalapja.
De nincs mit tenni, ha a Pukk Laci bácsi ezt írta elő, akkor ezt kell tenni, mertmivelhogy amint ezt a külvilág tudomására hozta, a pénzesláda kulcsa immár a pártelnöknél van, ami akkor is nagyon szép, ha a láda üres.
Viszont azért pénz mindig akad, de az nem ládában van, hanem zsebben, onnan osztogatja a szürke eminenciás.


Mindenesetre hivatalosan is vége az együttműködésnek, és a szocik 
vezérkara innentől kezdve  lengetni fogja a vérnarancs színű zászlót,  falusi talpasaik meg ellesznek a Gyurcsányozással, természetesen elvi alapon.
Az egész Szocialista Párt jelenleg éppen olyan, mint a lejtőn elszabadult autó, melyben a bolond sofőr itt a piros-hol a pirost játszik a három pedállal, hátha eltalálja a féket, a motorházon ülő Orbán meg röhög rajta, hiszen a fékekben nincs is fékbetét…

Fodor is odanyilatkozott egyet – nem tudni, ez az ember magasabb vagy szánalmasabb, de hogy nevetséges, az vitathatatlan.

Viszont ő is utálja Ferkót és ezzel szépen beleillik a kórusba, mint drámai szoprán.
Az Együtt-PM most hallgat, majd megszólal, ha a többiek elhallgattak, ők gyárilag és nagyon szeretik a célszemélyt.
Gyurcsány is hallgat, igaza is van, ezekkel már felesleges vitatkozni, ki a franc társalog a levesbetéttel?

Ellenben megrendelheti a hatfogásos vacsorát annak örömére, hogy gond nélkül megszabadulhat tőlük, ha szeretnék, kínos lenne ezt a sok tehetségtelent a francba küldeni.

Ami azt illeti, valószínűleg senki nem fogja elhinni, de én a szocialistáknak drukkoltam, hogy találjanak magukra végre – mint megrögzött baloldali szerettem volna rájuk szavazni, melléjük állni, szerettem volna elhinni, hogy ők képviselik az átlagembert, a kiszolgáltatott kisembert, de nem hagyják.

Ez a sorsunk - Orbán és a szocialisták arra kényszerítenek bennünket, hogy Gyurcsányra szavazzunk, őt támogassuk, nem hagynak számunkra más választást.
Őneki meg most adott az élet egy utolsó esélyt, hogy korrigálja a rengeteg hibát és ügyetlenséget, és felépítsen a bonviván kulisszái helyett egy pártkinézetű pártot, minél kevesebb ideológiával és minél erőteljesebb baloldali értékkel a programjában.
Meg építsen szervezetet, keressen hozzáértő embereket, szakértőket, és lehetőleg ne csak olyanokat, akik bólogatnak neki, meg ájult szerelemmel tapogatják a zakója hajtókáját.
Okos emberek kellenek mellé és meg kell tanulnia végre, hogy egy párt nem dodzsem, amit egyedül vezet és bátran rángathatja ide-oda a kormányát, hanem egy olyan autóbusz, melyen sokan ülnek, és a sofőrnek roppant észnél kell lennie.
Kíváncsi vagyok, él-e a lehetőséggel…

:O)))


2014. október 16., csütörtök

PITYKÉS LAJBI

Nem akarom hosszabb lére engedni a probléma taglalását, mert menet közben elindult itt az újabb idióta-futam - a régi versenyzőkkel.
Az ember csak néz, mint Rozi a moziban.

Annyit talán még a múltról, hogy az összefogás kifejezés jelszónak ugyan elment, de semmiféle alapja nem volt. Az embernek ugyanis szüksége lenne ehhez az attrakcióhoz a kezeire, de ha egyikkel az orrát fogja be, a másikkal meg pofozkodni próbál, akkor azért a helyzet nem sok jóval kecsegtet.
Az összefogás résztvevőit az tartotta össze, hogy közös állásponton voltak, miszerint Gyurcsányon kívül egyik sem akart egy egységes demokrata tömböt.
Mindegyik kakas akart lenni a maga szemétdombján, csupa kis-orbán feszített a politikai pályán.
A sok kiskakas végülis ott kukorékolt és elégedett volt azzal, hogy ő is politikai tényezőnek hihette magát.
Hogy Viktor mennyit röhöghetett rajtuk - rajtunk menetközben, el tudom képzelni.

Két típusa  volt az elhívatott demokrata pártvezetőnek.
Voltak, akiket küldtek, aztán akadt egy-kettő, aki azt hitte, hogy magától jutnak eszébe a nagy okosságok, pedig dehogy - akiket küldtek, azok juttatták eszébe és azok is dicsérték meg a bölcsességéért.
Ha valaki veszi majd a fáradságot és kielemzi a pártok lépéseit az idei választások során, rá fog jönni, hogy úgy járt, mint a szovjet babakocsigyári munkás, aki bárhogy is rakta össze a gyárból lopott alkatrészeket, mindig tank jött ki belőle.
Esetünkben is, bárhonnan nézegetjük a történéseket, mindig egy kívülről irányított destrukciós nagyoperett képe bontakozik ki, bonvivánnal, szubrettel, díszletekkel.
Ahányszor a nézőtér tapsolni kezdett volna, 
a rendező színpadra küldte a legtehetségesebb színészt, az elénekelte a „Hányjuk kardélre a gaz Ferkót” című nagyáriát, és ez így ment az utolsó percig.
És így megy az utolsó perc után is.

Ha ezek össze akartak volna fogni, akkor egyetlen választási szervezetet csinálnak – mondjuk egy választási pártot minimális létszámmal -, majd létrehoznak egy közös választási pénzalapot, közös kampánystábot, megbíznak egyetlen embert a kampány irányításával, a jelölteket pedig ennek a közös szervezetnek a nevében indítják, közös programmal.
Ehhez képest még saját pártjaikon belül, egymással sem voltak képesek együttműködni.
A kérdés nem a közös munka mikéntje volt, hanem az, hogy kit zárjanak ki az együttműködésből.
Sokatmondó, hogy két politikus jutott erre a sorsra: Gyurcsány és Bokros, - az a két ember, akinek a demokráciáról és a jogállamról, a gazdaságról és a gazdálkodásról egyáltalán volt mondanivalója a nemzethez.

Az ellenzéki vezetők emberi minőségéről jobb nem is beszélni.
Juhász füvész arra kellett, hogy elriassza a konzervatívabb szavazókat, Mesterházy ott botladozott a madzagok között, melyen rángatták, a PM két harcosa meg nem képviselt semmiféle hozzáadott értéket, ellenben folyvást kinyilatkoztatott, meg ellenzett mindent, ami előrevitte volna az együttműködés ügyét.
A Szolidaritást a pálya szélére szorították, vezetője nem bírta a megpróbáltatásokat.
Bajnai pedig megpróbálta eljátszani a még tehetséges színészeknek sem könnyű, baloldali milliárdos Ludas Matyi hálátlan szerepét, aztán ezt is megunta és sértett képpel balra – nem, inkább jobbra – el.

Gyurcsány erőt vett hiúságán és szerényre fazonírozta magát, kézzel-lábbal bizonygatta, hogy nem akar ő vezető szerepet, egérszürke talpas akar lenni.
Sajnos, az élet már csak olyan, hogy a vezető szerep nem a szándékon, hanem az adottságokon és a körülményeken múlik.
Így aztán akkor is ő volt a vezető, mikor a többiek elküldték egy vesszősöprűvel lócitromot sepregetni, amitől is a többiek sikítófrászt és lábrázást kaptak.
Igaz könnyeket is ejtettek és megpróbálták bedumálni a népnek, hogy az összefogás kudarcaiért is ő a hibás, mert ha mondjuk még időben felakasztotta volna magát, akkor most nagy egységben le lehetne hugyozni a sírját és a demokratikus oldal végre össze tudna fogni.
Gyurcsány meg a szokott módon felvette álnaiv ábrázatát és úgy csinált, mintha érezné a vezetőtársaiból felé áradó szeretetet, leterítette a sárba a zakóját Mesterházy elé, kellemeseket nyilatkozott Bajnairól, még talán Juhász is kapott tőle nyelvespuszit, de hiába.

Aki itt nem volt Orbán ügynöke, az vértehetségtelen volt, csakúgy, mint a kiválasztott utódok, a kedves, antipatikus Szigetvári, a hiánypótló (egy hiányzó vezető egyéniséget pótolnak vele) Tóbiás, aki azt hiszi, hogy a baloldaliság és a bunkóság azonos fogalmak.
Szóval, sikerült nullára játszani a demokratákat, felhasználva a magában nagy elhivatottságot érző Bokrost is, akinek a bajusza több szavazatot hozott, mint a programja, merthogy az meg nem érdekelt senkit.
Ellenben remekül megfelelt utolsó reménységünknek.

Szóval, sikerült olyan állapotokat teremteni, mint a weimari köztársaság bukásakor, Adolf meg röhög a markába, de igaza is van.
Ő legalább tudott tehetséges munkatársakat toborozni, igaz, nem a kirakatban tárolja őket.
Arra ott vannak az egy tányér bablevesért megvásárolható politikai kurvák, akiket felöltöztet, megfizet, és úgy futtatja őket, hogy mindegyik tudja, mi a dolga.
Van közöttük szende, van durvakurva, van lihegős, van sikoltozós, találsz análvirtuózt – minden szerepre ott a megfelelő ember.
A mi oldalunkon meg még a kurvák is egymás haját tépték.

Úgyhogy, lehet ezt a lajbit újragombolni, de talán jobb egy újat szabatni, mert ezt már igennagyon elszabtuk.
És érdemes elspekulálni azon, hogy Gyurcsányon és Bokroson kívül érdemes-e megtartani akárkit is, mert ezek kezébe ollót adni maga az életveszély, amelyik nem a hátunkba vágja, az tökönszúrja magát vele, ha férfi, ha nő.
Négy év alatt lehet pártot építeni, egyet biztosan.

Meg kellene próbálni…

:O)))


2014. október 15., szerda

BENNE VAGYUNK A TÉVÉBEN?

Ha nem, tapogassuk meg magunkat, vagyunk még egyáltalán?

Az egyik legnagyobb gond az volt – és az ma is – hogy demokratáink a választók elé nem tudtak egy reálisan megvalósítható, vonzó, konkrét jövőképet vetíteni.
Természetesen, meg lehetne hallgatni, hogy már hogyne tudtak volna, hiszen komplett értelmiségi műhelyek hátáról szakadt a víz a nagy vizionálásban, és ez nem is lenne hazugság.
Csak az volt a baj, hogy ami az adott műhely okostojásainak vízióként volt értelmezhető, az a nép egyszerű választója számára maga volt a tohuvabohu, az érthetetlen katyvasz, a süket duma.

Ehhez képest az ellenfél egyszerű dolgokkal operált: a szoci lop, Gyurcsány hazudik, én még soha nem hazudtam, a bank kiszipolyoz, a devizahitelesek a szocik áldozatai, elmúltnyolcév, átkosnegyvenév, a haza nem lehet ellenzékben, Gyurcsányahibás, stb.
Lehet fanyalogni, hogy ez egy rakás marhaság, de ha mélyebben belegondolunk, akkor rá kell jönni, hogy a barlang elhagyása óta ilyenekre vevő az emberiség.
Nem változott semmi, csak a technika fejlődött, a sámánt médiának, a bunkósbotot ma Ügyészségnek hívjuk, az egyik nagyobbat szól, a másikkal viszont nagyobbat lehet ütni.
A világ már régen arról beszélt, hogy a klasszikus hatalmi ágak (a törvényhozói hatalom – a Parlament, a végrehajtó hatalom – a kormány, és a bírói hatalom) mellé napjainkra felzárkózott egy negyedik hatalmi ág is -  a média.
Ezt ugyan elméleti szakemberek még vitatják, de erről egyre kevesebben tudnak, bizonyítva ezzel is, hogy ami nincs a médiában, az nincs.

Gyurcsány történelmi bűne nem az, hogy hazudott – mindenki hazudik, napjában legalább hatszor – a tetejében ő még csak nem is hazudott, csak a politika klasszikus eljárásait követte, mint mindenki más is ezen a pályán.
Az ő történelmi bűne az, hogy nem tett az ellen semmit, hogy a magyar médiapiac felbillenjen, és minden médiafelület – újság televízió-csatorna, rádiócsatorna a jobboldal kezébe kerüljön, beleértve a közmédiát is.
Nem vigasz az, hogy az ostor rajta csattan, mert vele együtt mi is szívunk, mint a liba, amelyik a rókakotorék kijáratára építette a fészkét.

A média fontosságát a mi kőbölcsőben ringatott vezérünk is felismerte, ellenben a mainstream értelmiség – talán azért, mert csak a saját gondolatait szereti viszontlátni képernyőn és nyomtatásban, emellett el van foglalva azzal, hogy egymást körbedicsérgesse - nem törődött vele, nemigen hívták fel rá a figyelmet, így aztán mára el is fogyott a felület, ahol közkinccsé tehetnék magvas gondolataikat – pedig liba még van egy-kettő…

Itt egyetlen olyan megvalósíthatónak tűnő jövőkép még nem született, mely emberi nyelven is érthető lenne.
Például egy olyan, mely leírja, hogy mi, demokraták olyan társadalmat akarunk és fogunk felépíteni, mely minden szegény gyerek számára biztosítja, hogy kiemelkedhessen a nyomorból és akár az ország egyik vezetője is legyen.
Nem a Vezetője, hanem egy a vezetők közül.
Hogy olyan társadalmat akarunk és fogunk megvalósítani, melyben az idős embert erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt megbecsülik, ahol senki nem gondolhatja azt, hogy ő tartja el a nyugdíjast, hiszen csak azt a kölcsönt fizeti köszönettel vissza, melyet tőlük kapott személyesen ő és a társadalom.
Hogy legnagyobb kincsünk a gyermek, merthogy ő a jövő, ezért nem lehet éheztetni, verni, nem lehet képzetlenül hagyni, hanem színvonalas oktatással elérjük, hogy mindenki, aki szellemileg alkalmas rá legalább érettségizzen és beszéljen egy idegen nyelven, lehetőleg angolul, hogy helyt tudjon állni az összezsugorodó és gyorsuló világban.
Hogy olyan egészségügyet fogunk megvalósítani, melyben mindenki magas színvonalú ellátást fog kapni, de ennek az lesz az ára, hogy megszűnik a szabad orvosválasztás, az alkalmazott eszközöket és eljárásokat nem a beteg fogja eldönteni, hanem az adott diagnózisra vonatkozó előírások, emellett nem lesz főorvosi ágy meg igazgatói ágy és befejeztetjük az állami költségen folytatott magánrendeléseket.
Hogy minden gyerek jogosítvánnyal fogja elhagyni az iskoláját, hogy megszüntetjük a gyermekéhezést, de megszüntetjük a felnőttek éhezését is.
Hogy átalakítjuk az adórendszert, az alapvető élelmiszereket olcsóvá, a kaviárt,  meg a magas alkoholtartalmú italokat igen drágává tesszük.
Hogy az adójóváírások rendszerét megváltoztatjuk, az adózásban pedig bevezetjük azt az elvet, hogy a gazdagabbaknak nagyobb részt kell vállalniuk a társadalom fenntartásában.
A közmunkásoknak minimálbért adunk, a családoknak családi pótlékot, de ezt is a rászorultság mértékéhez kötjük, merthogy a magaskeresetűek el tudják tartani segítség nélkül is a gyerekeiket, de a közmunkásnak ez nehézséget okoz.

 És így tovább, ennél persze rendszerezettebben, megvalósíthatósági tanulmányokkal és költségbecslésekkel alátámasztva –szociálisan érzékenyen, de nem ölve meg a vállalkozásokat sem.

Aztán itt volt a bukás másik oka, a baloldalt képviselő személyek hitelességének problémája.
Ez a kérdés szorosan kapcsolódik a média kérdéséhez, mert a Fidesz csinálhatott volna bármit, ha a média nem tálalja megfelelően a legnagyobb disznóságokat is a választóknak.
A szokásos eljárás az volt, hogy a kiválasztott áldozatot összekenték szarral, majd a média látványosan fintorgott a büdös közéleti szereplőn, továbbá gyanúba keverte az összes szocialista politikust.
Nehezítette a helyzetet a pártfinanszírozás helyzete, mely jól megfelelt a Fidesznek, hiszen ők nem ötfillérenként szedték össze a szükséges pénzeket, hanem néhány nagyvállalkozóval vásároltatták meg magukat, jó pénzért.
A lebukási veszélyt így minimalizálták, ehhez még hozzájött a rendőrség, az ügyészség és egyes bírók, bíróságok kézbentartása is, így aztán a szocialistáknak egy tolvajbanda képét sikerült felölteni, míg a jobboldal vígan tetszeleghetett a szeplőtelen szűz szerepében.

Ha fény derült egy disznóságra, azzal sem tudtak mit kezdeni, ennek egyik oka az volt, hogy a tisztázatlan és zavaros hátterű pénzügyi viszonyok következtében szinte valamennyi vezető politikus besározódott.
Mivel pedig minden szál a pártpénztárnok kezében futott össze, ő pedig hol ide, holoda csurgatott kis lóvét, így általa bármelyikük zsarolhatóvá vált.
Az bukott meg, akit ő meg akart buktatni, egy idő után pedig a pénzügyi és gazdasági érdek-összefonódások következményeként az, akit Orbán – Simicska közbeiktatásával - kiválasztott.

A nép még ma sem tudja, hogy például a sárazsadányi szőlőbányák felvirágoztatása ügyében Orbán – miniszterelnökként személyesen is - bizonyítható bűncselekményt követett el, mert az ügyészséget nem lehet utasítani, a bíróságon bele lehet kapaszkodni egy apró formai hibába, a média pedig egy ponton túl ejtette ezt az ügyet, márpedig ami nincs a médiában, az nincs.

Itt kellene szót ejteni a magyar közélet repedtsarkú kurváiról, a média megalkuvó szereplőiről, akik némi készpénzért úgy vetették széjjel a lábukat, hogy két nagyujjuk közé odafért akár a második ukrán front is.
Igaz, itt mindenki a közpénzekre ácsingózik, aki a médiába invesztál, az is, hiszen a médiának három bevételi forrása van: az állami vállalatok és az arra inspirált magánvállalkozások reklámbevételei, aztán amit azért kapnak, hogy írjanak meg valamit, és amit azért, hogy ne írjanak meg valamit.
Így kerülhetett a Népszavába a Közgép hirdetése, melynek politikai kártétele messze meghaladta a reklámbevétel nagyságát, hiszen azt üzente vele Orbán, hogy a baloldal évszázados múltra visszatekintő lapja is, lám, megvehető, mit ugrálsz hát kisember?

De Gaulle azért tudta leverni az algériai OAS-lázadást, mert az akció előtt kiszórt a csapatoknál pártízezer – akkor újdonságnak számító – tranzisztoros kisrádiót, és amikor a helyzet élessé vált a katonák azokon keresztül hallgathatták felhívását a hadsereghez.
A baloldal nem szórt ki semmit, legfeljebb apránként az elveit, a tartását, a szakértelmét, meglehetősen ostobán.
De van még más is a rovásán – talán majd holnap folytassuk…

:O)))