2014. november 26., szerda

ELSZEMTELENEDVE

Utazgat a pártelit, hol magánemberi, hol politikusi minőségében.
Lop is a párteleit, hol térítésmentesen, hol hitelbe.
Már nem is titkolja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A Vezér maga jár elől jó példával, mikor beleköp egy tisztességes adagot a négymillió nyomorgó pofájába: azt csinálok, amit akarok, annak adom az országot, akinek akarom, ti meg befoghatjátok a pofátokat cselédek!
Boldogan avat, hol disznófarmot, hol logisztikai központot, mindent, ami lopott pénzből épül, mindent, amit a haveroknak adott, meg amit adni volt kénytelen azoknak, akik túl erősek, és akiknek lekötelezettje volt.
Régi elképzelése, hogy létre kell hozni egy nagytőkés réteget, akik aztán majd kézben tartják a társadalmat, és most éppen úgy gondolja, hogy a végrehajtás ideje jött el.
Közben rázzák a rongyot vadul, a sok parvenü hempereg a fincsiben.

Lázár, aki kénytelen volt értékálló tárgyba fektetni a fácánvadászat elmaradása miatt megmaradt pénzét egy igen értékes órával parádézott a Parlamentben,  igaz, mellé piros karkötőt vett fel, rontás ellen védi.
Nem irigylem, hiszen harmincötödik születésnapjára lepte meg magát vele, egy hosszú élet fáradságos munkájára emlékezteti órája finom ketyegése.
A volt debreceni polgármester meg elindult Dubaiba, de valami csoda folytán mégiscsak Új-Zélandon kötött ki, viszont nem családtagot vitt magával, mint Vezére és példaképe szokott, hanem a titkárnőjét, mert ő is szorgalmas típus, aki a Rolling Stones tolószékes koncertjének még a szünetében is diktált, aláírt, de legfőképpen pecsételt.
Aki látta a Caligula című filmet, az tudja, hogy a pecsételés is lehet üdítő elfoglaltság.

Orbán viszont példamutató módon Sára lányát vitte magával a német Családi Vállalkozásokért Alapítvány (Stiftung Familienunternehmen) rendezvényére, ahol részben hülyeségeket beszélt, részben átadta tapasztalatait a német vállalkozóknak, beleértve egy-két hungarikumnak minősülő szakmai fogás magyarázatát is.
A németeknek különösen az a része tetszett az előadásnak, melynek címe „Hogyan lesz a ti pénzetekből az én pénzem” volt.

A kormány halk szava, Giró-Szász András kilencszáz milliós vagyonra tett szert, ami azért is figyelemreméltó, mert ő aztán igazán szelídküllemű volt, első ránézésre az ember kedves értelmiséginek nézte.
Erre kiderült, hogy egy kis hörcsög, néhány off-shore céggel a füle mögött, - most éppen hotelt épít egy olyan ingatlanon, melyet a Belváros igen nyomott áron és több vitézkötést kötve az üzletre adott el a sógorával közös cégnek.
Méltatlankodik, mikor faggatják, mondván, vezetője és részben tulajdonosa is volt egy igen jelentős megbízásokkal rendelkező cégnek, azt azonban nem teszi hozzá, hogy az igen jelentős megbízások Hódmezővásárhelyről és egyéb fideszes irányítású önkormányzatoktól érkeztek.
Valamelyik felmenője hajdan tanított engem, azt hittem, rá fog hasonlítani, de tévedtem.
A rokon nagyon tisztességes ember volt, de Mendel óta tudjuk, hogy a sok makulátlanul hófehér csodatölcsérecske között bármikor felbukkanhat egy sötét példány, jelen esetben is erről lehet szó.

Aztán itt van a népmesei csodálatos(an pofátlan) kismalac, a magyar film disznófejű nagyura, Vajna Tímea férje, aki a filmiparon és a hozzátartozó állami támogatáson túl bezsebelte a szerencsejáték-ipart, éppen úgy működve, mint ahogy hajdan a maffia működött Amerikában.
Évek óta próbálom megkeresni azt az egyetlen dolgot Palácsik Tímea feleségül vételén kívül, mely valami említésreméltó hasznot hajtott az országnak, de ezidáig nem kísérte siker kutatásaimat, viszont a neves magyar film-mogul az elmúlt évek során dagadtra moslékolta már magát az állami önetetőből.
Folytathatnánk a sort, de minek.
Nem annak van hírértéke, hogy ezek lopnak, hanem annak, hogy milyen végtelenül gátlástalanok.
Mást ne mondjak, pofa kell ahhoz, hogy a miniszterelnök lánya az esküvőjén olyan traktoron pózoljon, mellyel engedély nélkül kivágott erdőcskét fuvaroztak el mindenféle következmény nélkül, de a „ne mi nyerjük a legtöbbet” miniszterelnöki akciója után errefelé már ilyesmin nincs min csodálkozni.
Hogy lopnak, az olyan természetes, mint a levegővétel, és hazudik az, aki azt mondta, hogy elődjeik is loptak.

 Persze olyanok mindenfelé akadnak, akik beleturkálnak a közös pénztárcába, ha hagyják, de az biztos, hogy akire az előző érában akárcsak gyanú árnyéka is vetült, annak felelnie kellett azért, amit elkövetett, vagy azért, aminek elkövetésével vádolták.
Ami nóvum, az a választások után tapasztalható új hozzáállás, konkrétan az elpofátlanodás – most hirtelen nem jut eszembe ennek tudományos megnevezése.
Szinte kérkednek azzal, hogy mindent megtehetnek, mint a falusi bűnöző, aki úgy jár-kel az utcákon, mintha övé lenne a falu.
Elszemtelenedtek, de nagyon.
Orbán a Keresztapa című filmből nem Don Corleonéhoz hasonlít, hanem az olasz negyedet rettegésben tartó Don Massimo Fanuccihoz, a kispályás, de nagymellényű helyi rosszfiúhoz, és a sorsa is valószínűleg az ő sorsához fog hasonlítani.
Hogy mire ez a nagy bátorság?
Ki tudja, ha saját magáról esik szó, az ember általában engedékenyebb, és akit idáig még soha nem tudtak mégcsak megsebezni sem nagyon, az könnyen abba a tévedésbe eshet, hogy őt nem fogja a golyó.

Pedig dehogynem, hiszen a szaporodó tüntetések arra mutatnak, hogy egyre több embernek lesz elege Orbánból és rendszeréből, és eljön az a perc, mikor azok, akiknek az érdekei egybeesnek az ő érdekeivel úgy döntenek, hogy már káros a léte, és lecserélik – ha szerencséje van, életben marad.
De az is lehet, hogy egy végtelenül elkeseredett ember találja meg, és akkor igen kellemetlenül is alakulhat a sorsa.
Mindenesetre amit most művel vazallusaival egyetemben, azzal kihívja a sorsot, ami azért érdekes, mert minden pszichiátriai problémája dacára többnyire gondosan mérlegelve, a saját szempontjából racionális döntéseket szokott hozni.
Most meg igen sukárba adja elő magát, kisalnizza magát, magára szedi az összes fuxot, már csak az öklömnyi aranylánc hibádzik, éppencsak nem énekelgeti a fehérvári huszárok helyett, hogy olyan csávó vagyok, kilenc romnyit kapok, ha akarok, de fényes a cipőm…
Vicces lenne, ha ennyi szép tolvajlás, ennyi gátlástalan gazemberség után a beképzeltségen esne pofára.

Persze az országnak szinte mindegy, hogy miért tiplizik a Szeretett Vezető, csak essen már pofára végre, még mielőtt kirángatja az országot az Unióból, mielőtt hadat üzen az Egyesült Államoknak.

Reménykedjünk…

:O)))

2014. november 24., hétfő

BREHM: A CIVIL

Mottó: Három vak kismacskát sodor az ár. Hangosan nyervákolnak: mi pisiltük a folyót!

Ha civilre akarsz szert tenni, ma rendkívül könnyen megteheted.
Kinyitod az ablakot, eldobsz egy féltéglát és aki felordít, az civil, vagy civil volt, egyéni szerencsétől függően.
A civilek között megkülönböztethetünk hím és nőivarú egyedeket, utóbbiak emlősök, míg előbbiek szakállasok, de mindkettőre vonatkozik, hogy rendkívül nagy a szájuk.
A civil részben szűznemzéssel, részben kinevezéssel szaporodik, egyedei között vannak egészen speciális példányok is, úgymint kivetkőzött aktivisták, pártpolitikusok gyermekei és vodkánérlelt specimenek egyaránt.
A kinevezéssel létrejött példányok további civileket neveznek ki, melynek következtében mértani haladvány szerint szaporodnak.

A tudomány mai állása szerint még nem sikerült megállapítani, hogy ki volt az első kinevező, bizonyos elméletek szerint az első civilek kinevezését labdapattogás hangja kísérte, ma erre már nincs szükség, hiszen elértek egy kritikus tömeget, mely önfenntartóvá tette a fajt.
A civil élőhelye jelenleg Kelet-Európa, ahol a primitív politikai környezet és a társadalmak szomorú állapota úgy kedvez terjedésének, mint az ebola terjedésének Afrika, csak míg utóbbi ellen van már gyógyszer, a civilesedés ellen még nincs, ugyanis divatbetegség.
Aki ma trendi akar lenni, az civil.

A civil kisebb csoportokba tömörül, e csoportok keresnek egy bárhonnan-akárhová tartó nyájat, majd a kiválasztott egyed elé ugorva beléakasztják rágóikat, és nem eresztik.
Ha jellemezni szeretnénk őket, akkor talán úgy határozhatnánk meg alaptulajdonságukat, hogy olyanok, mint kutyán a bolha, mely az eb hátán ülve hatalmas hangerővel hirdeti, hogy ő ott a mozdonyvezető.
A szerénységet hírből sem ismerik, dilemmáik nincsenek, csak kategorikus kijelentésekben kommunikálnak.
Sztálin belesápadna az irigységbe, ha látná csalhatatlanságukat, Robespierre zokogna saját gyengeségén, de hát ez nem is csoda – egyikük sem volt civil soha.

A civil pártpolitikussal – elsősorban demokrata pártpolitikussal - táplálkozik, ha bárhol meglát egyet, azonnal beleharap, míg a jobboldali pártpolitikusok fogyasztását többnyire elmellőzi.
Zöldségeket nem fogyaszt, hanem beszél.
Áldozatai előtt rituális táncot jár, melynek során fenyegetőzik, és a politikusokat szidalmazza, mely tevékenysége az egyszerű és a még annál is egyszerűbb népek körében felettébb népszerűvé teszi.
Ha a „hatalom” szót hallja, pavlovi reflexként bőséges nyálelválasztást produkál - nem az indulattól, de a vágytól, - ezért gyakran köpköd, de a szélirányra mindig odafigyel.
Hangja valahol a bölömbika és a sakálkutya között helyezkedik el, ellenfeleit artikulálatlan üvöltésével iparkodik megfélemlíteni.
Nagyon bátor, egészen addig, míg nem kockáztat semmit, potenciális áldozataival kegyetlenül harcol.

Alaptevékenységei közé tartozik az úgynevezett gyurcsányozás, melyet fáradhatatlanul folytat, nem hagyva ki egyetlen lehetőséget sem áldozata támadására, ha valaki megkérdezné tőle, hogy miért e hév, hát válaszolni nemigen tudna, pedig lózungokból bőségesen megfelelő készlettel rendelkezik.
Ha az áldozat szól egy-két szót amellett, hogy a civilnek is helye van a nap alatt, akkor azonnal hörög, köp, szellent és visszautasít, őt egy gyurcsány ne dicsérje.
Ha ellenben a hatalom azt mondja, hogy a civil kedves teremtmény, mert éppen olyan, mint mi voltunk – ami valószínűleg igaz is, és ebben benne van a szép jövő ígérete úgyszintén – és ha kicsit csiszol a modorán, akkor lehet majd tárgyalniuk egymással, akkor célirányosan hallgat.

A civilnek egyetlen büszkesége van, nevezetesen, hogy nem pártpolitikus, ami kétségkívül erkölcsi magasabbrendűséget biztosít számára, merthogy szerinte a politikus mind tisztességtelen és lop, míg a civil szintúgy, csak a lépték és a lehetőség különbözik.
E tekintetben a falu legrandább lányával van egy kategóriában, aki büszke arra a szüzességre, mely ezidáig veszélyben még soha nem forgott, pedig már kitette közszemlére is, mellé tett egy botot, de azzal se piszkálta meg senki.
Csupa-csupa ilyen erkölcsi példakép alkotta hajdan a jelenlegi kormánypártot is, csak akkor a hívószó nem a civil volt, hanem a romlatlan fiatal.
A fiatalok menet közben megöregedtek, a romlatlanok megromlottak, a civilek pedig pártpolitikai érdekeket szolgálnak, tán szándékukon kívül, habár ebben nem vagyok annyira biztos.

De abban annál inkább, hogy a demokratikus pártok és a tisztességes politikusok hibát követnek el, mikor nem kergetik bottal el, még a környékükről is őket, mert pofátlan, agresszív és küldetéstudatos jószágból van már elég a környéken, másrészt meg a meghunyászkodás azt a benyomást kelti, hogy akár még igazuk is lehet.
Nincs igazuk, mert előítéletesek, agresszívak és éppoly udvariatlan, tudatlan bunkók, mint a kormánypárt prominensei.
Az, hogy vannak köztük fiatalok: nem érdem, hanem állapot, ez csak azt támasztja alá, hogy egyéb negatívumaik mellett még tapasztalatlanok is.
Azt kell nézni, hogy mi a hozadéka a viselkedésüknek, mert ezidáig csak annyi, hogy tovább cincálták az amúgy is már régen atomjaira hullott társadalmat.
Észhez kaphatnának – és ájult csodaváróik is, akik számára most sem jött el a Messiás…

:O)))

2014. november 23., vasárnap

DEMOKRATA SZAKÁCSKÖNYV

Hogyan főzzünk gyorsan-frissen, nem túl drágán demokráciát?
Végy egy szarba szökkent diktatúrácskát, aztán a csüngőhasú disznót a maga nyers valóságában húzd ki az ólból, csapd durván a társadalom asztalára, vedd elő a nagykést, visítás, hörgés, darabolás, aztán vedd a klopfolót és először verd egyenletes ütésekkel laposra, aztán vágd miszlikbe, majd forró olajban süsd ki.
A vagdalékból formázz újévi malacot, kend be a műved frissen kevert betonnal, a szájába ne felejts el citromot tenni, de vigyázz, mert még ebben az állapotában is képes zabálni.
A receptjét tartalmazó szakácskönyvet flambírozd, a szakácsoknál a konfitálás kerülhet szóba, mint hasznos konyhatechnikai eljárás, a kuktákat elég lesz blansírozni, de ne felejts el a vízbe kis szódabikarbónát tenni, nehogy elveszítsék hamvas narancssárga színüket.
Tálald a dögöt egy tükrön forrón, hadd menjen el az étvágyad önmagadtól is, köretként adj hozzá bolondgombát, díszítsd meg apró lakatokkal, bilincsecskékkel, de enni meg ne próbálj belőle, mert mérgező - öl, butít és nyomorba dönt!
A demokratikus szósszal való folyamatos locsolást ez esetben elmellőzheted, mert felpuhítja az eljárást, melynek eredményeképpen csodálatos módon beletörhet a fogad, belőled meg fasírt lesz, minden demokratikus mártás nélkül.

A hiánypótló művet azért teszem közzé, mert megelégeltem, hogy a magukat civilbarátnak tartó nagymamák és nagypapák, akik pedig megértek már egyet-mást, most olyan tanácstalanok, mint Hitler negyvenötben.
Állandóan recepteket követelnek, melyek alapján helyre lehet állítani a demokráciát, illetve új demokráciát, új köztársaságot, új oligarchákat lehet az újjászülető (ugyan mitől?) társadalom részére gründolni, olcsón, kockázatmentesen és költséghatékonyan.
Hát tessék, itt van egy recept a sok közül, kicsit durva, itt-ott kicsit véres, de recept – véreshurkát sem lehet vér nélkül készíteni, lehet, hogy demokráciát sem.
Hogy ez csak akkor van rendben, ha a vér nem képezi a saját tulajdonod?
Hja, kérem, forradalmárkodni veszélyes üzem, a forradalmár élete meg nem méznyalogatás…

Nagyon tetszik egyébként a sok kis gasztroangyal, aki képtelen szembenézni a helyzettel.
Ha vaddisznóból akarsz disznótorost készíteni, ahhoz a disznót le kell vágni, horrorisztikus körülmények között fel kell trancsírozni, van halálhörgés, csurog a vér – nem érzőlelkű demokratának való látvány, de tuti megoldás.
Ha valakinek ennél direktebb módon kell a szakácskönyvet magyarázni, jusson eszébe a Ceausescu házaspár átlényegítése tésztaszűrővé.
Az csak a baj, hogy a demokraták között kevés a böllérnek alkalmas ember, szelíd népek - de ha a nép bólogatna a disznótor ötletére, rögvest akadnának jelentkezők a jobb társaságból, akik még a fehérterror haladó hagyományaként tudnak bánni a böllérbicskával.
Az ötvenhatos sajnálatos események is demokratikus népmozgalomnak indultak, de estére már folyt a vér, bő egy hét múlva meg már bokáig vérben gázolt a csőcselék.
Így aztán, meglehet, a csöbör és a vödör klasszikus esete forogna fenn, ami a magyar demokraták egészségét tekintve meglehetősen egészségtelen lenne.

Hát, ez a megoldás a sok demokrata vegának – gyanítom - nem nagyon tetszene, - van-e más megoldás?
Szerintem még egy darabig van, merthogy a demokratikus játékszabályok látszatának fenntartására kényszerülő diktatúra szabályrendszere a jelenlegi tömeghangulatra alapul.
Mint az összeesküvés-elméletek nagy híve határozottan állítom, hogy a jelenlegi tömeghangulat előállítása a diktatúra műve, még csak azt se mondhatnám, hogy ők ennyire ügyesek, inkább arra tippelnék, hogy szorgos népünk ennyire buta, ennyire nem lát összefüggéseket a politika és a saját élete között.
Vannak pedig régi bölcsességek, például az „oszd meg és uralkodj”, de a nép ebben nem hisz, mert a hatalom olyan, mint a farkasok elől menekülő szán utasai, akik időnként oda-odadobnak egy szelet sózott húst a toportyánoknak, majd jókat röhögnek, mikor azok marakodás közben egymást ölik.

Pedig itt a megoldás kulcsa.
Nem szégyen az ellenféltől tanulni, főleg akkor, ha a gyakorlat már bizonyította is az elmélet igazságát.
Orbán azt mondta hajdan, hogy egyszer kell győzni, de nagyon.
Na, ezt a mondást kellene ízlelgetni, forgatni az agytekervényekben és nekiállni ennek érdekében dolgozni.
Merthogy ha egyszer nagyon megverjük a Fideszt, akkor az összes szemétsége, antidemokratikus trükkje ellene fordul, ami nagyban megkönnyítené a diktatúrával való leszámolást.
Börtönt meg lehetne építeni, bár nagy trógerek, de nem szeretnek osztozkodni, így viszonylag kevesen vannak.
Spandau is állt, mígcsak Rudolf Hess kilencvenhárom évesen meg nem halt, 2056 meg nincs is már olyan messze…

Namármost a választás időpontja nincs messze, Gyurcsány 2016-ra vizionál rendkívüli választást, és ebben egyetértek vele, merthogy a Vezér akkortájt akar majd Köztársasági Elnök, Kormányzó, Nagyturul, Gubernátor vagy Főfüttyentő lenni, ezt pedig nemigen tudja megúszni választás nélkül.
Arra kellene felkészülni, ehhez pedig el kellene hessegetni a bánatba ezeket a dilettáns gittegyleteket, pszeudo-pártokat, melyekbe most igaz szerelemmel beleszerettek a nagymamák.
Nem kell bántani őket, csak éppen nem kell mögéjük állni, mikor a hülyeségeikhez asszisztenciát toboroznak.
Ellenben a pártokban a tagságnak kézbe kell kapni a pártvezetéseket, véget kell vetni a taknyolásnak és egyértelművé kell tenni, hogy mindent, MINDENT megelőz a diktatúra lerombolása, és aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, az vezessen naplót, ne pártot.
Esetleg a váltóáram is szóba kerülhet…


Tessék befejezni az ábrándozást és el lehet kezdeni dolgozni, mert a párt és társadalmi szervezetek romokban hevernek, márpedig szakácsversenyt sem lehet nyerni, ha lyukas a habüst, nem ég a gáz, nincs tisztességes alapanyag, az alkalomra alkotott recept, és ha arra várunk, hogy a kukta majd felcseperedve felérje a fakanalat.
Dolgozni kell, és ha jól dolgoztunk, akkor jöhet a vacsoracsata.

:O)))

2014. november 22., szombat

MAFFIA VAGY KORRUPCIÓ

A fogalmak tisztázatlanságával van itt baj, többek között.
Most éppen a korrupció a sláger, mondván, hogy ez ma társadalmunk rákfenéje, a pokolba vezető út kockaköve, harcoljunk hát ellene.
Olyasmi ez, mintha beültetnének egy oroszlánketrec közepére, körülötted éhes fenevadak, te meg azon filozofálsz, hogy közeli átlényegülésed oroszláneledellé a vadak szabálytalan takarmányozásának köszönhető.
Ami a korrupciót illeti, az nálunk kizárt, hiszen ha megkérdezünk a témában kicsit is jártas embereket, azok vidáman mosolyognak a naivitáson: a maffián belül ugyanis nincs korrupció, csak bomló áldozat a mocsárban, ha valaki pénzen vagy bármi más módon bármit el akar érni anélkül, hogy azt a capo di tutti capi engedélyezte volna.
A korrupció ugyanis saját hatáskört feltételez, önálló döntési jogosítványt, melyet lehet befolyásolni némi pénzzel, de a maffia nem az önálló döntések terepe, a maffia főnöke éppen olyan, mint Illetékes Elvtárs – mindenben ő az illetékes.
Ha a korrupció ellen harcolunk, akkor árnyékbokszolást folytatunk, hiszen nem azért dönt a NAV vezetője bizonyos cégekkel kapcsolatban kedvezően, mert ő azért közvetlenül pénzt kap, hanem azért, mert erre utasították, és ha nem hajtja végre az utasítást, akkor annak számára igen kedvezőtlen következményei lehetnek.

Természetesen a bűnszervezetnek ez egy kellemes megoldás, hiszen bármelyik embere csereszabatos, bármelyiket fel lehet áldozni a korrupció elleni harc oltárán, helyére hetvenketten ugranak, mint ahogy a pénzek kilapátolásának is van minimálisan hetvenkét módja.
Hogy egy Vida Ildikó esetleg repül majd, mint a nyári lúd, az semmit nem jelent az üzletmenetet tekintve - ha szükséges lesz, majd eleresztik a kezét és kiadják rá a kilövési engedélyt.
De addig csak hadd támadják őt, mert ő is egy szigetelőréteg a Vezér és a bűnüldözés között, addig sem Orbánt támadják, ameddig vele foglalkoznak.
Normál menetben aki korrumpál, az megveszi a döntési hatáskör birtokosát, ez jellemző a hagyományos maffiára is, de a mi maffiánk megszállta az államot, ő a döntési hatáskör birtoklója és a döntés elrendelője is.
Mindenképpen egyszerű és hatékony eljárás...

Természetesen harcolni kell mindaz ellen, amit Vida Ildikó és környezete képvisel, de ne nevezzük ezt korrupció elleni harcnak, mert nem az állampolgár és a megvesztegethető tisztviselő viszonyáról van szó, hanem – ha már éppen büntetőjogilag közelítjük a kérdést – hivatali hatalommal való visszaélésről, ami nem ugyanaz, főként, ha kiderül, hogy őt is utasították erre a viselkedésre.
Ettől ő még bűnelkövető marad, de tisztábban látszanának a hatalom működtetésének módszerei, esetleg még a művészek is, akik a marionett-bábokat madzagokon rángatják.
Úgyhogy, ha harcolni kell valami ellen, hát az a maffia-állam, az egyszemélyi hatalom, a demokrácia lebontása.

Ma kongresszust tartott a Demokratikus Koalíció, ott is megfogalmazódott ez a követelmény.
Gyurcsány két évet adott arra, hogy a demokraták kikényszerítsék az előrehozott választásokat, aztán új Alkotmány, új Köztársaság, új illúziók…
Okos szavak, szokás szerint, de figyelembe kellene venni azt is, hogy az emberek többsége nem szaladgál a Parlament előtt, hanem otthon ül a konyhaasztalnál és spekulál.
Neki nyugalom és kiszámítható holnap kell.
Ha nincs munkája, akkor rendszeres és normatív szociális támogatás, nem kegydíj.
Ha pedagógus, akkor fizetésemelés, ha orvos, egészségügyi szakdolgozó, akkor tisztességes megélhetés, jólszervezett munka.
Ha beteg, akkor ellátás, gyógyszer, műtét előre fizetendő paraszolvencia nélkül.
Ha szülő, akkor családi pótlék, mert az adókedvezményt csak az tudja igénybevenni, akinek van jövedelme.
Ha munkanélküli, akkor munkahely, ha gyerek, akkor biztos jövő és relatív esélyegyenlőség.
Ha nyugdíjas, akkor biztos nyugdíj.
Majd, ha megvannak a nyugodt élet előfeltételei, akkor akár demokrácia is lehet, de addig a politika csak úri huncutság.
És ne jöjjön senki azzal, hogy a nyugodt élet előfeltétele a demokrácia, mert negyed század nem hosszú idő, még sokan élnek, akiknek a fentiek mind megvoltak egy deklarált diktatúrában – igaz, az a többség diktatúrája volt.
A mai is az, de ma a parlamenti többségé, az pedig az állampolgárok többségének volt a diktatúrája.
Az volt a jobb.
Lehetne akár ez is a jobb, de nálunk ez történelmileg nem így alakult.

Mindenesetre, ameddig itt a maffia kezében van az állam, addig felesleges elméleti vitákat folytatni, első lépésként helyre kell állítani a törvényességet, és ha ehhez a régi Alkotmány szükséges, hát azt, ha a Harmadik Köztársaság, akkor azt.
Utána ráérünk elbabázni az állammal, hogy az valóban tízmillió magyar állama legyen, ne tíz oligarcháé és tízezer csicskásuké.
Nem szabad szépelegni, mert ebbe egyszer már belehaltunk, jó lenne a maffia-problémát egyszer és mindenkorra lezárni, de úgy, hogy legalább kétszáz évig minden politikusnak, aki ebben spekulálna, elmenjen tőle a kedve…

Kemény feladatnak ígérkezik, határozottnak, és a kegyetlenségig következetesnek kell lennie annak, aki majd felvállalja.
Vajon, találunk rá alkalmas embert?

:O)))

2014. november 21., péntek

MOHÓSÁG ÉS POFÁTLANSÁG

Egyszer régen, ha jól emlékszem Dávid Ibolya hasonlította Orbán Viktort a mesebeli kisgömböchöz, mely mindenkit bekapott, aki gurultában az útjába került, mígnem egyszer pórul járt, de addigra azért már rettenetesen dagadtra hizlalta magát
Dávid Ibolya látnok volt, hiszen az ő idejében a mi telhetetlen gömböcünk (v.ö: pocakos tábornokunk) még a kanyarban sem volt mai állapotához képest, és mielőtt bekapott volna valakit vagy valamit, előtte hosszasan nézegette, kóstolgatta.
Bár kleptomániás, de még viszonylag mértéktartó gömböc volt.
Mondhatnánk azt is, hogy volt még kis szégyenérzete, amit azért – nem túl nagy harcok árán – hamar legyűrt.


Mára azért változott a helyzet, a gátlások megszűntek, már a látszatra sem adunk, csak lopunk, lopunk, lopunk.
Most éppen a maradék magán-nyugdíjpénztári vagyonra vetett szemet, már ki is tátotta a száját és huss, miután 2015. január 1-től az összes jelenleg működő magánnyugdíjpénztárt végelszámolásra kötelezi, így a magánnyugdíjpénztár mellett többször is makacsul kiálló tagok vagyona végül mégis az államkasszába vándorol.
A háromezer milliárd hűlt helyére, melyet úgy tapsoltak el, hogy nyoma sem maradt, miközben mindenféle szép mesékkel hitegették a becsapott munkavállalókat, ígértek nekik egyéni számlákat meg a magánpénztárinál jobb hozamokat.
Számukra az egyetlen nyereség közgazdasági ismereteik bővítése lett, rövid idő alatt megtanulhatták, hogy a hozam ellentéte nem a veszteség, hanem a viszem, márhogy az állam viszi a kasszát és mint tehetséges kisgömböc, benyeli a pénzüket.


Hatvanezer embert köpött Orbán pofán ezzel az intézkedéssel és kétszáz milliárdot kaszál rajta az állam, melyből aztán mindenféle csatornákon keresztül magánzsebekbe csurdogál a pénz.
Lesz belőle stadion, ilyen-olyan tanulmányok, megrendelések a megfelelő cégeknek, pénz a pénzgyártó gépezetnek, melyeket hosszú évek fáradságos munkájával hozott létre a maffia.
Hatvanezer ember nézi málé szájjal, hogy kisemmizik, elveszik a pénzét, azt a pénzt, melyről már határozottan kinyilvánította, hogy nem kívánja az államra bízni, mert ebben az államban nem bízik egy percre sem.
Igazuk is volt, bebizonyosodott, hogy a magán-nyugdíjpénztárakban hagyott pénz pénzt fialt a tulajdonosának, míg az állam által kezelt pénz gyakorlatilag elúszott, felszívódott, eltűnt, nincs.


Hajlamos voltam azt gondolni, hogy amikor ezekkel leszámolunk, akkor a népszerű film címének megfelelő eljárást kell alkalmazni - fogd a pénzt és fuss - de ma már másként gondolom.
Nincs ok a nagyvonalúskodásra, ezeket be kell csukni és bent kell tartani mindaddig, míg a nép vagyonát ki nem lehet préselni belőlük, és ha a bőrük alatt is pénz van, akkor arra is megvan a megoldás.
Al Csuti persze csak egy a rablók közül, igaz, mára már talán a legnagyobb.
De vannak társai, vannak bűntársak, haszonélvezők és vannak cselédek, akik a lehulló morzsákért bármit megtesznek, akik itt élnek közöttünk ellenségeinkként.


A nyugdíjpénztári bankrablás csak egy azok közül az intézkedések közül, melyek mind-mind a hatalmon levők személyes érdekeit szolgálják, jó maffiaszokás szerint most jön majd a szesztilalom magyar változata.
Amerikában a szesztilalom idején tilos volt az alkohol forgalmazása, most nem lesz tilos, de abban a két szituáció hasonlatos lesz egymáshoz, hogy ott is, itt is a maffia kezében lesz a szeszpiac, az eddigi kereskedők majd kapnak ajánlatot, melyet nem lehet visszautasítani.
Nekiláttak az étel és italautomaták adóztatásának, ennek első lépcsőjeként tönkreteszik a jelenlegi forgalmazókat, majd amikor azok már bezárták a boltot, változtatnak kicsit a szabályokon és az új piaci szereplőnek így már meg fogja érni az üzemeltetés.
A dohánykereskedelemnél elszámolták magukat, a kiskereskedőktől az eladások után nem lehet beszedni a várt hasznot, hát most majd beszedik a beszerzések után – beiktatnak egy pénztárcát a nagykereskedő és a kiskereskedő közé, ami abba folyik, az már tuti pénz lesz.


Az egészben a szédítő pofátlanság a legszebb, de azért reménykedjünk, a kisgömböc is kipukkadt egyszer és a betörő sem járt jól, akit a házigazda megkéselt.
Kérdezték tőle, hogy történt a dolog, mire kifejtette:
Hogy elvette a nagymama arany karkötőjét, elviseltem, hogy elvette a pénztárcámat – eltűrtem, mikor megpocsékolta a feleségem, csendben elszenvedtem, mikor ledöntötte a tizenhat éves lányom, nem tiltakoztam, de aztán beletörölte a farkát a frissen mosott függönybe, - na, akkor előkaptam a kést és belevágtam.


Hogy a magyar társadalomnak mi lesz a frissen mosott függönye, ma még nem tudni.
De, hogy lesz ilyen, az biztos.

:O)))