Ez most nem egy aktuálpolitikai poszt lesz, nem az MSZP
ellen szól, érted haragszom, ha érted… Kérek kis türelmet hozzá…
Lassan-lassan elfogy a baloldal, már persze az, melyet az idősebb generáció is
baloldalnak tart.
Agóniája csúf és méltatlan, ha ez politikai kategória volna, azt is mondhatnánk,
hogy nem ezt érdemli, vagy érdemelte, szinte szánnivaló.
A magyar baloldal ugyanis nem az eszme barikádján esett el, hanem az ostobaság és a
közöny mocsarába fulladt.
Valószínűleg a huszonnegyedik órában vagyunk végleges
eltűnése előtt.
És nem, - nem Orbán tüntette el, hanem a saját sírját ásta szorgalmasan
harminc éven át, már csak az van hátra, hogy beledőljön, aztán majd azok, akiket a
közvélekedés baloldalinak tart, szépen, ütemesen elparentálják, a hazafias
nótákat ehhez majd a jobboldal szolgáltatja.
„Egy vérből valók vagyunk te, meg én” - tesznek hitet az állatok a Dzsungel
könyvében és a szurkolók a hazai stadionokban egyaránt, bizonyságát adva népünk
kulturális felemelkedésének az utóbbi harminc év során. Tesszük ezt úgy, hogy közben
sikerült minden olyan területen, melyhez az embernek, vagy a társadalomnak köze
van mélyre ásni magunkat az emberiség pöcegödrében.
Cigányozunk, zsidózunk és migránsozunk boldog ábrázattal – vannak, akik még
nálunk is kevesebbek, gondoljuk, és nem vesszük észre, hogy ilyenek lassan már
nincsenek, hozzánk képest a tálibok lassan példaképpé nemesülhetnek.
Ha leltárt szeretnénk csinálni a baloldali magyar
pártokról, hát nem lenne hosszú a lista, és még az sem biztos, hogy nem
tévednénk-e a baloldali minősítés odaítélése során.
Baloldali párt jelenleg egy van, jóllehet sokszor ezt nem tudja saját magáról
sem, és ez a Magyar Szocialista Párt lenne, ha ehhez mérten viselkedne.
Sajnálatos, de a baloldali jelző minden tekintetben úgy passzol rá, mint ravatalon
fekvő halottra az esküvői öltönye – menet közben kifogyott belőle, de nagyon, ha
még tudna mozogni, talán feszengene is kissé, mondván, túl elegáns ez egy
hajléktalanhoz.
Baloldalinak szokták még minősíteni a Demokratikus Koalíciót, az meg remek
taktikai érzékkel nem tiltakozik ellene, utálkozását legyőzve élvezi a
szocialista utódpártiság előnyeit, miközben ideológiailag semmi köze nincs a
szocialista eszmékhez, - jelzem, nem is nagyon kapkod utánuk.
A DK rendes, tisztességes, erős szociális elkötelezettséggel rendelkező
balliberális párt, erős értelmiségi attitűddel, többé-kevésbé szektás működéssel,
ezt azonban meg szoktuk bocsátani, mert az összehasonlítási alap Orbán és
bandája, azoknál viszont valóban fényévekkel tisztességesebb és elkötelezettebb
a magyar társadalom mellett.
És hát akkor itt is a vége a felsorolásnak, merthogy a Momentum egy technokrata
párt zöldre maszkírozva, a többiekről meg talán ne is beszéljünk, hiszen önállóan
nemigen állnak meg a lábukon, hol a szocik húzták ki őket a pöcegödörből, hol a
Fidesz,aztán lassan eltűntek, mint a büdösség. Maradványpártjaik kapkodnak
fűhöz-fához, keresik, de nem találják a helyüket a diktatúra viszonyai között.
Jelenlegi politikai álláspontjuk tulajdonképpen átmeneti tudatmódosult
állapotnak tekinthető, ki tudja, meddig tart ki.
Szerencsére hatásuk sem átütő, és csak annyiban érdemelnek szót, hogy
politikusaik között akadnak tisztességes emberek, mint ahogy a Jobbik
politikusai között is vannak olyanok, akik a magyar állam működését nem diktatúraként
és nem kleptokráciaként képzelik el, de azért azt se higgyük, hogy élnek-halnak a szocialista értékekért, már, ha vannak még ilyenek.
A bukás oka – szerintem – elsősorban a múlt megtagadása
volt.
Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, mondják az okosok, és talán igazuk is
van.
Kádár
sokszor mondta, hogy nagyon kell vigyáznunk vívmányainkra, sajnos ezt az emberek lózungnak
hitték és Bécs felé mutogattak, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy arrafelé
más történelmi múlttal, más mentalitású emberek élnek.
A rendszerváltás egy elkényeztetett társadalmat vágott nyakon, de még akkor sem
eszmélt a nép, mikor már tízezrével kerültek utcára az emberek, a magyar falut
meg szétcincálták a multik meg a kárpótlás.
Viszont kiderült, hogy magyarok vagyunk, amit persze addig is tudtunk, csak akkor
még büszkék is lehettünk rá.
Magyarember azt hitte, eljött ide is a Kánaán, pedig aki kopogtatott az ajtón,
az a többség számára a nyomor volt, a létbiztonság, jogbiztonság, közbiztonság
felszámolása.
Ennek dacára mindenki azt hitte, hogy tovább dolgozni már nem kell, örültek a
munkanélküli segélynek, a
végkielégítésnek, ha hozzájutottak, utána meg nekiálltak szidni a komcsikat,
pedig ha ez a társadalom valaha is kapott valamit anyagi jólétben, meg emberi
méltóság tekintetében akkor azt a „komcsiktól” kapta.
Szinte fájt, mikor Horthy kenderesi cselédje könnybelábadt szemekkel
emlékezett arra, hogy a Főméltóságú Asszonytól, mint belső cseléd kapott
karácsonyra egy pár cipőt, jóllehet abban a korban már ha százlábú lett volna,
akkor sem kellett volna mezítláb járnia.
A téeszből hazahordták a traktort – kerekenként más és más, az ügyeskedők
kiénekelték a szájukból a kárpótlás nevű sajtot, a végén ott maradtak csupasz
seggel.
A magyar paraszt soha nem az eszéről volt híres, de hogy ezek után sem jött még
rá, hogy piszkosul átverték, az azért meglepő volt.
Mint az
is, hogy az emberek milyen hamar elfelejtették a jólétet, milyen hamar feladták
az emberi tartást és milyen hamar estek vissza a cseléd-mentalitásba.
A társadalom másik része meg úgy viselkedett, mintha nagypolgári, nopláne
arisztokrata családba született volna, ha az embernek röhögni támadt kedve,
bőven adódott lehetősége a sok önértékeléssel küzdő proligyerek láttán.
A baloldalválasza nem az volt erre, hogy összezárt volna, felemeli szavát az
ország szétrablása és kifosztása ellen, inkább úgy viselkedett, mint az
egyszeri paraszt a jégesőben, mikor a termést furkósbottal verte: Lássuk
Uramisten, mire megyünk ketten.
Még legjobbjaink is illúziókban éltek, szép példa erre Horn Gyula nemes
gesztusa az egyházak felé, melyet aztán azok kamatostul meg is háláltak: mienk Európa legreakciósabb klérusa, persze kart-karba öltve a haladás ellen
ugyancsak beoltott lengyelekkel.
Nem volt divat – és ma sem az, habár ma már jószerével mindegy – elmondani, hogy a Kádár rendszere igenis
vállalható volt, igenis a többség társadalma volt és ha választani kell a
többség diktatúrája és Orbán demokráciának csúfolt kleptokráciája között, akkor ezerszer inkább
az előbbi, hiszen Kádár rendszere felemelte az országot és a népet, ma meg elég
kicsit körülnézni.
De azoknak, akik az antikommunizmusból akartak megélni, ez vállalhatatlan volt,
jóllehet a leghangosabbak mind-mind a Kádár-rendszer haszonélvezői voltak.
Neves művészek csinálnak maguknak ellenálló múltat abból, hogy egyszer
elénekelték „A piros tojást nem a nyuszi hozta” című slágerüket, ami lehet, hogy így volt, de közben
mindegyikük gennyesre kereste magát.
De persze mindegyikük ki volt akadva Aczél „támogat-tűr-tilt” szentháromságán,
ami egyébként teljesen rendben volt, erre talán az is bizonyíték, hogy a
rendszerváltás után egyetlen politikai okból fiókban maradt művet sem talált
senki, ellenben elszabadult a pornográf irodalom, a nyilas és náci szenny
elöntötte a könyvesboltok polcait.
Ma a pénz szelektál, a polcokon a magyar és a világirodalom jelentős művei helyett
giccs és lektűrök sorjáznak, olyan áron, hogy az átlagember erősen töprenkedik,
mielőtt betér a könyvesboltba, tej helyett Vavyan Fable vagy Fejős Éva kultúrájából szippantani egy csíkot.
A mieink meg sunnyogtak meg sápítoztak, elhatárolódtak mindentől, nem
volt szavuk a hazugságok ellen, elviselték, hogy Kádárból tömeggyilkost
farigcsáljanak, jóllehet az 56-ban kivégzettek háromnegyede igencsak rászolgált
a kötélre.
Mikor a sírját meggyalázták, lapítottak, mint szamovár a fűben.
A megtagadott kor Magyarország aranykora volt, bőven lett volna mit felvállalni
belőle és bőven lett volna változás, amely ellen harcolni illett volna egy
valamirevaló baloldali pártnak, csak sajnos a párt korifeusai el voltak
foglalva saját kis pecsenyéjük sütögetésével, és az a baj, hogy a mentalitásuk
a mai napig él.
Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy az ellenzéki összefogást éppen
szocialista önkormányzati képviselők rúgják fel, de ez – valószínűleg - csak az
én naivitásom ékes bizonyítéka .
Hogy mi lesz a szocialistákkal az ma még megjósolhatatlan, de az biztos, hogy
változtatniuk kellene, és szervezni a pártot, merthogy azt az alapokig ledózerolták,
és ma egy tegnap bejegyzett párt is komolyabb mozgósítóerővel rendelkezik, mint
ők.
A fiatalok körében sem népszerű a baloldaliság - nem trendi.
Hát ha nem, akkor más hívószavakat kell találni, amire a mai fiatal is vevő, a
zöldségek és a klímakatasztrófa talán alkalmas erre, de éppen fel lehetne
karolni a falut, vagy szervezni
építőközösségeket, lakásokat építeni, mint hajdan, de persze lehet új célokat
és új módszereket is keresni.
Nem
kellene hallgatni, mikor a Tanácsköztársaságról hazudnak, mert az a magyar
állam volt az utolsó, mely valóban honvédő háborút folytatott, mely ellen a mai
hősök példaképei a hátországban szervezkedtek.
Nem kellene hagyni rommá hazudni Trianont – nem ok nélkül következett be.
A második világháborúról is el lehetne mondani a történelmi tényeket és a
rendszerváltásról is – be lehetne mutatni, hogy a magyar jobboldal ezidáig
jóformán csak kárt okozott az országnak, de ehhez persze média is kellene –
viszont a mai politikai viszonyokra építve lehetne ezen a területen előrelépni –
összehangolva a települési lapok munkáját.
Nem kellene kizárni az országgyűlési akciók lehetőségét sem, hiszen a mai
világban az emberek ingerküszöbe magasabb, mint évtizedekkel ezelőtt, emellett
ha a fiatalokkal akarjuk növelni a táborunkat, akkor akcionista politikát kell
folytatni – őket a duma nem mobilizálja.
Fel kell lépni azok ellen a közkeletű hazugságok ellen is, hogy egyedül az
angolszász típusú demokrácia üdvözít.
Ha a saját példánkat nem is nézzük, az utolsó fél évszázad bőven bizonyította
ennek azt állításnak hazug voltát.
Rengetegfajta társadalomszervezési modell létezik, senki nem tudhatja,
hogy melyik lesz végül az, amely az emberiséget boldogítani tudja, de hogy nem
az angolszász típusú kapitalizmus – az biztos.
Hogy az angolszász hatalmak ezt favorizálják, ez érthető, de azért azt is
tegyük hozzá, hogy politikusaik elég nagy hányadának ott kellett volna ülnie a
Hágai Nemzetközi Bíróság vádlottjainak padján, tömeggyilkosságért.
Fel kell lépni az ellen is. hogy Putyin rossz, Amerika jó – ez az Orwelli világképbe
belefér, de a valóságba nemigen, mint ahogy Kína sem az ördög állama.
Ezekkel a dolgokkal foglalkozni kell, baloldali baráti köröket kell szervezni –
nem csak baloldali résztvevőkkel, ezekre felkészült aktivistákat küldeni, a
fiataloknak célokat adni – egyszóval meg kellene kezdeni élni, mert ami nem él,
nem mozog, az előbb-utóbb megbüdösödik.
Nem kell a választópolgárnak hazudni, de nem kell szégyenlősnek lenni sem, ha
ők húszmillió migránssal ijesztgetik Mari nénit, akkor mi nyugodtan
hivatkozhatunk a tengerek vízszintjének emelkedésére, kihangsúlyozva a
Kárpát-medence medence jellegét és a víz folyásirányát.
Ez persze csak tréfa volt, de a kommunikációnak figyelemfelkeltőnek és
agresszívnek kell lenni, néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ugye…
Ezek a problémák zömében a szocialisták problémái, vagy nekikezdenek a
megoldásuknak, vagy elfelejthetik, hogy valaha is léteztek.
Ha azt gondolják, hogy majd valaki a segítségükre siet, akkor tévednek, ezt a békát nekik – nekünk kell megrágcsálni,
mielőtt lenyelnénk.
Nem stadionozni kell, hanem bemutatni, hogy a ma szegény embere nem számíthat
ezektől semmire, csak arra, hogy még a nincsből is elvesznek, hogy a
gyerekeitektől – unokáitoktól elveszik a normális élet lehetőségét.
Tudomásul kellene végrte venni azt is, hogy ma a politikai harc a
tömegpropaganda területén folyik, nem
bánom, ha valaki akarja, nevezheti politikai marketingnek is.
Mao után szabadon: mindegy, hogy minek nevezzük a macskát, csak fogja
meg az egeret…
Ehhez persze kell kreativitás, fantázia meg bátor vezetők, ez nem a
konfliktuskerülés terepe.
Van még a következő választásig néhány év, de nem árt emlékezni azért Koncz
Zsuzsa örökbecsűjére sem: Rohan az idő…
:O)))