Ahogy egyre távolabb kerülünk időben az ország számára sorsdöntő eseményektől, úgy kerülünk egyre távolabb a történelmi hitelességtől is.
Akár 1956-ot nézzük, akár a múlt század negyvenes éveit, részvételünket a II. Világháborúban, a társadalomnak egyre érdekesebb elképzelései vannak a korról, egyre kevésbé felel meg a tényeknek, melyeket róla gondol, egyre inkább vágyálmok, illúziók és mesék helyettesítik azt, amit más, szerencsésebb társadalmakban történelmi ismereteknek szoktak nevezni.
Nálunk ez nem divat, itt egyébként teljesen normálisnak tűnő emberek is képesek olyan veretes baromságokkal traktálni egymást meg a gyanútlan népet, hogy ha a liba kukorica helyett ezt szemezgetné, hát öt percen belül égnek dobná a lúdtalpait - de szerencsére kerüli a nála ostobább emberek társaságát.
Éppen most nem ünnepeljük április 4.-ét, hazánk felszabadulásának 71. évfordulóját, és ezen a szomorú tényen semmit nem változtat az, hogy nincs már dicsőséges Szovjetunió, oda a megbonthatatlan testvéri barátság, és ha így folytatjuk, oda lesz még a Barátság kőolajvezeték is.
Kár.
Ma ott tartunk, hogy a felszabadulás kifejezést nerhű magyarember ki sem ejtheti a száján, helyette a megszállásról elmélkedik, meg anyja megpocsékolásáról, persze lehet, hogy tévedek, mert bár itt állítólag minden leányt és nőt kardélre hányt a muszka, mégsem lehet egyetlen emberre sem találni széles e hazában, aki apjaként emlékezne Szergej Nyikolájevics Lovontosz gárdaőrmesterre, ha kubáni kozák volt, ha doni kozák, akkor sem...
Ha gyerekek lennénk, akár azt is mondhatnánk, hogy megérdemeltük a sorsunkat, ők meg mutogathatnának ránk: ők kezdték.
És - sajnos - igazuk is lenne, hiszen valóban mi kezdtük.
Nem esik szó arról semerre, hogy a Szovjetunió a háborút közvetlenül megelőző időszakban azt kérte, hogy maradjunk semlegesek, cserébe felajánlotta, hogy egy háború utáni rendezés keretében támogatni fogja igényünket Erdély magyarlakta területeire.
Arról sem esik szó, hogy ennek érdekében gesztusokat is tett, például visszaadta az 1848-as magyar szabadságharc során zsákmányolt zászlainkat is, de a magyar ulkodó osztályt nem lehetett meggyőzni arról, hogy Hitlerrel rossz lóra tett.
A kor politikusai nemcsak, hogy Kogutowicz Manó és térképész társai munkásságát nem ismerték, de olvasni sem szerettek, pedig ha elolvasták volna a Mein Kampfot, akkor megismerhették volna azt a szerepet és sorsot, melyet Hitler szánt ennek az európai, megbízhatatlan cigánynépnek.
A korabeli vicc szerint amikor egy kisgyerek az iskolában mgnézte a világtérképet, rémülten kérdezte az apjától: Apám! Horthy látta ezt?
Ha látta, ha nem, rosszul döntött.
Mint sakál az oroszlán után úgy sompolyogtunk bele ebbe a háborúba, mely nemes cselekedetünkért megkaptuk Erdély és a Trianonban elszakított területek egy kis részét.
Pünkösdi királyság volt, öt évig se tartott a dicsőség, de Horthyt agyament hívei a mai napig magasztalják érte, jóllehet, ha minden halottért csak egy milliméter kötelet tekertek volna a nyakára, olyan lett volna a végére, mint egy zsiráf.
Azt se sűrűn emlegetjük, hogy az általa prédául vetett Honvédség felkészületlen volt, technikailag is, kiképzése, felszerelése és ruházata terén is.
Ennek megfelelően fele részben megszállói feladatok ellátásával és partizánvadászattal bízta meg katonáinkat a német parancsnokság, egészen 1944 április negyedikéig, amikor a Magyar Királyi Megszálló Erők parancsnoksága feloszlott.
Ettől kezdve éppen egy év kellett ahhoz, hogy ez a kalandor vállalkozás teljes csődöt mondjon és Magyarország végleges veresléget szenvedjen a II. Világháborúban.
Odalettek a visszakapott területek, odalettek a honvédek, köztük az én nagybátyám is, a hadifoglyokra pedig keserves sors várt.
Nagynéném, aki Erdélyben volt óvónő, egy kézitáskával tudott hazavergődni, apámat majdnem elvitték malenkíj robotra, de kilépett a sorból és bement egy kapun - megúszta.
Nagyapám szerencsésnek érezhette magát, hogy halálos betegen hazaengedték a hadifogságból.
És szerencsésnek érezhette magát az a zsidó is, aki megúszta a poklot, de közülük sokan beleőrültek abba, hogy minden rokonukat elvesztették.
A családunkban is vannak, akik örökre sajgó, halálig be nem gyógyuló sebeket szereztek azokban az időkben szeretteik halála miatt.
Édesanyám, aki akkor még szinte gyermek volt, szörnyű élményekre tett szert, látott például negyven meztelenre vetkőztetett női hullát, kiterítve, mint a körvadászaton, - zsidókat - a gettó kerítése mellett.
Sógornőm anyja a János kórháztól nem messze orosz, német és magyar hullákat lógni a kerítéseken, miközben mindenórás terhes anyját orosz katonák vitték a kórházba hordágyon.
És látta a német katonát, aki agyonlőtte parancsnokát, aki a nyilvánvalóan kilátástalan ellenállásra akarta rávenni, pisztolyával hadonászva...
Én az áldozatokhoz szoktam számolni a kitepített svábokat is, voltak vagy kétszázezren, akiknek - annak dacára, hogy otthon németül beszéltek - ez volt a hazájuk.
Az a nagy baj, hogy az emberek nem szeretnek beszélgetni a múltról, hanem politikai célzattal előrágott történeteknek adnak hitelt, holott még itt járnak közöttünk a tanúk. Olyanok is, akik nem a saját hősi szerepüket akarják megörökíteni, hanem akik tárgyilagosan, bár nem érzelemmentesen képesek elmesélni azt, amiből akinek esze van megérthetné, hogy miért volt felszabadulás a felszabadulás.
Azon már csak mosolyogni szoktam, amikor a német megszállás tényét elfelejti az ország népe, beleértve Horthy lemondását, fiának szőnyegbe tekerve történő elrablását, a magyar szuverenitás látszatának fenntartását Horthy segítségével, és a nyilas csőcselék országra szabadítását.
Sztálin fiát elfogták a németek, ennek dacára nem tett semmiféle engedményt, Horthy, a Legfőbb Hadúr meg a fia elfogására hivatkozva odadobta az országot, a népet, a tiszti és emberi becsületet, az ország jövőjét - mindent.
És akkor a felszabadulás nem felszabadulás, mint tudjuk.
Igen, utána jött Sztálin vasmarka, a ma előszeretettel kommunizmusnak nevezett ázsiai despotizmus, de van az úgy, hogy az amputáció megmenti a beteg életét, és most is ez a eset forgott fenn.
Még jól is jártunk, mert aki elolvasta Krausz Tamás könyvét a magyar megszálló csapatok tevékenységéről, az tudja, ha mind egy szálig kiirtanak bennünket, az se lett volna méltánytalan, nem is szólva a zsidó népről.
Úgyhogy én azt mondom, próbáljunk meg tanulni a történelemből, és ne próbáljuk visszamenőleg megnyerni a háborút, legfőképpen erkölcsi területen ne, hiszen ott végzetesen elbuktunk.
És igen, éljen április negyedike, hazánk felszabadulásának hetvenegyedik évfordulója!
:O)))
22 megjegyzés:
Miközben jórészt egyetértek az általad írottakkal, lenne egy megjegyzésem. Amikor a nyolcvanas években Moszkvában jártam (még a Szovjetunióban), meglepődve tapasztaltam, hogy ott nem az "oszvobozsgyennyija"-t, hanem az "okkupácija"-t használták a Magyarországon történtekre. (Nincs türelmem a cirill betűimet keresgélni.) Szóval még 40 év elteltével is legyőzött ellenségként tekintettek ránk, és ezen nem változtatott az sem, hogy az elegancia csúcsa a VOR öltöny volt, és csak igen megbízható elvtársak jöhettek Magyarországra nyaralni. Persze az idehelyezett katonákon kívül. Bár még a hetvenes években volt arról is tapasztalatom - ilyen "baráti" találkozókon, hogy mennyire féltek a szovjet kiskatonák bármiről is beszélgetni. Egyikük meg is mondta: "Nem szabad, mert hazahívnak".
És igen, éljen április negyedike, hazánk felszabadulásának hetvenegyedik évfordulója!
Mementónak:
FODOR JÓZSEF: PIROS FEJFÁK
"
Nyírfa leng sírjuk fölött,
Lágy szélütem.
Aludjatok
Csendesen.
Aludjatok -
A nagy élet ellobog.
Hol a Don robog,
Onnan jöttek ők,
Hol a Volga ragyog -
A halálba menők.
Adj nekik, magyar rög,
Lágy pihenőt.
Hisz kart érted emeltek
E seregek,
Érted aludt ki szívük,
A hős, meleg.
Édes, furcsa daluk ajkukon
Többé nem remeg.
Onnan jöttek messziről
S amerre a had haladt,
Futott előlük az éj -
S elhulltak a harc alatt.
Elhulltak: s hosszú a halál,
És az élet egy pillanat.
Szergej, Iván, Nyikoláj,
Ott pihennek csendesen,
A földért meghaltak ők,
Amely nekik idegen.
Légy hozzájuk jó anya, föld,
És jó apjuk, istenem!
Méla, furcsa daluk nem remeg
Többé ajkukon.
És nem mennek, ha megy a sereg,
Hazafelé az úton,
Hiába várja honi meleg,
A Dnyeszter, a Volga, Don.
Hiába várja honi meleg,
Mert elnyelte a halál -
De áldott emlékű a sereg,
Mely a szabadságért kiáll.
Kik meghaltak a rögökért,
Onts értük könnyet, mint ők a vért!
Itt alusznak, íme, sorba lent,
A hű parancsteljesítők:
Mint a néma, hű jóakarat,
Úgy jöttek menteni ők.
Sírjukat őrizze kegyelet,
Emléküket az idő."
Éljen április 4-e,hazánk felszabadulásának 71. évfordulója! Remélem vagyunk még elegen,akik így gondolják!Bezzeg Fodor József nem kerül bele az irodalom tankönyvekbe!A történelem tan- könyvekről ne is beszéljünk!A történészek felelőssége is nagy,közülük csak kevesen merik i- lyen objektívan értékelni az eseményeket,mint Te,PuPu!Köszönjük a megemlékezést!
"A hamisság mindenképp önzésből fakad, sorsa is szükségszerűen véges. Vele szemben az igazság csak ideiglenesen veszíthet, sorsa viszont szükségszerűen torkollik a végtelenbe. Az igazság ezért sose lehet türelmetlen vagy támadó, és sose irányulhat senki ellen. Tartalmára hogyan is cáfolhatna rá természete? Győzelme a szelídekre vár, és a türelmesekre." /Pilinszky János/
Sajnos ma a történelemhamisítók saját önző érdekeiket érvényesítenék, remény csak az, hogy sorsuk megpecsételődött.
Ami nehéz nekünk, kivárni türelemmel!
Igen! Éljen a ápr. 4., felszabadulásunk ünnepe!
Kicsit vegyes érzések törtek a mai reggelen. Április 4.-e van. Ennek az országnak, még mindig ünnepelni kellene ezt a napot. Mindig és mindenkor.
De csak erre a napra gondolok, és nem arra, ami utána következett.
Mert a Rákosi időkön, valóban nincs mit ünnepelni.
De 1945 Április 4.-én, hazánk felszabadult a fasiszta elnyomás alól, eltakarította a Szovjet hadsereg a fasiszta pribékeket, nyilas testvéreikkel együtt...
Ami ezután történ, az egy másik történet, bár teszem hozzá, legyőzött hatalom voltunk a nácikkal együtt, és már Cézár megmondta anno, hogy Jaj a legyőzötteknek.
Lévén a németek oldalán Horthy lépett be a háborúba, mi támadtuk meg a németekkel karöltve a Szovjeteket.
Lehet szidni a szocializmust, de a fasizmusnál ocsmányabb rendszert ember még nem talált ki.
De mi 1945-ben ezen a napon megszabadultunk tőle.
Ezen, pedig volna mit ünnepelni...
Csak sajnos hazánk kapuján, ismét kopogtat a fasiszta elnyomás, a Rákosi éránál sokkal komolyabb totalitárius ellenőrzéssel.
De már nem fog felszabadítani senki.
Magunkra maradtunk és nép még ajándékba, szabadságot sosem kapott. Vagy kivívta, vagy meggebedt....
Attól tartok, mostanában az utóbbira számíthatunk...
Fery
talalom
A legyőzött ellenségről,csak egy kis emlék,1985-ben a Szovjetunióba vonatozva a Csap-i átkelőn jött a szokásos vonatellenőrzés a kutató határőrkatonákkal,az ablakon kikönyökölve néztük hogyan végzik,két katona sétált el az ablak alatt ,az egyik odavaló kárpátaljai lehetett beszélt magyarul ,a másik távol -keleti kicsit ferdeszemű,kérdi a távol keleti kik ők?...mármint mi akik szerelvényét átvizsgálták ,vengerszki mondja a kárpátaljai,mire a másik:ja fasiszt!...Mój átyéc..
Nagy összegben mertem volna fogadni, hogy ha valaki megemlékezik április 4.-ről az TE leszel.
Az igazsághoz feltétlenül hozzátartozik. Volt egy távoli rokon, aki szolgált a magyar hadseregben. Az illető nagy szájjal mesélte, hogy rekvirálták az élelmet az ukrán parasztoktól,hogyan elégítették ki Ukrajnán átvonulva a Don felé, a nők iránti éhségüket - hiszen megszálló hadsereg voltak, - és hát hadisarc "az" is.
Szerencsésnek mondhatom családomat, mert részben idős szülők gyermekei voltak a szüleim, sőt anyám apja már '42-ben meghalt, a másik nagyapám meg Romániában élt, és kovács volt Bukarestben, egy nagy vasgyárban, ő ott teljesített szolgálatot. Apám - miután igen hamar elege lett a Vasgárda gyakori vendégszeretetéből, amint lehetett átjött Magyarországra. Itt megfelelő papírok birtokában valamelyik VKF titkárságára került, és ezt kihasználva belefogott a névtelen zsidómentésbe...
Szóval volt előzmény. Láttak, és meséltek sokat. Nagyanyáimat kimentette apám Ausztriába, ahol saját szemükkel tapasztalták meg egy koncentrációs tábor felszabadítását, anyám meg a saját 4 hónapos várandós testével a hadisarcot. El is vetélt. C'est la Guerre.
Ahhoz kétség nem fér, hogy 1945 tavasza a felszabadulás tavasza volt. Hogy utána mi történt, az már egy más történelem...
Aki nem csak hallomásból vagy az igen különböző megközelítéseket tartalmazó könyvekből szerez tudomást róla, 1945. április 4. mit jelentett a magyar népnek, hanem akár csak egész pici gyerekként is, de MEGÉLTE az ország felszabadítását a nyilas rémuralom alól, vele az iszonyú pusztítást és véráldozatokat jelentő II. világháború végét, azt nem lehet megvezetni semmiféle utólagos ilyen-olyan teóriákkal. Annak, amíg él, ez ünnep marad. Sokaknak a második születésnapját jelenti. Mert életben maradhattak. Mert feljöhettek a pincéből. Mert nem kellett tovább bujkálniuk katonaszökevényként vagy a deportálás elől. És tisztelettel, köszönettel gondol mindazokra, akik ezt elhozták neki.
Pupunak és mindenkinek :
Reménykeltő elemzés Orbánról, és az elkerülhetetlen bukásáról:
http://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/sancho_panza_kiralysaga
Akkor is megszállás és nem felszabadítás.
Számomra igy 70 év távlatából már lényegtelen az események "megitélése". Mindegy, kik és minek állitják be a Horthy-rezsimet, a szovjet hadsereget, stb. Tények vannak. Végignézve Európa XX. századi történelmén, egy viszont biztos: aki "harcot hirdet", vagy háborúra uszít, azt rögtön telitalppal pofán kell rúgni. Mert abból még soha nem sült ki semmi jó, és válogatás nélkül szenvedést hozott az uszítóknak is, meg azoknak is, akik uszultak, na meg persze azoknak, akik ellen uszultak. Mindenkinek. Mindig. És az uszítók most is itt vannak közöttünk.
Van egy bökkenő Darthpapa! Ha Te pofán rúgod, ő visszaüt, aztán lehet hosszan vitázni, hogy ki volt az uszító és ki a másik. Van egy könyv, ami nagyon jól végigkíséri a pacifizmus dilemmáit. Roger Martin du Gard: A Thibault-család a címe - jó hosszú, 3 kötet, de nagyon érdekes képet fest a XX. sz. kezdetéről, egészen az I. vh kitöréséig.
@talalom (2:39)
Ti már egy felvilágosultabb társasággal találkoztatok, aki legyőzött ellenségként tekintettek rátok.
Mi a 60-as évek derekán egy társasutazás során kerültünk egy asztaltársaságba moszkvai főiskolás diákokkal. Társaságunk egyik tagja a háború alatt éveket töltött egy hadifogolytáborban, ő volt a tolmácsunk. Az egyik diáklány érdeklődött, hogy hol tanult meg ilyen jól oroszul. Amikor megtudták, hogy hadifogoly volt, attól kezdve németnek tekintettek bennünket. Hiába bizonygattuk, hogy magyarok vagyunk, nem hitték el.
- Hazudtok - mondták. - Mi a magyarokkal soha nem álltunk háborúban!
Ennyit a szovjet történelemoktatásról ...
Dadog a klaviatúrám :(
Természetesen "...akik legyőzött ellenségként..."
Kedves Vértesi Andy Macska !
Persze lehet ilyen álláspont is.
Ha valakinek van hosszú élettapasztalata, esetleg futólag, csak érintőlegesen történelmi
ismerete is, az másképp gondolkodik.
Segítek, volt nyomós ok, mire volt egy okozat !
Ha érted, már megoldódik bonyolult problémád.
És a történetírás így fekszik le a hatalomnak:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/2015_4/
Gyalázatosan egyoldalú írások jelentek itt meg egy évvel ezelőtt 1945-ről. Hómanról nem is beszélve. Döbbentem tapasztaltam, mi lett ebből a folyóiratból, mióta évek óta nem vásároltam. Többet nem is fogom...
Tisztában vagyok vele, hogy a klasszikus műveltség bolsevista trükk, de amit mi ma megtapasztalunk, azt Platón majd 2500 éve leírta. Megérdemeljük.
Üdv mindenkinek!
Három (meg egy) gondolat.
1. A snájdig német tisztek sem szaladgáltak haza hetenként az asszonyhoz. Helyben vásároltak a kínálatból - talán éppen egy db. citromillatú szappanért. A difi: a közlegényeket nem engedték hadisarcolni.
2. A malenkij robot elől ugyanúgy bújkálni kellett, mint addig a munkaszolgálat elől.
3. A "felszabadulás" szó saját aktív tevékenységet föltételez. Reálisabb felszabadításról írni, beszélni; és utána a (katonai) közigazgatás megszervezéséről.
4. Gondoljon bárki bármit erről a napról, de azt tehesse nyíltan!
"...érctorkok harsogva zugják a szélnek, felszabaditónk hősi nevét..."
Nem volt olyan gitáros, tüzgyujtásos, hajnalba, nemegyszer napfelteltéig tartó buli melyet a nép-, KoncZsuzsa és CseTamás dalok után nem a fenti és hozzá hasonló vérpezsditő és LIBAbőröztető mozgalmi dalok zártak. És nem ám a '80-as, - abban semmi vér nem volt - inkább a '90.-es, 2000.-es években s persze ma is. Bécsi munkásinduló ??? Amuri Partizánok ??? Moszkva parti esték ???... i tak dalse...
Ne csak keseregjük a turulgatyás, hüdequrvanagymagyarvagyok feszüléssel menetelők tudatlan és gyökértelen ostobaságán, sem a regnáló hatalomnak megfelelni akaró "történészeink" tudálékosságán. 71 év után más is, érték is maradt nekünk. Éjjen április 4.-e.
Igaz, góbé. Valamikor 82 táján, egy ilyen tábortüzes estén hallottam először a "székely himnuszt". Csak néztem: ezt a giccses szart minek betiltani? Hacsak esztétikai merénylet miatt nem... Persze az Amuri, meg a többi se a művészetek csúcsa - de legalább nem veszi el az élettől is a kedvedet...
Nekem marad "Felszabadulás", szabadulás pincébe szorult félelemtől, szabadulás a reménytelen, szegénységre itélt jövőtöl, szabad út egy azelőtt elképzelhetetlen karrier felé. Aki másként ítéli 45 tavaszát vagy nem élte a kort, vagy a vesztesek oldalán állt.
Aki törölte Aprilis 4. az ünnepek sorából, első volt az azóta hivatalossá vált történelem hamisítók között. Nőjön köröm a füytülőjén.
Nekem április 4-e mindig Április 4-e marad. Beszélhet a mai politika akármit.
A szüleim, amikor feljöhettek a pincéből 1945-ben, felszabadulásnak érezték a napot.
Nem voltak sem zsidók, sem ellenállók, sem kommunisták. Csak egyszerű munkásemberek.
Azt is értem, hogy az orosz (szovjet) megemlékezésekben ellenségként "vagyunk", hiszen valóban katonai értelemben megszálltak minket. Nem szabad elfelejteni, hogy mi előbb mentünk oda "keresztény kultúrát exportálni", hívatlanul, számításból.
Részünkre a Felszabadulás politikai értelmű: megszabadult a társadalom a Horthy-rendszertől, és a nyílas terrortól.
Azt viszont nem értem, hogy pont azok akarják kitörölni a közelmúlt történelméből ezt a napot, akiknek családjuk életét mentette meg a szovjet katona, amikor kinyította a munkatáborok kapuit.... és azokat sem látni a megemlékezéseken, akik a felszabadulást követően megvalósult szocializmus éveiben lelkesen tapsoltak és helyezkedtek, minden jót megkaptak az új társadalomtól....
Megjegyzés küldése