2011. június 29., szerda

TISZTA BESZÉD

A pártszavazás kapcsán jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ez is csak folytatása egy rossz tradíciónak, már megint egy olyan szituáció, amikor képtelenek vagyunk szembenézni a valós problémákkal, önmagunkkal.
Ha ezt a pártszavazást korrekt módon akarta volna lebonyolítani a szocialisták vezérkara, akkor első lépésként tagrevíziót illett volna tartani, szembe kellett volna nézni a problémával, hogy tulajdonképpen hány tagja is van a Szocialista Pártnak.
Nem történt meg, mert a pártvezetés félt szembenézni a helyzettel, mert attól félhetett – joggal -, hogy ellenfelei fel fogják használni az adatot ellene a napi politikai propagandában, ezért hát inkább megrendeztek egy olyan pártszavazást, mely fiktív adatokon alapult, ennek megfelelően a kimutatott eredmény is hamis lesz, csak önmagunk becsapására jó.
Merthogy a fikció az, hogy a pártnak 32000 tagja van, ami vagy igaz, vagy nem, de inkább nem.
Nem kétséges, lehetett ennyi tag a választások előtt, de a vesztett választások után szinte törvényszerű a taglétszám csökkenése, hiszen a csalódottak, a haszonlesők, a karrieristák sebesvágtában távoznak, és még magukkal is elhitetik, hogy ők aztán soha, őket már kora gyermekkorukban is naranccsal tömték elkötelezett szüleik.
Hogy hány tag lehet valóban?
Lehet, hogy valóban 32000, de lehet, hogy csak annyi, ahányan a szavazáson megjelentek, és ez nem mindegy akkor, mikor eredményt hirdetünk.
De ez nem csak a szocialistákra jellemző struccpolitika, így van ez más pártoknál is, képtelenek kimondani a tényeket, inkább mindent körbehazudoznak, elkennek, maszatolnak, mert félnek attól, hogy az őszinte szó visszaüt.
Ami egyébként a magyar társadalomban jogos félelem, hiszen a jobboldaliak maguk mutatták be, mit lehet kezdeni az ellenféllel, ha az véletlenül magyarul beszél és a dolgokat a nevükön meri nevezni.
Ezért van az, hogy nálunk csak sikerek vannak és hol a pannon puma ugrik, hol meg a turáni turul szárnyal, de azt kimondani, hogy a kapitalizmus viszonyai között nem lehet fenntartani a szocializmusban megszokott jóléti juttatásokat, húsz év alatt senki sem merte, - most sem meri senki megmondani.
Ennélfogva a magyar választó elhiszi,hogy meg lehet úszni ezt a rendszerváltást apróbb korrekciókkal, és nem azt díjazza, aki nem akar hazudni, ennélfogva kellemetlen dolgokat vág a társadalom képébe, hanem azt, aki a hülyeségekkel tömi a fejét és szép, lila ködbe burkolt álomvilágot fest fel neki a múltról és a gyönyörűjövőről.
Egymillió új munkahely lesz, ígéri, de azt azért nem taglalja, hogy kényszermunkára gondolt…
Nem mai ez a probléma, ebben az országban a politikusok mindig hazudtak a népnek és a nép ki is követelte, hogy hazudjanak neki, mert aki nem hazudozott elég színvonalasan és kitartóan, vagy aki igazat talált mondani, azt sürgősen világgá hajtotta és – hogy a helyzet még abszurdabb legyen – a hazugtól fogadta el igazságként az ormótlan hazugságokat, aki meg igazat mondott, azt kikiáltotta hazugnak.
Ez a nép soha nem nézett még szembe önmagával.
Soha nem merte még kimondani, hogy az állítólagos ezeréves magyar állam történetéből párszáz év hibádzik, senki nem merte megkockáztatni, hogy elmondja, hogy bár Petőfi lánglelkű költő volt, de a forradalom katonájának csapnivaló, hogy Kossuth kutyaütő, kártékony politikus volt.
Hogy az antiszemitizmus oly mélyen gyökerezik a magyar társadalomban, hogy Hitler még a kanyarban sem volt, amikor nálunk már unatkozó különítményesek a Körúton húzatták le a zsidó nadrágját, hogy kiderüljön, jól választottak e megvernivalót.
Ha valaki elmondja, hogy a Trianoni szerződésben nem az az igazságtalan, hogy a nemzetiségek elszakadtak, hanem az, hogy magyarlakta területeket is elszakítottak tőlünk, akkor azonnal hazaáruló lesz, hiszen köztudomású az, ami egyébként egy orbitális hazugság, hogy Magyarország partjait három tenger kell, hogy mossa, alább nem adhatjuk.
Itt bocsánatos bűnnek számít cigányozni, mintha a cigány tenné tönkre az országot, holott a cigány a rendszerváltás első számú vesztese, tőle és gyermekeitől a jövőjét lopta el a kapitalizmus.
Itt lehet egy százéves futballklubot idegen testnek nevezni zsidó kötődései miatt a magyar labdarúgóéletben, lehet a Nobel-díjasainkra büszkének lenni, de elfelejteni, hogy szinte mindegyikük zsidó – magyar zsidó - volt, mert ez utóbbit illik elegánsan elhallgatni.
Hazug ország ez, és addig nem is leszünk sem sikeresebbek, sem jobbak, elfogadottabbak, míg szembe nem tudunk nézni magunkkal, a reális helyzetünkkel, helyünkkel a világban, történelmünkkel, a hibáinkkal, a bűneinkkel.
Nem önmarcangolás kell, hanem tiszta kép, hogy a gyermekeink és unokáink már ne egy babarózsaszínűnek hazudott álomország megbolondított balekjai, hanem egy korszerű európai állam öntudatos és a nemzet valóságos értékeire büszke polgárai tudjanak lenni.
Olyanok vagyunk mi magyarok, mint a liba, amelyik nem tud úszni, - évszázadok óta sétálunk a tó fenekén, ameddig leér a lábunk, és közben büszkén széttekintgetve várjuk a világ csodálatát úszótudományunkért.
Meg kellene lassan tanulnunk úszni, ennek pedig első lépése az, hogy szembenézzünk önmagunkkal.

:O)))




2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon jó irás és igaz.Ezért, lesz itt olyan hadd elhadd! Hibáinkat,púpjainkat beismerni?Nem létezik!Majd itt megverekednek a magukat igazmagyaroknak tartók és a másik oldal.Előre látom a megszokott jelzőket. mert azok kiagyalói azt hiszik,ha a cikk iróját és a szimpatizánsait "lejelzőzik",már meg is volt az aznapi jócselekedet.Ködoszlás az most sem lesz...sajnos!

Névtelen írta...

Ragyogó írás.Köszönöm. Anna