2016. április 18., hétfő

DÜHÖS, SÉRTETT, TEHETETLEN MAGYARORSZÁG

Kulka János súlyos betegséggel kórházba került, az orvosok küzdöttek az életéért, mi pedig aggódtunk, merthogy a stroke olyan, mint a medve a székely mondásban - nem játék.
A művész állapota javul, persze aggodalomra még mindig bőven van ok, és a legszerencsésebb esetben is hosszú rehabilitációs időszak várhat rá.
Mindegy, a lényeg az, hogy jobban van, kívánjunk innen is sok szerencsét és gyors felépülést neki.
Lehet, hogy tévedek, de ez a normális emberi közelítés egy ilyen esetben, talán van egy ember is olyan értékes, mint egy esőn felejtett kiscica.
Ellenben a hírt kommentelők egy része azonnal belecsapott a szappanhabba: kifogásolták, hogy Kulkával túl sokat foglalkozik a média, hogy azt írják: egy ország aggódik érte, érdeklődnek, hogy vajon minden stroke-beteg ugyanilyen ellátást kap-e, és így tovább, befejezve azzal, hogy inkább arról írhatnának, hogy a művész mennyi pénzt tett az orvos zsebébe.

Eltekintve attól, hogy akit stroke ér, az nemigen találja meg, nehogy az orvos zsebét, de még az orvost se eleinte, azért érdekes ez a közelítés.
És nem egyedi.
Minap kedves facebook-ismerősöm írt néhány kedves sort arról, hogy a családja milyen hálás volt neki a finom ebédért, és hogy mennyire rossznak tartja, ha egy pizzafutár veszi át a háziasszony szerepét, hiszen a közös étkezések a jó családi élet alappillérei.
Kedves és okos bejegyzés volt, de mindjárt akadt, aki szemére vetette, hogy önmagát fényezi, és más is szokott főzni.
Szokott hát, és az se isten-ember elleni bűn, ha egyszer-egyszer pizzát eszik a család, az is jó tud lenni, ha azzal együtt esszük, aki közel áll hozzánk.
De azt hiszem, hogy aki klavit ragadott ez ügyben, azt nem érdekelték a tények, egyetlen dolog érdekelte, a saját szerepe ebben a történetben, melyben saját magát az áldozat szerepébe pozicionálta, míg a poszt íróját az önmagát fényező házitündér szerepével ajándékozta meg.
A jelenség itt, ami aggasztó.


Ennyi sértett, megbántott, sérült ember ebben az országban talán a tatárjárásidején volt, de az biztos, hogy az elnyomatás átkos kádári évei alatt a töredéke sem létezett.
Valahogy akkor még tudtunk örülni más sikereinek, apró kis örömeiben társai tudtunk lenni, ma meg azért annyira nem.
Természetese rosszindulatú emberek akkor is voltak, egoisták is akadtak szép számmal, de azért csak azt mondom: valami félresiklott a magyar társadalomban.
Valahogy odalett az empátia, oda a szolidaritás, oda lett a megértés.
Még a libák is csodálkoznak rajtunk mert azok összefognak egymásért, például, ha egy libacsapat egyik tagja a költözés során Semjén következtében megsérül, vagy nem bírja a repülést, akkor a csapat egyik tagja is leszáll vele a tarlóra, és megvárja, míg összeszedi magát, aztán együtt továbbindulnak.

A mai magyar társadalom meg olyan, mint a csirkék, melyek az összezártság során semmiféle egüttműködésre nem törekednek, viszont véresre csípkedik egymás püspökfalatját, lecsipkedik egymásról a tollat, mígcsak őket is ki nem kezdi valamelyik társuk.

Mit összeröhögtünk a szocialista brigádokon, a brigádnaplóba beragasztott színházjegyeinkkel, a vállalati rendezvényeinkkel, a névnapokkal, kommunista szombatokkal, a kifestett óvodákkal, befestett iskolai kerítésekkel...
Ma már nem is annyira nevetségesek ezek a dolgok, hiszen akkor azért kiderült: mi emberek nem vagyunk ab ovo ellenségei egmásnak.
ma a társadalom atomizálódott, a hatalomnek nem érdeke a kis közösségek sikere.
Régebben, ha megmutattuk a fogainkat a szomszédasszonynak, akkor többnyire mosolyogtunk, míg ma, ha megmutatjuk, akkor egyrészt keveset tudunk mutatni, sokszor fülből is többel rendelkezünk, másrészt - ha mégis van fogunk - akkor sok esetben vicsorgásra használjuk.

Nagy kár.
Mint ahogy az is nagy kár, hogy eltűnt a jókedv és vele együtt eltűnt a humorérzék, lassan-lassan  megszűnnek a baráti beszélgetések, helyette a befeléfordulás meg a válogatott beszélgetések kora jött el, inkább nem mondja el a véleményét még az sem, akinek van, nehogy baja essék.
Nem jó egy ilyen országban élni, nem jó örökké azon tipródni, hogy akivel szóbaállok, az vajon viktoriánus vagy franciskánus, jó lenne a szomszéddal vagy a kollegával beszélgetni, akár még politikáról is, akár még vitatkozva is, de ha egy mód van rá, nem csontozókéssel a kezünkben...

Szóval, ha ebben az országban élni is akarunk, nem csak harcolni, akkor nekünk is le kell higgadni, meg kell próbálni megérteni a másik ember szempontjait is, de legalább türelmesnek kell lennünk vele.
Nagy bajok vannak itt, csak annak, aki éli a középosztálybeliek életét, sokszor nem is tünik szembe, hogy az ételosztásokon nem csak a hajléktalanok állnak sorba, hanem a hajlékkal rendelkezők közül is sokan rákényszerülnek beállni a sorba.
Nem könnyű ma az élet, nagy teher van a legtöbb emberen, de a legbántóbb tévedés az emiatt érzett keserűséget egymásra borítanunk.
Magunkkal kell szembenéznünk, meggyőzni közvetlen környezetünket arról, hogy a helyzeten változtatni további megosztással nem lehet, csak összefogással.
Nem véletlen, hogy a hatalom kézzel-lábbal, pénzzel, beépített emberekkel ügyködik a társadalom szétforgácsoltságának fenntartásán.
Pedig jobb lenne egy normális társadalomban élni, nem igaz?


:O)))

17 megjegyzés:

KZs írta...

Pupu, ugye ismered a szabad akaratól Arisztotelész definícióját?
Csak tőlünk függ, csak rajtunk áll..
Nem a szétforgácsolódás a baj, az már csak okozat, a baj a műveletlenség és a gondolkodásra való totális képtelenség, a baj az elállatiasodás, az ösztönlét :(

KZs írta...

Én élvezem az írásaidat- működik a similis simili gaudet elve- csak hát már ismerjük a mem elméletet és folyományait: amikor egy ember születik, megszületik a hardver, az első 3-4 évben rátelepítjük az operációs rendszert, a következő 5-6 évben rátelepítjük a programokat, és kezdődhet az adatfeltöltés. No ekkor buknak ki a problémák.. Már nem eldönthető, hogy a hardver nem bírta az operációs rendszert, az operációs rendszer nem volt kompatibilis a szoftverrel, de már mindegy is, kuka..
Folyomány: intelligens ember az, aki képes felülírni a saját memjeit.
Churchill óta viszont tudjuk, hogy a Földön a népesség nő, az intelligencia mennyisége állandó..
Mit remélsz?

Tamás Rédey írta...

Tisztelt PuPu doktor!

Ez az írásod megint jó - látleletnek. Ám újfent elmaradt a vény.
És főként a fiatalabb olvasók érdekében fontosnak tartanám azt is kifejteni, hogy a szolidaritási bélyegektől a lájkolásig NEM az IDŐ változtatta meg a társadalmat.
Most hajcsikálok, reggel visszanézek. Addig üdv.

Jutka írta...

Kedves Pupu!
Teljesen beletaláltál a lelkembe. Ugyanezt érzem én is, és sajnos teljesen tehetetlennek érzem magam. Mi a helyes?
megmondani , hogy mi bánt, és beszéljük meg stb.......vagy nem szólni és tudomásul venni a dolgokat. Volt idő amikor próbálkoztam tisztázni a félreértést olyan emberrel aki nekem fontos volt. nem értem el vele semmit se, sőt. Azonban a tüske bennem van.
Már nem tudunk beszélni egymással.

Árpádné Juhász írta...

szomorú.. de tökéletes helyzetkép....a





.

Anikó írta...

Tapasztalataim szerint ma a celebeknek meg a súlytalan, unintelligens, műveletlen embereknek áll a világ, ma nem érdekes a teljesítmény, a tudás, a műveltség, és ahogy írod is, a szolidaritás, az empátia, valahogy elvesztek az értékek. Régen ezek fontos dolgok voltak, mindenki a lehetőségei szerint törekedett ezek után. A munkahelyeken is mindent tudtunk egymásról családilag is, baráti viszonyok voltak kollégák között.
Ma mindenki gyanúsan méreget mindenkit, mindenkitől félti az állását, a pozícióját, sunyítás, félelem van.
De így van ez a családon belül is, ma már nem jár össze a tágabb értelemben vett nagy család egy jó kis vasárnapi vagy szülinapi ebédre, egy kártyapartira vagy egy jó meccs nézésére, lassan alig tudunk valamit egymásról, mert mindenki csak akkor jelentkezik, ha fel tud mutatni valami gazdagságot, egy új autót, stb. mintha csak a pénz, a szerzés, a minél nagyobb haszon és a minél nagyobb durrantás számít. Kinek van többje, mint a másiknak.
Valahogy az ország vezetése is ilyen emberekből áll, nincsenek belső értékeik, nincs emberségük, nem műveltek, végtelenül cinikusak, felhígultak, közönségesek és ezzel sajnos irányt is mutatnak óhatatlanul.
Szomorú vagyok, mert borzasztó országban, borzasztó emberek között élünk itt egymás mellett.
Természetesen és biztosan vannak kivételek csak nincsenek szem előtt.

Kibic37 írta...

Ha az utolsó mondatodat népszavazásra bocsátanád (és a kopaszok sem akadályoznának), akkor biztosan egyöntetű igen lenne a válasz. Ha azonban úgy tennéd fel a kérdést, hogy "Hogyan élhetnénk egy normális(abb) társadalomban?", akkor (a határon túliakat is beleszámítva) kb 15 millió különböző választ kapnál.
Ez ugye eléggé közhely? Csupán azt akartam vele érzékeltetni, hogy a probléma sokkal összetettebb annál, mint hogy egyáltalán esélyünk legyen kibogozni a szálakat. Lehet persze egyetlen tőmondatba foglalt megoldásokat harsogni - sokan meg is teszik - ám ez aligha segít.
Nem akarok megint az önző gén filozófiájával előjönni, hogy ismét a primer ösztönök látszanak felülkerekedni azon tulajdonságok felett (empátia, szolidaritás, megértés), amelyek végső soron az embert kiemelték az állatvilágból, de tény, hogy belesétáltunk (és folyamatosan sétálunk egyre beljebb) egy olyan társadalmi csapdába, amely(ek)ről Hankiss Elemér publikált egy csokorra valót a 80-as évek vége felé.
Ha csak a saját életemet és szubjektív tapasztalataimat nézem, a nemzet közvetlenül a háború utáni években, és 56-ban volt a legegységesebb. (ez utóbbiért valszeg megkapom a magamét, de vállalom). Az egymás iránti bizalom akkor kezdett szignifikánsan megrendülni, amikor egy-egy rossz helyen elhangzott vélemény kellemetlen következményeket vont maga után. (A Viasat Historyn ment a "Ki ölte meg Szálint" című film, amiből egyebek mellett megtudtuk, hogy Sztálin gyakran "bulizott" bizalmasai szűkkörű társaságában, ahol olykor felvetette, hogy úgy érzi ideje lenne visszavonulni. Ha ilyenkor valaki az egyetértés látszatát is mutatta, az illetőt akkor látták utoljára.)
A társadalmi szolidaritás folyamatos leépülése szintén nem a rendszerváltás után kezdődött, hanem jócskán belenyúlik a Kádár korszakba. Korrelációt mutat a vagyonosodással, fordított arányban. A kiváltságosok persze akkor is egy külön kasztot képeztek, de azok a kiváltságok relatívak, bármikor megszüntethetők voltak. A nemzeti vagyon az állam kezében volt, így ha igen csekély mértékben is, de mindenki egy kicsit magáénak is érezhete. Ráadásul Kádár egy joviális, békeszerető ember volt, aki a társadalmi feszültségeket igyekezett a lehetőségekhez képest minimalizálni, és nem egymás ellen uszítani az állampolgárokat.
Ez most csupán két paraméter volt abból a hihetetlen sok változóból, ami a társadalmi hangulatot befolyásolja. Nem is biztos, hogy ezek a leglényegesebbek. De hogy az érintett kérdésekben mostanság elszabadult a pokol, az biztosan nem teszi élhetőbbé és szerethetőbbé az országot.

Kibic37 írta...

...érezhettte.
(Verdammte Klaviatur!)

hello írta...

A diagnózis megint jó - csak egyéni túlélési technikák lehetségesek ahhoz, hogy az embert ne gyűrje maga alá ez az állapot.
Ugyanis mindazonáltal a pozitív gondolkodás szerintem létszükséglet. Sőt, egyre inkább azzá válik.

Ami engem illet, igyekszem minél több pozitív élménnyel megtölteni a napjaimat. Ami állhat rengeteg apróságból + jelentősebb egyebekből is.
Onnantól kezdve, hogy milyen felszabadult, boldog érzés reggelre kelve konstatálnom, hogy lám, ma nem fáj a derekam meg a lábam, azaz, az aznapra betervezett tennivalóim megvalósításának ilyen akadálya nem lesz!
Aztán, hogy a boltokban az eladók/pénztárosok és a vevők normális hangnemben, udvariasan beszélnek egymással, a járműveken segítenek a fel-és leszállásnál időseknek, kisgyerekeseknek, átadják a helyet, mosolyognak.
Keresek a neten olyan kulturális programokat - még ingyeneseket is lehet találni szép számmal -, ahová elmegyek, ha számomra elérhető helyen vannak.
Továbbá a tévében is - persze a napi hírek mellett - sok olyan adást keresek és nézek, amelyek a kedélyem, a lelkem, a szépérzékem stb. épülésére szolgálnak.

Igen, tudom, ez egyéni módszer, de akár tömegesen is követhető.

A valódi közösségi élet nekem is hiányzik, hiszen így, ebben nőttem fel gyerekkorom óta, magam is motorja voltam számos ilyen formációnak, de mert megtanultam, hogy csak a változás állandó, tudomásul veszem, hogy amíg ez az igény nem válik ismét elterjedtté, addig ennek a kultúrája ne lesz trendi.

Ildikó Olasz írta...

PuPu! Nagyon-nagyon élvezem írásaidat, főképpen a legkomolyabb témába is belerejtett néha bájos, néha csípős humorodért. "Szerencse", hogy egyedül élek, így ha néha felvisítok, azt senki nem hallja, és senki nem gyanakszik agyam öregkori leépülésére.
- Ami a téma felvezető példáját illeti, az általad említett korban (korszakban)történt. Munkatársam (nő) az a tipikus család volt, akinél előbb volt a két gyerek, aztán a lakás, a bútor, az autót meg már csak jóval a rendszerváltás után engedhették meg maguknak. Szóval munkatársamék odáig jutottak, hogy az új házból kiszórták a régim berendezést, és elmentek újat venni. Két gyerekkel, mert nem volt hova tenni a kölyköket, meg amúgy is, jobb ha velünk vannak. Aki már volt két aprósággal vásárolni, az tudja, hogy nem egyszerű dolog, valamelyiknek valami baja mindig akad. Éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok... A bútor vásárlás helyszíne az IKEA volt. Gondoltak a szülők egy merészet és bementek az IKEA "etetőjébe". Baromi nagy siker volt. Annyira, hogy a kisebbik gyermek azt kérte szüli napi ajándékba, hogy az IKEÁba menjenek ebédelni. Így lett. Annyira, hogy a két gyerek késő kamaszkorig ezt kérte ajándéknak születésnapra. A munkatársamnak nem kellett főzni, sütni, talpalni, izzadtság mentesen ültek az asztalhoz, mindenki azt evett,ivott amire kedve volt, jó kedvvel, nevetéssel telt el a nap. - Tudom az IKEA már a rendszerváltás terméke, de az a család még nem. - Vagy 10-en dolgoztunk a csoportban, a 2/3-ad örült és jónak tartotta az ötletet, és a kialakult hagyományt, a kisebbség fanyalgott.
Tulajdonképpen így vagyunk ezzel az országban is. És azért nem jutunk egyről a kettőre, mert az arányok ugyan megvannak, csak a résztvevők változnak. Ki ebben, a másik abban ért, vagy nem ért egyet.
És ebben van az Orbán rezsim ereje. A megosztásban. Tulajdonképpen kevés az a réteg aki tűzön-vízen át Orbán és tűzön-vízen át mondjuk Gyurcsány. A többi ingadozik.
-Én nem esek hanyatt a rezsicsökkentéstől, de kortársaim nagy része ezt tartja nagy vívmánynak, vagy a menekültek ügye, én sem rajongok érte, hogy vannak, de ha már vannak és SAJNOS, akkor kötelességnek tartom, hogy emberi módon nyújtsunk segítséget. Viszont a magam részéről vallási kérdésekben végtelenül toleráns vagyok, nem gondolom, hogy minden lelkész, pap pedofil, hogy csak a pénzért választotta Isten hivatásul. Stb.
Ugyanakkor magam is tapasztalom, még családon belül is azt, hogy nem tudnak az emberek egymáshoz közeledni. Nem tudnak beszélgetni. Látom a gyerekeimen. Politika szóba sem jöhet, könyvek, filmek is egyre kevésbé - a naggyal mégcsak-csak, de a kicsivel már nem. Vele egyszerűen nem találok közös témát. És nem azért mert nem szeretnek, mert a kezüket lábukat törnék, azért hogy segítsenek, ha valami bajom támadna...
A nagyobbik kamasz koráig a Kádár korszakban "szocializálódott", a kicsi már a rendszerváltozás "terméke".
Ez a másik ok. A jelenlévő kétféle generáció. Majd ha "el halunk mi vének", majd azután lesz valami másféle rend.
U-i. (írhattam volna P.S. de én maradi vagyok.)
A múltkor azon gondolkoztam, hogy milyen kevés a nők reakciója az írásodra. Na ez ma megváltozott!

édesanyám - nem ilyen lovat akartam írta...

Én értem a dühöt is, a sértettséget is és a tehetetlenséget is...
http://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2016/04/18/korhaz_orvos_egeszsegugy_betegseg_lantos_gabriella_elso_resz/

hello írta...

Kedves Ildikó, itt sosem volt rossz a nők aránya - ezek szerint nem tudod, még soha nem figyeltél oda rá, pedig a hsz-okból sokszor elég világosan kiderül, hogy a gyakran olvasható nicknevek közül kik, hányan vannak a nők.

Úzbence írta...

PuPu! Már egyszer reggel is elolvastam az írásodat,de ezt nehezebb megemészteni,mint egy zsíros ebédet!Szomorú,de igaz,ilyenné lett a társadalom.Sokan nem tudnak örülni mások sikereinek önzetlenül.Igen a hatalomnak nem érdeke a kis közösségek sikere,sőt!Lásd a civil szervezetekhez való hozzáállásukat.És nemcsak a rosszindulatú ember,hanem a közömbös is több lett manapság.A vitakultúráról ne is beszéljünk,elég a kormánytagokra és képviselőkre gondolni.És ez terjed a plebsz soraiban is egyre nagyobb hullámokat vetve.Pedig jókedv,humor és jóízű baráti beszélgetések nélkül nagyon sivár lenne az élet.De most egyáltalán nem rovom fel neked,hogy nem írtál optimista farkot,sajnos nincs miről. Te azért őrizd meg a jó humorérzékedet,ez mindnyájunk ÖNZŐ érdeke!

Moon River írta...

Egyszer régebben már említettem ezt a témát, valahogy olyan szemszögből, hogy a regnáló országvezetőknek jóval nagyobb a felelőssége, mint gondolják. Ugyanis itt, akár az osztályteremben, csak kicsit nagyobb léptékben, egy szocializációs folyamat, nevelés is folyik. A gyerek simán kiereszti a fülén, amit mondunk neki, egy dologra figyel, a példára, amit lát maga körül. Hát ezt akkor lehet ráképezni az elmúlt akárhány évre, bár a magam részéről váltig állítom, engem vagy nem lehetett elrontani, vagy katonatiszt apám nem hagyott hiányos területeket.
A társadalom nem önmagától jó, vagy rossz, ez nem elhatározások kérdése. Abszolút nem vagyok hozzáértő, de az nem túl bonyolult, ha vezetőnk (a mostani) olyan szlogenekkel jön elő, hogy ne azt figyeljék, amit mondok, meg még olyanokkal is, hogy örökösen igazat mondok, meg vagyontalan vagyok, akkor naná, hogy minden körülötte lévő közeli és távoli a sikere kulcsát hasonló életszeméletben fogja elgondolni.
Felnőtt immár egy generáció a rendszerváltás óta, akik lassan iskolába adják saját gyerekeiket, és mi néhányan a tanáriban azon hümmögünk, hogy "ezeket" ki a fene nevelte fel??!!
Kevés, igen kevés manapság a nemecsek ernő és igen sok az az ÁTS FERI. A sok celeb, a pénzek, a pozíciók, mind csak üveggolyók. Majd tán lesz időm még megfigyelni, hogyan eistandolják egymástól, mi meg lerázzuk őket, mint kutya magáról a vizet. Addig a mi generációnknak komoly felelőssége, hogy őrizze meg magában és önmaga körül a normális közösségek emlékét, próbálja akár a legszűkebb környezetében is nem hagyni eluralkodni mindazt, amiről itt szóltunk.

Kapat írta...

Olyan sok oka van emberi kapcsolataink megromlásának.
Önkéntelenül is keressük a miérteket. Minden embernek megvan a maga fontossági sorrendje, a saját miértjeinek megválaszolására, magyarázatára.
Ezek érthető magyarázatok, többnyire.
Én első helyre a létbizonytalanságot sorolom, mert meghatározza az ember alapvető létezését, többnyire emberhez méltatlan körülményeit.
Vonzatai a türelmetlenség, a félelem, a kilátástalanság érzete stb.
Itt hosszan sorolhatnánk gondjainkat, bajainkat és mindazt, vagy mindazokat, amik és akik ezt előidézik.
Sajnos nagyon kevés lehetőségünk van ezen egyénileg változtatni, az ismert körülmények miatt. (most ezt nem szeretném részletezni, nap mint nap tapasztaljuk)
Egyet viszont megtehetünk, nem rontjuk el más kedvesen megosztott élményeinek hatását, hiszen örömét szeretné megosztani velünk.
Az erre történő reakciónk jó, vagy rossz természetünk függvénye is lehet. (sajnos)
Pedig egy kedves gesztus, figyelmesség, ha csak rövid időre is, enyhíthetné, legalább kis mikrokörnyezetünkben a feszültséget. Kissé talán viszonozhatjuk is a nekünk okozott kellemes perceket.
Ehhez nem kell sok energia, meg kellene próbálni! Tudatosan.

Kovács János írta...

A "gyűlöletkozmopolitàk" 2002ben szètcsesztèk az országot 2 részre Ron Werber gyülöletpolitikájàval.
Saul Alinsky receptje szerint.
Azóta tart a hideg polgárháború.
Nem látszik,minek kellene történnie,hogy mindez megvaltozzon.
Esetleg ha az illetèkesek disszidàlnánsk,amint Franciaorszagból elkezdték..

Kovács János írta...

A "gyűlöletkozmopolitàk" 2002ben szètcsesztèk az országot 2 részre Ron Werber gyülöletpolitikájàval.
Saul Alinsky receptje szerint.
Azóta tart a hideg polgárháború.
Nem látszik,minek kellene történnie,hogy mindez megvaltozzon.
Esetleg ha az illetèkesek disszidàlnánsk,amint Franciaorszagból elkezdték..