1945 április 4.
Ezen a napon értek véget hivatalosan Magyarországon a harcok, ezt a napot ünnepeltük felszabadulásunk ünnepeként vagy negyvenöt éven keresztül, míg csak vége nem lett a szabadságnak.
Ezen a napon értek véget hivatalosan Magyarországon a harcok, ezt a napot ünnepeltük felszabadulásunk ünnepeként vagy negyvenöt éven keresztül, míg csak vége nem lett a szabadságnak.
Ez a nap nyitott utat a hazánkban példátlan, óriási társadalmi mobilitásnak, ez a nap tette lehetővé a magyar paraszt földhöz jutását, az ország iparosítását, és egy elvesztegetett évtized után ez a nap adott lehetőséget harmincöt év nyugodt, békés gyarapodásának, társadalmi békéjének.
Magunk mögött hagytuk a háborút, abban a reményben, hogy tanulunk belőle, de tévedtünk.
Nem tanultunk semmit.
A ma kardcsörtetői nem csak Horthy háborús uszítóinak és a nyilasok egyenesági leszármazottai, de köztük vannak a cselédek, zsellérek, prolik buta fiai is, új szirén-hangok által megszédítve.
Nyolc-kilencszázezer halott emlékét gyalázzuk meg napról-napra.
A katonákét, akik ezt a háborút nemigen kívánták, a "járulékos veszteségként" odaveszett polgári lakosságét, halálba kergetett zsidó honfitársainkét.
Ez a statisztika.
A tragédia pedig huszonöt éves nagybátyám halála, akit Nagymama egész hátralevő életében siratott, meg a főbérlőnk gyásza, aki a háború vége után tíz évvel is feltett egy terítéket a vasárnapi ebédlőasztalra hiába visszavárt fiának.
Ma a világ ismét megbolondult.
Háború a szomszédban, háború a Közel-Keleten, háborúk Afrikában - és fegyverkezés, kardcsörtetés világszerte.
Az emberhez képest az aranyhal memóriabajnok.
Talán még nem lenne késő tanulni a múltból.
El kellene végre kezdeni...
Magunk mögött hagytuk a háborút, abban a reményben, hogy tanulunk belőle, de tévedtünk.
Nem tanultunk semmit.
A ma kardcsörtetői nem csak Horthy háborús uszítóinak és a nyilasok egyenesági leszármazottai, de köztük vannak a cselédek, zsellérek, prolik buta fiai is, új szirén-hangok által megszédítve.
Nyolc-kilencszázezer halott emlékét gyalázzuk meg napról-napra.
A katonákét, akik ezt a háborút nemigen kívánták, a "járulékos veszteségként" odaveszett polgári lakosságét, halálba kergetett zsidó honfitársainkét.
Ez a statisztika.
A tragédia pedig huszonöt éves nagybátyám halála, akit Nagymama egész hátralevő életében siratott, meg a főbérlőnk gyásza, aki a háború vége után tíz évvel is feltett egy terítéket a vasárnapi ebédlőasztalra hiába visszavárt fiának.
Ma a világ ismét megbolondult.
Háború a szomszédban, háború a Közel-Keleten, háborúk Afrikában - és fegyverkezés, kardcsörtetés világszerte.
Az emberhez képest az aranyhal memóriabajnok.
Talán még nem lenne késő tanulni a múltból.
El kellene végre kezdeni...
:O)))
9 megjegyzés:
Aki nem ismeri a történelmét, megérdemli, hogy újra megtörténjen vele.
Aztán újra.
Aztán...
Azt...
A ...
Kedves Pupu! Nem sok esélyt adok neki és ezért nagyon szomorú vagyok.
Az, hogy nem tudatosul a magyar lélekben a sok értelemben értelmezhető, a minden idők lehető legjobb életének kialakításának, az 1945 áprilir 4, és 1989 év közti időtartama, az az azóta eltelt közéletet megélve , egyenesen megmagyarázhatatlan.
Az akkori kort megéltek erősen gondolkodjanak el ezen, ha már a jelzett idő előtti, majd az1990 évek óta halt/született magyaroknak értelme nyitott IS a mindent elöntő szennyáradat befogadására - mely híven jelzi az ominózus szakason kívüli, meghatározott közéletet -, és minden kritikanélkül elfogadására az összehasonlításban.
Szégyen, hogy manapság minden médium milyen hazugsággal - arcpirulás nélkül - meri említeni az ominózus legkellemesebben megélt hazai közélet időszakát.
Kedves PuPu!
Szép, alkalomhoz méltó és mélyen igaz írás.
Kedves Pupu! Nem állítom, hogy átérzem az elkeseredésed, mert ez bizonyos gátoltságaim okán nehezen megy nekem. Ha jól értem azt gondolod, hogy az emberek "elfelejtették" a történelmi előzményeket. Én ezt nem így gondolom. Mindenki tanult már az általános iskolában a világháborúkról, a vörös terrororról, a fehér terrorról, a holokausztról, a Don-kanyarról, a svábok kitelepítéséről, a koncepciós perekről é.í.t.
Ismerik a tényeket, csak nem veszik őket figyelembe mert hülyék. Nem feltétlenül a mentális állapotukkal van baj, a probléma inkább társadalmi, mint egyéni. Dietrich Bonhoffer azt írta erről az egyik levelében: "Egy ember hatalmához mások hülyesége szükséges." (Fordítás tőlem). Illetve: " A folyamat ami itt végbemegy nem valamely emberi képesség - például az intellektus - hirtelen lebénulása vagy romlása, hanem úgy tűnik, hogy a növekvő hatalom láttán az emberek elveszítik önnön belső függetlenségüket és többé-kevésbbé önkéntesen feladják autonóm pozicióikat." (Fordítás tőlem)
Szerintem ez történik mos. Az emberek egy jó része hülye. Hiába látják, hogy mi történik és hiába tudják, hogy ez hova vezet, vakok a tényekre. Ez történt régen és ez ismétlődik most.
1970 okos szavait osztom, nem tudnék semmit hozzátenni. Talán még annyit, dicséret a szerzőnek!
Kedves relatív! Azt azért remélem észre vetted, hogy a jelenlegi "szennyáradatért" felelős személyek jelentős része abban a rendszerben született sőt annak prominence volt!
Tekintettel a fentebb megfogalmazottakra - és meggondolhatókra - kiemelkedően visszataszítóak azok a ( az ominózus időszakban többnyire kegyelt személyek ) vérlázító, tényeket meghamisító, nagy hangon közölt hazugságok melyek az1945 éprilisát követő időkről általánosan kerülnek ismertetésre, közlésre.
Úgy vélem, hogy az akkori időszak sajnálatos elmúlásának ténye mementóként mintegy ellenpontozása veszélyeként értelmezett a mai közélet 'szennyezetként megjelenő ' volta miatt.
A múlt iránt érzett ' szégyenként ' jellemzett időszak pont ellenpontot jelez a megfogalmazottakkal szemben, és a korábbi korszak előnyét prezentálja, ha tudattalanul IS.
Reményeim szerint egy meghatározott idő múltán, midezekket a tények valóságában rögzíti a történelem a hamis vágyálmokban megfogalmazottak kísértése nélkül.
Kedves relatív! Nem bíznék benne túlságosan, hogy a történelem valaha is független lesz a politikai befolyástól. Ráadásul látható, hogy a tömegeket nem érdekli túlzottan, hogy mi a "valóság". Noha tapasztalatom szerint a valóságról alkotott elképzeléseink úgy is lehetnek nagyon különbözőek, hogy tulajdonképpen mind igazat mondunk. Van egy buddhista tanmese. E szerint egy herceg kihozatta az egyik elefántját az udvarba, majd három vakon született embernek kiadta feladatul, hogy tapogassák meg az elefántot és írják le, hogy szerintük milyen egy elefánt. Az egyik amelyik a lábát tapogatta, azt állította, hogy az elefánt olyan mint a fatörzs. A másik, aki éppen a farkát tapogatta váltig állította, hogy az elefánt olyan mint a söprű. A harmadik, amelyik meg az ormányánál volt azt kiabálta, hogy az elefánt olyan mint a kígyó. Ezen aztán úgy összevesztek, hogy végül össze is verekedtek. Az említett herceg - bizonyos Siddhartha - meg jót nevetett rajtuk. És megállapította, hogy minden ember vak. Két tanulság. Az egyik az emberi természetre vonatkozik. És sokat megmagyaráz arról, hogy milyenek az emberek általában. Azok is lehetnek vakok, akiknek megvan mindkét szemük.
A másik egy személyes megjegyzés. Siddhartha - herceg bölcs volt és jó meglátásai voltak. Ezért később Buddha néven vallást alapított és ma is nagy tiszteletnek örvend... De ez a kis "emberkísérlet" azért arról is tanúskodik, hogy emellett egy elég nagy köcsög is volt! ;-)
Megjegyzés küldése