SZAKÉRTŐK ÉS HASZONLESŐK

Azt mondja Kóbor János, az Omega búcsúkoncertjének terveihez kapcsolódva, hogy „egyfajta vidámságot, jókedvet is szeretnének teremteni, fel szeretnék oldani azt a fajta letargiát és rosszkedvet, ami tapasztalható az országban, hiszen ennyire nem állunk rosszul, különösen a régió egyéb országaihoz képest.”

Mondjuk, azt nem várja el senki, hogy szakértelemmel elemezgesse az ország helyzetét, Meckytől azt várja el az ország, hogy legyen Mecky és ennél sem többet, sem kevesebbet, és erre akár még büszke is lehet,

Ha azt mondja, szeretnének kis jókedvet és optimizmust hozni ebbe a rosszkedvű országba, nagyon tiszteletreméltónak találnám a törekvést, de azzal, amit a népek mindennapi életükben tapasztalnak, nem kellene szembemenni, mert ez kicsit a viccre emlékeztet, melyben a francia férj kérdőre vonja rajtakapott feleségét, mire is az asszonyka megkérdezi: Most akkor kinek hiszel?

Nekem, vagy a szemednek?

Nem akarom elkeseríteni Kóbort, de ez az ország nagyon rosszul áll.

Abszolút értelemben is, de a környező országokkal való összevetésben sem büszkélkedhetünk.

Magyarország millió sebből vérzik, a kezelése meg abból áll, hogy a nyílt sebekbe sósavat csöpögtetünk, kiszámíthatatlan mennyiségben és időpontokban.

Bizony, a pocsék hangulat indokolt habár, vannak olyanok, akik még tudják őrizni életszínvonalukat, mert jövedelmük nem csökkent, de nem mindenki neves zenész, akinek a jogdíjakból meg innen-onnan azért csak csurran-cseppen.

Abból a névből, hogy Kóbor János meg lehet élni, ugyanez Kovács János udvarosnak a Péterfy kórházban már nehezebben megy.

Milliók nyomorognak, gyermekek tízezrei éheznek, bizony, nem itt van a Kánaán.

Azok az emberek, akik egy-egy területen kiemelkedőt alkottak vagy teljesítettek, könnyen válnak sokoldalú zsenikké, ha nem figyelnek kicsit oda magukra - nem is nagyon értik, hogy miért mosolyog a környezetük, mikor bejelentik: úgy érzik, bennük testesül meg az utolsó magyar poliészter, vagy mi is.

Az még csak elviselhető, mikor egy híresség nyíltszíni libasütést rendez, boldogan nézi az is, akinek egyébként paprikáskrumplira se futja, de a politizálás az más, az ma eben az országban végletes érzelmeket kelt, hála a Vezérnek és azoknak, akik pénzelik őt.

Félreértés ne essék, nincs énnekem bajom Kóborral, az ominózus félmondat valószínűleg csak optimizmust akart sugallni, de egy neves ember nyilatkozata sokakat befolyásol, tudni kell, hogy mit mond, ha meg nem tudja, akkor ne mondja.

Van ennek a betegségnek egy komolyabb változata is, amikor a delikvens, biodíszletté lényegül a Szeretett Vezető háta megett, ha már nyalja, nézegesse is alapon.

Ebben a műfajban szintúgy kettéválik a dolog, vannak az úgynevezett megélhetési híresemberek, akik egzisztenciális problémáikat igyekeznek összefésülni politikai elkötelezettségükkel, majd várják a hálát, mely nem is marad el.

Általában régmúlt dicsőségek összesöprögetett morzsái kerülnek itt kiárusításra, és hát egy jobb óriásplakát is kerül annyiba, mint egy kiöregedett csepűrágó vagy sportoló.

Így aztán lepottyan egy-egy színházigazgatói kinevezés, vagy egy étteremre való pénzecske, és soha, egyetlen percre sem jut eszükbe, hogy ezzel az ügymenettel sikeresen leküzdötték magukat a kamionpakolóban csak Kétlépcsős Gizinek ismert helyiérdekű démon szintjére.

Természetesen senki nem vonja kétségbe az úgynevezett híres emberek jogát arra, hogy megvallják politikai álláspontjukat, de a mai Magyarországon ez nem teljesen veszélytelen vállalkozás.

A híres ember a nép szeretetéből él, és talán nem túl normális törekvés a fél ország rokonszenvét elveszíteni azért, mert egy politikus szavazatmaximalizálási céllal használja őket.

Eklatáns példája ennek a sikeres úszónő, akit egy ország szeretett, aztán már a fele inkább csak sajnálta, de nagyon.

Vannak olyanok is, akiknek egyszerűen nincs szükségük arra, hogy a politikát támaszként használják, mert önálló egzisztenciával rendelkeznek, tehetségesek, tevékenységük eladható, népszerűségük töretlen, de mégis szükségét érzik, hogy a politikus díszletként, vagy sikertelensége elfedésére használja őket.

Nem mondom én, hogy egy művész vagy sportoló ne politizáljon, de akkor azt tegye a politika szabályai szerint, kampányoljon, legyen programja, de ne adja arcát egy megosztó politikához, mert neki az egész országnak kell énekelnie, az egész ország szeretne büszkének lenni egy olimpiai aranyéremre, őket szeretnie kell, ha szerethetők cigánynak, svábnak, zsidónak, bunyevácnak, mindenkinek - nekik a mieinknek kell lenni.

De legjobban akkor teszik, ha a politikát ráhagyják a politikusokra, hacsak nem irigyelték meg kiemelkedő népszerűségüket.

Nekik a napi politika felett kellene állni, és a művészetükkel politizálni: számukra fontos értékeket a saját eszközeikkel hirdetni.

A neves sportolóknak meg talán jobb a politikai harcot a magánélet keretei között tartani.

Nagyon remélem, hogy eljön még itt az az idő, amikor le tud ülni egymással egy kávé vagy sör mellett két normális ember úgy, hogy nem kerülik kínosan a politikai témákat, hiszen az emberek egymásnak ugrasztásából csak a politikus húz hasznot.

A hétköznapi élet együttműködést követel, és a gödörből csak úgy tudunk kimászni, ha kézen fogjuk egymást.

Ti meg, kedves híres emberek, hagyjátok magatokat szeretni, ünnepelni, élvezni a művészeteteket vagy örvendezni sportsikereiteknek - ne vegyétek el magatokat tőlünk!

:O)))