ÉLETMINŐSÉG

Nincs ma kedvem a politikához.

Tulajdonképpen lassan semmihez sincs.

Amerre nézek, csak mocsokkal, bűnnel, iszonyú gondokkal találkozom, egyre kevesebb a nevetés, a jókedv, egyszerűen ebben az országban nincs már lassan mindek örülni.

A környezetem is vergődik, jóllehet nem nyomorog senki sem a családból, de mindenkit nyomaszt a létbizonytalanság, az örökös megfelelési kényszer, a holnaptól való félelem.

Nem azért, mert bármelyikük is lusta, vagy ostoba lenne, hanem azért, mert az élet végletesen kiszámíthatatlanná vált.

Ma még van munkád, holnap megjelenik a német vagy holland tulajdonos, vagy a magyar állam, aki leépít, összevon, átszervez, megszünteti a számára gazdaságtalan tevékenységet, törvényt módosít, rendeletet hoz - az pedig, aki hétfőn még munkaterülete elismert specialistája volt, holnaptól munkanélküli páriává válik.

Ez pedig akkor sem öröm, ha az ember még számít valakinek a munkaerőpiacon, de ha elhagyta a negyvenet, akkor senki és semmi lesz máról holnapra, amit - még ha vannak tartalékai is - akkor sem könnyű feldolgozni.

Minél szorgalmasabb valaki, annál nehezebben viseli a tétlenséget, minél inkább beledolgozta magát egy szakmába, annál nehezebben áll át más munkaterületre, és hát, ahogy az öreg fát is nehéz átültetni, egy koron túl az ember is megsínyli a változást, tartsa magát bármennyire is rugalmasnak és nyitottnak az új dolgokra.

Ehhez jönnek még a mai nyugdíjrendszer anomáliái, merthogy bármennyivel is áll nyugdíj előtt valaki, hiába van ezeréves munkaviszonya, bármennyire is tudja mindenki, a kormányt is beleértve, hogy ha megszakad, sem fog munkát találni, mégsem fejezheti be méltósággal a munkát, előtte még megszégyenítő kuncsorgásokra, megalázó koldulásokra készteti empatikus kormányunk.

Szélsőséges esetben előfordulhat akár az is, hogy valaki harminckilenc év munkaviszony után utcát kell, hogy sepregessen közmunkában, hogy annyi jövedelme legyen, amiből fenn tudja tartani saját életét.

Ami azt illeti, semmi oka senkinek itt az optimizmusra, a helyzet nemigen fog javulni - a kormány akármit is kommunikál, a legelesettebbekkel fizetteti meg Rogán Tóni pelenkatartó hátizsákjának árát.

A nyugdíjrendszer alól Orbán kirúgta a lábait, nemsokára olyan emberek lépnek be a rendszerbe, kiknek nyugdíjára már nem lesz fedezet, így aztán majd annyi nyugdíjat kapnak, amennyi jut.

Egyre rosszabb a helyzet az egészségügyben, ott már mindenkinek fáj valami, legyen az orvos, beteg vagy szakdolgozó.

A beteg várólistán várja a halált, az orvos éhenhal, a szakdolgozó meg vergődik máról-holnapra, közben mindahányan hallgatják az államtitkár győzelmi jelentéseit, mert itt nem lehet megmondani senkinek sem az igazat, ha kedves a pozíciója - itt győzni kell, ha beledöglünk is.

Áder például ma felszólított, "Vegyük észre a hétköznapok teljesítményét, hogy Magyarországon nagyon sok remek teljesítmény születik!"

Hát rendben van, észrevesszük.

Van mit és kiket észrevenni, hiszen egy tarlón böngésző liba is jobban áll élelmezés dolgában, mint itt az ország harmada, ők, hogy még élnek, az maga a csoda.

Egyébként is jobban áll, merthogy van fészke, amit nem terhel bankkölcsön, van élelme, és ha fűteni kellene, akkor egyszerűen odébbáll.

Innen még odébbállni sem könnyű, legfeljebb a fiataloknak, akik mennek is világgá sűrű tömött sorokban, ha statisztikailag nem is, de a valóságban mégis tovább rongálva az amúgy is egészségtelen felépítésű korfát, merthogy egyre kevesebb aktív dolgozónak kell eltartania egyre több inaktív embert, öreget, beteget, gyereket, meg a sok léhűtőt, akik beképzelt magabiztossággal osztják az észt mindenféle minisztériumok ma még biztonságosnak tűnő szobáiból.

Meg is értem Orbánt, hogy foggal-körömmel ragaszkodott a munkahelyéhez, hiszen ő is nehéz helyzetben van, belépett a munkerőpiacon jelentkezésekor válaszra sem méltatott ötvenesek sorába, emellett saját bevallása szerint is csak a miniszterelnökséghez ért.

Néha elborzadok, mikor ez eszembe jut – Úristen, mi lenne velünk, ha nem értene hozzá – tízmillió csontváz csörömpölne a Békemeneten…

A legvidámabb barakkból egy depressziós, beteg, ócska ország lett, ahol az utcán nem mosolyog rád senki, viszont bármikor agyonverhetnek, ahol az emberek már csak röhögnek a különféle mutyikon, adóemeléseken, idióta magyarázatokon, melyek szerint nálunk van Európa legigazságosabb adórendszere, meg hogy minden gazdasági mutatónk javul, mert már nem csak az ő kis vállalkozásuk ment tönkre, hanem a nagy cég is, melynek beszállítói voltak..

Meg a rezsicsökkentés törvénybe iktatásának tervén, legfőképpen a temetések költségeinek csökkentésén –majd a jövőbeni hóttakkal - mikor úgy érzik, eljött az ideje - megásatják saját sírjukat, fejüket letakarhatják a zsebkendőjükkel, hopp a sírba, a statisztikai hivatal meg majd közzéteszi a legújabb győzelmet alátámogató mérését.

Az okosok már régen mondják, hogy egy ország helyzetének legfontosabb mutatója az, hogy milyennek érzik az emberek életük minőségét.

Fontosabb ez a GDP arányos gazdasági növekedésének adatainál, mert boldog országot csak boldog emberekkel lehet építeni.

Persze, azt azért előre illene tisztázni, ki is az ország – mintha Viktor már bejelentette volna: az állam én vagyok!

Mindenesetre az életminőség meglehetősen szubjektív mutató, nem kétséges, vannak olyanok, akik Viktor nevével ajkukon boldogan halnak éhen.

De azért erre nem lehet társadalmi berendezkedést alapozni – vagy igen?

:O)))