SZÁMVETÉS

Ott állt egy üres koporsó mellett és pofázott.

Butaságokat, természetesen, mert amire ki lett hegyezve a beszéde, nevezetesen, hogy az oroszok menjenek haza, az már régen lefutott meccs volt, megállapodással, menetrenddel - emellett ágálhatott volna bármennyit a történelmi megagiccsen, ha Iván azt mondja, hogy kuss, akkor a száját sem nyithatta volna ki.

De hát az ő bátorsága egy oroszlánéval vetekedett, bátran kivetette magát a földszinti ablakon, melynek ablaka alatt, ha elsétált a kakas, a nagypapa felkiáltott: itt vannak a csendőrök!

Kockázatvállalásra ehhez nem volt szükség, hiszen ott állt a háttérben a pártállam belügyminisztere, az alkotmánybíró apósa, aki az első aranyhala volt pályafutása során, akit éppen mostanában készítenek elő neki elfogyasztásra, marinírozott állapotban, hadd csípje az ecet a farkát az akadékoskodónak.

Vicces volt a szőrös képével, amint ott handabandázott, mint aki nem tudja eldönteni hirtelen, hogy akkor ő most Che Guevara vagy Petőfi Sándor.

Az ember kedvtelve nézegette, mert olyan benyomást keltett a többi fiatallal együtt, hogy tisztakezű, okos, kedves emberek, akiknek el kell nézni az apró hazugságaikat, hiszen azok csak az előadás részei, a tiszta szándékot kell nézni, meg az igyekezetet.

Az azért kicsit viszolyogtató volt, hogy éppen ő handabandázott legjobban a rendszer névadója ellen, akinek tulajdonképpen naponta kellett volna megcsókolni a kezét vagy a sírkövét, hiszen a faluszéli halmozottan hátrányos helyzetű család az ő rendszerében kapta meg a lehetőséget a tanulásra, felemelkedésre.

Kétségtelenül a család és az ő igyekezete is benne van az elért eredményekben, de lehetett volna bármennyire fia és testvére a győzőknek, ha nem engedik be a medencébe, sosem lehetett volna belőle egyetemet végzett elsőgenerációs úszóbajnok.

Persze egy fiatalba bele lehet nevelni a törekvést, sőt, a törtetést is, de azt hiszem, hogy a gyors felemelkedéshez társuló intelligencia csak kivételes adottság, aminek ő soha nem volt a birtokában.

Ezért is, meg a tizenöt centi magasságkülönbség miatt haragszik ilyen engesztelhetetlenül ellenlábasára, aki viszont szerencsés volt, mert adottságai lehetővé tették, hogy természetes intelligenciája érvényre juthasson.
A rendszerváltás aztán hamar kihozta belőle az otthon látott és elszenvedett viselkedésmintákat, előhozta és évről-évre erősítette negatív tulajdonságait.

Azt ígérte, hogy az ő generációja majd megmutatja, hogy hogyan kell tisztán, demokratikusan politizálni, és az ember ennek reményében még azt is elnézte neki, hogy időnként szélsőségesen kritizált.
Ahhoz azért pofa kellett, hogy párttitkár gyermekeként, a meghaladott rendszer haszonélvezőjeként, ifjúgárdistaként  szélsőséges kritikákat fogalmazzon meg.

Neki volt - soha semmiféle erkölcsi gátlás nem korlátozta tetteiben.

A kezdet kezdetén fiatal szervezete támogatására kapott pénzből mindjárt nekilátott a társadalmi problémák megoldásának, szobatársaival együtt vettek belőle a maguk számára BOSS öltönyöket, melynek mandzsettáján, büszkén hordták a cég logóját, mit a szendvicsemberek nyakukban a reklámtáblát.

A következő húzása már izmosabb volt, megegyezett az MDF-el, a keresztény erkölcsiség akkori bajnokával, hogy a pártszékházként államilag kiutalt MN. Tisztiházat pénzzé teszik, majd osztoznak rajta.

Így is történt, ebből vették meg apukának karácsonyi ajándékképpen a kőbányát, meg ebből alapítottak nagyratörő cégeket, melyek aztán később Kaya Ibrahim portfoliójában végezték, tetemes adóhiányt maguk mögött hagyva.

Ez sem szép ugyan, de ami még szebb az saját társai kisemmizése és átverése volt.

A szervezetnek, mely a székházat az államtól nemzeti ajándékképpen kapta, éppen annyi jutott, mint a hetedik gyereknek, akiről már csak apukája tudott gondoskodni…

Megúszta, mint addig és azután is mindent, viszont azokat, akik számonkérték rajta a pénzt, vagy/és a demokráciát viharos gyorsasággal megszabadult, csak Simicska volt örök.

Akikkel kezdett, már régen beálltak mellé csicskásnak, mert arra azért gondosan ügyelt, hogy akik valamiféle értékes tudás birtokában voltak, azoknak kegyvesztettség esetén is jusson kalács, kis libacomb párolt káposztával, esetleg torta, ha nassolni kívánnának.

Kevés jellemes ember volt körülötte, őket arról lehet felismerni, hogy ma a nevüket sem tudja senki, míg a senkik és a senkiháziak nevét mindenki.

Mondhatnánk azt, hogy ez a kollégium belügye, de nem az, mert ő nekünk szabadságot, demokráciát, tiszta közéletet ígért, ehelyett itt ülünk, nyakig a szarban, a fejünkön ez a szerencsétlen szociopata járja vitustáncát, miközben lop, csal és hazudik, szerencsétlen választói meg fizetik a mulatság számláját.

Ha sorbaültetnénk a politikusokat és megkérdeznénk tőlük, hogy ugyan barátom, áldásos tevékenységetek eredményeképpen mivel lett jobb a világ Kádár óta, hát igencsak kellene törni a fejüket.

Igaz, akkor is volt szegénység – de hol volt az a mai szegénységhez képest?
Akkor volt lehetőség tisztes szegénységben élni, ma az a kérdés, lehet e élni?

Ma sokszor az sem tud tisztességesen élni, aki pedig nagyon szeretne, mert a fűtetlen szobában ott sír a két-három éhes gyerek, hát el kell menni és ki kell vágni valahol egy fát, hogy legalább meleg legyen.
Akkor a szegényember gyereke elmehetett iskolába, és ha jól tanult, akkor mehetett akár egyetemre is, ma meg még a középosztály gyermekeiből sem lehet jogász vagy orvos, legyen bármennyire is okos, mert a család – a középosztálybeli család - nem bírja a taníttatás költségeit.

Akkor az egészségügyi ellátás állampolgári jogon járt, és bár akkor is volt hálapénz, de azt legalább nem követelték előre, ma meg lehet, lassan orvos sem lesz, aki elfogadhatja…

Akkor az étel olcsó volt, a közlekedésért jelképes díjat kellett fizetni, ma meg, ha a buszon kinyitja a sofőr a rádiót, akkor pótdíjat kell fizetni.

Akkor a szülést anyagilag is támogatták, beleértve a gyermekruhák állami dotációját, a maihoz képest nevetséges bölcsődei-óvodai díjakat.
Akkor az állam épített lakásokat és kiutalta azt polgárainak, nem svájci frankban felvett hitelre.

Akkor volt létbiztonság, volt munkahely, volt szakszervezeti üdülés, beiskolázási segély, támogatás a szegényeknek, ma meg van rezsicsökkentés a gazdagoknak.

Akkor élt a magyar falu, ma meg beledöglik a zsellérlétbe.

Akkor a kultúra kapott támogatást, ma meg a miniszterelnök haverjai, akkor iskolák, könyvtárak épültek, ma meg a neonáci adrenalin-függőknek stadionok.

Akkor olcsó volt a könyv, a színház és mozijegy, a televízióban remek tévéjátékokat, filmeket lehetett látni, ma meg Sarka Katát.

Akkor Aczél György döntötte el, hogy mit támogat, mit tilt, és mit tűr az állam, ma meg huszadrangú senkik akarják előírni, hogy harmincadrangú senkik műveit szeressük.

Aczél legalább értett ahhoz, amit csinált, ma meg elég valamelyik szomszéd országból idetolni a képét valakinek, oszt máris nekiláthat magyarságot tanítani nekünk.

Akkor egy volt az ország, és mi büszkék voltunk magunkra, mi magyarok a keleti blokk irigyelt és a nyugati közösség elismert példái voltunk.

Ma az ország romokban hever, értékek már csak nyomokban léteznek, a társadalmat pedig kettészakította ez a szociopata.

Nem őt egyedül hibáztatom, mert partnerek nélkül ez nem ment volna.

Sajnos, az ország népe olyan, mint a francia férj, akitől a felesége a rajta fekvő szomszéd alól kérdezi: most nekem hiszel Drágám, vagy a szemednek?

Sokan mondták, a társadalmi változások során a vért nem lehet megspórolni.

Nem hittem nekik, végtére is a XXI. században élünk.

Mára meg kellett tanulnom, hogy nem mindahányan - vannak, akik leragadtak a múlt század negyvenes éveiben.

Sajnálom magunkat.

:O)))