GYÓGYÍT A BETEG

Tulajdonképpen állami alapon is meg lehet szervezni az egészségügyi ellátást, ez kétségtelen.

Mint ahogy meg lehetne szervezni biztosítási alapon is.

Ahogy többé-kevésbé ezen az alapon működött egészen idáig, természetesen amúgy magyar módra, felemás módon, slamposan, ezernyi egyéni érdektől áthatva és következetlenül, és még mindig megőrizve valamit a szocializmus „legfőbb érték az ember” szemléletéből és az ehhez igazodó intézményrendszerből.

Az egészségügyi ellátórendszer roppant kényes területe a társadalomnak, nem is csoda, hogy idáig még akárki is próbált érdemben belepiszkálni, annak - nem sokkal merész elhatározása után - máris lengette politikai sírján az árvalányhajat az őszi szél.

De most aztán nincs pardon, a Vezér eldöntötte, hogy rendet tesz, a rend pedig az ő olvasatában azt jelenti, hogy mindenről az állam dönt, az állam mibenlétét tekintve pedig XIV. Lajos francia király véleménye a mérvadó: az állam én vagyok!

Tulajdonképpen az a vicces, hogy ez is valahol a felcsúti konyhaasztalnál született döntés, a kedves Apuka világszemlélete tükröződik benne, de a kivitelezésben sem nehéz felfedezni a gyermekkori dörgő pofonok utóhatását.

Egy normális egészségügyi rendszerben az egészségügyi szolgáltatók versengenek a betegért, de hát ez nem passzol bele Orbanisztán hivatalos ideológiájába, a Bölcs Atya által igazgatott, gondoskodó, büntető és jutalmazó állam modelljébe.

Így aztán most az életükért ügyeskedő és magukat halálra hajszoló intézmények helyett jön majd a nagy, tohonya állami szervezet, amelyikben minden szolgáltatás sorsa attól függ, hogy az adott területre delegált pártmegbízottak támogatják vagy feleslegesnek ítélik meglétét, mint ahogy a fejlesztések is majd ott dőlnek el, ahol azoknak sem szükségességét sem feleslegességét nem érzi meg a döntéshozó.

Az egészségügyi intézmények államosításáról a Vezér a saját vazallusaival, a megyei közgyűlések elnökeivel állapodott meg, akik ebben az ügyben is leginkább a hajdani Wartburgok hátsó ablakában elhelyezett bólogató bulldog figuráját hozták.

Nem, nem az ellátás szervezésével kapcsolatos felelősséget és pénzt adták át az államnak, hanem átadtak mindent, ingatlanvagyonostul.

Márpedig az ingatlanvagyon átadásával egyszerűen kiiratkoztak a terület lakosságának életéből, hiszen egy megyei önkormányzatnak így még annyi feladata sem maradt, mint a települési önkormányzatoknak, hogy legalább a petúniák vagy muskátli nehéz kérdésében dönthessen.

Ha egy testülettel kapcsolatban elmondható a népi bölcsesség, miszerint felesleges, mint pin@n a szőr, hát a megyei önkormányzatokról ezek után ez bizton elmondható.

A döntés természetesen mélyen demokratikus, az önkormányzati testületek tudomásul vehetik, merthogy a döntésben semmiféle részük nem volt, kész helyzet elé állították őket.

Az ellátást idáig az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozta, mely az intézményekkel évente szerződést kötött, melyben meghatározták az ellátási kötelezettség területi kereteit és tartalmi elemeit, például eldöntötték, hogy az adott intézményben finanszírozható-e új szakterület, milyen ellátást milyenterjedelemben fog finanszírozni a társadalombiztosítás.

Gyakorlatilag elosztották a rendelkezésre álló pénzösszegeket az intézmények között, majd teljesítmény alapján ezek között a keretek között kapták meg pénzüket az intézmények, melyek, ha a szerződött teljesítmény fölött teljesítettek, akkor megnézhették magukat, mivel a többletteljesítményt nem finanszírozta senki.

Ez a hírhedt TVK – a teljesítményvolumen korlát, ettől keletkeztek a várólisták, mert akit a rendelkezésre álló pénzösszegből nem lehetett ellátni, annak várni kellett, míg sorra került.

Ezután sem lesz ez máshogy, csak az egészségügyi kormányzat kerül kellemesebb helyzetbe, két okból is: egyik az, hogy ezek után nem kell a rengeteg intézményvezetővel alkudozni, hallgatni a sopánkodásukat, hanem a nagytérségi ellátórendszerek vezetőivel kell közölni a döntéseket, oszt jónapot.

Utána meg azok közlik a döntésüket az intézményvezetőkkel, és akinek ez nem tetszik, mehet zabot hegyezni Kukutyinba.

Nincs versengés a betegért, lesz helyette állami direktíva, majd a Párt megmondja, hogy az adott területen ki, milyen ellátást érdemel.

Tulajdonképpen sok eltérés nincs az elődök elképzeléseitől, mindössze az, hogy a betegellátás színvonalának emelését az elődök a versengő biztosítóktól és az egészségügyi rendszer átszervezésétől várták, a jelenlegi hatalom meg a sztálini vasakarattól.

Természetesen vannak ennek az ügynek plusz hozadékai is – például nem kell a helyi politikusokkal egyeztetgetni a kórházak bezárásáról, vagy azt számolgatni, hogy melyik kórház fenntartása a gazdaságos, hanem kemény kézzel el lehet fordítani a kulcsot a bezárásra kiszemelt intézmények kapujában.

Most már a kórházigazgatói lobbitól sem kell tartani, hiszen 2012. január elsején valamennyi kórházigazgató munkanélküli lesz, és majd a hatalom megmondja, kire számít a továbbiakban.

Lehet, lesz hármas követelmény is – hűség a Párthoz, közéleti aktivitás, szakmai alkalmasság – ebben a sorrendben.

Az sem hátrányos, hogy megbízható kezekbe kerül a hatalmas egészségügyi piac, onnan is lehet szakítani tíz-húsz százalékot, a megfelelő helyen fekvő kórházi ingatlanokkal is jó kis üzleteket lehet csinálni, majd Viktorék megálmodják az okosságot, a lenyúláshoz nagyon értenek.

Márpedig a kórházi ingatlanvagyon értékéhez képest a magán - nyugdíjpénztári vagyon zsebpénz…

És mi lesz a libával, ha a májnagyobbodásával orvoshoz kíván fordulni?

Na, itt aztán megszűnik az anarchia, oda megy, ahová irányítják, akkor, amikorra időpontot kap, és még örülhet, ha majdani orvosát nem a párthűség alapján választották ki.

Nem hiszek az állami irányítás magas hatásfokában, de várjuk ki a végét.

Az kétségtelen, hogy az egészségügy ruháját újra kellett szabni.

Csak az a kérdés, hogy mi kerül ki az új szabó keze alól: Dior modell vagy kényszerzubbony?

:O)))

THE DAY AFTER

Ha akarná, az Országgyűlés törvénybe iktatná a halhatatlanságát is – mibe kerül?

Egyébként is, nem a ma talmi csillogásának, hanem a történelemnek dolgozik a Mi Boldogságunk.

Habár kissé olybá tűnik, mit egy őrült szabómester, aki megörökölte a műhelyt és most tobzódik az anyagokban, egymás után rángatja le a polcokról a végeket és boldogan vág beléjük itt-ott a nagyollóval, nem törődve azzal, hogy a meghökkent megrendelők mit is szólnak a dologhoz.

Nanehogymár ők döntsék el, hogy mire van szükségük!

Így lesz a balett-táncosnak munkásgatyája, a vízszerelőnek meg tüllszoknyácskája.

Szilárd meggyőződése, hogy az Úr őt küldte reánk elválasztani az ocsút a tiszta búzától, a jót a rossztól, a szépet a csúnyától, merthogy neki a pajszeron, a tolvajkulcson és a zsákon kívül még küldetéstudata is van.

Nem könnyű az élet egy küldetéstudatos Vezér uralma alatt, aki lángpallosát lengetve kergeti nemzetét az általa megálmodott falanszter felé, aki sikeresen kiválogatta a szocializmusból és a kapitalizmusból egyaránt a legrosszabb dolgokat, akiből már gyermekkorában szó szerint kiverték a demokratikus szemlélt csíráit is, aki tekintélyuralomra szocializálódott.

A találkozás egy alattvalói létre szocializálódott tömeggel persze akár még sikeres is lehetne, csak az a baj, hogy úgy negyven évet elkésett ez a találkozás, a nemzetben rengetegen ébredtek öntudatra, rengetegen vannak olyanok, akiknek az alattvalói lét úgy hiányzik, mint üvegestótnak a hanyattesés.

Persze a helyzet adott, Törperős már bekotort maga alá mindent, ami szerinte örök uralma fenntartásához kell.

De a történelem azért azt tanítja, hogy az örökkévalóágnak szánt uralmaknak is vége szakad egyszer, néha nem is kell évszázadokat várni erre.

Gondoljunk bele, Hitler uralma 1933-tól 1945 elejéig tartott, és bár Sztálin hosszabban húzta, de halálának körülményeit tekintve ő sem dicsőségesen adta vissza lelkét teremtőjének.

Egyszer – reméljük, hogy nem túl sokára – véget érhetnek Orbanisztán dicső napjai is, akár egyszerű politikai úton is, hiszen ami azt illeti, neki nehezebb dolga van egy pici kis ország diktátorocskájaként kiépíteni a totalitáriánus államot, mint nagyhatalmak mákonyos lelkű vezéreinek.

De mi van akkor, ha például egyszerű állapotrosszabbodás áll be nála, már nem használnak a csodaszerek, egyre nehezebben turbózzák fel és – mondjuk - eljön az a nap, mikor fel kell számára szabadítani a Horn Gyula melletti ágyat?

Nehéz kérdés ez, de előfordulhat.

És ha előfordulna, akkor bármennyire is rossz állapotban lenne, nem lehetne rosszabb állapotban, mint az ország, mely dicsőséges regnálása után ottmarad.

Nem kétséges, roppant ügyesen terelte össze a jobboldali választókat, bármelyik libapásztor örömmel vehetné tőle az oktatást.

Mára élet-halál ura a jobboldalon, és éppen azon ügyködik, hogy az egész országban az legyen.

De mi van akkor, ha ő nem lesz?

Ami azt illeti, Fidesz nevű párt nincs, csak Orbán Viktor van.

Körülötte meg gyenge képességű és gyenge emberi minőségű talpnyalók nyálcsorgató, éhes hada, meg az ostobácska, jelszavakkal és ködbe vesző ígéretekkel elbutítható tömegek, akiknek ő a megváltó.

Ez ugyan nehezen érthető,  hiszen lassan nyolcadik éve próbálkozik a megváltással, de idáig még mindig csak rosszabb lett bölcsessége sziporkáitól a megváltandók élete, igaz, hogy van már zászlajuk szekérderékszám és most a nyomdatermékekkel való ellátottság is javul.

Igaz, hogy iskolatejre nem jut az éhező gyerekeknek, de elolvassák a Nemzeti Hitvallást, legalább boldogan szenderülnek a túlvilágra.

Ha – mondjuk - kiesik a Vezér, ki az, aki ezt az amorf tömeget, mely meglehetősen tévesen a magyar jobboldal nevet tulajdonítja magáénak, egyben tudja tartani és ki az, aki féken tudja tartani a szélsőjobb lassan már minden gátlást levetkőző bozótharcosait?

És akkor még nem is beszéltünk a körülötte hemzsegő klinikai esetek tucatjairól, meg a jobboldal immanens részét képező bűnözőkről, akikre szükség lehet még Toroczkay szerint, ha meg kell ostromolni a TV székházat.

És itt a baloldal, amelyik enervált és lagymatag, jóllehet egyetlen feladata lenne: megszervezni magát és felkészülni az Orbánt követő időkre.

Nem általában, nem „helyreállítjuk a demokráciát” stílusú lózungokkal, hanem az állami és társadalmi élet minden területét felölelő konkrét tervekkel, elképzelésekkel.

Tragikus lenne úgy nyerni megint egy protestválasztást, hogy utána rögtönözgetni kelljen, ne legyen térteles program a Köztársaság helyreállítási munkálataira, a szervezeti kérdésektől a személyi kérdésekig, az adózási jogszabályoktól a szakszervezeti jogosítványokig, az ügyészségi szervezet rendberakásától a bíróságok függetlenségének biztosításáig, az Alkotmánybíróságtól a Választási Bizottságokig ne lenne kidolgozva a változtatások jogi konstrukciója arra az esetre, ha kétharmad van és arra is, ha csak egyszerű többséggel nyerjük a választást.

Magunk mellé kell állítani a fiatalságot, mert ugyan nálam aztán nincs nagyobb híve a nyugdíjasok megnyerésének, de itt egészen extrém esetekre is fel kell készülni, márpedig a kerekesszékes és mankós-sétabotos hadosztályok fizikai ellenállóképessége a nulla felé konvergál.

Ma olyan a baloldali egység, mint amikor a libaólba beszabadul a róka – a libák csapatban menekülnek egyik sarokból a másikba, de ez csak kényszer szülte egység.

Ennél tudatosabban vállat, a felismert közös érdekeken és értékeken alapuló összefogásra van szükség.

Orbán új kihívást intézett a demokratákhoz a Fidesz október 23.-i „tüntetése” helyszínének megválasztásával.

Arra épít, hogy jelentős tömegek mozgósítására képes, és ebben nem is sokat téved, hiszen rengeteg a megfélemlített ember, aki el akarja mondani az iskolában vagy a munkahelyén, a hivatalban vagy csak a jobboldali érzelmű főnöke előtt, hogy „De cuki volt a Viktor, de szépen mondja, és de igaza van!”

Jusson eszünkbe Rákosi, a vastaps és az önkéntes békekölcsön-jegyzés – az emberek bizony féltik az egzisztenciájukat.

De a kihívásra felelni kell, ezért lenne fontos, hogy az Erzsébet híd pesti hídfőjéhez, aki csak tud, jöjjön el, hívja magával a hasonlóan gondolkodókat, mert erővel csak erő állítható szembe, még ha a fizikai összecsapást kerülni is kellene.

A vezér harcolni akar.

Az ország máris olyan, mint tájkép csata után.

Nem igaz, hogy hagynunk kellene…

:O)))

A TELHETETLEN HATALOM

Akár lehetne nagyvonalú is a Fidesz-kormány, hiszen már minden lényeges hatalmi pozíciót a kezébe kaparintott.

Övé a törvényhozás, a végrehajtó hatalom, az Alkotmánybíróság, folyamatban van a bíróságok lefejezése majd megszállása, ellenőrzése alatt áll a média, kinevezettjei ülnek az állami vállalatok irányító posztjain, éppen folyamatban van az iskolák igazgatóinak állami kinevezettekre cserélése, lassan már a portás sem lehet egy állami intézménynél kétes világszemléletű.

Gyanakodni erre a lehetőségre már akkor lehetett volna, amikor a választási győzelem másnapján, meg sem várva a hétvége elmúltát leváltották az Állami Egészségügyi Központ amúgy nem politizáló, állását pályázaton szerző és vitathatatlanul sikeres főigazgatóját, akinek bűne csak az volt, hogy testvére az Orbán által gyűlölt Szilvásy Györgynek, a korábbi titkosszolgálatokat felügyelő miniszternek.

Azóta nincs megállás, és a személycserék sora nem állt meg az állami politikai, gazdasági és intézményvezetők felső szintjén, az egyszerű beosztottak is rettegnek egymás előtt beszélni, hiszen a legkisebb gyanú is elég ahhoz, hogy repüljenek, mint liba a tél elől.

A hatalmi téboly még itt sem állt meg, magánvállalkozásokhoz is delegál a kormányzó erő felügyelőket, akik gondosan odafigyelnek arra, hogy az adott területen befolyással bíró szervezetben a nekik tetsző módon menjenek a dolgok - ez különösen a média területén tapasztalható meg igazán - a tulajdonosok kaphattak egy olyan ajánlatot, melyet nem lehetett visszautasítani...

Nem csak a televízióknál, már az interneten is ott nyomulnak.

Portálalapító főszerkesztőket és neves publicistákat küldenek világgá vagy hibernálnak a portálok tulajdonosai, mert a felügyeletnek ezen a területen is totálisnak kell lenni.

Nem lennék túlzottan meglepve, ha a kormány elkezdené zavarni a facebookot, mint tette hajdan Rákosi a Szabad Európa Rádióval.

Azért jutott ez a dolog eszembe, mert ma kiderült, hogy a budapesti főpolgármester Márta István pályázatát figyelmen kívül hagyva Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház igazgatójává.  

A volt színigazgató 13 éven át vezette sikeresen a színházat, melynek gazdálkodása stabil volt, társulata jól érezte magát a bőrében, pályázatokat nyert és pályázott folyamatosan, senkinek nem okozott gondot, közönségének csak örömben és művészi élményben volt része.

A baj talán éppen ez volt.
Túl jól működött, felkeltette a munka nélkül dicsőséget keresők figyelmét, hiszen kinek kell egy lerobbant intézmény?

Ha már helyzetben vagyunk, akkor nézzünk ki magunknak olyan valamit, ahol a felhalmozott értékek felélése is évekig tarthat, addig fenn tudjuk tartani kenyéradó gazdáink előtt a sikeresség illúzióját, aztán majd keresünk magunknak más lerabolnivalót.

Janicsárok ezek, és a tevékenységük eredménye is a janicsár-gazdálkodást fogja másolni.

Azt a libát fogják először levágni, melyet az előző gazda tizenhárom éven keresztül nevelgetett, etetgetett, de a legkövérebb liba is elfogy egyszer a tepsiből.

Tarlós egyébként már ránézésből is ért a kultúrához, hiszen annak idején kiolvasott talán tíz Hahotát is és volt egyszer már színházban - tizenhárom éves korában a sulival.

Az ember tragédiája ment éppen.

Akkor már elhatározhatta, hogy ha belőle egyszer Isten lesz, akkor sokkal keményebben nyúl majd a dolgokhoz, nem köll annyit teszetoszáskodni ezekkel az Ádámokkal, vagy beáll a sorba, vagy megy a purgatóriumba.

Némelyik akkor is, ha beáll a sorba, mert a többieknek is kell tanulniuk valamiből.

Dörner egyébként köztudottan a Jobbik elveihez közel álló színművész, úgyhogy a színház jövő évi műsorpolitikája ezzel adott is, lesz ott hősi magyar virtus, kardlengetés, mint a tisztavatáson, lesz árpádsáv, a turul ott fog tojni a színpadon, a néző meg a színházra.

Hálistennek a színház intendánsa a sunyi nyilas Csurka István lesz, a Zsírtáltos, aki akár két zsöllyét is elfoglalhat majd a nézőtéren, mellette ülhet Tarlós és Dörner, nézőként meg ott majszolja majd a pattogatott kukoricát a Magyar Gárda aktuális reinkarnációja – nicsak, háromdimenziós mozi!

A mai napon egyébként az illetékes államtitkár leváltotta a Magyar Cirkusz és Varieté KHT. igazgatóját is és egy fideszes bohócot nevezett ki helyette.

Neki aztán hihetetlen könnyű dolga lesz, mert csak meg kell hívnia vendégségbe az utóbbi másfél évben kinevezetteket és komplett lesz a bohócfesztivál.

Mecsoda remek előadás lesz, a felülmúlhatatlan Peti bohóc Lajkó bohóccal együtt felborítják a forintot, erre Gyuri bohóc hahotázik, de jön a zord tekintetű Pénzügyi Válság és egy nagy hólapáttal fejbevagdalja mindhármukat, - de vicces is lenne, ha csak nézők lennénk, és nem nekünk kellene tartani a cirkuszi sátor oszlopait.

A fő szám azért Viki-bohóc, aki ferde szemmel néz azokra, akiknek nem tetszik a fején a koronával leszorított kockás lepedő, vagy a porond közepére felhúzott dolomitgát - közben a nézők zsebéből nagy viccesen kilopja a pénzüket.

Nagyon mókás egy társulat ez, de valahol azért félelmetes is, mert fertelmes időket idéz ez az egész.

És bár a porond előbb-utóbb tisztára lesz söpörve, de rettenetes gondoknak nézünk elébe.

Merthogy nem volt túl nehéz egy úgy-ahogy, de működő autóból lovaskordét fabrikálni, de a lovaskordéból újból autót csinálni meglehetősen körülményes lesz.

És nem is lesz túl gusztusos a dolog, mert az kétségtelen, hogy a sok Fidesz-vazallust el kell küldeni majd világgá.

Ha nem akarjuk, hogy állandóan karót dugjanak a küllők közé, akkor ez elengedhetetlen, de rohadt randa optikája lesz és lesz itt sírás-rívás meg a demokrácia emlegetése szakmányban.

A bírókat reaktiválni nem lesz túl nehéz, de azokat a nyugdíjasokat feltámasztani, akik az özvegyi nyugdíj megvonása miatt megfagytak a lakásukban, az már körülményesebb lesz.

Tulajdonképpen ez a pitiáner rablómentalitás vezet el oda, hogy nem lesz ember, aki Viktort visszasírja a hatalomba, ha egyszer sikerül kibillenteni belőle -  szerintem ma több ugyanis a jobboldali csalódott választó, mit a baloldali.

Ők csodát vártak, mi tudtuk nagyjából, hogy mit várhatunk, de azért ez a primitív barkácsolás és öntelt hatalmi téboly még minket is meglepett – nincs az az ortodox ultrabalos, aki vissza akarta volna ide hozni Rákosi rendszerét.

A Vezér szorgalmasan vágja maga alatt a fát.

Akinek esze van, ma már nem áll a narancsfa alá…

:O)))

NYAKIG A SZÓSZBAN

Nyakig ül a szószban a Mi Reménységünk, büszke lehet magára, mert a háromnegyedét - ha nem a négyötödét – személyesen ő csinálta, tehetséges ember.

Miután az erőlködése nem csökkent az utóbbi időben sem, a szósz magassága egyre emelkedik, ő meg láthatólag az előremenekülés taktikáját választotta, hajszolja tovább magát is, meg az országot is a pusztulásba.

Olyan, mint a bolond cowboy, aki a már csont és bőr lovát sarkantyúzza, korbácsolja, üti – vágja, hogy elérje Golden Cityt, ahol majd a gazdagság és nyugalom vár végre rá - de már tudja, hogy az arany városa csak a képzeletében élt, a ló meg lassan kidöglik alóla.

Sok lehet ez egy beteg embernek, nagy szerencséje lesz, ha nem roppan bele hónapokon belül, viszont nem tudom, hogyan értékeli ezt az opciót a ló.

A gazdaság romokban hever, a legújabb prognózisok jövőre 0.5% - os GDP növekedést prognosztizálnak, de ezek a prognózisok a kormánnyal barátságos viszonyban levő kutatóintézetektől származnak, mert vannak, akik tárgyilagosan kimondják, hogy a legtöbb, amit elérhetünk jövőre, az a stagnálás.

Nyakunkon a recesszió, és ezt sajnos minden magyar család meg fogja érezni.

A gazdagok kevésbé, a szegények meg nagyon, hála az adórendszernek, meg az eszetlen gazdaságpolitikának.

Ha az embernek eszébe jut, hogy mekkora sírás-rívás, mecsoda jajgatás folyt a Gyurcsány-kormány időszakában, hogy csak két-három százalékos az évenkénti gazdasági növekedés, akkor vagy sírni, vagy röhögni támad kedve.

Ami azt illeti, a külső gazdasági környezet sem kedvez a Mi Boldogságunknak.

Az a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság, melyről azt képzelte, hogy már vége és majd most aztán jön a konjunktúra, melyben békésen lehet majd kommunikálni a speciális magyar út sikerét úgy tűnik, hogy két fázisa között csak egy rövid pihenőt tartott.

A magyar gazdaság feje fölül nem vonultak el a viharfelhők, sőt.

És nincs semmiféle tartalékunk, nincs semmiféle megállapodásunk senkivel – legfőképpen a hősiesen elűzött IMF-el nincs.

Ami tartalék még volt a ládafiában Bajnai hagyatékából – nem kevés – azt a Nagy Szerencsejátékos a MOL részvényekkel szó szerint eltőzsdézte.

Az országon belül sem rózsás a helyzet, a várt fogyasztásélénkülés elmaradt, már minden társadalmi réteget maga ellen hangolt, mindenkit megsértett, mindenkinek belegázolt az anyagi érdekeibe, de ellentételezés semmi.

Ez lehet az Úr büntetése: „

Viktor fiam, megosztottad a nemzetet, szembefordítottad az atyát gyermekeivel, barátot a baráttal, kollégát a kollégával, libát a szakácsnővel, most akkor az a büntetésed, hogy a szemed előtt szerveződik meg egy új nemzeti egység, melynek te lészen a kovásza!

És közben majd megtapasztalod az általad tojt, menet közben kikelt és felcseperedett sárkánytojások tevékenységéből, hogy milyen is az, amikor valakit a politikai megsemmisülés felé hajszolnak – a fekete lajbis szabadcsapatok legfőbb ellensége is te leszel!

És közben tétlenül kell szemlélned gyűlölt politikai ellenfeled megéledését – láttál te már komcsi főnixet?

Na, most majd láthatsz, és elhiheted, egy Gyurcsány - Bajnai tandem ezerszer jobb lesz, mit te valaha is lenni tudsz a luftballonhámozó Matolcsyval.

Pedig megmondta a magyar költő – ’Matolcsyzmus az élet megrontója, mely kancsalul, festett egekbe néz!’

Hát csak szembe kellett volna nézni Matolcsyval, és ez a megrontás azonnal borítékolható lett volna!”

De a Népboldogító Dumagép úgy tesz, mint aki nem veszi észre sem a nemzetközi, sem a hazai jelzéseket, folytatja az ámokfutást, most állítólag a kormán átszervezését tervezi.

Réthelyi professzor megy állítólag, Lázár János meg jön a humánpolitikai tárca élére, mecsoda remek ötlet!

Persze Réthelyivel mennek az államtitkárok is, akik közül Rózsika asszonynak már jönni sem lett volna szabad, de Szócska államtitkár – bár az általa folytatott politikával nem lehet egyetérteni, de személyében legalább szakértelmet és valamiféle következetességet képviselt – nemigen fognak ehhez a partitúrához jobb karmestert találni nála.

Lázárral a feladatára alkalmatlan, de úriember Réthelyi helyett egy, a  feladatra alkalmatlan, valódi gátlástalan és pénzsóvár bunkó kerül olyan pozícióba, amelyben rengeteg kárt lehet okozni.

Nem is fogunk benne csalódni.

A szakértelmét nem vonnám kétségbe, hiszen abban az aktatáskában, melyet a néhai Rapcsák képviselő után cipelt, volt bölcsesség dögivel, hát, ha még alváskor a fejét is azon nyugtatta, akkor meg pláne megokosodhatott.

Lehet, hazajön Áder is Brüsszelből, állítólag esélyes az Országos Igazságszolgáltatási Tanács helyébe lépő Országos Bírói Hivatal (OBH) élére.

Neki mindenesetre megkönnyebbülés lesz, nem kell annyit mosolyogni és mondogatni, hogy yes, yes, - idegőrlő lehet a gondolat is, hogy nem mondott e véletlenül yes - t arra, amire no lett volna a helyes válasz.

A stressz felzabálhatja még a legtehetségesebb politikust is, hát még Ádert.

Közben azért várható még ez-az, egy kis hitelminősítői leminősítés, aztán lassan el kellene kezdeni tárgyalni az oroszokkal az új gázszállítási megállapodásról, mert ha nem ügyeskedünk időben, a vége könnyen az lehet, hogy PET-palackokban hozhatjuk be a gázt Bécsből a kocsi ülésének háttámlájába rejtve, vagy fűthetünk uszadékfával.

És ki tudja, hogy az elszegényedés milyen reakciókat vált ki?

Lehet itt még éhséglázadás is, lehetnek tüntetések a megszorítások (melyek - mint tudjuk - nem léteznek…) ellen, és a libák is csak azért nem fognak tüntetni a több kukoricáért, mert elrepülnek kipihenni ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

Persze lehetnek még csodák, megmenthetnek bennünket a kínaiak, mi lehetünk Szaúd-Arábia kulacsa, vagy valami hasonló, de – mein Vezéremmel ellentétben – én erre azért nem építenék.

A megoldás közelebb van.

Valaki mutassa meg neki a térképen Európát.

:O))))

LÉPJÜNK OLAJRA!

Annyi Abdallah bin Abdel-Aziznak.

Rijadban fogadta Orbán Viktort, mire is a ma megjelent az MTI közleménye: tavasz óta most először jött hír zavargásokról Szaúd-Arábiából,  a rendfenntartó erők szétoszlatták "zavarkeltők egy csoportját", akik automata fegyverekkel tüzet nyitottak a biztonsági erők tagjaira.

Kilenc rendőrt, valamint három civilt, egy férfit és két nőt lövedékek, két rendőrt pedig Molotov-koktélok sebesítettek meg.

Valahogy így kezdődött Kairóban is, amikor a mi kétlábon járó Világpolitikai Tényezőnk megjelent, aki nem hiszi, kérdezze meg Mubarakot.

Valahogy viszi magával a Mi Reménységünk a bomlasztás és zavarkeltés vírusát, vele szemben nem fejlődött ki semmiféle ellenállóképesség a felkeresett államok szervezetében, halálra vannak ítélve.

Mindegy, hogy monarchia, mindegy, hogy köztársaság, megjelenik Viktor és körülötte leomlanak a falak.

Mintha csak modern sófár lenne Jerikó falai alatt, csakhát a sófár az a kos szarva, ő meg ugye…

Szóval ő nem a kos szarva…

Már előző kormányzása alatt is vonzódott ezekhez az egzotikus országokhoz, merthogy ugyan az igaz, hogy Európában vagy a tengerentúlon sem akkor, sem most nem áll vele szóba senki, de ezek az utazások azért acélozzák az egot.

Megtudhattuk a hírekből, hogy tegnap Szaúd – Arábiát kereste fel, pedighát az nem  a szomszédban van, oda a libák is csak háromnapi hidegélelemmel repülhetnek, már ha leszállhatnak egyáltalán a demokrácia eme fellegvárában, ahol még rend van és  a nők se táthatják akkorára a szájukat, mint idehaza!

Lehet mondani a Méltóságos Asszonynak, hogy „ha láttad volna Anikó, mikor az Abdul hátát megveregettem és felkínáltam neki a magyar egészségügy szabad kapacitásait - fülig szaladt a szája örömében!

Mondtam neki, hogy megértheti a helyzetem, legalább mi, királ  miniszterelnökök segítsünk egymáson!

És azt is, hogy vehetne egy kis magyar államkötvényt, olcsónaggyuk, hülyének is megéri!

Meg, hogy együtt kellene működnünk, amiben partnerek is lettünk, merthogy megállapodtunk, hogy majd létrehozunk egy bizottságot, amelyik megvizsgálja, hogy hogyan fogunk tudni együttműködni, továbbá megerősítettük azt a meghívást, melyet Parragh Laci küldött a rijadi bazár aranyműveseinek, jöjjenek, hadd okosodjanak itten, hogy hogyan kell az iparosérdekeket védeni.

Így megy ez, mikor két nagy ország vezetője lepacsizik egymással, én tudtam már akkor, mikor a Marokkói királynál járt Orbán, hogy megoldódtak gondjaink, és hogy ez még azért nem a csúcs, de most aztán külpolitikailag topon van, ez kétségtelen.

Igaz, a mi Szeretvetisztelt Iránymutatónk az általa előirányzott három nap helyett csak egy napra kapott lehetőséget, de majd amiikor a szaúdi uralkodó kuncsorog nálunk egy vizit érdekében, majd mi sem fogadjuk, csak egy napra, oszt megnézheti magát – a hortobágyi kilenclyukú hídból is csak egy lyukat mutatunk meg neki!

Érdekes ez a magyar külpolitika, a szomszédokkal pökhendi, távoli, mesebeli országokkal kapcsolatban meg illúziók foglya, emellett úgy illegeti magát, mint ragyás lány az iparosbálban.

Most is azt találta mondani a Magyarság Fénylő Csillaga szaúdi király-kollegájának, hogy osztán úgy nézzen ám ránk, hogy a mi régiónk –a volt szocialista országok régiója - Európában a legfejlődőképesebb régió, és ennek is a közepe és vezető ereje Magyarország.

Azt most kivételesen elmellőzte, hogy ezt a tényt adatokkal is alátámassza, pedig még nem is olyan régen milyen szépen tudta méltatni az elődei teljesítményét, most meg itt állunk, oszt csak imígyen, közvetve értesülhetünk róla, hogy a GDP-növekedés tekintetében lenyomtuk a szomszéd országokat. Meg, hogy mi lettünk a térség központja!

Hogy fognak ennek örülni a többiek, a románok, szlovákok, csehek meg lengyelek, már alig várták, hogy végre valaki kimondja az igazságot, ne kelljen örökké a hazugságok ködfelhőjében botorkálnunk!

Hogy ezt az állítást mi támasztja alá?

Botor kérdés, mein Vezér nem állít, hanem kinyilatkoztat és ezek a kinyilatkoztatások evidenciák.

Ez evidens, - vagy talán van valakinek kifogása ez ellen?

Naugye!

Szerintem, amilyen megrögzött kötekedő vagyok, a magyar miniszterelnöknek félévente körbe kellene járnia a szomszéd országokat, és lehetőleg ennek során a fővárosokat illene felkeresnie, ahol is az adott állam vezetőivel kellene megvitatni az aktuális kérdéseket, rövidre zárni hosszadalmas folyamatokat, új és új lehetőségeket kutatni az együttműködésre.

Az európai nagy államok vezetőinél is lehetne vizitálni évente egyszer, tájékoztatni őket a helyzetünkről, hogy ne csak az elemzők véleményét hallhassák Berlinben, Párizsban, Londonban.

Két vagy háromévente célszerű lenne egy fogadást kieszközölni az Egyesült Államokban, hasonló gyakorisággal Moszkvában is, emellett rendszeres kapcsolatot tartani az Unió tagországaival.

Persze ehhez az is kellene, hogy fogadják Csaba királyfi mára már kissé punnyadt reinkarnációját, de hát a helyzet az, hogy ez még valahogy nemigen akar összejönni.

Nem akarom túlspilázni a dolgot, de jelenleg annyira kívánatos ő az európai országokban, mint görény a libaólban.

Elég nagy baj ez a mai világban, amikor - akár a családban baj esetén – nagy szükség lehet a szolidaritásra.

Ami azt illeti, ezt azért megkapta – itthon.

Egyre több a probléma, egyre kilátástalanabb a helyzet, repüljünk hát mesebeli országokba, ábrándozzunk szaúdi aranyhegyekről, melybe beleturkálhatunk.

Édes Isten arra kérlek, aranyeső hulljon nékem…

Szinte sajnálom már, rossz nézni is, ahogy döngő léptekkel halad a semmibe…

:O)))

ÉRDEKEK

Mindig vannak a politikát nem zsigerből értelmező értelmiségi népségek között divatos vélekedések, melyeket aztán nagy fejcsóválások közepette elő lehet adni egymásnak, hogy hátbizony… - és itt következik az aktuális sztereotípia.

A mostani hátbizony az arról szól, hogy a nép teljességgel kiábrándult a politikai osztályból, és hátbizony, most majd ez a szolidaritás lesz a megváltás.

Hátbizony nem lesz az, mert más a szakszervezetek feladata és más a politikai pártoké.

A kettőt baromira nehéz lenne összeegyeztetni, főleg, ha mindegyik párt csatlakozni szeretne az új mozgalomhoz.

Az, hogy egy párt mennyire áll közel a szakszervezeti mozgalomhoz, az attól függ, hogy milyen társadalmi rétegek képviseletére szerveződött, milyen érdekeket iparkodik érvényre juttatni az állam működésében.

Nagy probléma az, hogy a magyar politikai kultúra nem áll azon a szinten, hogy a választópolgár ilyen alapon határozza meg viszonyát egy párthoz, nálunk a pártok választása egészen más szempontok alapján történik.

Itt egy párt leginkább egy vallási közösségre hasonlít, ahol némelyiknél a közösség élén egy próféta áll, aki meghatározza, hogy éppen aktuálisan merre fekszik Mekka, ennek utána a hívők a fejüket errefelé csapják a porba, miközben feneküket az ég felé meresztik – rúgj már bele Uram, hogy ekkora marhák vagyunk!

Ez a helyzet nemigen kedvez azoknak a politikusoknak, akik gondolkodnak is, merthogy ők azt képzelik, hogy mások sem csak a kalap tartására használják a fejüket, pedig –sajnos - igen sok esetben tévednek.

Szóval, olyanok-amilyenek, de az országnak mégiscsak szüksége van pártokra, és aki azt hiszi, hogy a Szolidaritás majd mindenkit képviselni fog, az ugyanabban a tévedésben leledzik, mint aki azt képzeli, hogy majd a Fidesz és a Fényességes lesz a megváltás.

Utoljára Noé bárkájában volt el békében egymás mellett a róka a libával, de ez még látványnak is annyira borzasztó volt, hogy Noé nem is bírta ki józanul.

Nem lenne persze baj, ha lenne egy erős szakszervezeti mozgalom és lennének tiszta profilú pártok, melyekről világosan tudni lehet, hogy kinek az érdekérvényesítését szolgálják.

Sokat segít azért e cél elérésében a Mi Védelmezőnk, hiszen igencsak retardáltnak kell annak lenni, aki még ma sem látja, hogy kik járnak állandóan jól a Fidesz kormányzása alatt, mely társadalmi csoportok a nyertesek és melyek a vesztesek.

Ha a Szocialista Párt a bérből-fizetésből élők, a valóban kisvállalkozók és a nyugdíjasok érdekeit képviseli majd, akkor a szakszervezetekkel való kapcsolata természetes módon megoldódik, a közös érdek összehozza az érintetteket.

A magyar társadalomban tízmillió érdek van, ezek között kell lavírozniuk a politikusoknak és a szakszervezeteknek is, érdekeket megjelenítve és ütköztetve, kompromisszumokat kínálva és elfogadva - vagy elutasítva.

A szocialistáknak ez a helyzet akár kedvezhet is, talán fogékonyabbá teszi őket a belső kompromisszumokra is, hiszen a mai tüntetésen világosan kiderülhetett számukra is, hogy mit vár tőlük a választó.

És az is kiderült, hogy vannak olyan érdekek, melyek felülírnak minden belső vitát - talán nem csak Gyurcsány vád alá helyezése esetében kellene ezt megtapasztalnunk.

Amikor a tüntetésen sorban felbukkannak Mesterházytól Kiss Péterig, Lendvai Ildikótól Kovács Lászlóig a szocialista politikusok, annak már magában mozgósító ereje van.

Le lehetne vonni a konzekvenciákat.

Persze azt azért nem kellene elhinni, hogy ezzel a mai kihallgatással véget is ért Gyurcsány vegzálása, vagy, hogy most hirtelen leszállnak Szilvásiról vagy kiengedik az évek óta előzetesben ülő szocialista politikusokat.

Nem, nem, soha – már, hogy stílszerűek legyünk

Lesz itt még újabb vádpont, újabb idézés, lesz bármi, csak ne arról kelljen beszélni, ami a valós gond. Arról, hogy a gazdaságpolitikát Viktor elkúrta.

Nem kicsit.

Nagyon.

Vannak már olyan vélemények, melyek szerint küszöbön áll egy újabb adóskockázati leminősítése az országnak, azt is felvetették már egyes elemzők, hogy megint szüksége lenne egy olyan biztonsági hitelkeret-szerződésre az IMF- el, mint amilyet Gyurcsány kötött és melynek segítségével ki tudtuk védeni a világgazdasági válság negatív következményeinek jelentős részét.

Persze erre nemigen számíthatunk, mint ahogy mostanában konyakos libamájpástétomra sem, de ha így folytatjuk, akkor még a kenyeret is a kukából fogja venni az ország legszegényebb harmada.

Orbán meg verheti a fejét a falba, bosszúvágya elhomályosította a tisztánlátását.

Nagy szívességet tett Gyurcsánynak, ő teremtette meg neki azt a médiafigyelmet, melyet egyébként elzártak volna előle.

Gyurcsány ma remekül viselkedett, minden diktatúraellenes demokrata büszke lehetett rá.

Orbán úgy belekeveredett ebbe az ügybe, mint macska a házicérnába.

Vajon, hogy fog ebből a helyzetből kikecmeregni?

Érdekes hónapok jönnek – magyarember tanulgatja a demokráciát…

:O)))

NEMZETI GAZDASÁG

Fényestekintetű Reménységünk ismét kinyilatkoztatott, ezúttal hazai pályán, Székesfehérváron.

A Jüllich Glas Holding Zrt. napelem-gyárának avatásán, melyhez a kormány közel 400 millió forint vissza nem térítendő támogatást adott.

Az üzem tervezett teljesítménye 12 megawatt áram termeléséhez elegendő, hogy viszonyítani lehessen, Paks 2000 megawattos teljesítménnyel rendelkezik.

Az új üzem két és fél milliárdból jött létre, jelenleg negyven munkást foglalkoztat, a tulajdonos reményei szerint, ha felfut, akár százötven ember foglalkoztatására is alkalmas lesz.

A jövő technológiája, kétségtelen és Jüllich ott van a technológiai vajúdásnál, csak gratulálni lehet neki.

Sok sikert kívánok a jelenleg is félezer embert foglalkoztató tulajdonosnak, még véletlen se jusson senkinek az eszébe, hogy ellendrukker lennék, hiszen mindenki érdekelt abban, hogy legyenek eredményes vállalkozások, magam pedig ismerve a vállalkozók nem túl rózsás életét, kimondottan drukkolok mindegyiküknek.

Mindössze azt találom nevetségesnek, hogy a magyar miniszterelnök, Isten kegyelméből Viktor Mihály, első ezen a néven ezen az üzemavatáson már megint csak az álmok világában kószált.

Szeretett miniszterelnökünk ezt az alkalmat is kihasználta, hogy szózatot intézzen népéhez, arra biztatva őket, hogy ők is hozzanak létre ilyen eredményes vállalkozásokat.

Csak azt a harminc évet, a szerencsés kezdést, a tőkét meg a tőkefelhalmozási lehetőséget felejti el mellérendelni, amellyel a Jüllich Holding eljutott idáig.

Lehet, ma is dolgozik valaki egy garázsban, aki majd egyszer eljut a napelemek csatlakozóvezetékeinek tömeggyártásától a napfényből energiát termelő házfalakig, de lehet, neki ehhez negyven évre lesz szüksége - viszont addig is élnie kell.

Isten útja kifürkészhetetlenek - bejelenteni meg nemigen szokták őket, nehogy némely rendbontó elemek szembesítsék a Magasztost a valósággal.

Isten ezúttal Jüllich vállalkozó cégét tartotta alkalmasnak arra, hogy intelmet intézzen az emberiséghez, meg aztán aki sikeres ember társaságában mutatkozik, az már majdnem maga is sikeres.

Mindjárt meg is magyarázta persze döntése okát, mondván: az új üzem fontos üzenete, hogy Magyarországon ma azok a legfontosabb helyek, ahol magyarok adnak munkát magyaroknak.

Hát ez valóban fontos üzenet, de talán akkor én is hadd üzenjek valamit a magyar vállalkozók nevében: Ha nem zsebelnéd ki őket Viktor, akkor valószínűleg több embernek tudnának a magyar vállalkozók munkát és megélhetést adni.

De ameddig emelgeted a járulékokat, a minimálbért, az adókat, az illetékeket, meg még ami eszedbe jut a pálinkáspohár  emelgetése mellett, addig koccintgassál nyugodtam Jüllich vállalkozóval és felejtsél el mindenféle fejlődést, technológiai megújulást, csúcstechnológiát, mindent.

Törd közben a fejed azon, hogy hogyan lehetne Magyarország határait meghosszabbítani, hogy még több ember tudjon határnyiladékot pucolni kapával-kaszával, gereblyével - ahogy te fogalmaztál, nem XXI. századi technikával.

Oda kellene menned, nemzetiszínű szalaggal avatni a kapát, nem a XXI. századi technológia megtestesítőjéhez.

Azt is említette a Tündökletes, hogy "Miközben Európa egy gazdasági térré, piaccá változik, miközben a világ globális gazdasággá alakul, nem vész el a nemzeti ipar, a nemzeti tőke szerepe sem.

Éppen ez, vagyis, hogy magyar ad munkát magyarnak, német a németnek, francia a franciának, ez a nemzeti gazdaságok alapja Európában.

Az pedig minden erős és sikeres európai országban természetes módon magától értődő, hogy az erő és a siker alapja a nemzeti gazdaság"

Hát ja, csak az itten a gebaß Viktor, hogy a magyar vállalkozó nem csak hogy csóró szegény, hanem tőkeszegény is, hogy a sort ne is folytassam azzal, hogy te milyen vagy, szegény.

Merthogy azért azt lásd be, hogy nem minden magyar vállalkozás jut könnyen vissza nem térítendő támogatáshoz, és majd mindegyik ilyen szerencsés döntés mögött ott az ominózus mondatocska: ne mi nyerjük a legtöbbet, ugye…

És hát ahhoz, hogy valaki törvényesen és szabályosan összelapátoljon a vállalkozásából kétmilliárd adózott nyereséget, ahhoz - akármilyen adókulccsal dekorált féltéglával vered is a melled – olyan csoda kell, mely még a te vízenjárási produkciódat is meghaladja.

Azt is mondta, hogy Európa legfontosabb erőforrása ma is a nemzetekben és a nemzeti gazdaságokban található, "ezért akarunk mi magyarok is elsősorban nemzeti lábon álló gazdaságot teremteni, ugyanis, hasonlóan a többiekhez, mi is erős és sikeres nemzetté akarunk válni."

Hát ez meg egy sík hülyeség, nem is tudom, hogy miért engedhetik ezt az embert szabadon szaladgálni normális emberek között.

Ő az ország miniszterelnöke, ennek ellenére úgy beszél, mint egy UFO, aki tegnap szállt le a földre és a benzinkúttal polemizál, hogy érthető e, amit mond neki úgy, hogy a fülébe van dugva a farka?

Ez az ország – mint ahogy a többi is – a nemzetközi közösség tagja.

A tőke is nemzetközi és Magyarország GDP – jének jóval több, mint a felét a nálunk tevékenykedő néhány multi termeli meg, a sikeres magyar vállalkozások meg zömében ezek beszállítói.

Jüllich vállalkozása olyan, mint libacsapatban a kanalasgém, kilóg a környezetből rendesen.

A tipikus magyar vállalkozás – elárulhatná már neki valaki – tőke és piachiányos, a vállalkozó élete vergődés, a magyarországi piac majdhogynem virtuális piacnak mondható, hiszen az egyik legerősebb piaci szereplő maga az állam, meg az önkormányzatok, mint megrendelők.

Azt pedig a legutóbbi sziklaszilárd vörösiszap ellen emelt dolomitgátak ügyéből – ami itt nem ügy, ugye – tudjuk, hogy mennyire piaci alapon történt például a Simicska családnak adott állami megrendelés.

A magyar átlagember a szolgáltatásoknak csak korlátozott mértében fogyasztója, hiszen azok igénybevételéhez pénz kellene a zsebébe, de amikor belenyúl, akkor abban legfeljebb a Mi Büszkeségünk kotorászó kezét találja, benne az utolsó fabatkánkkal.

Agyamra meg már ez az idióta potemkin-politizálás, idegesít, hogy a Nagy Igazmondó pofátlanul hülyének nézi a társadalmat.

Be kell vallanom, áhítatos rajongásom az utóbbi időben kissé megkopott.

Ma Szegeden jártam, a paprikafesztiválnak nevezett kedves és jópofa rendezvényen, a lacikonyha után, a falvédőárus és a színpad között ott találtam az Alaptörvény Asztalát.

Siralmas.

Ha a libák is csak pofáznának repülés helyett, már kipusztult volna a faj, hacsak át nem képezte volna magát pingvinnek.

Persze egy tisztességes liba két lúdtalppal áll a talajon mikor éppen nem repül - ebben különbözik a mi, időnként belőttnek tűnő Vezérünktől, aki viszont időnként repül egy-egy kört a valóság elől menekülve.

Csak lepottyan egyszer már…

:O)))

SZOLIDARITÁS

Megtartották a szakszervezetek tüntetésüket.

Szép utónyári időben, kellemes melegben gyűlt össze a szakszervezetek által mozgósított tagság meg a szimpatizánsok, sütött a nap, a hangulat jó volt.

A résztvevők mosolyogtak és csak néha hergelték bele magukat kormányellenes hangulatba, inkább csak a szónokok által megfogalmazott cáfolhatatlan igazságokat igazolták vissza, Bartus László igen elégedetlen lehet ezzel a tüntetéssel is.

Mondjuk, ebben igaza is van, hiszen a tüntetés inkább Orbán tevékenységének sokoldalú méltatását szolgálta, mint a kilátástalan düh kifejezését.

Szép tömeg gyűlt össze, sokan voltunk, többen, mint a bohóctüntetésen, de még mindig kevesen.

Szerintem optimista volt a helyszínválasztás és bár érezhető volt a szakszervezetek mozgósító hatása, de attól tartok, nekik még újra kell tanulniuk a szakmát.

Ez a rendezvény ennek lehet első, ígéretes lépcsője, mint ahogy szakszervezeti karrierek kezdete is, hiszen a két „húzóember”, Árok Kornél és Kónya Péter az utóbbi idők szakszervezeti sztárjai, tevékenységük és eddigi eredményeik alapján komoly politikai karrier lehetőségét hordozzák magukban.

Egymásközt szólva, nagyon itt volt az ideje új arcok feltűnésének a magyar szakszervezeti mozgalomban, hiszen annak állapota is a pártok mai állapotához hasonlított, és azt hiszem, ennél sértőbb dolgot most hirtelen nem is tudnék a szakszervezetek fejéhez vágni…

Természetesen a szakszervezetekben is ott vannak azok, akik a saját tapasztalataik ellenére is még mindig hisznek benne, hogy a parlamentáris diktatúrával egyezkedni lehet, nem is voltak ott a mai tüntetésen.

Sem Gaskó, sem Borsik nem volt jelen, de talán jobban is jártak, hiszen nevük körülírt említése nagyobb füttykoncertet váltott ki, mint Lázár értékskálájának felemlítése, pedighát…

Gaskóékat a többi szakszervezet tagsága árulóknak és egységbontóknak tartja, engem csak az lepett meg, hogy erre csak most döbbennek rá, holott ezek az emberek már régen lepaktáltak Orbánnal, aki nem is piszkálja a zsebüket, hiszen saját tapasztalatából tudja, hogy mekkora károkat tudnak okozni – még abból az időből, amikor ő inspirálta őket károkozásra.

A tömeg perifériáján kis csoportban feltűntek nyilasok is pólójukon az eredeti, Szálasi által használt logóval, a tüntetés után pedig a Jobbik szórólapozott, amit már a tüntetésen is megkíséreltek, de a szervezők világgá küldték őket.
Thürmer – úgy láttam – nem hozta ki a Központi Bizottságnak is tekinthető családját, újabb komcsi puccs a Viktorén kívül mostanában láthatólag nem fenyeget.

Aktivistáik fiatal srácok, tanulságos lenne a kérdéssel foglalkozni a baloldalon is, habár az is igaz, hogy találkozni lehetett DKP feliratú pólóval is.

A szónokok szónokoltak, némelyikük igen rokonszenvesen, Árok Kornélnak vannak adottságai a műfajhoz, a civileket képviselő szónok sem volt rossz, de persze ideológiailag kissé borzas a frizurájuk és a szokásos sztereotípiáktól sem igen tudnak szabadulni.

Elhangzott, hogy a pártok megosztották a társadalmat, szembefordították egymással a családtagokat, felrugdalták a barátságokat, a munkahelyeken az emberek félnek egymással beszélni, mert hátha a másik fideszes vagy szocialista.

Hát lehet, hogy fel kellene emelnem a Cavinton - adagomat, de én úgy emlékszem, mintha a társadalom megosztását nem a szocialisták erőltetgették volna, és ma sem ők teremtik meg a félelem légkörét a munkahelyeken, de persze én egy büdös hazug komcsi vagyok, nem olyan Igazmondó Csillagszemű Kanász vagy mi, mint a Mi Boldogságunk.

Aztán elhangzott az is, hogy csak mi – mármint a szakszervezetek – vagyunk, akik képviselni tudunk benneteket – mármint a választókat, ami azért – lássuk be – lányos túlzás, de a hangulatba vastagon belefért.

Aztán jött a nap fénypontja, Kónya Péter meghirdette a magyar Szolidaritás Mozgalom megalapítását, utalt a lengyel elődökre, transzparensbontás és ováció kísérte az aktust, magam pedig nem tudtam, hogy történelmi pillanat részese vagyok, vagy csak a magyar társadalom hatszázadik komoly, de reménytelen kísérletét látom egy normális társadalom megteremtésére.

Talán csak az árnyékolta be az ünnepség fényét, hogy a Radetzky – indulót lengyel indulónak említette, a szónok, holott a remekművet az 1848-as bécsi forradalmat leverő Radetzky marsall tiszteletére szerezte Johann Strauss, hogy az idősebb vagy a fiatalabb, az most hirtelen nem jut eszembe.

Mindenesetre a Szolidaritás Mozgalommal újabb szereplő jelent meg a politikai palettán, a baloldali pártoknak nem ártana összekapniuk magukat…

Gyurcsány, aki kint volt a tüntetésen ma éjjel valószínűleg boldog mosollyal fog álomra szenderülni, miután meghallgathatta egy valóban tekintélyes létszámú tömeg ordítását: Orbán takaroggy!

Ez persze nekem, mint parlagi baloldalinak is felettébb tetszett, de a nap fénypontja azért az volt, mikor a tömeget felszólították, hogy miután a Parlamentben nem foglalkoznak a nép problémáival, fordítsunk hátat az épületnek és egy perces néma tüntetéssel nyilvánítsunk véleményt.

Ez meg is történt, mindenki a fenekét mutatta a Tisztelt Háznak, (volt ott egy-két igen formás fenék is, mesélték a barátaim…) majd mintegy vezényszóra mindenki felemelte öklét, melyből a középső ujja meredt csak a ég felé, így kívánva Viktornak minden jót.

Aztán hazafelé menet megtekintettem a küldeményt, melyet valamelyik nyugdíjas adott fel az Ország Megmentőjének - egy remekbeszabott csirkelábat, megfosztva magát a hétvégi ünnepi ebédtől.

Én a libalábat jobban szeretem, különösen, ha a combjában folytatódik, de Viktor ne legyen telhetetlen, örüljön, hogy ezzel megúszta.

Egyelőre, de nem végleg.

Lesznek itt még esős, borús, rosszkedvű napok is, nem is olyan túl sokára.

:O)))