2011. október 31., hétfő

PÁLYÁZATOK

Kétmilliárd forint többletforrást biztosít átcsoportosítással gyermekek és fiatalok társadalmi integrációját segítő programok megvalósításra a Nemzeti Erőforrás Minisztérium.
Szép pénz ez, még mai is, mikor a forintot döngő léptekkel indította a kormány a dicsőséges emlékű hajdani pengő és millpengő szépen kitaposott útján az új értékálló nemzeti valuta, a fabatka felé (váltópénze a viki…).
Kétmilliárd forint egy már szépnek mondható öttalálatos lottónyeremény, ha megnyerném, nem lennék éppen boldogtalan, hatfogásos vacsorával ünnepelném, lenne előételnek libamájas rizottó, esetleg libamáj kecskesajttal és olajbogyóval, libaleves maceszgombóccal, sült libamáj almával és tokaji mártással, libasült aszaltszilvás vöröskáposztával, és desszertnek lúdláb torta.
Aki elrontja a gyomrát, az kaphatna utána konyak helyett libafröccsöt…
Mondjuk társadalmi méretekben sem kevés ez a pénz, különösen akkor, ha tudjuk, hogy ez nem a teljes pályázati összeg, hanem csak kiegészítése a hasonló célokra fordítható pályázati pénzeknek, - ebből a kiegészítésből harmincnyolc szervezetet kíván a minisztérium felvirágoztatni 20 - 80 millió forint közötti vissza nem térítendő támogatásokkal.
Belenéztem a pályázati kiírásba, vannak benne igen nemes és támogatandó célok, vannak benne bölcs megállapítások, valamiért mégsem tetszik nekem ez az egész.
Eszembe jutnak a rendszerváltást közvetlenül követő évek, amikor a különböző nyugati államok segítséget nyújtottak bimbódzó demokráciánknak, szemre igen tetszetős összegeket szavaztak meg támogatásként.
Az összegek felhasználásának feltételei azonban valahogy mindig úgy alakultak, hogy a végén ide utaztak mindenféle tojásfejű bürokraták és megtanították nekünk, hogy hogyan kell a wc-t lehúzni, meg, hogy a bankba lépve köszönni kell.
Értékes ismereteik átadása közben olyan szállodákban laktak, melyre otthon a büdös életbe nem futotta volna nekik, nagyon valakinek érezték magukat és ezt nagyon éreztették is a bennszülöttekkel, éppenhogy csak golyóstollat nem osztogattak nekünk.
Aztán hazautaztak a business-classon és otthon elégedetten mesélték, hogy mire tanították a bennszülötteket, meg viccesen idézték a kedves magyar kifejezéseket, mint a „meg az anyád tshipaja” és a „meg a húha aniad” és a kollegák tisztelettel nézték a vadak földjéről sértetlenül hazatért adrenalintúristát.
Valami ilyesmit érzek én ezekben a pályázatokban is, valahogy úgy jön le ez nekem, hogy az állam néhány költségvetési fillérrel meg akarja váltani a felelősségét a jövő nemzedékeiért, ki akarja adni gebinbe azt, ami elsőrendű és mindent megelőző feladata lenne: a fiatalok nevelését, felkészítését az életre.
Álságos dolog ez, hiszen köztudott, hogy a magyar gyerekek 5%-a nem fejezi be 16 éves koráig az általános iskola nyolc osztályát, ha most 14 éves korra szállítják le a tankötelezettség felső korhatárát, akkor ez a hányad még növekedni is fog.
Miközben itt pályázgatunk, addigra oda jutottunk, hogy az állami gondozottak lakóhelyei között volt már olyan családotthon, ahol élelemre sem futotta, a mélyszegénységben élő gyerekek szó szerint éheznek. Még ott is, ahol az iskolai érkeztetés megoldott, a hétvégeken az éhkoppot nyelik a gyerekek.
Közben meg gőzerővel készül a nemzeti ezmegaz, meg azon vitatkozgat a pedagógustársadalom krémje meg a habja, hogy két idegen nyelvből kell államvizsgáznia az általános iskolában a nebulónak vagy háromból, angolt meg tanuljon magánerőből, vagy legyen egyike a háromnak.
Mondjuk Csenyétén.
Bizonyára értékes célok érdekében pályázhatnak az önkormányzatok, egyházi intézmények, nonprofit társaságok, de attól tartok, hogy ez a pályázatosdi nem irányulhatna olyan feladatok megoldására, melyeket az államnak az állami intézményrendszer keretében el kell tudni látni, például nevelési tanácsadók működtetésével, vagy az iskolai oktatás – nevelés keretein belül.
Természetesen vannak olyan feladatok is, melyek felvállalása meghaladja az állam anyagi lehetőségeit, de akkor ezeket ne akarjuk megoldani kvázi-jótékonysági alapon, hanem vagy áldozzanak az egyházak, vagy áldozzanak az alapítványok, perselyezzenek, rendezzenek gyűjtéseket, bálokat, jótékonysági rendezvényeket.
Mégis vicces, hogy egy alapítvány az állami cicit szívja egész fennállása alatt, az pedig egyenesen nevetséges, hogy állami intézmények vagy önkormányzatok olyan feladatokra kalapoljanak pénzt, melyet ellátni kutya kötelességük lenne.
Aztán létezne fontossági sorrend is.
Mondjuk ebben a sorban az első, hogy a gyermekek éhezését megszüntessük, közvetlen ezután talán tenni kellene valamit az ellen is, hogy a gyerekek ne fagyjanak meg otthon és ne kelljen az apjuknak fát lopni járni, ha legalább egy fűtött helyiséget akar a düledező házban.
Aztán lehetne pénzt áldozni talán arra is, hogy a kis cigánypurdé a bölcsődében, óvodában megkapja a megfelelő felkészítést arra a világra, amelyiknek szokásrendszereihez alkalmazkodnia kell, ha életben akar maradni, megszerezze azt a szókincset és fogalomkészletet, mely alkalmassá teszi az általános iskola megkezdésére.
Ez nem cigányprobléma, tévedés ne essék, ez a probléma fennáll rengeteg nemcigány családban is, csak azokat nem vesszük észre, mert nem lógnak ki rasszjegyeikkel legalább a társadalomból, de hogy az ő gyerekeik sem mennek majd egyetemre, az hóttbiztos.
Akinek kevés a pénze, az ne szórja szanaszéjjel, hanem szépen sorban oldjon meg egy-egy feladatot.
Ha szanaszéjjel aprózza, akkor egyik problémát se tudja tisztességesen megoldani, csak maszatolás meg önigazolás lesz belőle.
A cigánysággal kapcsolatos problémák megoldására is milliárdok mentek az évek során.
Építettünk nekik lakóházakat, melyeket az OTP tisztviselői, az önkormányzati ügyintézők és a hófehér vállalkozó lakhatatlannak épített fel – kutya sem ugatott utánuk, nem kiabálta senki, hogy tolvaj magyar, a pénzünk meg eltűnt értelmetlenül.
Adtunk pénzt a cigány vezetők kezébe, akik felkészületlenek voltak a gazdálkodásra meg nem tudtak ellenállni a nagy kísértésnek, így aztán eredmény nulla, legfeljebb elnöki kegyelem lett a dologból.
Adunk pénzt pályázatokra, ebből megélnek a pályázatírók meg az alapítványok alkalmazottai, aztán a pénz kreatív elkönyvelésével a dolog megoldódik, az egy Zuschlag csücsül, mint a túzok, a Suijjártó meg erkölcsi oktatásokat tart a népnek, immár nem pályázati pénzekből.
Szóval lehetne ezen elspekulálni: azt a keveset, ami rendelkezésünkre áll, ésszerűen használjuk-e fel?
A pályázatok nyerteseinek azért sikeres munkát kívánok…

:O)))














3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Mióta hallom már, hogy hatalmas összegeket csoportosítanak át-meg-át erre célra, s nem látom, hogy különösebb eredménnyel járna. Erős kétségeim vannak aziránt, hogy valóban létezik-e ez a pénz, s ha mégis, akkor valóban jól hasznosul-e.A támogatások rossz felhasználása éppen a diszkrimináció legfőbb érvét erősíti, azaz, hogy "ezeknek" számolatlanul adják a pénzt, s "ezek" mégsem... Én egyenlőre semmilyen pozitív változást nem látok az ügyben, sőt, ha lehet, csak romlást.

éva írta...

Pupu. tényleg nagyon visszás, hogy a legtöbb nonprofit szervezet és alapítvány rászokott az állami lélegeztető gépre, és anélkül már létezni sem tudna. Viszont most már a nép is kezd annyira lerongyolódni, hogy minden jószándék mellett sem tudja őket eltartani, ezért nem ez a jó alkalom onnan leválni. Tehát szó szerint ezeknek a léte (és az általuk támogatottak léte) függ ettől a forrástól. Reméljük legalább pártszempontokat nem érvényesítenek az elbírálásnál - a "Szeretett" Vezérnek is éreznie kell, hogy már nagyon forr a kukta - ki kell engedni egy kis gőzt, különben robbanni fog. Kivéve persze ha azt az álláspontot osztja (és ez nagyon sanszos) hogy a sz@r nem robban.
A nép meg majd jobban megbecsüli a "jobboldali költő borzalmasan gyenge versének" örök igazságát:
"Ahogyan szavaztál, úgy segítsen Isten!" vagy a másik mondást:
"Hány éves vagy királyfi? és még hiszel a MESÉKBEN?

Mrs. mamó írta...

Voltam Csenyétén. Nem mennék el újra, mert biztos vagyok benne, hogy rosszabbat látnék, mint 15 évvel korábban. Mindenki tudja, hogy nem mennek előrébb a dolgok, és a többségnek kinyílt a szeme is, hogy ne higgyen az újabb és még újabb hóküszpókoknak.
Az állandó próbálgatást egy idő után a szuka is elunja, és tehetősebb kant keres magának. (Ezért baj most a Jobbik erős látszata, mert hogy aztán mit alakít majd, azt meglátni sem akarnám.)