2016. április 30., szombat

SZÁMVETÉS: ACZÉL ELVTÁRS GYERE VISSZA, MINDEN MEG VAN BOCSÁTVA.

A kultúráról, médiáról mag a sport meglehetősen önkényesen egykupacba terelt területéről lesz szó a mai posztban, melyben kisérletet tehetünk arra, hogy felmérjük, hová jutottunk abban az 1989 óta eltelt huszonhét év alatt, melyből a hivatalos álláspont szerint legfeljebb az utolsó öt év tekinthető legitimnek, a többi - visszamenőleg 1944 március 19.-éig csak úgy volt, mint szamáron a fül.
Nehéz kérdések ezek, mert ha leír az ember három mondatot, akkor arra háromszor kell jobboldali barátainknak beszedniük mindenféle porokat betegség ellen, mint Tarlós ellenzékének a főpolgármester megnyilatkozásai után.
Persze utóbbi esetben meglehet, célszerűbb lenne Tarlósnak szedni a porokat, de hát ehhez le kellene fogni, az meg még kicsit odébb van...


Ha tetszik, ha nem, a kutúrát a magyar nép legszélesebb rétegei számára a szocializmus átkos évei hozták el, hiszen az áldott emlékű Horthy-világban az átlagember nemigen álmodhatott színházról, ahhot minimálisan is kispolgárnak kellett lennie, vagy valamelyik szakszervezeti dalárdában énekelnie.
A könyv úri huncutság volt, a négy meg hat osztályt végzett gyerekek megtanultak írni meg olvasni, aztán szép lassan elfelejtették mindkettőt.
Érdekes - vagy talán törvényszerű - hogy ahol a baloldal jut hatalomra, ott azonnal fontos lesz a kultúra, és ha voltak is vicces vadhajtásai a létező szocializmus kultúrpolitikájának, de egy idő után kiforrta magát és felemelte a társadalmat - volt a rendszerváltás után honnan alázuhanni.
A Kádár kor emblematikus kultúrpolitikusa Aczél György volt, ő volt a mindenkori kultúráért felelős miniszter első felettese a korabeli bon mot szerint.
Véleményem szerint nem jártunk rosszul vele.
Igaz, a diktatúra képviselője volt, de megérne egy beszélgetést az, hogy ez a komoly műveltségű kultúrpolitikus képviselte diktatúra volt jobb, vagy a pénz diktatúrája, mely együtt jár némi ízlésdiktatúrával is.


Hajdan volt olcsó könyv, a könyvtárakban hmzsegtek az olvasók, volt értékeket hordozó film, voltak értékes színházi előadások, és voltak nézők is, akik meg tudták fizetni az államilag támogatott jegyeket.
Középiskolásként havonta minimálisan egy színházi előadást megnéztünk, de anyáméknak is volt színházbérletük, a család olvasott vadul, természetesen ki-ki az ízlésének megfelelő könyveket.
Közben természetesen változott a világ, megérkezett a televízió, mely szintén közvetített értéket is, elvitte a legjobb színházat a falusi nézőhöz, az értékes filmekkel együtt.
Rengeteg igényes tv-játékot készítettek, megismerhettük a világirodalom klasszikusait.
A film-művészet is virágzott, a magyar film világszínvonalú alkotásokat hozott létre, mindenki emlékszik a kor nagy filmrendezőire, akik a politikailag "kényes" témákról is tudtak beszélni, igényesen, őszintén.
Nekem például a Szerelmesfilm többet ad 1956-ról, mint Dobó Kata didaktikus filmje, többet mutat meg az emberből, őszintébbnek és igazabbnak tünik.

De beszélhetünk a hazafias nevelésről is, a gyönyörű és romantikus Jókai-filmekről, melyek beleégtek a néző lelkébe.
A kor médiája nem a bulvárra hajtott, hanem értléket akart adni, ha néha sete-sután is, didaktikusan is, vonalasan is, de mindig emberi értékeket próbált képviselni.


Aczél három "T" - támogat, tűr, tilt - politikája meghozta az eredményét, különösen, ha a mai helyzettel vetjük össze.
A rendszerváltás után úgy bugyogott rá a szenny az országra, mintha csatoratörés lett volna, megjelent az addig általában kulturált médiában a pornó, az erőszak, a gagyi, ami egy darabig kétségkívül szórakoztató volt, különösen, mikor Nagy Bandó seprűnyéllel igazította helyre az ócska hazudozást - csak az a baj, hogy olyan lett, mint én vagyok a faluban: gyütt-maradt...
Ha a média mai helyzetét akarjuk érzékeltetni, akkor miután megnéztünk egy időjárás-jelentést - képzeljük el a Mariana-árok mélyén nyíló tárnában munkálkodó bányászbéka seggét - na, alatta van ma a magyar média.

A rendszerváltás óta ismét élvezhetjük a médiamunkások öncenzúrájának áldásait, a pénz mindent felülíró hatalmát.
Lenin hajdan azt mondta: Számunkra minden művészetek közül legfonttosabb a film, de a rendszerváltás után nem mondott senki semmit, pedig ugyanezt el lehetett volna mondani a televízióról is.
A televíziózás ma két részre szakadt: a közszolgálatinak mondott orbánszolgálati televízió rengeteg pénzért oltogatja a nép agyát, innen tudhatjuk meg, hogy milyen dicsőséges korban élünk, hála a Focistának, a kereskedelmi televíziókból meg nem tudunk meg semmit, cserébe viszont édibédi műsorokat nézhetünk, miközben a Híradóknál a távirányító
ból folyik a vér....
Mára már mindenki versenyzett mindenkivel, következik a cicaharc című vetélkedő, a kutyaláb-szépségverseny, bár előre lehet tudni, hogy Berki Krisztián úgy lenyom mindenkit, mint Süsü a cölöpöt.
Lett volna vetélkedő a kacsák és a libák között is, de a Paprika Tv stábja arra járt és megette a versenyzőket...


Hálistennek azért vannak még elszánt művészek, akik megpróbálnak adni is a nézőnek, ezért aztán talán van még halvány remény, hogy mikor ezeket eltakarítottuk, marad még megmenthető érték.
Mint mindent, természetesen ezt a területet is kézivezérlik, a képzőművészetektől az építészetig.
A nemzetközi zsűri által kiválasztott terv kivitelezését leállítják és a Legmagasabb Ízlés szerint építenek helyette giccsparádét, az országot elönti a bronzba öntött lektür, a kurzus kedvencének alkotásai.
Közben a jobboldal halálhörög, mert nem tetszik neki az utóbbi évek tán egyetlen gondolatébresztő alkotása, az 1956-os emlékmű, helyette még száz kőböl faragott, düllesztett kebelű wittnermáriát követelnek, kezében puskával, mert akkor ránézel és nem kell gondolkodnod.

Gondolkodni veszélyes.
A helyzetet legjobban talán egy Aczél Györgytől - L.Simon Lászlóig című szoborcsoport tudná kifejezni, Aczél a Kékestetőn állna, L. Simon meg a boroshordóján ülne  a pincéjében...


A sporttal sincs valami túlzott szerencsénk.
Jómagam, eléggé el nem ítélhető módon sem a profi labdarugást, sem az élsportot nem tekintem sportnak.
A sport  célja egészséges emberek nevelése, ép testben ép lélek, ugye, most meg, ugya az ép testben épp hogy élek a realitás és ebből az ép test is túlzás.
Szerintem a kurzus a Hibbant tévútján botorkálva rettenetes hibát követ el.
Ide nem olimpia meg vizes világbajnokság, nem negyvenkét stadion kellene, hanem tornatermek, élénk iskolai sportélet, méghozzá olyan, melyet a gyerekek élveznek.
Pénz éppen lenne rá, a stadionok árából bőven futná.
Lassan megszünnek az ingyenes sportolási lehetőségek, a falvakban is a focisták az urak, a sportra szánt pénz is oda vándorol, pedig lehetne ezt jól is, fantáziával is csinálni.

Ehelyett a kisiskolás a folyosón nyeli a port, mert a Pocista azt hiszi, hogy ennek van értelme.
Nincs, de jól lehet kommunikálni - minden nap testnevelés.


Közben azért időnként belehúznak, időnként kisajátítanak színházat, leég egy-két sportcsrnok - még szerencse, hogy a tehetséget nem tudják elvenni, és a színházak új gazdái a vagyontól nem lesznek sem okosabbak, sem tehetségesebbek.


Na mindegy, majd talán holnap szebb képről tudok beszámolni, addig azért legyünk bizakodók...

:O)))



6 megjegyzés:

promenad írta...

A Matolcsy-botrány után megérkezett a második-az elsőnél is sokkal nagyobb-pofon.a Felcsút /egy ország osztatlannak mondható örömére / kiesett az első osztályból !
Szaporodnak,szaporodnak ......

mavtelep írta...

He-he..)))
Mivel az nem sport, hogy beterelek száz gyereket egy (verseny)istállóba és kinevezem őket játékosnak...)))
Szervusztok, jó reggelt!

talalom írta...

Van a Youtubon egy film, Vannak változások a címe. A hetvenes években készült, arról szól, hogy '68-ban Végh Antal (emlékszünk: Miért beteg a magyar foci?) írt egy riportot Penészlekről, amiből színdarab készült. A riport szerint Penészleken borzasztó az élet, nádfedeles házakban élnek, egy tálból eszik a család, mert nincs tányér stb., stb. Akik a faluból megszólaltak, mind az írót hibáztatták, hogy túlzott, hazudott, nem is azt mondták, vicceltek stb. Hanem a falu eleje! A tanácselnök, a párttitkár! Mint a kis rezsiszilárdok: Íróelvtársnak nem a hibákat kellene felnagyítani, hanem lelkesíteni az embereket!
Mégis van egy nagy különbség! A baj, hogy a sovány föld nem tartja el az embereket, az "üzemben" dolgoznak. Havonta 2500-3000 forintot keresnek (ez ma 250-300 ezernek felelne meg). Az egyéni gazdák nem kapnak nyugdíjat, pedig fizetnek "adót" stb. Csurka fennhangon követeli, hogy több támogatás kellene a kis falvaknak, a párttitkár meg azt hiányolja, hogy íróelvtárs nem buzdít a szövetkezésre. Na, a kis falvak lakói "meghálálták", hogy szövetkezésre erőltették őket.
Nincsenek változások...

Endre Ochtinszky írta...

Valóban, a fiatalság,majd az idős kor egészségének záloga nem a stadionokban,hanem a tömegek sportolási lehetőségét biztosító sportpályákban,tornatermekben,az iskolai minőségi sportokban rejlik.

rookie írta...

Mavtelep:
Nem annyira gyerekek. Az átlag életkoruk 26,3 év. A „saját” nevelésű 28 %, közel ¾ -ük vásárolt importáru. ¼ -ük külföldi import.

talalom
Erdőháton, Nyíren. 1968. Paraszti nyugdíj 1938 (+ 15 év) óta. Tényleges: 1958, a parasztság 97 %-a lett nyugdíjbiztosított. Az egyéni gazda miért is kapott volna? Nem volt munkaviszonya. És járulékfizetése sem. És 1989-ig annyi támogatást kaptak a kicsi és nagy falvak, amit Baskíria óta sosem.

Tudod PuPu nagyom várom, amikor majd az Aczél örökösek hozzájárulnak a nagy írótársadalmi dedikációk és köszönőlevelek gyűjteményének közreadásához… Istenem, de nagy szám lesz. Vizesre fogjuk röhögni magunkat.

mavtelep írta...

rookie
Köszönöm, de az információd után még rosszabbnak látom a helyzetet, ez az átlag életkor kizárja, hogy ütőképes csapattá fejlődjön a társaság.
"Was Hänchen nicht lernt, lernt Hans nimmermehr "