KEGYDÍJASOK.

Minap a klubunkban a nyudíjrendszer változásainak áttekintése volt a téma, nagyon érdekes volt.
A klubtagok között igen felkészült közgazdászok is vannak, olyanok, akik a nyugdíjas lét szépségeit is ismerik.
Hosszasan taglaltuk a svájci indexálást és az egyéb pénzromlás-elhárító módszereket, az utóbbi évek nyugdíj-viszontagságait, elfilozofálgattunk azon,hogy mi lenne jó (hej, ha még egyszer fiatalok lennénk...) - szóval az utóbbi évtizedek szokásos magyar metódusa szerint élénk vita folyt - a semmiről.
Nagyon idegesítő volt, éppen olyan, mintha arról beszélgettünk volna, hogy az a három rosszarcú emberhegy, aki ha kilépünk a lakásunkból bizton pofánver hólapáttal,  igazán vehetne már kesztyűt a művelethez, és ha vesz majd, az egyujjas vagy ötujjas legyen.
Már maga a vita témája is erős csúsztatás volt, hiszen mióta a járulékfizetés megszünt és adófizetéssel helyettesítették, azóta a nyugdíj nem az egyén évek munkájával szerzett járandósága, hanem az állam kegyétől függő életbentartási összeg, amit a gondoskodó rezsim addig kíván folyósítani, ameddig hasznosak vagyunk, hozzájárulunk a haza felvirágoztatásához, - különös tekintettel vásárlóerőnkre és a befolyó adókra.
Ha az egyén gazdaságtalannak bizonyul mert az állami ráfordítás több, mint az életbentartásából származó bevétel, akkor bizony értéktelen, sőt káros, hiszen csökkenti az arra érdemesek által magukévá tehető pénz összegét.
Olyasmi ez, mint a vadgazdálkodás, a még hasznosakat - módjával - etetni kell, néha egy kis sót is nyalhatnak, a haszontalanokra pedig ki kell adni a kilövési engedélyt.
Ezt a mai világban azért humánusan kell intézni, még akkor is, ha nem kutyusokról és cicákról, csak nyuggerekről van szó.
Erre pártunk és ármányunk a magyar egészségügy XXI. századi rendszerét találta fel.
A módszer elzárkózik a kijelöltek nyílt utcán történő lemészárlásától, ezért a vagyontalan nyuggereket a természet gondjaira bízza, míg a gazdagabbját áttereli a magánellátásba, hogy az utolsó eldugott forintjaiktól is meg lehessen őket szabadítani.
Ki van ez találva rendesen.

Már csak azt nem értem, miért nevezik ezt  az alamizsnától az arra érdemeseknek tisztes összegig terjedő kifizetést nyugdíjnak, hiszen a nyugdíj járulékfizetés ellenében folyósított normatív pénzbeli ellátás.
Tisztességesebb lenne kegydíjnak nevezni, a megállapításánál pedig NER érdempótlékot számítani.
De nem ez a legnagyobb baj a nyugdíjrendszerrel, hanem az, hogy egyre kevesebb embert érint ez a gond, és a vesztes - szokás szerint - a magyar falu lesz.
A szocializmus vérgőzös esztendei alatt szinte mindenkinek volt nyugdíj-jogosultsága.
Nagy vívmány volt, hogy a TSZ dolgozók is nyugdíj-jogosulttá váltak, a magyar vidék életében alapvető változásokat hozott.
Valamelyik nap olvastam szegény Solt Ottíliáról, a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapítója.
Ha élne és találkozni szeretnél vele, ki kellene menned a Kerepesibe, ott megtalálnád: Kádár sírjánál térdelne és bocsánatáért esedezne.

Lenne miért.

Miután nyugdíj nincs, beszélni sincs nagyon értelme a megreformálásáról.
Olyan ez, mint amikor a purdé beleesik a pöcegödörbe - ezen már nincs mit mosdatni.
Talán az állampolgári jogon járó alapjövedelem és a biztosítási alapon folyósítandó nyugdíj kombinációja jelenthetne ebből a helyzetből kiutat, de ez meg rengeteg pénzbe kerülne.
Talán futná rá a NER prominenseinek sikeres vagyonelkobzásából, a vissza nem térítendő támogatások visszatérítéséből, a joggal való visszaélések felszámolásából, de ehhez poltikai bátorság kellene.
Ehhez meg egy új ellenzék, amelyik végre a kivezető úttal foglalkozna, nem döglött lovak verésével.
Persze nem sokat segít a tömegtámogatás megszerzésében a magyar társadalom cseléd-mentalitása, mellyel elfogadja, hogy az anyagi juttatásokat személyesen Pocak adja (szia Röfi...) és könnybelábadt szemekkel emlékezik meg arról, hogy egyszer neki, a cselédlánynak anno a  Méltóságos Asszony karácsonyra egy pár cipőt ajándékozott.

Jövő hónapban pénz áll a házhoz,1G tizeharmadij havi kegydíjat ad a társadalom salakjának.
Igaz, ha nem babrálják a nyugdíjrenszert, szakértők szerint ma mindenki ötvenezet forinttal többet kapna havonta, de sebaj!
A hat százalák is szép pénz, miközben a nyugdíjas-infláció tizennyolc. Fázunk és éhezünk, részümk minden nyomor, de szabadok vagyunk!
Vagy kisnyúl.
Már csak a járókeretek forradalmában lehet reménykednünk, de minek?
Utódaink ha egyszer majd figyelnek ránk, legalább megláthatják, hogy mi vár rájuk ebben a szép új világban...

:O)))