2025 - TALÁN EGY JOBB ÉV JÖN...

Hát ennek az évnek is vége!
Örülnünk kell, hiszen ezt is megértük, ami azért nem semmi, ha az ember tudja, hogy a száguldva múló fiatalság képviselői múzeumi darabként néznek ránk.
Igen, elmentek felettünk az évek, de - ha szerencséjük lesz - felettük is el fognak rohanni, csak nekik még meg is kell érniük azt a kort, melyet mi már sikeresen abszolváltunk.
Őszinte szívvel kívánjuk ezt nekik, reménykedve a mi generációnkénál jobb memóriában, bízva az orvostudomány megállíthatatlan fejlődésében és abban, hogy a technika rohamos fejlődése nem veszi el tőlük az értelmes élet lehetőségét.
Az ember, ha elég öreg, néha azt érzi, hogy a világ elfelejtett tanulni a múltból, egyre infantilisabb hibákat vét, egyre inkább arra törekszik, hogy megismételje a múlt bűneit és tévedéseit.
Miközben az emberiség azt várja, hogy élete megváltozik és folyamatosan javulni fog, újra és újra ugyanazokba a csapdákba lép, nem törődve azzal, hogy ezektől változást várni - illúzió.

Apáink a XX. században végigharcoltak, végig éltek- vagy haltak - két világháborút és néhány helyi csetepatét.
Fejfáik ott vannak Doberdónál, Ypernnél, El Alameinnél, Sztálingrádnál, a Don-kanyarban, az Ardennekben vagy Leningrádnál, radioaktív részecskéik Hirosimánál, jeltelen nyughelyük Vietnamban, Chilében, Angolában vagy a Közel-Keleten és a világ ezer pontján.

Az ember nem tanult semmiből.
Ha valaki élve úszta  meg a világégést vagy a hidegháború proxy-háborúit, szinte biztos lehetett benne, hogy gyermekei - a mi generációnk - ahelyett, hogy levonná a szükséges tanulságokat, folytatni fogja a harcot.
Azt a harcot melyet az első olyan ősember kezdett, aki először mondta egy darab földre, hogy ez az enyém, és az első embert, aki ezt kétségbe vonta fejbe verte a kőbunkójával.
A többiek - ahelyett, hogy haladéktalanul és hatékonyan agyonverték volna - megrettentek, és azonnal támadt két-három alattvalója.
Azóta ez a társadalom alapja, csak egyre kevesebb ember birtokolja a véges forrásokat, miközben az emberek tömegei azt hiszik, hogy ez valami magasabb létforma által elrendelt örökérvényű szabály.
Néha támadtak emberek, akik el tudtak volna képzelni másmilyen, igazságosabb életet is, de sok sikerük nem volt, - úgy látszik amióta az embert lehozta a gravitáció a fáról, képtelen volt megbarátkozni a javak igazságosabb elosztásának utópiájával.
A múlt századi kísérlet is elbukott, a volt cseléd akkor is a Méltóságos Asszony kegyéből neki juttatott egy pár cipőt emlegette könnybelábadt szemekkel, mikor saját munkájának eredményeként akkor is megvehette volna a cipőit, ha százlábúnak születik.

Napjainkban ismét megbolondult a világ, ott tántorog egy új háború peremén.
A társadalom atomizálódott, az ember azt hiszi, hogy a helyes túlélési stratégia az önző önmagának kaparás, jóllehet az ellenpélda a szeme előtt van.
Most éppen Ukrajnában bizonyítja, hogy egy perc alatt válik semmivé a vagyon és földönfutóvá tegnapi gazdája.
Ha valaki azt hiszi, hogy egy világégésből kimaradhat, annak ajánlom annak az amerikai házaspárnak a példáját, aki a világháború elől rejtekhelyet keresve  megtalálta azokat a szigeteket, melyeket kétezer kilométeres körzetben vett körbe az óceán, és boldogan odaköltözött.
A Midway-szigetekről van szó, itt zajlott a II. Világháború legnagyobb tengeri csatája, több tonna acél hullott minden négyzetkilométerre.
A világ egyre kisebb, bármely pontja elérhető, a kőbunkót régen felváltotta már az atom és hidrogénbomba.
Ha egy esetleges háborúban lesz is túlélő azt a tobzoskák, csótányok és patkányok között lehet majd keresni, melyek majd kiirtják azt párszáz háromfejű, hatlábú embert, aki valamilyen csoda folytán a végén életben maradt.

Szóval jó lenne, ha mi már nem is, legalább gyermekeink, unokáink gondolkodnának, és ebben nekünk még akár lehet kis szerepünk, habár vad illúzióim nincsenek.
A fiatalok halhatatlannak és csalhatatlannak képzelik magukat, és sajnos úgy neveltük őket, hogy a vonzó életforma az egyéni gazdagodás, a közösség pedig valahol a "futottak még" kategóriában szerepel.
A mai fiatal nem törődik a múlttal, mindenestől eldobandónak tartja, miközben ugyanazokat a hibákat követi el, mit elődei.
Talán mi is ilyenek voltunk?
Engem ez mindig arra lépcsőházra emlékeztet, melyben az emberek egymást követő generációi folyvást az alagsorból indulva akarják megmászni a százemeletes felhőkarcolót, és ha egyikük-másikuk fel is jut valameddig, bízhatunk abban, hogy a következő generációk leküzdik magukat.
Azért bízom a fejlődésben.
A mai délutánt dédunokáimmal töltöttem, kicsik még, de okosak (genetika, ugye...), talán majd az ő nemzedékük rajtaütésszerűen megokosodik - végtére is hallottunk már evolúciós ugrásról...

Kívánok minden kedves olvasómnak nyugodt békés új évet, búcsúztassuk el az óévet, olyan volt - amilyen, - változtatni már úgysem tudunk rajta.
Ami jó volt benne, annak örüljünk, ami rossz volt, abból vonjuk le a tanulságokat, ami bánat volt, azt éljük meg csendes beletörődéssel.
Szeresük a mieinket, örüljünk barátainknak, reménykedjünk egy jobb világban, kellemesebb életben, sikerekben.
Kedves olvasóim, kívánok nektek minden jót, sikeres, boldog új évet!

:O)))