2011. augusztus 4., csütörtök

SPORTTÁMOGATÁS A PÉNZÜNKBŐL

Habár annak idején nem nyúltápon nőttem fel és magam is belekóstoltam boldog úrfikoromban egy-két sportágba, de soha nem kedveltem azt a közeget, amely a magyar versenysportot jellemezte.
Pedig a család dúsan el van látva sportolókkal, sportban sikeres emberekkel, mégsem voltam soha a teljesítménysportok kritikátlan híve, nem tartottam túl sokra azt, ha például magyar versenyző az, aki a világon leggyorsabban hajtja ötszáz méteren a libát, és nem borult a nemzeti gyász szívemre akkor sem, mikor a magyar lengőteke-válogatott elveszítette sorsdöntő mérkőzését a piréz válogatottal szemben.
Pedig nem voltam érzéketlen a sport iránt, unokáim sportolnak, én pedig a Ferencváros pályájának tövében voltam Honvéd-drukker és a csapat többszörös mártírja.
Mindig azt vallottam, hogy az élethez (és a lányokhoz) megfelelő kondíció kell, ezt pedig csak rendszeres edzésmunkával lehet sikeresen megszerezni.
De a versenysport taszított, lett légyen szó akár egyéni, akár csapatsportokról, a gladiátorképzést pedig egyenesen utáltam.
Szilárd meggyőződésem volt, hogy a professzionális sport eltorzítja a jellemet, és attól a pillanattól kezdve, ahogy az első forint a fiatal zsebébe kerül, személyiségben visszafordíthatatlan rombolásokat visz végbe.
Igen erős jellemnek kell annak lenni, aki a professzionális sport közegében jellemes és művelt, sokoldalú emberré tud válni, aki a sportkarrier után zökkenőmentesen vissza tud illeszkedni a társadalomba, az ilyen emberek inkább kivételek, mint a sportélet jellemző példái.
A csapatsportokat kísérő szurkolótáborról pedig egyenesen lesújtó a véleményem, hiszen ami az országban szurkolás címen folyik, az maga is sport, az adrenalinfüggők heti randalírozása egy új sportág alapjait fekteti le, a tömeges ketrecharcét.
Az csak a baj, hogy a mérkőzés végén nem tartják őket továbbra is a ketrecben, hanem ráengedik őket a többségében azért pacifista és szelídlelkű társadalomra, ahol kis helyi terminátorokként terrorizálgatják lakókörnyezetüket, meg még aki arra jár…
Amikor egy fiatal bekerül a profi sport húsdarálójába, akkor nincs megállás: a teljesítményhez rengeteg edzésmunka kell, a rengeteg edzés mellett háttérbe szorul a tanulás, a művelődés, a magánélet, háttérbe szorul az ember, legfeljebb középszintű középpályás lesz belőle, aki az orrodat is tisztíccsa.
A fiatal elfelejt játszani, a játék átalakul permanens küzdelemmé, melyben tűzön-vízen át, bárhol, bármiben, bármi áron győzni kell, hiszen a topon kell maradni, mert a vereség egzisztenciális veszteséget is jelent egyúttal.
A személyiség nem lesz kiegyensúlyozott, a világ beszűkül, a csapattársak vagy klubtársak már nem barátok, hanem legyőzendő konkurencia, a világ pedig csak akörül forog, hogy mit mond Misibá, betesz-e a jövő héten a csapatba.
Ha egyéni sportágban nyomul a fiatal, akkor folyik a harc a századmásodpercekért, a centiméterekért, előfordulhatnak életében remek teljesítményfokozó vegyszerek, hiszen a mai világban a vegyészet csodákra képes.
Aztán – ha szerencséje van a fiatalnak – négy-öt jó éve lesz a pályán, utána meg jönnek a nyomában lihegő utódok és egyszerre ott találja magát a pályán kívül, ahol már nem érték az, hogy ő tudja legmesszebbre dobni a hamburgert, vagy hogy ő valaha a Kiskunbürgözd legjobb beállósa volt – ez ugyan jól jön a helyi kocsmában, de a munkáltatóknak letűnt legenda helyett inkább képzett munkaerő kell.
A kiöregedett vagy kikopott sportoló számára jönnek a boldogtalanság napjai, melyek általában számosabbak, mint a diadal napjai voltak.
Mindig ott van a szemem előtt a szomszéd település néhai élsportolója, aki ott boldogtalankodott és anekdotázott kis gumiszerelő-műhelyében a falra szerelt tabló alatt, melyen sportpályafutása impozáns relikviáit tette közszemlére.
Természetesen a média nem a boldogtalanokat mutogatja, hanem a kivételeket, akik voltak olyan eszesek és kitartók, hogy sikeres sportpályafutás után sikeres polgári karriert is tudtak építeni, akik a sport legjobb tulajdonságait tudták átmenteni civil foglalkozásukba – ők vannak kevesebben.
Az élsport bajnokokat és boldogtalan embereket nevel.
Annak kapcsán jutott a téma eszembe, hogy a kormány lehetővé tette, hogy a vállalkozások befizetendő nyereségadójuk terhére támogassák a látványsportokat, melyek közül első természetesen a labdarúgás, de hogy azért ne lógjon ki ennyire a lóláb, mellébiggyesztették még a kézilabdát, kosárlabdát, jégkorongot és a vízilabdát.
Ezzel azt a benyomást szándékoznak kelteni, hogy a magyar sportot innentől kezdve a vállalkozások támogatják, pedighát dehogy.
A látványsportoknak nevezett egyesületeket természetesen mi fogjuk támogatni az adónkból, hiszen, ami nem folyik be adóként, az tulajdonképpen kiadás.
Mindössze az történik, hogy a támogatások mértékéről nem mi döntünk, mégcsak nem is a Parlament dönt a költségvetés elfogadásakor, hanem a bankelnök, akinek cége gennyesre keresi magát a svájci frankhitelesek nyomorán.
Még mielőtt befolyna a költségvetésbe az adóbevétel eldönti, hogy hány százmilliót ad az alcsuti labdarugó-akadémia fejlesztésébe, működtetéséhez, merthogy ugye ezt a törvény alapján bátran megteheti, neki meg egy fillérjébe sem kerül.
Tulajdonképpen, ha mi lennénk Szaúd-Arábia, nem is lenne semmi gond, gazdag ország oda teszi a pénzét, ahova akarja, de nálunk a költségvetésbe befolyó adóforintoknak ezer helye lenne, és nem biztos, hogy most éppen a Mi Reménységünk hobbijának finanszírozását kellene haladéktalanul megoldani akkor, mikor gyermekek tízezrei éheznek ebben az országban.
Ha az éhezőket lehetne egy ilyen megoldással támogatni, ezerszer tisztességesebb lenne a dolog, de akkor sem tetszene, mert szerintem egy ország számára az adófizetőktől elvett minden fillér szent dolog kell legyen.
Az így begyűjtött összegek elosztásáról csak az arra hivatott szerveknek illene rendelkezni, az adók felhasználását akkor sem szabadna gebinbe adni a magánszférának, ha jeles képviselője mellettünk köpködi bajsza alól a szotyolát a fehérvári tribünön.
Ez a kormány és holdudvara nem kormány, ez maga a maffia.
Ha a határon feltűnik Al Capone térden csúszva, ne csodálkozzunk, nem rabolni akar nálunk.
Jön a receptért Viktorhoz…

:O)))

3 megjegyzés:

Erzsébet írta...

Kedves PuPu!

A magyar sport helyzetét, mindent és mindenkit, amit és akit érint úgy elemeztél ki, hogy nem hiányzik írásodból egy tőmondat sem, de nem tartalmaz egy felesleges gondolatot sem. Tökéletesen egyetértek Veled, írásod nagyon tetszett!! Köszi!!

zombi írta...

Ó! Nem érted Te ezt Pupu. Ép testben ép lélek.Látod, Viktorunknak is milyen ép lelke van. A haza dicsőségére akarja a következő generációt sportos, deltás életre nevelni. A mostani generációval meg nem nagyon kell törődni, azokat elrontották a szocik, akik nem ismerték ezt a szép és igaz mondást.Ezek már mehetnek a levesbe az öregekkel, betegekkel egyetemben.Kár ezekre áldozni egy fillért is.

Névtelen írta...

Sportból nekem ez jön be PuPu!

http://www.youtube.com/watch?v=AQSOtnvEyao&feature=player_embedded

Ezt elnézegetném egy ideig...