TRANSZMISSZIÓS SZÍJ

Sztálin alatt töltötték be ezt a szerepet a szakszervezetek, és még a halála után sem lehettek valódi érdekképviseleti szervezetek.

Szerepük a központi akarat továbbítására korlátozódott, a totális állam kiszolgálásának céljait szolgálta.

Persze a duma megvolt hozzá, minkásököl-vasököl meg a többi süketelés, de hol voltak már ezek a szervezetek a XX.. század elejének harcos szakszervezeteitől, a valódi munkás-szervezetektől, a hiteles munkás-érdekvédelemtől?

Hol volt Brutyó János akárcsak egy Marosántól is, akit a szakszervezet nevelt ki és tett alkalmassá a politikai feladatokra?

Aztán jött a rendszerváltozás és jött a lehetőség, hogy a komoly vagyonnal és akkor még komoly befolyással és taglétszámmal rendelkező ágazati szervezetek és a MSZOSZ – az akkor még monopolhelyzetben levő szakszervezeti szövetség - megmutathassa, hogy a pápa pöcsén és a férfiak csöcsén kívül nem a szakszervezet a harmadik teljesen felesleges dolog a világon, miután hirtelen dolguk támadt.

Nem éltek vele.

Ami azt illeti, a Kádár-rendszer virágkorában meglehetősen kevés követelni vagy védelmeznivalójuk akadt, hiszen a kétkezi munkás és az alkalmazott megkapott minden lehetséges támogatást, sőt, még azon túl is egy kicsit.

A szakszervezet elsősorban a munkásjóléti intézményekkel törődött, üdülést szervezett az ország megszámlálhatatlanul sok szakszervezeti és vállalti üdülőjében, segélyezte a rászoruló szakszervezeti tagokat, szervezte a szocialista brigádokat, mikuláscsomagot osztott a gyerekeknek, kórusokat és zenekarokat tartott fenn.

Volt is rá pénze meg ideje, hiszen minden gyár kapuján hosszú lista állt a betöltendő állásokról, és ha valaki kilépett a cégétől, az válogathatott az állások között, jóllehet a társadalom rosszallása kísérte a „vándormadarakat” míg a törzsgárdatagok kiemelt megbecsülést élveztek.

A rendszerváltás megzavarta a nyugodt pocsolyát, melyben a szakszervezeti vezérek dagonyáztak, de már akkor is kivárásra játszottak, és az egész rendszerváltás úgy zajlott le, hogy a szakszervezetek valahogy kimaradtak belőle.

Pedig hát lett volna dolguk, amikor éppen szétverték a szocialista nagyipart, a bányászatot, a feldolgozóipart, de akkor is – mint ma is – a legfontosabb az volt, hogy az állam szedje be a szakszervezetek helyett a tagdíjakat, mert ha beszedi, levonja a bérből, akkor onnantól kezdve teljesítmény sem kell, hiszen a dolgozó nem tudja, vagy csak nagyon körülményesen tudja megvonni az anyagi támogatást tőlük.

Igaz, hogy a tagság lemorzsolódott, de annyi még maradt, amennyi a szakszervezeti korifeusok eltartásához kellett.

Így aztán kialakult a modus vivendi – a mindenkori kormányok nemigen nyektették sem a régi, sem a hirtelen felindulásból megalakult új szakszervezeteket, cserébe azok is elvoltak, mint a befőtt, nemigen mozgolódtak, nemigen szervezkedtek, szinte hang nélkül lenyelték a Bokros-csomagot.

Csak a Gyurcsány-kormány idején ébredtek rá, hogy ők tulajdonképpen harcos érdekvédelmi szervezetek, ott jöttek rá, hogy vannak a nyomásgyakorlásnak különféle eszközei – be is tartottak a kormánynak, ahol csak tudtak.

Utána meg várták a jutalmat, némelyikük meg is kapta állami stallum formájában, esetleg pénzzel honorálva a buzgalmat.

Ma néhányan közülük ünnepélyesen aláírták azt a kormány és a szakszervezetek közötti megállapodást, melyről reggel még azt sem tudták, hogy létezik.

Hogy ez milyen szánalmas dolog egy szakszervezeti szövetségtől, arra nincs is szó, és hogy milyen szánalmasak ezek a szakszervezeti vezetők, annak ritkaságértéke van.

A szakszervezeti mozgalom életében ugyan nem példátlan, de eladták a tagságukat a saját pozíciójuk biztosítása érdekében.

Azt nyilatkozta a MSZOSZ elnöke, hogy mellébeszélés, hogy a munka törvénykönyvének egészéről állapodtak volna meg Koránt sincs teljes egyetértés, s más kérdés, hogy a kormány ezt kívánja kommunikálni, ami Pataky számára sem kellemes.

Kiemelte ugyanakkor, hogy sokkal szerencsésebb lett volna, ha a szakszervezeti oldal – tehát a hat konföderáció – együttesen foglalhatott volna állást a tervezetről. Miután erre a kormányoldal nem biztosított lehetőséget, döntenie kellett: nem írnak alá semmit, és marad az eredeti tervezet, vagy megállapodnak, és akkor valamivel kevésbé rossz törvény születik. Pataky úgy látja, egy csapdahelyzetben vállalható kompromisszum született.

Én meg úgy látom, hogy egy nagy rakás szar született, ami a dolgozóknak keveset, a tisztségviselőknek annál többet nyújt.

Konkrétan arról van szó, hogy ezzel a megállapodással biztosították, ami a funkcionáriusoknak fontos.
A tegnap aláírt dokumentum szerint a munkáltató a szakszervezetek számára megfelelő helyiséget biztosít, s továbbra is beszedi a tagdíjakat.

Az érdekképviseletek ötszáz munkavállalóig egy, ezerig kettő, kétezerig három, négyezerig négy, afelett pedig öt tisztségviselőt nevezhetnek meg, akik fokozott munkajogi védelemre jogosultak.

A munkaidő-kedvezmény mértéke is nő: minden két szervezett dolgozó után egy óra lesz, amelynek felhasználásáról a szakszervezet dönthet. Miután ezt az időt össze is vonhatják, körülbelül 350-400 tag után egy „függetlenített” tisztségviselő lehet.

A megállapodás része, hogy a túlmunka megváltásáról a feleknek kell megállapodniuk, vagyis: ha a dolgozó nem szabadidőt, hanem pénzt akar a túlóráért cserében, akkor azt ki kell fizetni neki.

„A felek kijelentik, hogy a törvényjavaslattal kapcsolatos szakmai vitát lezártnak tekintik”

A pofájukról meg ma estig még nem szakadt le a bőr.

Ha a libáknak ilyen szakszervezeteik lennének, fellendülne a magyar tepsi-ipar.

Orbán agresszivitása megint igazolta létjogosultságát, ő pontosan kikalkulálta, hogy ez a nagy rakás elkényelmesedett beszari nem fog neki gondot okozni, ha kicsit megmogyorózza őket és beígéri, hogy ki kell menniük a fűtetlen és szeles utcákra azok közé, akiknek az érdekeit állítólag védik.

Nohiszen…

Nem akarnak ezek kimenni a jólfűtött, kézilabdapálya-méretű irodáikból, nem akarnak ezek harcolni, tagdíjat szedni a bizalomért megharcolni, nem akarnak szervezkedni, konfliktusokat vállalni - nem erre szocializálódtak.

A korporatív állam kialakítása újabb mérföldkövéhez értünk, a transzmissziós szíj, amit megtévesztésül szakszervezetnek hívunk, megkezdheti áldásos munkáját.

Érdeklődéssel várom a baloldali pártok reakcióit.

És még nagyobb érdeklődéssel a többi szakszervezet reagálását, továbbá elvárnám Szima Judit kiszabadítását követelő akcióikat, hacsak nem akarják, hogy holnap Borsik János, Árok Körnél és Kónya Péter egy zárkában ultizzanak.

Mindenesetre a megállapodást aláíróknak is tudniuk kell, hogy Jimmy Hoffa óta egy szakszervezeti vezetőnek nem jelent jó kilátásokat, ha a maffiával szövetkezik…

:O)))