A Vezér már megint mert nagy lenni és álmodott egy méretest.
Először előkapta a magyar zászlót, meglengette ájult hívei előtt, majd előjött a farbával.
Azt találta mondani, hogy a kormány el kívánja érni azt a szent célt, hogy a magyar bankok fele magyar tulajdonban legyen.
Hát bizony, van az úgy, hogy egy beteg állapota rohamosan
súlyosbodik, azt hiszem, most is egy ilyen esetnek lehetünk tanúi.
Vagy mégsem?
A magyar bankok körében a hazai tulajdonú pénzintézetek aránya
jelenleg tizenhárom százalék.
Ezek általában kisbankok, olyanok, mint például a DRB
Bank, a FHB Bank, a Gránit Bank, a Kinizsi Bank, a MagNet Bank, a Mohácsi
Takarékbank, a Pannon Takarékbank, a Széchenyi Bank és a Takarékbank, csupa-csupa
pénzügyi mamut.
A többi bank külföldi többségi tulajdonban van, és
vélhetőleg abban is marad.
A magyar bankok mérlegfőösszege 4100 milliárd forint, ha az
egyéb tényezők változatlanul hagyása mellett a kormány el akarná érni az ötven
százalékos magyar tulajdoni részesedést, akkor meg kellene hétszereznie ezt az
összeget, azaz ennyi pénzt kellene beletolnia a magyar bankrendszerbe.
Ez viszont nem megy, mert sajnos kilóg a fenekünk a
gatyából, olyan szegények vagyunk, és hála dicső Vezérünk áldásos
tevékenységének, óráról-órára egyre szegényebbek leszünk.
De ez a feltőkésítési álom természetesen csak a naiv
változat, merthogy el lehet azt az ötven százalékot másképpen is érni, nevezetesen
el lehet hajtani a külföldi tulajdonú bankokat és mindjárt akár száz százalékra
is emelkedhet a magyar tulajdonú bankok aránya.
Ha ebből a szemszögből nézegetjük a kormány elmúlt kétévi
tevékenységét, már nem is tűnik annyira következetlennek és ésszerűtlennek a
bankokkal kapcsolatos intézkedéssorozat, hiszen a szent célt szolgálja, a
külföldi tulajdonú bankok ellehetetlenítését.
Ha azt mondjuk – és bátran mondhatjuk – hogy a politika a
gazdaság cselédlánya, akkor felmerül a kérdés
- qui prodest?
Ha elmennek innen a külföldi tulajdonú bankok, akkor ki
veszít az üzleten és ki nyer?
Egyszerű ügy ez – ha a piacon két kereskedő libát árul, de
az egyiket bunkósbottal elzavarják a standjáról, akkor ki nyer az ügyleten?
Hát természetesen az, aki marad.
Elsősorban az OTP, mely speciális helyzetben van a magyar piacon,
mivel tulajdonosi struktúrája gyakorlatilag átláthatatlan, a valódi
tulajdonosok alapkezelőkben és off-shore cégekben bújnak meg, a látható hazai
tulajdoni hányad meglehetősen magas, emellett a köztudatban magyar bankként van
nyilvántartva.
Ez természetesen nem igaz, de abban már nem lennék olyan
biztos, hogy a magyar tulajdonosok részesedése nem növekedne hirtelen a
megkívánt arányra, vagy nem tűnnének fel hirtelen újdonat magyar tulajdonosok.
Orbán már tett némi szívességet Csányinak a Postabank
romjainak eltakarításával, most sem kizárt, hogy hasonló folyamat indult el,
csak most a keményebb konkurencia kerülne lapátra.
Igaz, ehhez azért a külföldi bankoknak is lesz némi szavuk,
mert az is biztos, hogy a hitelezés szűkítésével nemigen lehet egy gazdaságot
mobilizálni – már, ha ez a cél egyáltalán.
Van még banki érdekeltsége Orbán szponzorai között Demjánnak
is, aki a szövetkezeti szektorban felhalmozott pénzeket szemelte ki magának,
konkrétan a Takarékszövetkezetek betétállományára fáj a foga.
Saját bankját, a Gránit Bankot állítólag egy, a
takarékszövetkezetek bázisán létrehozandó új pénzintézet háttérintézményeként
kívánja felhasználni, azok végeznék a lakossági betétgyűjtés kulimunkáját, míg
Demján bankja – esetleg kooperálva az államosított Takarékbankkal - intézné a „nagypolitikát”.
Mellesleg Demján az Országos Takarékszövetkezeti
Szövetség (OTSZ) elnöke, ő majd jól megvédi a takarékszövetkezetek szabad
pénzeszközeit, voltak is már tavaly azonnali remek ötletei, úgy hétszázmilliárd
forint erejéig.
A közvélekedés szerint egy bankrablás kismiska egy bankalapításhoz
képest – lehet benne valami.
Ha nincs konkurencia, akkor remek üzlet lehet ez, el lehet
trükközni az önkormányzatok és az állami intézmények pénzével, ha pedig kicsit
szűkebb a hitelpiac, az is tiszta haszon, hiszen minél kevesebb a rendelkezésre
álló pénz, annál többet lehet kérni érte.
Szóval, aki azt hiszi, hogy Orbán a nemzet érdekében
serénykedik, az minimálisan is téved, az érdekek, melyek ezeket a dolgokat
mozgatják közérdeknek álcázott magánérdekek.
Bizony, súlyosan kell fizetnünk azért, hogy a mi
patyolatlelkű oligarcháink megszponzorálták nyolc éven át azt, aki most
törleszti a számláját.
Hogy aztán majd mikor lesz nekik elég a fincsiből, annak
csak az Úr a megmondhatója, de az biztos, hogy ezt nem a Tündökletes fogja
eldönteni, hiszen ők szimbiózisban élnek, kicsit olyanformán, mint a róka fogta
csuka meséjében a szereplők.
És a mi mesénk szereplői között vannak még, akiket nyilvánosan
nincsenek jelen, akiket csak áttételesen érint a bankrablási terv, merthogy az
a tizenöt-húsz nagyágyú, akik a Vezért a mellényzsebükben tartják,
keresztbe-kasul össze van fonódva egymással, résztulajdonosai egymás cégeinek,
ott ülnek az igazgatótanácsokban, felügyelőbizottságokban, embereik a
hatóságokban, a kormányban, a Parlamentben.
Jó kis meccs lesz ez, az csak a baj, hogy veszíteni itt csak
mi veszíthetünk, nem is keveset.
:O)))
2 megjegyzés:
Két eset lehetséges.A második hogy Al Csuti Capone normális.A nagy magyarítás majd megáll ott hogy pár bűntársát örökre behelyezze a fincsibe.Így ha kiebrudalják a politikai hatalomból,akkor is irányíthassák az országot informálisan.Oszi.
Van egy másik értelmezése is a szövegnek: kármentés. Ha ugyanis jó néhány nagybank valóban kivonul Magyarországról, azt csak így lehet majd "győzelemként" előadni.
De ha nem is vonulnak ki teljesen, csak egy rahedli fiókot zárnak be - akkor is lehet a "magyar bankok" arányának növekedésével érvelni. Az ugyanis nem tiszta, hogy darab, fiók, vagyon, vagy mi alapján számítódbna az 50 %?
Megjegyzés küldése