2012. július 29., vasárnap

ORBÁN LONDONBAN


Tuti, hogy ott van.
Nem a Miniszterelnökség közleményéből derült ki, még csak nem is valamelyik lesifotós kapta kameravégre, amint ott áll a Buckingham-palota kapujában, hóna alatt egy Nyírő-kötettel, halinakötésben, melyet a királynőnek, mint kollegának hozott ajándékba, nem.
Onnan derült ki a dolog, hogy amikor Szilágyi Áron aranyérmet nyert kardvívásban és eljátszották tiszteletére a magyar himnuszt, akkor minden magyar, aki hallhatta, felkapta a fejét.
A himnusz ugyanis nemigen hasonlított arra, mint amit ezen a címen megszoktunk, ebből azonnal kiderült egy-két dolog.
Az első, hogy új himnusza van az országnak, mely ugyan hordoz magában történelmi emléknyomokat, mégis jellegét tekintve teljességgel új mű, méltó a fülkeforradalomhoz!
Másik, hogy ilyen léptékű változást ebben az országban – és abban meg pláne – más nem tudna ilyen rövid idő alatt kieszközölni, mint a Magasztos, ezért hát kétségtelen, hogy az ő fenséges keze van a dologban.
Harmadik, hogy a változtatást, csak mint tényt regisztrálhatta ez a félázsiai horda, merthogy felesleges annak mindennel foglalkoznia, teljesen megfelelő, ha csak tudomásul veszi a változásokat és otthon a televízió előtt próbálja utánazümmögni a zenekarnak az új kottát.
Járhattunk volna rosszabbul is, például himnusszá lehetett volna tenni az Orbán-kantáta azon részletét, melyben Antall József reáhagyja az országot az ifjú forradalmárra, vagy elénekelhette volna a himnuszt Vikidál után akár Ókovács Szilveszter is, hiszen ki van már kupálva, operából már perfekt, most már csak operaénekesnőkből kellett volna képeznie magát, de sajnos, erről úgy tűnik, lekésett.
Ha már arra jár, adhatna a királynőnek is néhány tanácsot, például felvilágosíthatná az európai helyzetről, bejelenthetné területi igényét a Falkland – szigetekre, emellett tehetne néhány pikírt megjegyzést a királynő legutóbbi trónbeszédére, összevetésben az ő évértékelőinek színvonalával.
De ez lényegtelen is, ami a lényeg, hogy megvan az első – és remélhetőleg nem utolsó – aranyérmünk a londoni olimpián, hogy a többi éremről már ne is essék szó, - a magyar maximalista fajta, csak az aranyérem az érem, a többi az gagyi, legyen mögötte akármilyen kemény munka és számos legyőzött világnagyság is.
Én azért drukkolok azoknak is, akiknek most ezüst vagy bronzérem jut majd, azoknak meg pláne, akik már el is érték ezt a gyönyörű eredményt, gratulálok nekik.
Érdekes egy ünnep ez az olimpia, az embert teljesen szembefordítja az elveivel.
Ami azt illeti, nem vagyok valami túl elkötelezett híve a versenysportnak, nagyon rossz a véleményem arról a világról, melyben sztár lehet az, aki a leggyorsabban tud féllábon ugrálva megtenni négyszáz métert, vagy leggyorsabban tud egy gumimatracot két fakanállal evezve célba juttatni tízezer méteren, - eleve abnormális dolgok ezek.
Olyan némelyik versenyszám, mintha a libát arra késztetnék, hogy versenyezzen hátonrepülésben.
Nem is szólva az élsportot körülvevő élősködő környezetről, a doppingról, meg a sport piócáiról.   
És mégis, amikor összegyűlik a világ minden tájáról ez a rengeteg fiatal, akiknek az élete van abban, hogy ezen a hatalmas versenyen nyerhessenek, valahogy teljesen megváltozik az élsporthoz való hozzáállásom, és azon veszem észre magam, hogy nekem is egyre fontosabb, hogy a mi fiunk/lányunk győzzön, mutassa meg, hogy mire képes.
 Mikor pedig megszólal a tiszteletére a magyar himnusz, akkor az én szívem is elszorul, a karom libabőrös lesz és meghatottan nézem a dobogó legfelső fokán könnyező és a himnusz szövegét éneklő fiatalembert, akiről ugyan nem is tudom, hogy ki fia borja, milyen emberi tulajdonságokkal rendelkezik, de mégis - akkor és ott büszke vagyok rá és szeretem.
És együttérzek a csinos kis tornászlánnyal is, akinek nem sikerült jól a gerendagyakorlata és drukkolok érte, hogy legyen még lehetősége valamelyik szeren bizonyítani, mert megérdemelné a rengeteg munka után, de persze közben tudom, hogy itt a pillanatnyi forma és teljesítmény dönt.
Aztán persze azt is tudom, hogy az olimpiai közvetítés magyarok millióinak hoz néhány napi, naponta tizenhat órai békés nyugalmat, kellemes feszültséget a rengeteg kellemetlen feszültség után, igazán megérdemlik ők is.
Ilyen szempontból természetesen hasznos a sport - ül a koma a televízió előtt, nézi az ökölvívást, az izmai együtt mozognak kedvenc versenyzőjének izmaival és ő még sört is ihat, emellett ha a kedvencének bemosnak egyet,akkor az neki nem fáj, ha nyert a magyar versenyző, akkor kicsit ő is nyert, de a büszkeség garantált.
Hát hajrá magyarok, habár már ez a biztatás is olyan lassan, mint a kokárda, melyet az ember keserű szájízzel tűz fel a kabátjára március 15.-én, de azért bíztassuk őszinte szívvel a magyar olimpikonokat, sok sikert kívánva nekik!

:O)))

2 megjegyzés:

éva írta...

Pupu, amikor kiutaztak az olimpikonok, néhány cikk igen keservesen temette a magyar vívósportot, és nem sok reményt fűztek a "sikeresen szétvert" sportághoz. Ehhez képest ezt az aranyat nem csupán az országért, hanem magáért a sportágért is elérte
Szilágyi Áron. Akit egyébként korábban nem is igazán sztároltak, és a sportág sem szerepel az adókedvezményezett "látvány"sportok között.
Egyébként lemaradtam az eredményhirdetésről,de majd megnézem az ismétlésben. És szörnyű gyanúm támadt: lejátszotta már valaki a Tákolmányba foglalt kottát? Mert lehet, hogy nem is Londonban változtatott Egyeske.

PuPu írta...

Itten van: http://index.hu/kultur/2012/07/29/milyen_himnuszt_jatszottak_a_magyar_aranyerem_atadojan/

Erkelre dinamót kötnének, ki lehetne világítani Pestet...

:O))))))