SZERETET ÉS MAGÁNY

Nincs szomorúbb, mint a karácsonyi magány.

Ezer és egy oka lehet annak, hogy valaki arra kényszerül, hogy egyedül töltse ezt az estét, ahelyett, hogy családjával ünnepelhetné ezt a talán legemberibb, legmelegebb keresztény ünnepet.

Ilyenkor a bánat még mélyebb, a magány még fájdalmasabb, mint az év többi napján, hiszen éles a kontraszt a vidám készülődés és a kényszerű egyedüllét között.

Gyermekkorom bérházában, ahol laktam, az emberek akarva-akaratlanul beleláttak szomszédjaik életébe, tudtuk azt is, hogy ki magányos, és hogy miért az.

Valahogy akkor még közelebb voltunk egymáshoz, a háztömb lakói nem zárkóztak úgy el, mint manapság divat.

Leginkább a korabeli faluhoz hasonlított az emberek egymáshoz való viszonya, köszöntünk egymásnak, számon tartottuk egymást.

Az idősebb asszonyok felkaroltak egy-egy gyereket, akik azután afféle unokapótlékként funkcionáltak, volt kire ráönteni a szeretetüket, volt kiről gondoskodniuk.

De a karácsony akkor is kilógott a sorból, hiszen ez az ünnep családoké volt, talán jobban is, mint ma.

Öcsém pótnagymamája egy emelettel lakott alattunk, özvegyen maradt, a fiát pedig elveszítette a háborúban, a Don-kanyarnál eltűnt.

Talán ez még szörnyűbb volt, mintha halálhírét hozta volna a postás, évtizedig várta a férjével együtt, hogy hátha egyszer csak beállít, évekig tettek fel neki is terítéket az ünnepi asztalra, de aztán a férje halála után valahogy elveszítette a reményt és beletörődött abba, hogy már soha nem kapja vissza a gyermekét.

Az öcsém valami terápiaféle lehetett neki, szeretgette, etette, kényeztette, sütött neki süteményeket – mecsoda puncstortákat, milyen feledhetetlen sajtos stanglikat alkotott, ma is összefut a szájamban a nyál, ha eszembe jut.

Kilencvenen felüli testvérével éltek együtt, olvasgattak, rádiót hallgattak, zongorázott és a kistestvérem – akinek akkor még nem volt szakálla, és még nem mert ellentmondani a nőknek – kényeztették.

Amikor nálunk lement a hivatalos karácsonyi ünnepség, akkor felhívtuk őket, és nekik is elénekeltük a karácsonyi repertoárt, majd megkapták az ajándékaikat, cserébe mi meg megkaptuk a hihetetlenül finom tortát, melybe az idősebb testvér tette a lisztet, a tojást meg az egyéb hozzávalókat, míg öcsém pótnagyanyja tette bele az ízeket, ahogy mondta.

Talán így elviselhetőbb volt nekik az ünnep, volt hova készülődni, merthogy felöltöztek szépen ünneplőbe, ahogy illik, megadták a módját.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyire egyedül érezhette magát, miután a testvére is meghalt, hogy milyen szörnyű is a korosodásból, az életkörülmények romlásából adódó kiszolgáltatottság.

Az én leszármazottaim a szembeszomszéd Karola nénit látogatták karácsonykor tradicionálisan egy kistányér bejglivel, ők meg kaptak kockacukrot, már nagy lovak voltak, még akkor is.

Aztán vannak ismerőseim, akik azért maradtak egyedül, mert a gyermekeik távol laknak, eltávolodtak egymástól, sokuknak még egy telefonhívás sem jut, hogy a hálás gyermek kellemes ünnepeket kívánjon.

Vannak olyan ismerőseim is, akik haragban vannak gyermekükkel vagy szüleikkel, mert valami súlyos igazságtalanság emléke nyomasztja őket, vagy a hirtelen, meggondolatlanul kimondott szó, melynek semmissé tétele a hiúságon ejtene csorbát.

Voltam már nem egy olyan temetésen, ahol az óbégatott legjobban, aki húsz éve nem beszélt anyjával vagy apjával és ott ébredt rá, hogy már késő korrigálni.

Pedig bármelyik karácsony jó lehet arra, hogy felülemelkedjünk hétköznapi, pitiáner kis sérelmeinken és közeledjünk azokhoz, akik már talán saját érdekeik védelmére is képtelenek, vagy belekeseredtek a magányba, a perifériás létbe.

Szerencsésebb családokban ilyenkor teljes a család, körülállják a fenyőfát, vagy meggyújtják a soron következő gyertyát a menorán, aztán leüljenek az asztalhoz és elfogyasztják a családban tradicionális menüt.

Ez lehet bármi, lehet libasült vagy töltött pulyka, látke vagy rántott hal, esetleg mákosguba vagy akár töltött káposzta - mindegy is, a lényeg az, hogy ehhez az ünnephez kapcsolódjon.

Mert az ünnepnek hangulata kell, hogy legyen, az pedig csak akkor van, ha évente azonos módon ünneplünk, ha a generációk megőrzik és viszik tovább saját szokásaikat, összevegyítik társuk hasonló szokásaival, kialakítva azt sajátos, csak a saját családra jellemző szokásrendszert, mely aztán majd mindig eszébe jut majd gyermekeiknek, ha a karácsony szót bármikor, bárhol is meghallják.

Még nem késő felemelni a telefont és felhívni azokat, akiket szeretünk, akiknek el kellene mondanunk, hogy  Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánunk, vagy hogy Hág száméáh, - akiknek esetleg el kellene mondanunk, hogy nincs már bennünk harag és tegyük félre a hiúságot, hiszen az élet oly rövid és olyan jó, ha béke és szeretet van közöttünk.

Ezt kívánom minden kedves olvasómnak ma estére, és ha lakik a szomszédságban valaki, aki magányos, annak vigyetek át egy kistányéron pár szelet süteményt és kívánjatok neki kellemes ünnepeket.

Bearanyoznátok vele az estéjét…

:O)))