HÁROMEZER LAPÁT BORSÓ

Ez ennek a blognak a háromezredik bejegyzése.
Nem minősíti a blogot, hiszen magam is sokszor leírtam már, hogy nincs annál pusztítóbb, mint az, ha a hülyeség szorgalommal párosul, ennek dacára megveregettem a vállam, hiszen ennyiszer még a tanítónéni sem íratta le velem anno, hogy "Nem húzzuk meg Bea copfját!" - és ezt nem is a hatalom önkénye írta elő nekem.
Bevallom, kicsit olyan vagyok mint Jancsi, aki kivitte Julcsát a kert végébe, és büszkén mutatott egy formás kupacra: Látod Julis! Ezt itt mind én... khm... csináltam!
2009 október 9-én indítottam útjára a blogot, a fiam biztatott fel rá, mert méltatlankodtam azon, hogy az akkori jobbratartó Index portál Polidili névre hallgató vitafórumáról az akkoriban kinevezett moderátorok (nőjön köröm a csúnyájukon ha fiúk és még élnek...) kiszorították a baloldali vitázókat, akik először megkíséreltek egy új vitafórumot létrehozni, de nem sikerült.
A régin a jobboldaliak körbeálltak és elsőször egymást dicsérték, majd Orbánt, - jól elvoltak ott az akolmelegben.
Az új vitafórum hamar meghalt, merthogy egy kézzel nem lehet tapsolni, a vitapartnert dicsérni meg minek, különösen, hogy a baloldali hagyományok megkerülhetetlen részét képezi az egymás közti torzsalkodás.
Így lettem lézengő ritter, tábor és zászló nélkül, mikor a fiam meglepett ezzel a felülettel, ahol saját szájízem szerint hirdethetem az igét, ha már a ragozásához - konkrét politikai szerepvállaláshoz - már akkor is öregnek tartottam magam.
Természetesen már az (https://www.pupublogja.hu/2009/10/az-elso-bejegyzes.html) első bejegyzésemhez érdemben szólt hozzá a jobbszél, csak, hogy érezzem a törődést, de persze ez nem vette kedvemet - sőt -, így aztán nekilendültem a borsó faltra hányásának. 


Néhány alapkérdést tisztáztam magamban, hogy ne legyenek később keserű perceim.
Elsőként úgy gondoltam, hogy anonim maradok, merthogy nem akartam kitenni családtagjaimat politikai nézeteim miatt mindenféle trágárságnak melyek bimbozó demokráciánk máig sem hervadó virágaiként tenyésznek a magyar pampákon, noch dazu a családunk demokratikus is, és mindenféle politikai irányultságot tolerál, amennyiben az nem náci, rasszista vagy szélsőséges.
Illúzió volt.
A magyar ember nyílt természete már a Horthy-rendszerben sem türte a titkolózást, így a titkos szavazást sem, így aztán a facebookon, ahol megpróbáltam népszerűsíteni az irományaim, azonnal kérték az irataim fénymásolatát, anyám nevét hat példányban, a lakcímem, a vallási hovatartozásom meg az utolsó bőrgyógyászati diagnózisom.
A blog címe ekként okafogyottá vált, pedig olyan szépen kitaláltam, hogy ha a franciáknál népszerű lehet egy leláncolt kacsa (Le Canard enchainé), akkor nálunk is lehet esélye egy blognak, melynek névadója egy szerénységéről, a környezet iránti igénytelenségéről, munkabírásáról elhíresült teve, mely ha nem tetszik valami vagy valaki, hát - jó teveszokás szerint - köp rá.
A tetejébe újonc katona koromban - kifinomult mozgásom okán a díszmenet alkalmából -  katonatársaim és a Tarack becenévre hallgató szakaszparancsnok-helyettesünk a Teve nevet adományozták nekem.
A két pupot már én vívtam ki magamnak, ha már teve - legyen puputeve.
Elhatároztam, hogy hirdetéseket nem engedek a blog közelébe, mert minden, ami pénz, azonnal elkezdi érvényesíteni saját érdekeit, így a mai napig egy fillért se kerestem ezzel, viszont így senki elvárásainak sem kell eleget tennem.
Ugyanez vonatkozott a pártokra is, elhatároztam, hogy ameddig a blog él, addig én pártnak tagja nem leszek, - és ez egy bölcs elhatározás volt, hiszen a tagsági viszony kötelez.
Elhatároztam azt is, hogy a blog hangneme inkább ironikus-szarkasztikus lesz, hiszen éppen elég sajtómunkás van, aki komoly pofával hirdet hülyeségeket, és a blog különben sem sajtótermék, egy kis lazaság belefér.
Meg kellett határoznom magamnak azt is, hogy miért írom a blogot, és hittérítőből is eleget találtam a pályán, így aztán azt a célt tűztem magam elé, hogy az olvasót gondolkodésra késztessem, aztán majd saját tapasztalatain átszűrve kialakítja a saját álláspontját, immáron átgondolva azt is esetleg, amit a blogban olvasott.
Mivel nagyon irritált, hogy sokan úgy formálnak kategorikus véleményt egyes dolgokról, hogy a legalapvetőbb információkak se járnak utána, kerestem egy ügyibevaló mottót az érdeklődésre serkentéshez, és ehhez megtaláltam Mark Twain örökbecsűjét, melyet a blog címlapján a mai napig elolvashat, aki akarja, bár tapasztalataim szerint a tartalmát kevesen igénylik, sokan átugorják, a többiek pedig szlogennek vélik, mint hajdan a Népszabadság címlapján, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek!"
Kár, mert anélkül, hogy legalább a hozzáférhető tényeket megismerné valaki, legfeljebb csak a mások által - sokszor nem a valóság közvetítésének szándékával - szájába adott valamit rágcsálja, ami persze - feltéve, högy nem gyermekkorú, az ő dolga, tegye ha akarja...
Persze ebben a mai világban, melyben a média segítségével felül lehet írni a valóságot, nem túl népszerű az önálló gondolkodásra serkentés, melynek gátja az is, hogy a hatalom hátulgombolós kisgyerekeknek kezeli a fogyasztót.
Egyszerű és érthető játékokat ad neki, Anikó akkora dudáit tolja az arcukba, hogy nem látják tőlük a valóságos problémákat.
A zemberek egy része azt gondolja, hogy neki nincs befolyása az eseményekre, ezért már azzal is elégedett, ha nem fagy meg vagy nem veszik éhen.
Az az ember - vagy a gyereke - , aki  öntudatosan verte nem is oly régen az igazgatója íróasztalát a melós jogaira hivatkozva, ma a legócskább kis segédkapitalista kénye-kedve szerint ugrál és saját - mellesleg hazug - álláspontja szerint "nem politizál" ebben a végtelenül lezüllött mai magyar társadalomban.
   

A világ megváltozott a blog indulása óta.
Az első poszt idején Bajnai volt kormányon, ami a baloldal lezüllésének sokadik állomása volt, bár ezt jól fedte el az a kisfiús arckifejezés, mely a kőkemény kapitalistát elfogadhatóvá tette a balodali szavazók körében.

Miután megváltotta némi Fidesznek ezüsttálcán átnyújtott pénzeken a szabad elvonulást, a baloldali politizálásnak is befellegzett - de nem is ugatott utána a kutya sem.
Pedig ő vette el a tizenharmadik havi nyugdíjat, ő költötte el az IMF hitelét, kivéve az ellenzéknek félretett váltságdíjat, aminek előteremtéséhez az égadta világon semmi köze nem volt. 
Így aztán a blog története nagyban-egészében a maffiaállam történetéhez kapcsolódik, egyben a baloldal vergődéséhez is. 
Nagyon tanulságos lesz majd a történészeknek, ha a kor történetét írják, hogy mennyire rabja az ember az illúzióinak, pedig amikor a baloldal alól kihúzták rendszerváltáskor a gazdasági alapot, pontosan tudni lehetett, hogy ez egy ellenforradalmi fordulat, és nagy szerencsénknek kell lenni, ha a revans nem lesz véres.
Hát végül is szerencsénk lett, halottaink ezrei nem az utca kövén végezték, hanem abban az ágyban, melyet még a kommunizmus vérgőzös esztendei alatt szereztek be.
Gyilkosaik megelégedtek a rájuk mért kilátástalansággal, a munkanélküliséggel, a feleslegesség érzetével, az önérzetük ellopásával.
Gyermekeik, melyeket az átkos rendszer a tenyerén hordozott apáikat kárhoztatták azért a társadalomért, melyhez még csak megközelítőleg hasonlót sem voltak képesek létrehozni az ország egyetlen mutatóját tekintve se, hacsak nem a politikusnak nevezett tölvajok számát tekintjül mérőszámnak.

Közben azért én is tanultam egyet s mást.
Megtanultam, hogy az emberek többsége nem az agyával, hanem az érzelmeivel gondolkodik, az érzelmeit pedig előrecsomagolva kapja a médiától.
Megtanultam, hogy az olvasók egy része nem szeret olvasni, legfeljebb a címet betűzi ki, majd ennek alapján öntudatosan hozzá is szól ahhoz, amiről azt gondolja, hogy a poszt szól.
Megtanultam, hogy a hosszú írás - rossz írás, mert nem olvassa végig a kutya sem.
Megtanultam, hogy magyarember álszent, például nem szeret szembenézni a múltjával, ő már akkor szociáldemokrata volt, amikor (és azóta se...) tudta, hogy azt eszik-é, vagy isszák.
Megtanultam, hogy az édicica, cukikutya, kisgyerek és az  asszonyok erőszakolása a társadalomban az aduász, mindent visz.
Megtanultam, hogy ha leírom azt, ahogy valami történt, akkor azzal én ab ovo egyet is értek; ha leírom, hogy Quasimodo nem egy dalia, de nehéz gyermekkora volt, akkor én púpsimogató vagyok, de nem is csoda, hisz lelkileg én is pupos vagyok.
Megtanultam, hogy a politikai párt ma már nem egyazon célért küzdő emberek önkéntes szövetsége, hanem szekta, melynek élén a guru kinyilatkoztat, a tagok számára pedig a lemmingek viselkedése a kívánatos.
Megtanultam, hogy vannak nemzetek (román, orosz, kínai, stb.) melyeket nem illik szeretni, eleve primitívnek és alacsonyabbrendűnek illik tartani, vannak etnikumok (zsidó, cigány, örmény, stb.) melyeknek a vérében van a, ellenben mi, mogyorók ugye, de nálunk már csak a székelyek jobbak, hisz maguk mondják, hogy székely sz@rta a magyart, ugye.


Ezzel együtt összejött a blogon egy kis politikai közösség, mely kommentjeiben egymással is vitázva iparkodik megérteni a világban ma végbemenő folyamatokat, általában kulturált hangnemben, ha nem is mindig toleránsan.
Ha ehhez a poszthoz lesz tíz hozzászólás, akkor büszkén mondhatom, hogy a blog fennállása óta éppen negyvenezer hozzászólást generált, de nem is csoda, hiszen a kezdetektől hatmilliónál többször nyitottátok meg.
Formailag sajnos elég szegényes, ráférne már egy kis szidolozás, de a bloggazda egszemélyes szerkesztőség és lusta is, soha nem volt újságíró - ez talán előny és hátrány is egyben.
Viszont kiszolgáltattam magam nektek teljesen, hiszen aki meg akar ismerni, az többet tudhat rólam, mint az édesanyám, aki egyébként a mai napig nem hagyott fel a reménnyel, hogy talán rendes embert is lehet még nevelni belőlem.

Köszönöm hát az érdeklődéseteket, a türelmeteket, köszönöm nektek ezt a virtuális beszélgetést.

Arra vagyok büszke, hogy - bár nem vagyok tévedhetetlen - akármelyik posztot olvasom el az archívumból, ma is vállalható számomra mindegyik.
Most majd nekikezdek a második háromezer posztnak, remélem, velem tartotok, hiszen a blogger fizetsége az, ha olvassák.


Hát fizessetek, ha kérhetem...

:O)))