2010. november 1., hétfő

HALOTTAINK NAPJA

Nem jó dolog az öregedés, - szaporodik az ember emlékeznivalója halottak napján.


Bevallom, nem szeretem a Halottak Napját, rosszabbik énem azt mondja, őszintébb lenne, ha  Virágkereskedők Napjának neveznénk, - talán közelebb is állna, a valósághoz.

A jobbik énem meg vitatkozik vele, - az meg azt mondja, hogy ebben a rohanó világban meg kell állni egy percre és emlékezni azokra, akik már elmentek, és akik kedvesek nekünk haló porainkban is.
Növekszik a névsor évről évre, egészen addig, míg aztán végül magunk is a listára kerülünk, és ha szerencsések vagyunk, akkor lesz majd, aki emlékezni fog ránk.

Tulajdonképpen az a legszebb, ha a hétköznapokban gondolunk rájuk, amikor egy mozdulat, egy tárgy vagy egy gondolat kapcsán merülnek fel emlékeinkből, - amikor nem könnyes szemmel, hanem mosolyogva tudunk emlékezni.
Amikor feldobálom a levegőbe az unokám és ő boldogan nevet, eszembe jut apám, aki ugyanígy dobálta a magasba az öcsém, vagy amikor a fiam beül az autóba és a mozdulatában visszaköszön apósom jellegzetes mozdulata, ahogy egyik kezével az ülésbe, a másikkal az ajtó feletti kapaszkodóba fogódzkodva elhelyezkedett, - kísértetiesek tudnak lenni ezek a génekbe kódolt örökségek.
Nagyon jók az ilyen emlékezések, az öcsém sétáláskor háta mögött összekulcsolt kezét látva a mozdulatban apámat látni - emlékezni rá, hogy mennyire vártuk őt gyerekként, érjen már végre haza, és játsszon velünk, pingpongozzunk, meg hogy milyen büszkék voltunk, amikor legyőztük végre, - padlón volt az öreg oroszlán…

És a nagyszüleink is, - ha egy szép őszibarackot vagy egy csokor törökszegfűt látok, ráckevei nagyszüleim jutnak eszembe, meg a parasztház hűvös szobája, ahol a padlón hasalva nézegettem soha meg nem unva Tolnai Világlexikonját.
Ha meg egy villamos kerekei csikordulnak, akkor anyai nagyszüleim jutnak eszembe, merthogy amikor náluk aludtam és az 59-es villamos ment felfelé a Böszörményi úton, akkor nagyon jellegzetes hangja volt.
És ilyenkor eszembe jut a velük szemben levő templom vagy imaház harangja is, és felidéződik a réges-régi hangulat, az én valódi nagymama-külsejű nagymamám és a nagypapa, akivel igen tudományosan pucoltuk folyékony ( ! ) Bagarollal a cipőket a konyhában, egy hokedli fiókjából szedve elő a kincset érő cipőpasztákat meg a speciális cipőpucoló keféket.
Aztán ott vannak apósomék, - ők egy-egy jellegzetes mozdulatról szoktak eszembe jutni - mikor feleségem a kezét felemelve, nevetve fenyegeti az unokánkat, anyósom emeli a kezét...

Vannak távolabbi rokonok, meg  kedves és számomra ma is fontos emberek, akik eszembe jutnak a hétköznapokban is, - a kedves ismerős, akinek élete vágya egy új Skoda volt, és aki meghalt még azelőtt, mielőtt a márka autót kezdett volna gyártani, - ha meglátok egy Superbet, mindig rá gondolok mosolyogva - szegény Berci, ha ezt megérhette volna.
Vagy ha labdarúgásról esik szó, akkor nekem nem Orbán jut az eszembe, hanem öcsém apósa, aki külföldön edzősödött, és aki elpusztíthatatlannak tűnt – és mégis.
Vagy az ő testvére, aki neves sportorvos és nagyon kellemes ember volt, akivel néhány litert legurítottunk együtt, és akit a családban mindenki szeretett, - ritkaság ez, ha belegondolunk.
Aztán az évfolyamtárs, aki a szakaszban a golyószórót cipelte, - az ő halála ütött meg először, merthogy olyan fiatal volt és olyan fiatal voltam én is, hogy a halála teljességgel természetellenesnek tűnt.
És a többiek, a sógor, a szomszéd, a nagynénik, - valamennyiükhöz kapcsolódnak emlékek, és ezek addig élnek, ameddig én is élek, - aztán akiket itthagyunk, majd a saját emlékeikből állítanak maguknak össze lelki mozit…

Nem szeretem a temetőket – az átlag magyar temető ronda, zsúfolt és barátságtalan.
Tulajdonképpen nem is értem, hogy olyan települések, melyek határa sok tízezer hektárra rúg, miért nem tisztelik meg a halottaikat méltó nyughellyel, miért temetik egymás hegyére-hátára halottaikat, hogy némelyikben a sírok között jóformán csak oldalazva lehet járni.
És azok a síremlékek, - némelyik nem a halott, hanem  a kivagyiság és a rongyrázás emlékműve...
A temetőnek mindenhol gyönyörű közparknak kellene lenni, tágas terekkel, emlékezésre alkalmas helyekkel, padokkal, asztalokkal, ahová a kisgyerekes anyuka is ki tud menni a babakocsival vagy a totyogós kisgyerekkel.
Ahol esetleg le lehetne ülni kora nyári délutánokon egy fa alá, könyvvel a kezünkben a felmenők sírja mellett és nem csinálni semmit, csak ott lenni, emlékezni rájuk, olvasgatni vagy csak megpihenni a napi rohanás után.
Irigylem az amerikai filmekben időnként látható temetőket, a földbe süllyesztett kőlapokkal, amelyek nélkülöznek mindenféle hivalkodást, egyszerűek, miként a halál is, amelyik feleslegessé tesz minden további versenyt.

Irigylem az amerikaiaktól a Halloweent is, mely ugyan nem a halottak ünnepe, de közelebb viszi a gyerekekhez az elkerülhetetlen elmúlás gondolatát, ami nagyon szükséges ahhz, hogy értékelni tudjuk az élet egyszeriségét és szépségét...
Vannak nálunk szerencsésebb kultúrák, ahol a halálhoz nem csak a gyász fájdalma, de az élet folyamatosságának öröme is társul, - persze évszázadok tradícióin mi nemigen változtathatunk...
Halottak napján vándorútra indul az ország, a temetőkben égnek a mécsesek, a sírokra virág kerül, de nem mindenki tud útra kelni.
Nekik üzenem – a legszebb síremlékek, melyeket állíthatunk szeretteinknek, azok a szívünkben, lelkünkben vannak, - amikor ők eszünkbe jutnak, az mindíg egy-egy szál virág az emlékművükön.

Virágozzuk hát fel ma is az emléküket, gondoljunk rájuk szeretettel, megbánással és megbocsájtással, őszinte szívvel…


:O))))

A bejegyzés a http://kapcsolat.hu/blog/halottaink_napja címen is olvasható!

2 megjegyzés:

eva írta...

" legszebb síremlékek, melyeket állíthatunk szeretteinknek, azok a szívünkben lelkünkben vannak" ezt nagyon szepen irtad pupu. A temetoink gyonyoruek, de valoban ugy tunik mintha a temeto kultusszal, kulonosen a halottak napi kultuszunkkal, mi elok magunkat gyotornenk. Egybecseng ez egy kicsit onsanyaragatasra hajlamos habitusunkkal. A nem elengedessel... Vajon miert mas az angolszasz vagy legalabb is az angol-amerikai szokas, milyen magyarazattal szolgalnak a tortenelmi gyokerek. Erdekes dolog.

kiskato írta...

Örülök ennek az írásnak, még eddig nem olvastam.
Szívemből szól és a gyakorlatomat is megérinti...
Karlsruheben sok temető van, padokkal, fákkal, szép időben az év más napjain is le lehet ülni, elgodnolkozni...
Hozzátettél még néhány képet az előttem megjelenőkhöz, köszönöm!