Amikor kisgyerek voltam, a tél, a karácsonyra készülődés fénypontja volt a disznótor.
Már a nagy nap előtti este izgatott készülődéssel telt, ki kellett készítenünk a meleg ruhákat, a bakancsot és korán ágyba kellett bújni, merthogy azidőtájt a nép egyszerű – sőt, még a kevésbé egyszerű – gyermeke sem autóval közlekedett, hanem a vidéki rokont felkeresni leginkább vonaton – a mi esetünkben HÉV-vel – volt szokásban.
Az első járattal kellett indulni, mert a végállomástól az út vagy másfél óráig tartott, és a végállomásra még ki is kellett jutni, egy nagy gyaloglással indítva a hadműveletet.
Aztán a bumlizás végén is várt még egy jó kis túra ránk, mert a helyi busz végállomása a libaúsztatónál volt, ahonnan a Nagypapa háza – merthogy ő volt a disznótulajdonos vidéki rokon – még vagy jó negyedórányi gyaloglásnyira esett.
Megváltás volt beérni a házhoz, közben jól át is fagytunk általában, de sietni kellett, mert a hadművelet nem tűrte a pontatlanságot, jöttek a segítők a rokonságból, megjött a böllér, szégyen lett volna, ha a háziak késnek.
A férfiak betolták az első kupica fináncnemlátta pálinkát, krákogtak és a szemüket törölgették, aztán a böllér kiadta a vezényszót, és a férfinépség menet közben elosztotta maga között a gyilkosság részfeladatait, kik fogják az első lábat, kik a hátsót, ki a szegény röfi farkát, a böllér meg a csizmaszárba dugta a műszert és megindult a menet.
Szegény disznó, érezhetett valamit a rá váró megpróbáltatásokból és nyugtalanul röfögött az ólban, pedig nem is volt a nagypapa szóvivője.
Nagyapám nem kutyákat vágott, mint mostanában szokásos, ha a jószág nem ütötte a két mázsát, nem is hívta disznónak, addig csak malac volt a neve.
Ő egyébként nem vett részt a kivégzésben, hirtelen mindig sürgős dolga akadt az üstök körül, vagy le kellett szaladni a pincébe kis borocskáért – sajnálta az állatot, hiszen ő nevelgette, vakargatta a füle tövét, némelyiknek nevet is adott, általában a kedvencek a Ricsi névre hallgattak.
A disznóhizlalásnak megvolt a rituáléja, nem volt ott semmiféle rendetlenkedés meg improvizálás, a malacok főtt krumplit, korpát és borsódarát kaptak mindig egy időpontban, késni nem lehetett, mert akkor rettenetes sivalkodás támadt a disznóól házatáján.
A főtt krumplit nagy üstben főzte az udvaron, ha ott jártunk, mindig megdézsmáltuk a készletet, szinte még ma is érzem az ízét – akkor még voltak krumplik, ugye.
De vissza a disznóhoz.
Ha a fülénél fogva, a farkát emelve, húzva-vonva sikerült az ól ajtaján kituszkolni, akkor mindenki elkapta a ráosztott testrészt, és ha szerencséje volt a halálbrigádnak, akkor sikerült hamar az oldalára fordítani, de megesett, hogy az áldozat nekiveselkedett és futott még egy-két kört a nagymama baromfiudvarában, amelyik mellesleg vagy háromszáz négyszögöl volt, volt tér sportolni.
Amikor aztán legyűrték a disznót, jött a böllér, kikerült a csizmaszárból a kés, jött a nagymama a zománcos tállal, és a disznó – nem EU-konform körülmények között, sivalkodás és hörgések kíséretében – bevégezte földi pályafutását.
Nagymama felfogta a vért, közben és utána kevergette egy ideig – tán még só is került a tálba, aztán mikor minden elcsendesedett és az áldozat sem rángatózott tovább, akkor gyors értékelés következett, összehasonlítások történtek az előző évi disznóval, meg azzal, amelyik nem hagyta magát kukoricacsörgetéssel az ajtóhoz csalogatni, hanem felismerve az ember álnokságát kiugrott a disznóólból, mikor éppen mentek volna érte, és elrohant.
Két mázsán felül volt, utóbb atlétamalac néven vonult be a családi legendáriumba…
Mögötte rohant az egész gyilkos sereg, és egy idő után igencsak haragudtak a rendetlen dögre.
A jó munka elnyerte jutalmát, még egy kupicácska pálinka megjárt a résztvevőknek, a gyerekeknek meg egy bögre jó forró tea.
A disznó pörzsölése sem úgy folyt, mint manapság, amikor PB gázzal esnek szegény áldozatnak, én még vettem részt disznótoron, melyben szalmával pörzsölték a disznót.
Ez nagy szakértelmet igényelt, hiszen a szalmát el kellett teríteni a disznón és közben figyelni, nehogy a bőr elégjen vagy kirepedjen, annak egyenletesen sötétbarnának kellett lenni, különben a körülállók piszkos kis megjegyzéseket tettek arra az egyre, aki dolgozott, - ez a jelenséget a magyar munkakultúrából jól ismerjük.
Mikor mindenhol megpörzsölték, akkor jött a vakarás, a súrolás és jött a nagymama, aki szerette a disznófarkat, amit apám minden évben gondosan beledugott a disznó fenekébe, mire is nagyanyám rusztikus átkokat mondott rá és ráfanyalodott a fülekre, melyek állítólag inyencfalanak számítanak…
Később aztán fejlődött a technika, volt kézzeltekerős kiskályha, amit nyakba akasztva forgatott és irányzott a bizalmi állás betöltője, aztán jött a PB palack, melyet melegvízzel töltött lavórba kellett állítani, hogy ne jegesedjen el az alja.
Közben az autodafé toporgó szemlélőit az asszonyok forraltborral kínálgatták, nagy vonakodásra nem kellett számítaniuk.
A disznó szétbontásának módja böllérfüggő volt, volt, aki egy földre fektetett, deszkából ácsolt lapon a hátán fekvő disznót bontotta, de volt, aki a rénfához ragaszkodott és az arra felfüggesztett áldozatot trancsírozta, meglehetősen horrorisztikus külsőségek közepette.
Innen aztán a disznó elvesztette identitását és átlényegült hússá, sonkává, karajjá, szalonnává, és a konyhában levő asztalon várta további sorsát.
Érteni kellett ehhez is, miből lesz a kolbász, miből sütnek azonnal pecsenyét a megfáradt dolgozóknak, mert csak ekkor ültek le reggelizni kis időre a résztvevők és akkor kaptam én is egy szelet frissen kisütött májat, a tetején borssal és apróra vágott fokhagymával – isteni volt…
Közben a család idősebb vagy alacsony érdekérvényesítő-képességű nőtagjai nekiláttak a bélpucolásnak – szörnyethaltam, mikor felfújták az elkészült darabokat…
A többi már ipari tevékenység volt, a hús felszabdalása, a zsírszalonna kisütése az üstben – nekem a tűzmesteri feladatot adták általában, gondoskodnom kellett a fáról az üstház mellé…
Estére lett májashurka, véreshurka meg kolbász, közben többször megszakértették a résztvevők a fűszerezést, de a döntő szó a nagymamáé volt. Készült még töltöttkáposzta meg orjaleves, és amikor mindennel elkészültek, akkor hóttfáradtan megvacsorázott a társaság.
Nagymama elkészítette a kóstolókat, kinek mi dukált, aztán a résztvevők elvitték a rájuk eső részt, a rokonokhoz meg másnap elvitte valaki…
Azért jutott ez eszembe, mert ma a fatornyos kis falunkban advent vasárnap keretében nyilvánosan feldogoztak egy disznót, hadd lássa a sok kis panelbetyár, hogy miből és hogyan lesz a kolbász - ami egyébként jól sikerült, mint ahogy a helyi tradícióktól eltérően a májashurka is finom volt.
A szokásos helyi receptről sokat elmond, hogy néhai sógorom nemes egyszerűséggel kásakolbászként emlegette.
A disznótor jó buli, és sok finom disznóság készíthető, olyannyira, hogy a zsidók is megirigyelték, és éppen a minap olvastam, hogy kitenyésztették a disznóhús ízű libát, mely az íze ellenére is kósernak számít.
Én azért a liba ízű liba híve maradok…
Hát akkor ez most egy politikamentesre sikeresdett bejegyzés, de hogy nehogy valakinek hiányérzete legyen, csak megírom, hogy Bokros üzent ma annak a disznónak - bocsánatot kell kérni a magyar társadalomtól az értelmetlen szenvedésekért.
Szerintem is, - lehet menni kolbászt tölteni, arra talán alkalmas…
:O))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése