2011. december 28., szerda

ALKOTMÁNYBÍRÁK

Azért még reménykedtem.
Nem tudom ugyan, hogy miért és miben, talán azért, mert az ember hisz az intézményei által is jelképezett demokráciában még akkor is, amikor annak már minden tartalmi elemét eltörölte vagy kiürítette a diktatúra hatalma.
A demokráciának Magyarországon vége, az utolsó szöget koporsójába jelképes módon az Alkotmánybíróság verte be.
Mit mondjak, nem futott be valami túl dicsőséges pályát az intézmény.
A rendszerváltás során létrehozott jogállam alkotmányosságának nagy ígéreteként indult és egy kisszerű diktátorocska lábtörlőjeként végezte.
Ennek utána csinálhat már ez a kék bársonyba csomagolt csorda bármit, nem lesz több értéke, mint a Parlament sohasemvolt kor jelmezeibe öltöztetett ajtónállóinak, becsülete meg még annyi sem, azok ugyanis a munkájukat tisztességesen végzik.
Amúgy nem volt soha arról nevezetes, hogy a haladást és a liberális polgári demokráciát támogatta volna, de egy ideig legalább tette a dolgát a maga konzervatív ízlése szerint, úgy, ahogy a későbbi köztársasági elnök anno megálmodta.
Aztán megálmodójával együtt a napi politikát kezdte el szolgálni, méghozzá abban a játékmezőben, melyet Orbán erőltetett rá a társadalomra.
Holott ennek a testületnek nem lett volna szabad beszállnia ebbe a játékba, felette kellett volna álljon a politikai bohóckodásoknak, melyet a Vezér adott elő hótt komoly képpel - de erre képtelen volt.
Nem egy esetben viselkedett úgy a magas testület, mintha maga is a Kossuth tér csőcselékének része lenne, éppencsak nem csinálta körbe a Parlamentet.
Igaz, a mondás szerint minden úgy folytatódik, ahogy elkezdődik és ez a testület már a létrehozásával egyidejűleg bizonyítékát adta annak, hogy az elsők között van, akik semmibe veszik a jogállamiságot.
A törvény ugyanis előírta, hogy az Alkotmánybíróság székhelye Esztergom, ennek dacára  a bírák mindvégig Budapesten dolgoztak, természetesen a végrehajtó hatalom csendes asszisztenciájával.
Nem túl nagy probléma ez, de jellemző.
A Magyar Köztársaság legkomolyabb méltóságainak testülete, az alkotmányosság utolsó védvonala, kiknek döntése felülírhatta a Parlament, a Kormány, a Bíróságok és a Köztársasági Elnök döntéseit is nem engedhette volna meg ezt magának, mint ahogy a rendőr sem engedheti meg, hogy a szupermarket polcáról cukrot lopjon.
Az sem lett volna nagy baj, ha a testület döntéseiben jól megindokoltan konzervatív álláspontot képvisel, a baj az, hogy az évek során egyre inkább kiszolgálójává vált az állami szintre emelkedett maffiának, és egyre kevésbé töltötte be azt a szerepet, melyre létrehozói szánták.
Még akkor sem, mikor saját döntéseik vitték egyre közelebb őket saját eljelentéktelenítésükhöz, mondhatnám, saját kezükkel ásták meg saját sírjukat.
Amikor a helyükön kellett volna lenni, például az Alaptörvénynek nevezett Szájer-remekmű esetében az Alkotmány hatályon kívül helyezésnél, akkor hallgattak, holott az egész folyamat szembement a hatályos Alkotmánnyal.
Hagyták, hogy politikai pamfletek szólamai helyettesítsék a valóságos jogi érveket, hagyták, hogy egy idióta akarnok bánatos agyszüleménye helyettesítse azt a szerves fejlődést, melyen a jogrendszernek is keresztül kell mennie, ha normális országban szeretnénk élni.
Pedig akkortájt még jogtudósok voltak a testület tagjai.
Az egyeduralomra törő minizsarnok számára természetesen útban volt az intézmény, aki ötletes módon nem azt az utat választotta, hogy a testületet küldte volna a pokolba, inkább a Pokolt küldte a testületbe.
Meg Stumpfot, meg Balsait, a nagy elméleti felkészültségű, politikailag neutrális jogtudósokat, és ezzel meg is adta az új, nagyonfüggetlen testület nagyonmagas tekintélyét.
Hogy ezek után jogállami ellensúlyként szerepelhetne?
Ugyan már!
Mint amikor a mérleg egyik serpenyőjébe egy hízott libát teszünk, míg a másikba egy felfújt léggömböt - és nem őket jelképezi a liba.
Ha egyszer lesz elszámoltatás a maffia hatalomba juttatásáért, akkor biztos vagyok benne, hogy ott fognak állni az alkotmánybírák is, sorban, besározott talárjukban, nyakukban egy olyan lánccal melyen az ökröket szokás vezetni.
Persze még egy darabig pöffeszkedhetnek magas stallumukban, de nem az örökkévalóságig.
Mert el kell majd számolniuk azzal, hogy miért engedték meg a jogállam szétverését, miért asszisztáltak az egyeduralom kiteljesedéséhez, miért nem védték meg a jogállamot, a Köztársaságot akkor, mikor erre már szinte csak nekik lett volna joguk és lehetőségük.
Ha nem tudnak válaszolni, akkor kötelezni kell őket, hogy a méltóságukat jelképező, a nyakukban aranyláncon lógó Aranybulla – másolat helyett ugyanakkora pecsétet viseljenek életük végéig, a belevésett felirattal: Havi másfél millióért lettem prosti Orbán kuplerájában.

:O)))

4 megjegyzés:

zombi írta...

Én már erre az egész vircsaftra nem tudok mit mondani, mert már nincs rá jelző a magyar nyelvben. A trágárkodás meg minek. Nem viszi előbbre az ügyet.
De egy biztos. Eddig is mindíg elmentem szavazni, és most is el fogok menni. De, hogy nem a jobboldalra az hóttbiztos. Csak azt kellene tudni minden józan embernek, hogy csak kétharmaddal lehet ezt a szerencsétlen országot újra normális állapotba hozni.A vbaloldal 2/3-os többségével. És lehetőleg olyan koalíciós pártokkal, akik nem kétfelé kacsingatnak, hanem egyfelé húzzák az ország szekerét.

éva írta...

Pupu, alapos, velős: nincs mit hozzá tenni. EZEN tényleg még csak sírva sem lehet vigadni.

kogito írta...

Ismereteim szerint Hornék 4/5-ben határozták meg egy új Alkotmány megalkotását. Akkor hogyan lehetséges, hogy ez a csürhe 2/3-dal újat tákol össze? Ez nem tűnt fel ezeknek a nyomoronc, seggnyaló alkotmánybíráknak?
Ha tévednék, javítson ki valaki. Akkor meaculpázok előre is.

Kijelölt Felelős írta...

zombi:
Akkor, mikor a baloldal legerősebb pártjának legfőbb gondja, hogy csont nélkül lezavarja a belső tisztújítását, miközben most lehetne a holdig felrúgni ezt a csürhét, én nem vagyok derűlátó.

PuPu!
olyan naiv vagy velem együtt, mikor az elszámoltatást szent meggyőződéssel emlegetjük.
Bár lenne majd valami halvány olyasféle!
(Most is ki akarja nyilvánossá tenni azt a bizonyos listát?
A jobbik.)