BHUTAN

A Népszabadság hétvége rovatában ( A bhutani kilenc) Friss Róbert ír egy államról, amelyik a világ egyik legelzártabb országa, kicsi is, szegény is, nem túl sűrűn lakott, mégis egyedi a világ többi országa között, mert amikor saját gazdasági tevékenységét vizsgálja, akkor egy olyan mutatót is górcső alá vesz, melyet a fejlettebb gazdaságú országoknak eszük ágában sincs vizsgálni.

Ezt a mutatót talán a nemzeti boldogság szintjének lehetne fordítani, számítása nem túl bonyolult, kilenc eleme van, melyet harminchárom indikátorral mérnek, ezek sem túl bonyolultak, az egyszerű ember is megérti őket.

Mérik ugyanis az oktatás, az egészségügy, a természeti környezet, a hatékony kormányzás, az időbeosztás, a kulturális sokszínűség, a közösségi élet, a lelki egyensúly és az életszínvonal változásait, aztán ezek összességéből számítják a mutatót.

A dolog természetéből adódóan - társadalmi berendezkedés ide, társadalmi berendezkedés oda – ezt csak az állam polgárainak szubjektív megítéléséből lehet összehozni, és ha az adatfelvétel tisztességes, akkor hiába tombol a helyi Civil Összefogás Fóruma, az eredmény magáért fog beszélni.

Ebből is látszik, hogy nem okvetlenül a leggazdagabb államok módszerei a legjobbak, hiszen azok a mutatók, melyek eléréséért vad harcot folytatnak az államok, egyáltalán nem biztos, hogy az adott állam polgárainak érdekeit szolgálják, sokkal inkább a tőke érdekeit fejezik ki.

Hogy aztán a tömegmanipuláció elhiteti, hogy Kebles Évikének éppen az az érdeke, mint Demján Sándornak, az egyrészt szépen tükrözi az adott ország lakosságának mérhetetlen ostobaságát, másrészt meg a társadalom felső tizedének feneketlen kapzsiságát, önzését és embertelenségét.

Ha nálunk egy ilyen mutató alapján is értékelnének időszakokat, akkor - azt hiszem – sokkal kevesebb lenne a néphülyítés meg a mellédumálás.

Természetesen nem gondolom, hogy a gazdasági élet mérőszámai – GDP arányos fejlődés és társai – feleslegesek lennének, hiszen azoknak is rendben illene lenni, de azért egy állam feladata elsősorban az, hogy állampolgárai lehető legszélesebb körét tegye boldoggá, ne csak annyit, amennyi a Videoton lelátójára felfér – és ne felejtsük, ott láttuk Bajnai Gordont is…

Ők egyébként - a Diktátorocskát kivéve - értékes tagjai a társadalomnak, hiszen ők azok, akik akár szét is tépik gazdasági ellenfeleiket és kinyalják bárki seggét, ha gazdasági érdekeik úgy kívánják, és ez a gazdasági életben inkább pozitív, mint negatív tulajdonság.

De az állam dolga mégiscsak a társadalom többségének képviselete lenne, és ha ezt a mutatót évente közkinccsé tennék, akkor részben ki lehetne küszöbölni az állampolgár kóros feledékenységét, mint választásokat befolyásoló tényezőt – a számok magukért beszélnének.

Ha egy adott évben a gazdaság nem fejlődik csak két-három százalékot, az nem valami egetrengető tragédia, mondjuk felélni a múlt eredményeit azért nem illik, de hogy mennyire relatív ezeknek a mutatóknak az értéke, arra ékes példa éppen a fentebb emlegetett GDP arányos gazdasági növekedés.

Ez az átlagpolgárnak éppen annyit mond, mintha egy libának a repült kilométerekre jutó kukoricaegyenlegben kifejezett energiafelhasználásról mesélnénk, sem nem érti, sem nem érdekli.

Ha azt mondják neki, hogy a kettő az sok, azt is elhiszi, ha azt sulykolják belé, hogy a kettő maga a szégyen, akkor azt szajkózza szorgalmasan.

Mikor a Vezér a pénzügyi válság kellős közepén a szocik által prezentált két százalékos fejlődést fikázta és boldog összehasonlításokat tett Szlovákiával, valamint a balti államokkal, akkor Julcsa néni, a nyugdíjas baromfi-tojózó is sopánkodott, mióta meg a Vezér unortodox gazdaságpolitikájával kápráztatjuk el a világot, azóta se Szlovákia, se GDP, se fejlődés nemigen kerül szóba, hogy a többi érdekes mutatóról  -hitelképesség, miegyebek – szó se essék.

Ha én baloldali pártvezér lennék, mindenképpen bevezetném ezt a mutatót, sőt előkelő helyre sorolnám a többiek között, merthogy egyrészt ez engem is figyelmeztetne arra, hogy mi is lenne a dolgom, másrészt meg ellenfeleink nem tudnának mellébeszélni – ott állnának bhután, - elnézést az ócska szóviccért…

Száz szónak is egy a vége, e tekintetben piszkosul irigylem Bhutant, politikusai már csak azzal is előrébb tartanak a mi politikusainknál, hogy egyáltalán megfordult a fejükben a nép érdeke és boldogulása.

Nem hinném, hogy arrafelé fenékig tejfel lenne az élet, azt sem, hogy politikusaik ne lennének ugyanolyan korruptak és haszonlesők, mint a mieink – tisztelet a kevés számú kivételnek, - de azt biztosan tudom, hogy az állam feladatát jobban érzik a mieinknél.

Merthogy lehet akármennyire fejlett a gazdaság, ha az állampolgár nem érzi jól magát a hazájában, akkor számára ez csak sok hűhó - semmiért.

Mikor egyes politikusaink értetlenkednek azon, hogy elmúlt már sok-sok év és a nép még mindig a Kádár-rendszert sírja vissza, akkor el lehetne azon gondolkodni, hogy mi ennek az oka.

Kádár rendszere  tizenhárom év alatt felépítette a gulyás-kommunizmust a legvidámabb barakkban.

Ezek milyen eredményt tudnak felmutatni?

És ha véletlen valamelyikük ráhibázna, hogy az eb a nép közérzetének környékén van elhantolva, akkor lehetne gondolkodni a megoldáson is.

Első lépésként mindjárt be lehetne vezetni ezt a mérőszámot, érdekes eredményeket hozna, attól tartok…

:O)))