ROKONOK

Nem, nem Móricz Zsigmond örökbecsűjéről szeretnék írni...

A karácsonyhoz kapcsolódó rokonleltározásról lenne a téma, meg a városi ember lazuló kapcsolatai.
Amikor kisgyerek voltam, akkor a karácsony ünnepe gyakorlatilag rokonlátogatásokat vagy rokonok vendéglátását jelentette.

Nálunk az volt a divat, hogy az egyik nap anyám, másik nap apám rokonságával találkoztunk, és mindkét napon nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek kerültek elő, akiknek túlnyomó többségét máskor nemigen, vagy csak évente egyszer-kétszer láttuk.

Nekünk, gyerekeknek ezek a látogatások - leszámítva az ajándékok begyüjtését - nem voltak valami túl szórakoztató rendezvények, mert mindenhol "rendesen" kellett viselkedni, márpedig a "rendes" viselkedés egy fiúgyermek esetében nagyjából a várfogság intézményével esik egy kategóriába.

Anyukám szüleinél azért feltaláltam magam, mert ott volt a hajdani cselédszoba, amelyikbe koncepciós eljárást folytatva nagyapám aludt állítólagosan elviselhetetlen horkolása miatt, habár a száműzetés okáról más legendák is keringenek a családban.
Én már akkor is igen fejlett szociális érzékkel és bőséges empátiával rendelkeztem - szörnyen méltatlannak tartottam Nagypapa szegregálását...
Ebbe a szobába tudtam betelepedni - vagy olvastam itt, vagy pedig zenét hallgattam a földre ülve Marika nagynéném Supraphon lemezjátszójáról, míg a felnőttek az asztal körül ülve eszegettek, iszogattak, meséltek egymásnak és időnként nagyokat nevettek.
Ez a lemezezés nagyon tetszett, és megédesítette a karácsonyi rokonlátogatások hangulatát, egészen addig, míg egyszer Vivaldi: Négy évszak című lemezeiből három évszakra rá nem ültem.
Ekkor történt, hogy a bűnjeleket gondosan álcázva  egyszer és mindenkorra befejeztem a saját kis karácsonyi koncertjeimet, terjedelmes lyukat ütve ezzel komolyzenei műveltségemen, mely így aztán tulajdonképpen magában a lyukban testesül meg.
Mikor nagykamaszok lettünk, akkor azért javult valamelyest a helyzet, mert egy idő után testvéremmel és unokaöcsémmel egységbe forrva közöltük, hogy körbesétálnánk a környéken.
Ez ellen senkinek nem volt semmi kifogása, mi meg boldogan elloholtunk a harmadik házban lelhető Tik-Tak eszpresszóba, ahol magunkhoz emeltünk némi tudatmódosító szert ( az Éva vermouth volt akkoriban divatban az öntudatra ébredt tanulóifjúság magasabb köreiben, - már akkor is tudtam, hogy a férfi életének centrumában az örök Éva áll...), majd nagyon vidám és elégdett hangulatban tértünk vissza a bázisra.
Immár felbátorodva és felnőttségünk teljes tudatában bekapcsolódtunk a társalgásba és színvonalas tréfákkal szórakoztattuk a nagyérdeműt, például hogy a kisfiú mondja a hentesnél:
Hentesbácsi, elfelejtettem, hogy mit is mondott a mamám, hogy Csaba, vegyél tíz deka gyulait vagy Gyula, vegyél tíz deke csabait!
Hát hogy hívnak kisfiam?
Pistinek!
hehehe!
Persze karácsonykor nem ütlegelik a gyermeket, tán ez volt a megmentőnk, mert ilyen viccekből többet is el tudtunk mondani...
Természetesen megérkezés után itt is körbeálltuk a karácsonyfát és énekeltünk - Nagymama kicsit pityergett, mert a fa alatt mindíg ott állt a háborúban Makónál elesett, számomra ismeretlen nagybátyám fényképe - 22 évesen és borzasztóan értelmetlenül halt meg...
Apám rokonságánál teljesen más volt a karácsonyi látogatás hangulata.
Nagynéném egyedül nevelte négy fiát, akik úgy lettek ilyen sokan, hogy a két fiú után szeretett volna egy kislányt, helyette ikrei lettek, fiúk.
No, ott aztán szó sem esett áhitatról, a négy összeszokott vadember között úgy éreztem magam, mint kukac a libaólban, de humánus nagynéném szigorúan rájuk parancsolt, hogy bánjanak velem kíméletesen, így aztán csak anyám kapott szívrohamot, amikor egy enyhébb karácsonyon az ablakon kinézve a szomszédos négyemeletes ház ereszcsatornájáról lábukat lógázó fiúk között felismerte széltől is óvott magzatát...
Ott is volt éneklés (igen rövid) ajándék és kaja, ahogy illik, szóval ott nem lehetett unatkozni.
A ház hátsó kerítésénél, a Mester utcában egy ház udvarán - vagy talán az iskolaudvar lehetett? - minden évben, ha fagyott csináltak jégpályályát, oda is lementünk a fiúkkal, persze a hátsó kerítésen át, ahogy illik, - nagyon tiszteltem őket a vagányságukért. ami még ferencvárosi mércével mélrve is tiszteletreméltó volt.
Nagynéném igen dekoratív, nagyon jókedélyű nő volt, - sajnos, már meghalt szegény - nagyon szerették egymást apámmal, remekül tudtak együtt bolondozni.
Vidékre a Nagypapáékhoz közvetlenül karácsony előtt, disznóvágásra szoktunk menni, -a kiíínyös pesti gyerök orra nem bírta a zsírszagot, utálta a locspocsot, a zsíros és fűszeres ételeket, - leginkább a szobában nézegettem a Tolnai Világlexikonját.
A disznótorral szemben aztán később is masszív ellenszenvet éreztem, - amikor udvaroltam, akkor a volt menyasszonyom rávettem arra, hogy csináljanak nekem a disznótorban mákosgubát.
Megcsinálták  - ebből is látszik, hogy milyen remek parti voltam, csak azt nem értem, hogy néha miért legyingetett lemondóan apósom lemondóan, hogy ehhhh! katona...
Ma már megváltozott a világ, a népvándorlások kora lejárt, ebben az évben sem a sógornőmmel, sem a testvéremmel nem látogattuk meg egymást, a gyerekeikről és az unokáikról nem is szólva.
Lazulnak a kapcsolatok és ma már el tudom képzelni, hogy az utánunk következő generációk gyermekei már legfeljebb csak - miután világgá zavartuk Viktort - a Háladás Napján keresik csak fel szüleiket, hogy megegyék az ünnepi libát, - nem kell mindent átvenni az angolszászoktól, a pulyka randa állat!
De ma még a gyerekeim és az összes unoka együtt ült a karácsonyi asztalnál és nagyon jó érzés volt őket látni, bevallhatom, - talán lesz még részem benne néhányszor.
Nektek is hasonló jó érzéseket kívánok...

:O)))