EURÓPAI FÖDERÁCIÓ

Az Európai Bizottság elnöke merész tervet hirdetett meg szerda délben Strasbourgban.

A nemzetállamok föderációját akarja, összeurópai pártokkal, új alapszerződéssel, közös adópolitikával és kezességvállalással.

Szerinte, ha ez nem lesz, akkor Európa elbukik.

Valószínűleg igaza is van, ez azonban nem biztosíték arra, hogy törekvése sikeres lesz.

Pedig a józan ész ezt követelné minden tagállamtól, de hát – sajnos – az Unióban nem csak egy Orbán Viktor van, hanem több is, legfeljebb nem ekkora bunkók, mint a mi Szeretett Vezérünk.

Sajnos az elv, mely szerint jobb egy kis szemétdombon kakasnak lenni, mint együtt kukorékolni a többiekkel, roppant népszerű a nacionalista politikusok között, ennek érdekében hangzatos szólamokkal etetik népüket, hogy az nehogy észrevegye: vezetőik önös érdekeiket díszítették fel nemzetiszínű szalagokkal.

Arról ugyanis senki nem beszél nekik, hogy a nemzetállamok kora lejárt, a világban olyan óriási embertömegek és gazdasági erők mozdultak meg, mint Kína, vagy India, vagy egyszerűen egy nagyobb multi, melyekkel szemben egy ilyen kis nemzetállamnak, mint a magyar is például, semmiféle esélye sincs.

Az a vicces, hogy egy ekkora állam úgy tudja kezébe venni egy kis ország gazdaságát, hogy az ország népe észre sem veszi.

De még a nagy államoknak is észnél kell lenniük.

Jellemző, hogy azon nem tipródik senki, hogy az USA nyakig el van adósodva Kínánál, ezt valahogy természetes állapotnak tekintik, jóllehet Kína kezébe olyan fegyvert adtak ezzel, melynek segítségével Kína egy kiélezett helyzetben pillanatokon belül romba tudja dönteni Amerika gazdaságát.

De nem csak Kína jelent kihívást, hanem valahogy kezelni kell az arab világban kialakult helyzetet is, és ehhez külön-külön még Európa leggazdagabb államainak gazdasági-katonai ereje is kevés.

Aztán itt a katonai erő, a védelmi képességek kérdése is, melyet szintúgy érdemes lenne átértékelni, mert aki azt gondolja, hogy ma Magyarország akárcsak még a NATO szövetségi rendszerén belül is említésre méltó, bizony rettenetes tévedésben van.

Harmatosan gyengék vagyunk, mint a májusi libapotty a legelő füvén, gondoljon, vagy mondjon erről bármit is Hende hadvezér vagy akár maga a Legfőbb Hadúr is.

Lehet itt évente egyszer negyven tiszttel kardlengetést előadni, meg Ludovikás hagyományokat élesztgetni, az csak a vesztes háborúkat viselt tisztikarokat felnevelő katonai tanintézet jelmezes megidézése lesz, a magyar Halloween-tök, mellyel ijesztő küllemet próbálunk mutatni.

Az egyetlen esélyünk egy valóságos államszövetség, melyben – mint hajdan a Monarchiában is – a pénzügyeknek, a külügynek és a hadügynek közös irányítás alatt kell lennie, mert csak ebben az esetben tudunk megfelelő gazdasági és katonai erőt felmutatni és megőrizni a sokszínűségében is egységes európai kultúrát.

Sajnos, úgy néz ki, hogy egyes nyugati államok és legfőképpen az Egyesült Államok politikusai éppen azzal vannak elfoglalva, hogy ráhúzzák Európára az iszlám világot, természetesen gazdasági érdekektől vezérelve.

Márpedig abból lehet még errefelé csudavilág, ha az iszlám fundamentalisták belelendülnek, és még az sem vigasztalna, ha olvashatnám a hírt a hős Selmeczi Gabrielláról, aki a felcsúti stadion falairól forró babgulyással öntözi a létrán felmászó Jumurdzsákokat, kik szemét egy kifli csücske verte ki, kis idővel ennekelőtte.

„Ne féljünk a szavaktól: a nemzetállamok föderációja felé kell mozdulnunk. Erre van szükségünk. Ez a politikai jövőnk. Ez kell, hogy vezesse a munkánkat a következő években” mondta Barroso.

És azt is világossá tette, hogy nem az az elképzelés a nyerő, mely szerint az Unió várja be a lemaradókat.

Barroso arról beszélt, hogy - szakítva az eddigi uniós rendszerrel - nem a leglassabbak tempóját veszik majd fel, hanem a leggyorsabbakét, legfeljebb lesznek kimaradók.

Eleve az eurózónán kívüliekre egy csomó, már most tervezett új szabályozás nem kötelező érvényű és úgy tűnik, hogy még a zónán belül sem kell mindenáron egyszerre lépni.

De az már világos, hogy Európa merrefelé tart és nagyon jó lenne, ha mihamarább kiderülne, hogy Magyarország merrefelé akar haladni - együtt Európával a jövőbe, vagy visszafelé, mondjuk úgy a XIX. századba.

Az első esetben egy világhatalom büszke polgárai lehetünk, az utóbbiban egy gyarmat bennszülöttjei, már csak az a kérdés, hogy ki osztja majd nekünk az üveggyöngyöt.

Orbán láthatólag egy árvalányhajas álmot kerget, a nép pedig bódultan nézi, mert az árvalányhaj olyan szépen fest a kalap mellé tűzve.

Nagy kár, hogy semmiféle gazdasági haszna nincs.

Sürget bennünket az idő, mert tisztességes tempóban haladni csak a cél és az útvonal pontos kitűzése után lehet, márpedig e tekintetben jelenleg bármelyik libacsapat jobb, mint az ország mai vezetése.

A libák, ugyan lehet, hogy vándorlásuk közben álmodoznak, festett egekben járnak, de közben ütemesen lengetik szárnyaikat, tudják, hova szeretnének elérni, aktuálisan hol tartanak, és még véletlenül sem keverik össze vágyaikat a valósággal.

Talán jobban járnánk, ha tanulnánk tőlük…

:O)))