MINDSZENTY NÉLKÜL

Mindszenty nélkül más lenne a közös huszadik századi történelmünk, de "az önmagunkról, politikai nemzetünkről alkotott önképünk is szegényebb lenne" - jelentette ki Áder János vasárnap Zalaegerszegen, a bíboros születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján.

Már megint egy olyan személyiség történelmünkben, aki negatív és pozitív tulajdonságokat egyaránt hordozott, akinek megítélése messze nem olyan egyértelmű, mint azt Áder láttatni szeretné.

Ami azt illeti, ha van ennek a rendszernek bűne (hajaj, de mennyire, hogy van, és mennyi…), akkor az egyik az, hogy képtelen az árnyalt történelemértékelésre, a milliószínű világot fekete-fehérben látja és láttatja, megaztán ezek a mai kurzustörténészek is gyengék, mint a májusi libafos, hogy hadd legyek kissé rusztikus.

Egyet nem lehet mutatni a maiak közül, aki felérne Ormos Mária bokájáig, ezek valahogy csak odáig jutottak el tanulmányaik során, hogy megjegyezték az „akié a múlt, azé a jövő” kétes igazságát, és még ahhoz sem vették a fáradságot, hogy az utóbbi százötven év tükrében megvizsgálják ennek helytálló voltát.

No, de Mindszenty.

Azt mondta Áder, hogy "Mindszentyről középiskolás korunkban csak annyit mondtak, hogy ő volt a klerikális reakció híve, a nép ellensége".

Hát, igen gyenge középiskolába járhatott, arról nem is szólva, hogy akit érdekelt a történelem vagy a politika, az gyakorlatilag mindent megtudhatott néhai Pehm Józsefről, semmiféle titok nem lengte körül személyiségét.

Érdekes figurája volt ő a huszadik század magyar történelmének.

Sziklaszilárd antikommunizmusát a Tanácsköztársaság alapozta meg, mivel püspökével együtt internálták.

Természetesen ez mély nyomot hagyott gondolkodásában, a fiatal embert idealizmusa amúgy is hajlamossá teszi szélsőséges álláspontok kialakítására, de Mindszenty egyébként sem kompromisszumkészségéről vagy hajlékonyságáról volt elhíresülve, egész élete ezt bizonyítja.

Horthy volt az egyetlen, akinek börtönében nem tapogatta meg a saját tégláját, de Szálasi és Rákosi majd Kádár is módot adott neki a magányos elmélkedésre, Rákosi erre még különleges eszközökkel motiválta is.

De hiába, az akkor már bíborosi és az esztergomi prímási stallumot betöltő főpap akaratát nem tudta megtörni.

Így aztán koncepciós perének tárgyalásán állítólag pszichotrop anyagokat is alkalmazni kellett, hogy beismerő vallomást tegyen.

A szovjet „igazságszolgáltatás” – és ennek megfelelően legjobb magyar tanítványaik - gyakorlatában, abban az időben a beismerő vallomás volt a bizonyítékok királynője, innentől kezdve már csak a verőemberek találékonyságán és hatékonyságán múlt a dolog.

Mondjuk, abban azért nem vagyok biztos, hogy a vele szemben felhozott valamennyi vádpont koncepciós lett volna, hiszen úgy utálta a kommunistákat, mint a Petőfi hőse a kukoricagölödint.

Mindent megtett azért, hogy az egyház és a klérus elleni támadásokat visszaverje, de ez a kor szokásai szerint nem volt elég, kellettek drámai jelenetek is a vádba, csőszkunyhó, elásott pénz, ürgebőr, ilyesmik – hát, ha kellett, meglett.

Rákosi tudta, hogy komoly ellenfél, akivel már Szálasi sem bírt, pedig volt a rovásán bőven, hiszen ő volt a kezdeményezője annak a levélnek, melyet az ország elpusztítása és a zsidóüldözés ellen fogalmaztak meg a dunántúli püspökök – sajnos meglehetősen későn.

De erről ő nem tehet, hiszen püspöki kinevezését 1944 márciusában kapta meg, napokkal a nyilas hatalomátvétel előtt.

Rákosi fogságából csak 1956–ban szabadulhatott.

Pálinkás-Pallavicini Antal, a Néphadsereg páncélostisztje Felsőpetényből Budapestre szállította, később az életével fizetett ezért.

Van az úgy, hogy az ember azt hiszi, hogy jót és jól cselekszik, miközben ellenségét támogatja, így járt a bíboros is.

Beszédet mondott a rádióban, - akkortájt az volt az egyetlen országos médium – melyben szólt néhány szót az elkövetkező felelősségrevonásokról – ezzel nem is lett volna baj, mert a magyar semmit sem szeret jobban, mint felelősségre vonni, meg bocsánatkérésre bíztatni – talán csak sírokat feltúrni és a halottakat ide-oda hurcibálni - de szó esett a beszédben az egyházi vagyon visszaszolgáltatásáról is.

Ez pedig azonnal felkeltette az éber magyar paraszt érdeklődését, merthogy nagyon sokuk a földosztás során a felosztott egyházi birtokokból kapta meg saját földecskéjét.

Mivel még nem volt olyan messze a zsellérélet, mint 1989-ben, így erősen eltöprenkedtek.

Aztán arra jutottak, hogy akkor ők most inkább kivárnak - így eshetett, hogy a magyar falu 56-ban meglehetősen csendben volt, leszámítva néhány izgágát meg a hajdani földbirtokosokat.

Miután kiderült, csapataink nem állnak harcban és már a kormány sincs a helyén, ő is felkapta reverendája szélét és sietősen felkereste az amerikai nagykövetséget, itt élt 1971-ig, meglehetősen csendben, mert az amerikaiak nem szerettek volna nemzetközi konfliktust generálni.

Mikor Kádár kiengedte, akkor búcsúzóul még összeveszett a pápával, aki ugyan nem tudta bebörtönöztetni, pedig azt hiszem, tetszett volna neki, de a bíboros élete hátralevő részét gyakorlatilag száműzetésben töltötte a bécsi Pazmaneumban:

Nem élt már sokáig, 1975-ben meghalt.

"Ma is követendő példát mutat számunkra a cselekvő keresztényi szeretetből, a türelemből, az alázatból, a szabadság melletti kiállásból, és az emberi méltóság feltétlen tiszteletéből" – mondta Áder.

Ami azt illeti, a türelem és az alázat nemigen tartozott jellemző tulajdonságai közé.

Magas méltóságát meglehetősen sajátosan, úgy a XVI. századi felfogásnak megfelelően értelmezte, magát hercegprímásnak, az ország első zászlósurának tekintette és ehhez mérten viselkedett is.

Számos papnak lett példaképe, ami nem tesz túl jó szolgálatot egyházának, mert menet közben a világ megváltozott, és ezt a változást a magyar katolikus egyház nem tudta követni, mert a tekintélyelvűség ideje elmúlt, a hívők erre nemigen vevők, leszámítva persze egy szűk réteget, melynek úgy kell a világi és egyházi hatalom és általában minden tekintély tisztelete, mint falat kenyér.

Mindszenty tragikus személyiség volt, bátor, elvhű, a merevségig következetes ember, ő aztán nem kötött kompromisszumokat senkivel.

De nem felejtette, hogy honnan jött, megmaradt szociális érzékenysége és a totalitárius törekvésekkel szembeni töretlen ellenszenve.

Lehet akár tisztelnünk is az emlékét, - nehéz korban, nehéz poszton, nehéz természetű ember volt.

:O)))