HADIK TERV

Az egykor híres magyar hadiipari kapacitás újraélesztését jelölte meg korábban a honvédelmi miniszter az egyik elérendő célként.

A miniszter több nyilatkozatában is arról beszélt, hogy az előző szocialista vezetés a hadiipart „teljesen leépítette”, holott bizonyos területeken Magyarország akár vezető szerepre is szert tehet, ami gazdaságélénkítő hatásával „akár az államadósságot is csökkentheti”.

Most végre megint elnevezhettünk egy lázálmot, a honvédelmi vezetés az úgynevezett Hadik-terv (Hadfelszerelési Iparkorszerűsítési Terv) keretében igyekszik fellendíteni a hazai hadiipart.

A Hende Csaba vezette szaktárca célja, hogy az ország védelmi képességének növelését és a technikai szükségleteket hazai bázison biztosítsák.

Ha elolvassa valaki a Népszabadságban közzétett írást, mely a hadiiparral kapcsolatos fejlesztésin álmokat taglalja, akkor egy idő után óhatatlanul az a benyomása támad, hogy a mi miniszterünk egy másik univerzumban él., ahol minden megtörténhet, amit csak egy miniszter megálmodhat magának.

Az ő álmai arról szólnak, hogy a védelmi rendeltetésű beszerzések után a költségvetés önmagát ne adóztassa, legyen hatékonyabb katonadiplomáciai tevékenység, illetve „holdingosítás és klaszterezés” révén a különböző járművek és eszközök esetében hazai bázisú gyártás és javítás-karbantartás valósuljon meg.
A fejlesztésre kijelölt területek között a dokumentum a hadielektronikát jelöli meg egyik példaként. Ötvenmilliárdos megrendelést és egy tízéves programot remélnek a Líbiában, Szíriában működő – még a nyolcvanas években eladott, de csúcsminőségűnek számító – rádióelektronikai rendszerek esetleges újraszervezése, működtetése és karbantartása kapcsán.
Komoly bevételt hozhatnak a HM Arzenál Zrt. lokátorfejlesztései, s a tervek közt szerepel a „valóban magyar tulajdonban”, hazai gyártóbázison nyugvó lőszerellátás kiépítése és biztosítása is. Ez utóbbi exportlehetőségeket is rejthet.

Hát igen.

Az ilyen elképzeléseknek vannak bizonyos előfeltételei, például egy megfelelő méretű piac, mely vásárolni is hajlandó abból, amit előállítunk, mert enélkül a terv olyan, mint amikor a libacsapat elhatározza, hogy maguk fogják megtermelni az ellátásukhoz szükséges kukoricát.

Igaz, ehhez az elszántságon kívül hiányzik a kéz, a kapa meg a vetőmag, melyet, ha lenne is, libáink ugyanolyan sebesen kapkodnának fel, mint a hadiipari intézetek a költségvetési forintokat.

Hende miniszter, a „kardlengetés” vezényszó soha el nem múló érdemeket szerzett kiötlője arra építi a tervet, hogy a legjobb minőségű Kalasnyikovok egykor Magyarországon készültek, évtizedekkel ezelőtt a hadiipar negyvenezer embernek adott munkát, ma azonban a katonák elemi felszerelését sem képes előállítani.

Természetesen a miáltalunk készített Kalasnyikovok a magasztos célra, az emberölésre alkalmasak voltak, habár anno én mindig csepp aggodalommal vettem a kezembe az általunk készített, lemezből sajtolt fegyvereket, mert bár kiválóan működtek, de engem mégis a Lemezárugyár kisautóira emlékeztettek, melyet vezetőjének fejét megnyomva lehetett működésre késztetni.

És voltak a Rába által gyártott páncélozott harcjárműveink, melyek azidőtájt úgy-ahogy megfeleltek a kor követelményeinek, de azért a korabeli szovjet technikával nemigen vették fel a versenyt.

A miniszter pedig azt az egy apróságot felejti el, hogy menet közben a Honvédség koncepciót váltott, ma tömeghadsereg helyett sokkal kisebb létszámú hivatásos hadsereg látja el a hon védelmének nemes feladatát.

Más a honvédelem filozófiája is, ma egy más típusú szövetségi rendszerben kell helytállnunk, mint anno a Varsói Szerződés volt.

Akkor Magyarország rendelkezett hadsereggel, értve ezen a katonai szervezéselmélet hadsereg-fogalmát, mely képes volt - korlátozottan bár, de legalább - önálló harci cselekmények folytatására.

Az évente megrendezett tisztavatások során a fiatal tisztek betöltötték a Parlament előtt a Kossuth teret, pedig nem is állították fel őket egymástól ötméternyire, hogy ki ne szúrják egymás szemét a nagy kardlengetésben.

Ma nincs szükség tömeghadseregre, mint ahogy a szőnyegbombázás helyett is a precíziós bombák jöttek divatba, a kerregő felderítőgépek helyett a távirányított drónok, az ember nélküli repülőgépek.

A mi feladatunk egy szövetségi rendszerben nem Moszkva, Peking vagy Teherán lerohanása lesz, nekünk speciális képességeket kell kifejlesztenünk, és még így is kicsi a piacunk ahhoz, hogy gazdaságossá válhassék az önellátás.

Nekünk nem mindent kell gyártanunk, hanem csak kevés dolgot, de abból tökéleteset, hogy vevőink legyenek a szövetséges hadseregek, meg még mindenki, aki erre jár, ha az eladás nem veszélyezteti a szövetség biztonságát.

Úgy ránézésből ma nem ilyen törekvéseknek lehetünk tanúi, hanem valami egészen másnak, valami olyasmi folyik, hogy felkészülünk elmúlt háborúinkra, melyeket az ismétlésben majd megnyerünk, z általunk kifejlesztett nyílpuska és a modern katonai öltözetet jelképező posztóköpeny-lábszártekercs kombóban, olyan hadvezérek vezetésével, mint a Legfőbb Hadúr Őfőméltósága, vagy Hende Vezér, akiről bánatosan kell megállapítanom, hogy miniszterként még boldogemlékű Czinege miniszter is lenyomta, pedig ő nappal is pizsamát hordott.

Viszont a szép tervek mögött is fel lehet lelni az általános egyenértékest, mint motiváló tényezőt, merthát mi is van annál dicsőbb dolog, mint szélbe szórni a pénzt, amit a nyugger Mariska néni szájától vonunk el, hangzatos és hazaffyas szólamok kíséretében.

Úgyhogy én amondó volnék, hogy a hadiipari fejlesztéseket pályáztassa meg az állam, a pályázók toljanak be pénzt is a fejlesztésbe, majd a pályázatok közül csemegézzen az erre a célra felállított grémium, hátha tisztességesebb lesz, mintha valamelyik Simicskát ültetik bele a Rába vezérigazgatói székébe - ha Horváth Ede széke még megvan, akkor az valószínűleg úgy táncolna alatta, mint a rodeógép bikája ötös fokozatban.

Na, mindegy - az azért megnyugtató, hogy a Vezér meghallotta Rákosi túlvilágról érkezett üzenetét, miszerint „Tiéd az ország, magadnak építed!”

Én is úgy látom…

:O)))