MONNYON LE!

Hozzá hasonló színvonalú koalíciós partnerének volt ez a szavajárása, népünk legnagyobb örömére, egy ország dőlt a röhögéstől, mikor valakivel kapcsolatban elzengte a parlamenti rivaldafényben.

A mostani országgyűlésben úgy tűnik, nincs senki, aki Torgyán nyomába léphetne, kritikusai legfeljebb  jobbkezének amputálását sürgetik,.

Persze ez sem veszélytelen vállalkozás, hiszen lehetséges, hogy a későbbiekben Protestáns Szent Viktor ünnepén ezt a kissé korpulens jobbkezet kellene a klérusnak egy üvegkalickába zárva körmenetben fel-alá hurcolásznia a városban, leszállna a leszállnivalójuk.

Tulajdonképpen ekkora égés régen volt Magyarországon, hiszen ennyire nyilvánvalóan még soha nem derült ki, hogy ki a legnagyobb hazug a magyar közéletben, és azt az embert nem Matolcsynak hívják.

Viszont az igaz, hogy megmentette az országot, meg hogy a szakadék széléről rántotta vissza azzal, hogy tárgyalások megkezdését hirdette mag az IMF-el, csak azt felejti el elmondani, hogy annak a szakadéknak a szélére ő kormányozta az országot.

Matolcsy csak egy báb, még a közgazdászok között sem számít senkinek, mondhatnánk, hogy ő a névtelen nulla, ha nem lenne világos, hogy stróman ő, akinek világmegváltó ötletei a vezéri agy egy setét szegletében születtek meg.

Hogy Matolcsy lemond vagy sem, az immár teljesen közömbös, ám megítélésem szerint elengedhetetlen, de elégtelen feltétele annak, hogy akárki is szóbaálljon velünk gazdasági ügyekben.

Azt ugyanis mindenki tudja, hogy az Utolsó Magyar Polihisztor az állam kézi vezérlésének híve, akinek esetében tökéletesen igaz a Napkirály közismert kijelentése: az állam én vagyok!

Soha, senki nem hiheti el, hogy ez a gazdaságpolitika a bánatos nemzetgazdasági miniszter monodrámája, mint ahogy egy rossz bábszínházi előadás bukásáért sem a bábfigurát, hanem az őt mozgató művészt kell felelőssé tenni.

Ez az egész ügy csak újabb adalék a Vezért terhelő mentális problémák sorához, hiszen ez a folyamat, melynek gyászos végét most élhette meg, nem ma kezdődött.

Szinte érthetetlen is az a vehemens indulat, mellyel nekiment a világ tán legtekintélyesebb pénzügyi szervezetének a koldus procc gőgjével, mellyel elutasította a még fel sem kínált adományt.

Mindenki tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, a gazdasági lépésekbe ugyanúgy be volt kódolva a bukás, mint ahogy be van kódolva a társadalompolitikai lépésekbe is, a demokratikus intézményrendszer biztosítékainak felszámolásától a diákokkal vagy a nyugdíjasok százezreinek megsarcolásával és megalázásával befejezve.

Ez utóbbi lépések sem maradnak megtorlatlanul, de ezeken a területeken a hatás vagy lassabban, vagy robbanásszerűen következhet be, mely utóbbitól mentsen meg bennünket a magyarok vállvonogató Istene, akinek az lehet a véleménye, hogy amit főztünk, együk is meg.

Hát mit mondjak, nem egy libasült vöröskáposztával, ellenben rettenetesen odakozmált.

Amúgy meg mit lehet várni ettől az embertől?

Ahelyett, hogy belátná, hogy magasztos személye akadálya a kibontakozásnak, továbbra is hazudozik éjjel-nappal, sikerként állítva be világméretű pofáraesésének történetét, jobbkezével meg sikítozik hozzá, mint zsidó lány, ha balkezével maszturbál…

Ez egy államférfi?

Ez egy hataloméhes senkiházi, akinek ezerszer fontosabb a saját személye, mint az ország érdeke.

Mikor Gyurcsány az IMF segítségét kérte, akkor az ország a mainál százszor jobb állapotban volt, az államháztartás egyensúlyközeli állapota lehetővé tette, hogy azon kevesek közé tartozzunk, akik gazdasági helyzete nem romlott a világméretű pénzügyi válság során.

A nemzetközi gazdasági szakértők azt prognosztizálták, hogy mi leszünk a válság kevés nyerteseinek egyike, mivel mi már akkor megléptük azt, amihez az olaszok, görögök, írek, portugálok csak most kezdenek hozzáfogni.

Mégis, Gyurcsány akkor önként félreállt, mert azt mondta, hogy ha – mint sokan, köztük elsőszámú politikai ellenfele is állította – ő a gátja annak, hogy a nemzet egységben tudjon fellépni a várható nehézségekkel szemben, akkor ő megszünteti ezt a helyzetet, félreáll.

Hogy politikai ellenfelei nem éltek a gesztussal, csak vagdalkoztak tovább esztelenül, az már nem az ő bűne.

Hát ki akkor nemzetért dolgozó politikus és ki a hataloméhes kókler?

A nemzetnek ma a hitelességét kellene visszaszereznie a világ gazdasági és pénzügyi köreinek szemében, márpedig ameddig egy krónikus hazudozó, egy szociopata áll az ország élén, addig ez nehéz mutatvány lesz.

Nem hisz már neki senki, sem Európában, sem a világban nem áll szóba vele valamirevaló politikus, miközben nagy szükségünk lenne arra, hogy ne kételkedjenek a szavahihetőségünkben, hogy rokonszenvvel kezeljék egy kis nép törekvését a jobb életre.

Jönnek lassan a gázár-tárgyalások Moszkvával, vele szemben semmi gátlása nem lesz Putyinéknak, hiszen a híresen jó orosz diplomácia nem fogja neki elfelejteni a MOL-ügyet, a moszkvai kereskedelmi kirendeltség ügyét, meg sok más ügyet sem, mikor a veréb kardot rántott.

Sajnos, ennek az árát is nekünk kell majd megfizetni.

A helyzet ma olyan, hogy a parlamenti ellenzék legfeljebb tiltakozni tud, de világgá küldeni csak a sajátjai tudnák, már ha államférfiak ülnének a Fidesz parlamenti frakciójában.

Ahogy elnézegetem, inkább hasonlítanak egy birkanyájra, amelyik a vazallusok beintésére béget, de abban is biztos vagyok, hogy a helyzet kitermeli azt, aki megoldást kínál.

Vagy a Parlamenten belülről, vagy kívülről.

Addig is, nem lenne baj, ha minden parlamenti ülésnapon meghallgathatná a követelést – mondjon le!

Az utcára már ma sem mer kimenni, de talán a stadionokban még el lehetne neki mondani, hogy legjobban tenné, ha elhúzna végre, mint a vadlibák.

Köszönjük Viktor, amit produkáltál az sok is volt, meg kevés is, elegünk van belőled!

:O)))