ÉRZELMI HULLÁMVASÚT

Egy valamennyire is sikeres tüntetés vagy bármiféle más akció után a demokraták már kiábrándult, de még csodát váró soraiban felhorgad a remény - hátha ez volt "az" a szikra, hátha most, hátha!Aztán eltelik kis idő, a tüntetők hazamennek, a politikusok meg elkezdik új értelmezési tartományba helyezni a dolgokat, persze mindenki a saját értelmezési tartományában ítéli meg az eseményeket.

A bánatos és elmagányosodott demokrata pedig ül a konyhaasztalnál és bávatagon néz ki a fejéből - a francba, hogy észre se vette, hogy amit ő forradalmi lelkesedésnek hitt, az populista hőzöngés, amit meg beszariságnak vélt, az a polgári középosztály visszafogott szakmaisága.
Aztán ha kap egy kis aprópénzt, akkor majd elégedetten bólint - na lám, megérte kimenni a Parlament elé, itt az eredmény!
Két-három évre meglett a lelki békéje, holott tévedett - nem a Parlament elé kellett volna kimenni, hanem be kellett volna menni a Parlamentbe.

Nopersze, ez nem olyan egyszerű dolog, merthogy a kapukat felrobbantani csak azoknak szabad, akik kellőképpen megbízhatóak, bombát is csak a megfelelő párt székházának megfelelő erkélyére szabad dobni úgy, hogy nagyot durranjon, mint Torgyán kukája is, vagy Szájer lakatlan lakása - de azért kárt ne nagyon okozzon.

Persze ezek a dolgok csak visszamenőleg tekinthetők legitimnek, akkor még szükség volt a látványsportokra, ma már az állam átvette a feladatokat ezen a területen is, de a szakértelem - rossz nyelvek szerint - azért jól jött Kolontáron.
Mostanában inkább gyújtogatunk, talán a nagy elődök példáján lelkesülve, igaz, mi nem a Reichstagot égetjük porig, csak a nagy tervek útjában álló sportcsarnokokat, de hát - ki a kicsit nem becsüli, ugye...

Szóval ha a tüntető úgy érzi, hogy valóban dühös, akkor két lehetősége van bemenni a Parlamentbe.
Az első, hogy megfelelő számban felvonul, majd a tömeg erejével egyszerűen elsöpri a rendfenntartókat, aztán beballag a kupolacsarnokba és menet közben kieszi a túrórudit a büfé hűtőjéből.
Ha még mindig dühös, akkor felballag a Nándorfehérvári terembe, és hosszasan keresgéli a tulajdonost, aki - ha ott is volt - már valami földalatti járaton elhagyta a terepet, mint tette ezt az operaházi tüntetés esetén is.
Ha azok, akik idáig eljutottak még mindig mérgesek, akkor kicsit törnek-zúznak, futball-relikviákat hajigálnak ki az ablakon pótcselekvésképpen.
Aztán amikor a tömeg százezer alá apad, akkor jön az ÁVH vagy mi - ezek a szervezetek szeretnek hárombetűs neveket választani maguknak -, és visszafoglalja az épületet Kovács Józsi segédmunkástól, aki nem szereti a túrórudit, viszont megtalálta az igaz, karcos törkölypálinkát a miniszterelnöki íróasztalban, és a felfedezés örömétől kissé tudatmódosult állapotban álomba merült.Vádalku keretében ő fog majd emlékezni arra, hogy amikor berontottak az épületbe, akkor egy langaléta, nagyorrú vezette őket, aki folyton azt kiabálta, hogy a kutyafáját!

Ez a változat nem igazán üdvözítő, mert a cirkusz után minden marad a régiban.

Egy rendes spontán népfelháborodást nem lehet a véletlenre bízni, ez az egyik tanulsága 1956-nak, de a romániai forradalomnak is.
Egy ilyet meg kell szervezni, felépíteni dramaturgiailag, megjelölve az áldozatokat és a bűnösöket, megírva a skandálandó jelszavakat, kijelölve a cheerleadereket - szóval macerás.

Arról nem is szólva, hogy ez szervezési munkát követelne, némi konspirációt, csepp hatékonyságot - namármost ezek azok a dolgok, melyek a mai ellenzéktől meglehetősen távol állnak.
Úgyhogy maradna a hagyományos módszer - választások útján menni be a Parlamentbe, de ilyen törekvésnek semmi észlelhető nyoma nincs, a pártprogramok is úgy kezdődnek, hogy a diktatúra bukása után...
De, hogy mitől is bukna meg az a fránya diktatúra, azt senki meg nem mondja.
Maholnap az ellenzék munkája új, magasabb szintre emelkedik - ha megkérdeznek egy falusi atyafit, hogy Gerzson bátyám, hát milyen pártokat ismer, az öreg vissza fog kérdezni, hogy miért, több is van?
Állítólag a szocialisták Puch forradalmár vezetésével már azt tervezgetik, hogy mi lesz a dolguk, ha Öfőméltósága, a Kormányzó Ur  - a remélhetőleg minél távolabbi jövőben - végelgyengülésben elpatkol.

Persze, ha belegondolunk, addig még sok víz folyik le a Dunán, egyszer talán csak befagy, és akkor a Duna jegén ki lehetne kiáltani a királyságot.
Sok problémánk megoldódna...
Addigra persze mindahányunknak sokat kell adóznunk, hiszen Rasi szül, ha szerencsénk van, nem ikreket, és a többi lányok is szépen ceperednek felfele.

Őket mindnyájukat sajátlábra kell állítani, és ha ebben az ütemben megy előre a dolog, akkor a Család méltán választhatja totemállatnak a százlábút...
De addig még ezerszer fogunk bizakodni és ezerszer süppedünk apátiába, majd megint reménykedünk egy sort és meghalunk, talán a következő nemzedék is, habár itt már van esély, hiszen Nagyúrunk se fiatalodik, csak okosodik egyre...

Azért azt mondom, nem lenne baj, ha már úgyis várni kell, elspekulálni azon, hogy milyen Magyarországról szeretnénk képet küldeni külföldreszakadt hazánkfiaianak, oda a távoli Európai Unióba.
Meg lehetne szervezkedni, szervezeteket építeni, eljuttatni alapvető ismereteket akár még a falvakba is...
Apropó Unió.

Nézem a tüntetésen, a parlamenten ott leng a székely zászlónak kinevezett textília, de az Unió zászlaját sehol sem látni - a parlament gondnoka már tudhat valamit!
Azért ne veszítsük el a  csüggedést, hátha ezek a kis eredmények egyszer valami rejtélyes módon oda vezetnek, hogy az emberek felismerik saját érdekeiket, letörlik fejük tetejéről a hatalmon levők által odacsinált érdekes állagú és illatú anyagot, és miszlikbe tépik őket.
Ami kétségkívül nem lesz szép, nem lesz mértéktartóan polgári, viszont nagyon igazságos lesz.

Hát azért, addig is - előre!

Tört fényű tekintettel a bizonytalan jövőbe!

:O)))